Sütő András
NAPLÓ
1986. Október 6.
Mindig bosszankodunk, hogy nem érkeznek meg a Magyarországról küldött leveleink. De megtört a jég! Javul a helyzet! Ma kézhez kaphattuk Á. O. levelét Budapestről. Rá van írva románul, hogy a papír- és hulladékbegyűjtő központban találták. Gyanútlan, naiv ember, aki ezt cselekedte, elárulván ilyenformán e balkáni galádságot: a postán a levélelcsípő zsivány nyilván unta már a gondos átolvasást, ragasztást, egyszerűsített a műveleten: Irány a papírmalom! Sütő kap majd más levelet! Így is túl sokan leveleznek vele. Örökösen hívogatják ide, amoda, bemutatókra, könyvelnek budapesti dedikálása végett stb. Fityiszt az orrára!
*
A bukaresti Magyar Követség képviselői ma megkoszorúzzák az aradi vértanúk síremlékét. Az nem újdonság, hogy hazai magyar sajtónk egyetlen szóval sem emlékezhet meg a nemzet gyásznapjáról. Így van ez már évtizedek óta. Vajon mikor ér véget a román nacionalizmusnak ama szánalmas és a világtörténelemben tán egyedülálló és immár hetven esztendeje tartó próbálkozása, hogy egy másik nemzet – a magyarság – történelmét, Európa-szerte közismert, mert följegyzett, ellenőrizhető eseményeit meghamisítsa vagy érvénytelennek nyilvánítsa, az uralma alá került kétmilliós néptöredékkel pedig a testi kínzatással párosított szellemi kényszer útján elfeledtesse! Szánalmas, valóban? Rajtunk kívül ezt senki nem érzékeli, mi több: kényelmes, a ránk figyelésben lusta nyugati körök el is fogadják a cinikus hamisítást. Azt például, hogy a IX. században a honfoglaló magyarság virágzó dák városokat rombolt le Dácia területén. De talán mégis igazuk lehet azoknak, akik a magyar panaszt hallva: „Értik önök, mit mondanak ezek?” – ezt válaszolják: „Mondják önök is!”
Október 8.
A sepsiszentgyörgyi színház vendégjátéka. Csehov. Az igazgató közli, hogy még idén létrehozzák, megnyitják a színház 80 tagú román tagozatát. A dolog lényegét mindenki érti; nem kérdi tehát, miként lehetséges, hogy színromán városok tízszer akkora lakossággal, amilyen a sepsiszentgyörgyi románság, nem kapnak színházat, e helyt pedig... No lám! Bizonyos, hogy nem lesz könnyű dolguk a román színészeknek. Eddigi vendégjátékok 20-30 főnyi közönsége – protokoll persze! – aggasztó jövőt jelez. Üres házat Thália művészeinek – és ez a színész legnagyobb büntetése. Az induló nemzedék számára pedig gyönge vigasz, hogy a frissen létrehozott tagozathoz majd betelepítenek közönséget is.
Október 11.
Síkaszóban Öcsi fiammal és családjával – végleges távozásuk előtt.
– Szippantsunk még néhányat az itthoni levegőből!
Kedélyesnek erőltetett mondat. Könny rezeg az utolsó szaván.
Éva itt is álmatlanságban szenved. „Ver, ver, kiver folyton a verejték!” – panaszolja reggelente. Pattanásig feszültek az idegei.
Tegnap Udvarhelyt is megfordultunk. Barátaink panaszaiból most azt jegyzem ide, hogy Sz. J. jogot végzett ugyan, mégsem sikerül bejutnia az Ügyvédi Társaságba, vagy mi a csudának hívják. „Mert Bukarest nem engedélyezi.” Életünk oly centralizált, hogy Bukarest és megyei Gauleitereinek jóváhagyása nélkül szuszogni sem lehet. Nevettünk is persze. A személyi kultusz cirkuszigazgatói olyannyira nem érzik saját szagukat, hogy mind gyakrabban vallanak komikus kudarcot. Gyergyói tanár barátunkat fölszólították, hogy Ceauşescu elvtárs és felesége tiszteletére csapjon föl dák juhásznak, öltsön magára díszes-varrottas nemzeti subát, mivel a pártbizottságnál őt szemelték ki, hogy ősi szokás szerint a magas vendégeket sóval és kenyérrel fogadja. Ilyenformán megtisztelt barátunk hiába mondogatta, hogy középiskolai magyartanárként nehéz lesz elhitetnie ősromán pásztori mivoltát; fölöttesei nem tágítottak ama felismerésüktől, hogy a tanár éppen olyan, mintha ..., vagyis szálas, vállas, rokonszenves. Ünnepi subát vásárolni pedig egészen Moldováig mentek, de közben üzenet jött, hogy lefújták a főtitkári látogatást. Látni kellett volna az általános örömöt és megkönnyebbülést.
*
B. L. mondja megbízható értesülés alapján: Hargita megyében, amelynek lakossága 90 %-ban magyar (székelymagyar), mostantól kezdve hivatásos avagy műkedvelő csoportok számára semmilyen műsort nem engedélyeznek, ha annak 50 %-a nem román. (Román dal, tánc, szavalat stb.) Román számok beiktatása eddig is kötelező volt, de még nem szabtak meg arányszámot. Természetesen az is kötelező, hogy román tánc bemutatásához a fiatalok román nemzeti ruhát öltsenek magukra. S mivel ennek beszerzése, megcsináltatása sokba kerül, a szegényebb csoportok megbízottai a színházaktól, állami népi együttesektől próbálnak kölcsönbe kérni oltyán-muntyán-móc öltözéket. Ugyanilyen abszurd gond gyötri a nemzeti ünnepeken kötelező felvonulás előtt is a magyar fiatalokat. Botrányos körülmények között kényszerítik őket arra, hogy román nemzeti viseletben bizonyítsák hazafiságukat a tribünök előtt. Bukaresti vendégeiknek a helyi vezetők ilyenkor azt hazudják, hogy a kieresztett ingű, bőrtüszős fiatalok a megye ősromán lakosságának büszke hajtásai.
*
Az ember azt gondolná, hogy itt Síkaszóban legalább egy Mikszáth-regény elolvasásához szükséges nyugodt félnapra számíthat. De nem! Minden órának megadatik itt is a maga keserűsége. Most mondják, hogy szomszédunk két esztendei munkáját, fáradalmát, anyagi áldozatát semmisítette meg a szigorú megyei parancs: hétvégi házát, amelynek építéséhez nem volt szabályos engedélye, azonnal bontsa le. Ha nem teszi: bulldózerrel fogják eltakarítani. Valamelyik belügyér azt mondta neki: „Főnökségi út mentére épített, az a baj.” Ezt pedig úgy kell érteni, hogy ezen az úton, a Bakó-pataka mentén szokott fölhajtani terepjáró gépkocsin a Pártfőtitkár medvevadászatra. A kárvallott szomszédot arra is figyelmeztették, hogy nekem, nekünk nem szabad elárulnia a házbontás okát. Miért? Nehogy én ezt a disznóságot is elkotyogjam Szabad Európa riportereinek. „Mondja azt neki, hogy meggondolta magát, mivel szebb helyet talált a Libánban.”
*
Valóban veszélyes Ceauşescu tekintetének „ütésközelébe” jutni. Hány ezren, tízezren siratják hétvégi házukat Erdély havasi tájain! Mivel vadászat közben – gépkocsin, helikopteren, de még gyalogosan is – mindenütt megfordul: óhatatlanul szemébe ötlik egy-egy új hétvégi ház a hegyoldalakon. Mondják, hogy ilyenkor dühroham fogja el. Nem csupán kifogásolja: gyűlöli is a hétvégi házakat, a lakosság szétszóródási törekvéseinek jeleit. Álma, hogy mindenki egy helyütt legyen, tömbházban, közös melléképületekkel, lehallgatható állapotban. Előző hétvégi házunk építését alább, a Széncset völgyében 1975 táján azért kellett félbehagyni, mert arra járt Őkelme, és hatalmas ötlete támadt: Zetelaka fölé gátat építeni! Víztárolóval. Annak a kiszemelt medréből mindenkinek el kellett költöznie. Otthagytuk magunk is a kicsi ház megépített alapzatát s félig felhúzott falait. A víz alatt majd várromnak nézhetik búvár történészek. S mivel nem bizonyos, hogy az utókorral közölni fogja valaki, azt is föl kell jegyeznem ide, hogy a zetelaki földgát helyét első ízben sokkal alább, a községtől nem messzire jelölte ki Ceauşescu. Mert amerre lóbálta karjait, a szolgahad oda küldte menten a munkagépeit. A község hivatalos emberétől tudom, hogy amikor már tízmilliónál is nagyobb volt a befektetés, az elvégzett munka értéke, vadászat közben a Nagyfőnök újból végigtekintett a völgyön, majd meglátván a munkatelepet, azt kérdezte: „Mi az ottan?” „Hát amit az útmutatásaiban tetszett múltkoriban a völgyzáró gát megépítése végett parancsolni...” „Ökrök!” – mondta tömören Elena asszonyság, miközben kecses fejével Gyergyó felé intett. „Ott szűkebb a völgy.” „Szűkebb” – hagyta rá férje, majd karját meglóbálva másodízben is kijelölte a gát helyét.
Egyúttal utasítást adott a már elkezdett munkálatok beszüntetésére, a föld elsimítására és bevetésére fajkukoricával. Azt is megszabta, mennyi legyen a hektáronkénti termésátlag. A szolgahad bólintott, jegyzetelt és intézkedett. Így kerültünk mi Sikaszóba, amely hálistennek nem fog víz alá kerülni, mint pl. a Szeneset völgye.
Nem tudom, hány millió köbméter víz kerül majd Zetelaka fölé.
Milyen lesz majd az az élet, az az álom, amelyre egy földgát mögül ilyen iszonyatos víztömeg leselkedik.
*
Alkonyati séta a ház mögötti fenyőrengetegben. Az őszi erdő mélázó csendje. Riadtan vágtató szarvastehén a tisztáson, az út mentén pedig két nagyfülű őzsuta bámészkodik szelíden felénk. A két unokalánykának – Panna, Bori – elakad a lélegzete. Aztán bátorságot vesznek, s mintegy harminc méternyire közelítik meg az őzeket. Kis ideig bámulják egymást mozdulatlanul, míg fehér tükrüket villantva, csöppet sem riadtan, csak úgy, mint akik elunták az emberiséget, a vörösbundások odébb nem billegnek a bokros irányába.
Miután a két lánykával az erdőből megtérünk, látogatónk is jön a faluból, s mondja: az erdészeti hivatal „toronyszobájában” belügyiek rostokolnak, műszereikkel mesterkednek. „Ha nem egyéb, magukat figyelik.” Ez hiányzott az őszi erdők szépségéből.
Október 12.
Hajnali 4 órától írom új elbeszélésemet. (A Duna titkaiból.)
Délután Csizér Zoltánt és nejét, Pannát látogatjuk meg a szomszédban. A nyugdíjas vásárhelyi sebészorvos szorgalmatosan farag kőbe és fába, talán így próbálja felejteni maga is a miénkhez hasonló bánatát. Egyik lánya Amerikát választotta új hazájának. Panna, ha róla beszél, nyeli a könnyét, akár Éva is Ágnesek emlegetésekor. Beszélgetünk erről-amarról, nézzük egymást a fogyatkozásban. Gyermekeinkből kifosztottan, mint a lebotolt diófák. (...)
Október 13.
A szomszéd újságolja. „Na! Már Síkaszóból is kezdenek elszökdösni az emberek. „Egy itteni házaspár Bécsben kért menedékjogot. „Ha így megy, végünk van.” „Remélhetőleg maradunk néhányan.” Ezt inkább a magam vigasztalására mondom. A helyi elemiben mindössze négy gyermek tanul. Óvodás egy van, S. Sándorék kislánya: Zita. A tanító szorgalmatosan ingázik Síkaszóba a maréknyi nebulóért minden reggelen.
Október 18.
Haladok lassacskán az elbeszéléssel. Jóleső érzés felidézni régi bolyongásainkat a Duna-deltában, hajnali kékpárás vizeken, örökkön síró nádasok között. A baj csupán az, hogy haza kell mennünk Marosvásárhelyre, majd azután Pusztakamarásra. Éva négy napja betegeskedik, állapotát többé nem lehet a reményre bízni. Öcsiéknek is segítenünk kell. A végleges elmenetel gondja már-már földig roskasztja őket. iszonyatos, hogy mily kegyetlen tud lenni egy olyan társadalmi rendszer, amely az embert rabszolgájának, lelkes állatnak tekinti. Borzalmas, hogy mennyi emberi energia pocsékolódik el itt évtizedek óta! Ez a kelet-európai inflációs idő az afrikai törzsek gyűjtögető életmódjának ideje minálunk. Egy svájci polgár hozzávetőlegesen egy nap alatt intézheti el mindazt, ami a szomszédos országba való átköltözéséhez szükséges. Ez az adminisztratív ténykedés nálunk nagyjából három esztendő. A tömény ostobaság, a cinikus embertelenség, az üvöltő nacionalizmus áldozatai vagyunk mindannyian.
Apámnak orvosságot, anyámnak cipőt kell vinnem a szülőfaluba.
Mikor legutóbb otthon jártam, anyám nevetve mutogatta, hogy elrongyolódott posztó-pampójának miként repdes – lepcseg – a talpa. (A székelyek a papucsot lepcsegőnek is nevezik.)
– Ugye, tiszta komédia vagyok? – mondta anyám.
Október 19.
Hazajöttünk Síkaszóból. Most, hogy Éva orvosi felügyelet alá került, nyugodtabb vagyok. Állapota mintha javulna, de alig van hangja. Reggel korán Öcsi fiam néz be futólag: az ócskapiacra indul egyet-mást eladni. Az elmenetelük oly sokba kerül, hogy abból jó darabig meg lehetne élni. Az államnak némely követelése: maga a rablás. A mocskosan, festetlenül, meszeletlenül kiutalt állami lakást most vadonatújra csinosítva, frissen festett ajtókkal, ablakokkal köteles a polgár „leadni” a lakáshivatalnak. A következő tulajdonos – akinek már kezében a protekciós kiutalás –, a pártaktivista, rendőrtiszt, belügyi főnök avagy másfajta kegyenc éberen figyeli, hogy a lakásfelújítás tökéletes-e, megfelel-e a minőségi követelményeknek? Az említett munkálatokért 10 000 lejt fizettünk már ki. Ez majdnem háromhavi főszerkesztői fizetésem.
A kapukulccsal egy pillanatra megálltam az ablakban. Fiam odakint a járdán várakozik. Nem veszi észre, hogy látom. Fáradt arcát az égre emeli. Hosszan nézi az eget, de bizonyos, hogy nem az időjárás változása, őszi meglepetései miatt. Úgy nézi ezt az erdélyi nagy eget, mint aki búcsúzik tőle; mint aki más mennybolt alá kerül holnaptól. Friss, derűs hangon próbálok szólni hozzá, hogy a szívemre szakadó szomorúságomat eltitkoljam.
*
Istenem, a hajdani, az ifjúkori lelkesedés!
Mert reményeinket dicsértük, nem a Valót.
A kéz, mely csecsemő kacsójaként szakállt tépdesett: fejeket vagdos.
 
Október 23.
A mai nap kis abszurdjának szerzője valószínűleg Elena elvtársnő, akinek felfogása szerint a gyerek – az óvodás is – épp oly okos, fölkészült és öntudatos, akár az apja, ezért úgy kell beszélni hozzá, amiként a férje szokott: „Kedves pionírok, valamint a haza sólymai! Azt várom tőletek, hogy a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom hű építői legyetek, fejlesszétek a jelenlegi világszintnél is magasabb szintre a román technológiát, biztosítsátok a haza függetlenségét, szuverenitását, ne tűrjétek a belügyeinkbe való beavatkozást, és ezenkívül kövessetek el mindent, hogy minél hamarabb belépjünk a kommunizmus korszakába, felérkezzünk a kultúra és a civilizáció (sic!) legmagasabb csúcsaira.”
Ezt mondta el De Gaulle-nak is, Nixonnak is, királynőknek, császároknak és afrikai törzsfőnököknek. Kitetszik ebből, hogy milyen nagyra becsüli a gyerekek kommunista-hazafias, illetve hazafias-kommunista öntudatát. Amit különben a nemzetnevelés anyja, Elena elvtársnő táplál és fejleszt az általa megreformált, gyökeresen újjászervezett tanügyi hálózat útján. A hazafiaskommunista nevelésnek egyik ragyogó eredménye, hogy ma már nem a szülő, az útlevélhivatal dönti el: melyik gyerek utazhat külföldre apjával, anyjával, hanem: a gyermeki közösség. Az osztály, az úttörőosztag, óvodában a kiscsoport, nagycsoport stb. Főtitkárné szintű meggondolás: a gyermek ismeri legjobban a másik gyermek jó és rossz vonásait, netán a bűneit, az efféle kollektív kiértékelés pedig, mely azzal is végződhet, hogy Gézengúznak nem szavazzák meg az útlevélkérelmét, az ilyesmi serkentőleg hat a tanulásra. Az utazás jóváhagyása tehát a banán szerepét tölti be a majom idomításában. Az is fontos továbbá, hogy a gyermek elől a szülő elzárja a veszélyes orvosságot, valamint az államtitkot. Mert amiként egy román katonatiszt nem utazhat külföldre, ha katonai titkokról van tudomása, azonképpen a gyereket is vissza kell tartani, ha nem igazolhatja hivatalos írással, miszerint: „nem volt, és nincs «betekintése» államtitkokba”.
Ilyen igazolást kér most az útlevélosztály Öcsi fiam két kislányáról, Boriról, Pankáról. Egyik öt-, a másik hatéves.
Ilyen ügyben lót-fut a fiam immár harmadik napja. Nagy nehezen megszerzi a pecsétes papírt, viszi az útlevélhivatalba, ahol néha fél napot is rostokol az ember a kérelmezők hosszú sorában. De nem jó az igazolás! Az iskola pecsétje alatt az aláírás olvashatatlan.
És kezdődik elölről minden.
Régebben Jean Paul Sartre azt írta, hogy valószínűleg Kelet-Európában születik meg az új dráma, az abszurdba oltott tragédia.
Igaza volt. Mindennapi életünkben a drámák csak arra várnak, hogy valaki megírja, mit írjál – egyszerűen eljátssza őket! Színész és rendező fusson körbe a sorsunkat igazgató hivatalokban, aztán föl a színpadra, adja elő azon melegében, amit látott és hallott. Commedia dell’ arte.
*
Ma összehívjuk Írói Egyesületünk vezetőségét. Megtárgyaltatik a figyelemre méltó jelenség, amely fölháborítja a céh magyar tagjait. A román írók, költők száma: 7 (hét), a magyaroké 40 (negyven), az Irodalmi Napokat hirdető plakátokon pedig előbbiek közül hatan szerepelnek, utóbbiakból pedig egyetlenegynek a nevét hirdetik a megyeszerte kitűzött programokban. A párt, a városi és megyei tanács, a „kultúrbizottság” illetékes aktivistái ezt az írói arányt (6-1) a holnapi Marosvásárhely eszményi román-magyar arányaként próbálják mohó vágyaik szerint előbbre hozni. A vágyképet azután fölkapja, s az ország színe előtt meglobogtatja a televízió. Ennek jóvoltából a történelmi hazugságok román áldozatai máris úgy tudják, hogy Csíkszeredában a román őslakosság mellett székelyek is akadnak csekély létszámban. A Történelmi Magazinból pedig arról értesülnek, hogy Kőrösi Csoma Sándor, a nagy erdélyi magyar tudós román volt, kinek neve: Alexandru Cioma. (Egy példa a sok közül.) Na és? – nevetett ezen a minap is valaki. Az ilyen nevetés viszont a torkunkra akadhat. Mert aki ma egy világhírű tudósunk nevét lopja el, az holnap a zsebedben kotorászhat, házadból túrhat ki, a jövődet is eltulajdonítva.
*
Valahol említést tettem arról, hogy az országból végleg távozók a könyveiket sem vihetik magukkal. Kiderül, hogy ami eddig magántulajdon volt, az immár köztulajdon. Nemzeti érték. Erre nézve íme, itt az újabb példa: Szabó I. barátunk 1500 könyvéből 500-nak a kivitelére adott engedélyt a vámhivatal. (Nota bene! Nagylelkűen.) A többit át kellett adnia ingyen (!) az állami könyvtárnak. Kivándorló barátunk azt kérdezte: „És ha rokonomnak adom át? Ha bárkinek elajándékozom?” „Abból önnek igen komoly kellemetlensége támadna” – hangzott a hivatali válasz.
K. Gy. barátommal találkozom a Bolyai Líceum sarkán. Magából kikelten, az indulattól szinte fuldokolva mondja:
– Sok disznóságot megértem már ebben az országban, de úgy látom, hátra van még a fekete leves.
– Mi történt?
– A fiaim ide járnak a híres Bolyaiba, ahol, képzeld, mit hall az ember! Azt mondja egy tanár a diákjának a folyosó végén, most léptem ki onnan, így tehát nem terjesztek rémhírt, saját fülemmel hallottam, amikor az a tanár a gyereknek azt mondta: Aztán meg ne halljam, hogy akár szünetben is egymás közt magyarul beszéltek! Tudod te, hogy mindenféle nációból kikerült hadifoglyaiknak a német fasiszták se mondtak ilyet? Tudod? Tudod? – Ezt már majdnem kiáltva mondja, majd kéznyújtáskor hozzáteszi: Úgy elmegyek innen, mint a rossz macska, érted? Fasisztákra nem hagyom a két fiamat!
Nézek utána dermedten.
*
Az álomkommandó című drámámhoz rövid utószót írok. Auschwitzról, a Holocaustról általában a régiek után rengeteg új könyvet olvastam el, s így újólag is tapasztalhattam, hogy a téma minálunk, tehát Romániában már Gheorghlu-Dej diktátorsága idején anatéma alá esett. A tiltás elsősorban az itteni zsidóirtás történetére érvényes napjainkig. A mulasztást, amit mások elkövettek, magam nem tudom pótolni. Ez történészek feladata – ha akad majd hozzá történész. Ha valakinek sikerül megtörnie a hazugság hatalmát, a cinikus történelemhamisítás tobzódását, minek következményeként az a látszat keletkezett, hogy Antonescu Romániája a zsidóság mentsvára volt. Holott Matatias Carp, a Romániai Zsidó Közösségek Föderációjának hajdani főtitkára, Cartea neagră – Fekete könyv című dokumentum-gyűjteményében többek közt ezt írja „Románia zsidó lakosságából, amely 1940-ben mintegy 760 000 lelket számlált, 400 000 embert öltek meg. Ebből mintegy 265 000 áldozat a román kormány felelősségét terheli, a többiért – az észak-erdélyi lakosokért – a magyar kormányt terheli a felelősség.” A Holocaust Romániában című könyv szerzője – álnevén Maghiar – a fentiekhez hozzáteszi: „... A Carp könyvében közölt számhoz hozzá kell adni azt a legalább 100 000 főnyi zsidó áldozatot, aki nem román, hanem szovjet állampolgár volt, és akit a Transznisztriának nevezett területeken, vagyis a Nyeszteren túli, román katonai adminisztráció alá került területeken végeztek ki a román szervek.”
Az is megdöbbentő, hogy miután Carp könyvét, amely Bukarestben jelent meg 1946-ban, suba alatt indexre tették, a romániai zsidóság maradványai mintha tudomásul vették volna, hogy Romániában valóban jelentéktelen volt a zsidóüldözés. A legfőbb Gonosz megtestesítője Magyarország volt. Az Észak-Erdélyből elhurcoltakat Ceauşescu neonacionalista „történészei” hol zsidó, hol román mártíroknak minősítik.
*
H. T.-től tudjuk meg, hogy a hadsereg kebelében is dühöng a magyargyűlölet. Kiskatonákat a magyarságuk miatt csúfolnak, kínoznak oly módon, hogy a primitív heccelődések nemegyszer tragikusan végződnek. Mint a napokban Focsani városában is, Moldvában. Az egyik katonai egység kiképzőtisztje egy erdélyi magyar fiút folyvást bozgornak (hazátlan jövevénynek) csúfolt, mocskolt, mígnem az türelmét veszítve azt mondta: ha leszerel, megöli a senkiházit. Ezzel meg is pecsételte a sorsát. A kiképzőtiszt balkáni kegyetlenséggel verte félholtra. Most törött bordákkal fekszik Marosvásárhelyt a klinikán, s még nem tudni, nem marad-e nyomorék örök életére. Drámámból kilépve annak már-már tökéletes másában találom magam mitologikus mérgektől megvadult gyilkosok között. Őszintén szólva: nincs mit csodálkozni azon, hogy nem engedélyezik drámám előadását.
Október 24.
Fülep Lajos: A magyarság pusztulása. Ki gondolta volna, hogy a falukutatók hajdani vészjelzései után, fél évszázaddal későbben, szocialistának is, demokratikusnak is nevezett körülmények között a vészharangokat újból meg kell húzni! Méghozzá Erdélyben. Csakhogy itt az eltávozottak nyomában nem maradnak bedeszkázott ablakú házak. Mert a kivándorlók házal, lakásai, kertes villácskái frissen festve és mázolva, kívül-belül gondosan, a tegnapi tulajdonos pénzén felújítva jutnak új lakóik: belügyiek, román katonatisztek, pártaktivisták, kultúrböllérek birtokába.
Van magyar, aki azért kapja meg hamarabb és könnyebben az útlevelét, mert valamelyik helyi nagyság – pártfőnök, tanácsi vezető, rendőrtiszt – szemet vetett a kertes házára vagy központi fekvésű, első osztályú tömbházbeli lakására. A tulajdonos legtöbbször nem is tudja, ki az, aki kérvényeinek jóváhagyását helyben avagy Bukarestben titkon, nagyhatalmú cinkosai révén sürgeti. Honjukat hagyókat az új honfoglalók segítik a gyorsabb távozásban.
S én? Növekvő keserűséggel számlálom az elmenőket: „Ha szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind.”
*
A többinél is szomorúbb nap volt a tegnapi. Öcsi fiam az autóját vitte ki  az ócskapiacra eladni. Ugyanis a nagy nehezen összespórolt járgányát sem viheti magával, aki ötszáz kilométerrel odébb költözik, mert az odébb: az egy másik ország. Egy hét múlva mennek a gyerekek, de előtte még el kell szenvedniök a sunyi jellemtelenség és a pimasz garázdálkodás ocsmányságait. Borika unokám iskolaigazgatója nem hajlandó igazolást adni arról, hogy a gyerek az iskola tanulója volt. Miért? Vagy gonosz, vagy paranoiás. Ám az is lehet, hogy a szellemi alultápláltságnak olyan fokán tengődik a szerencsétlen, hogy a tetteiért nem lehet felelősségre vonni.
*
Erdély kiváló népdalénekesnője, Tóth Erzsébet látogatott meg bennünket. Mondom neki: valahányszor azt énekli, hogy: Mikor Csíkból elindultam, jaj! – befelé hull a könnyem. De most ő a soros a könnyhullatásban. Lánya, veje elhagyta végleg az országot. Talán Ausztriában kértek menedékjogot. Erzsébet úgy búsul értük, úgy pereg a könnye, hogy Éva nem bír lelket verni belé. Ámbár az is igaz: nehéz mást megvigasztalni, mikor magunk is vigaszra szorulunk.
*
Október 26.
A lapszerkesztésben már csak vonszoljuk magunkat, annyira lesújtanak cenzoraink elmebalos tiltásai. Elkészült egy szépnek, jónak értékelt címlapunk. A kék Földgolyó fehér galambokkal, hát istenem! Láttunk ennél eredetibb grafikai munkát is, de az ember álma a békéről sehol sem zavarhatja meg a cenzor álmát. Csakis minálunk. Mert íme, kenyéradó gazdánk, az Egységfront országos végrehajtó elnöke személyesen kifogásolja a címlapot, mondván:
– Mondjanak le azokról a galambokról.
– Miért?
– A Föld körül nem galambok keringenek.
– Ezt tudjuk. A dolog képletes.
– De valóságosan a Föld körül rakéták szálldosnak – mondja.
– A galambok helyett röptessünk föl rakétákat?
– Ne röptessenek semmit!
– Hanem akkor mit csináljunk?
– Mutassák be a tömegek harcát a békéért.
Helyben vagyunk. Falra hányt borsó itt minden érvelés.
S mivel nemcsak a baj, hanem a butaság is csőstül szakad a nyakunkba, kenyéradó gazdánk második utasítását is kiadja: Tündérvölgyi hajnalok című kovásznál jegyzetem nem közölhető. indoklás: Kovásznán bajok vannak. Ökológiai problémák támadtak. Veszélyben a vizek tisztasága stb. Ezért kell várni még az írás közlésével.
Aztán megtudjuk később, hogy dr. Benedek Gézát fölmentették kórházigazgatói tisztségéből. Az ő személye volt tehát az „ökológiai probléma”, meg a vizek szennyeződési veszélye. El kellett őt hárítani. Hisz megírták volt a följelentői, hogy míg ő az igazgató, a román nemzeti eszme Kovásznán nem jut diadalra.
Most azon kellene nevetnünk, hogy ilyen primitíven fantáziátlan mellébeszéléssel próbálta gazdánk indokolni az írásom betiltását.
A Tündérvölgyi hajnalokat elküldöm Kolozsvárra az Utunknak.
November 4.
Meghalt nagynéném, Székely Ilona, anyámnak húga. Anyai nagyapám, Székely Gergely és felesége, született Dezméri Máriskó az örökkévalóság pereméről számolják mostan, hogy tizenkét gyermekük seregélycsapatából immár a hetedik hagyja itt e földi világot; hogy odatúl velük találkozzék újból. Akik maradtak: Anyám – Berta –, Gergely, Eszter, Zsófi és Rebeka. Köztük anyám a legidősebb: 82 éves. A hajdani népes családot a halál alaposan megrabolta, ám így is a bőség, a bizakodás példás maradéka az általános gyermekszegénységben s a megrendült hit omladékai között. A családi építkezés merészségében csak Gergely és Berta jutott közelebb Székely Gergely és Dezméri Máriskó többé soha vissza nem térő példájához. Egyik hat, a másik négy gyerekkel ostromolja a jövendőt. A többi megtorpant két-háromszemélyes áldásnál, vagy épp a gyerektelenségben.
A gyermekáldásban oly hirtelen bekövetkezett zuhanás okait kutatva nem lehet szó nélkül hagyni a tizennyolcas katasztrófát, aztán az ország feldarabolását, s a rá következő egyiptomi csapások sorozatait. Székely Gergely nagyapám 1876-ban született, olyan korszakban tehát, amikor a kiegyezés nagy történelmi lehetőségei, akár a jó szél, befújtak minden ablakon. Újból virágzásnak indult a nemzet. Lehanyatlott állapotából újra fölemelkedett a remény, az alkotókedv, amely nagyapám lakodalmán nem ijedt meg a násznagyi jókívánságtól: áldja meg az isten szép gyerekhaddal! Ám ez a Jókai és Ady honában fogant gyerekhad kiskatonaként már a román királyság kaszárnyáiban, konyhacselédként Bukarest bojárvilláiban találta magát. Amit nemzeti sorsként a történész följegyezhet, annak miniatűr mását találja minden magyar családban a krónikás. Amilyen magam is próbálok lenni. Följegyezve tehát, hogy türelemmel viselt, hosszadalmas bánat után, 73 éves korában elhunyt Székely Ilona. Gyászolják őt gyermekei, unokái, testvérei, közeli és távoli rokonai, és a szülőfalunak megfogyatkozott gyülekezete.
A temetési előkészületek során, mivel a gyászhír Pusztakamaráson ért utol engem, reám hárult a harangoztatás gondja. Nem volt szívem anyámat azonnal porba sújtani, ezért először a harangozóhoz mentem el, gyermekkori játszótársamhoz, akit Ilonkának hívnak. Mire tőle hazakerültem, a halottsirató harangszóval együtt léptem be az ajtón. Bevezető szavakat így nem kellett keresnem; a harangok beszéltek helyettem. Anyám rémült kérdésére – ki halt meg? – csak ennyit kellett mondanom: Ilona. A mi Ilonánk.
*
Ilona virrasztása Székely Jenő unokaöcsém házában. Az egybegyűlt rokonság kegyeletes emlékezés közben a jelent is számba veszi. A hatalom garázdálkodásait iskolaügyekben. Az asszimilációs törekvéseknek egyre nyíltabb és pimaszabb jeleit. Megszületik a gyermek, s az isteni áldás öröme helyett egy nemzetiségfaló hatalom sárkánybűze tölti be a szülők otthonát. E perctől kezdve új veszedelmek leselkednek rájuk. Börtön is. Mert ha túlságosan lobbanékony az apa, nehezen tűri el, hogy Árpádnak bejelentett fiát Arcadienek románosítsa a náci szellemű és lelkületű hivatalnok. Ha könyörgés helyett netán szájon veri, mehet a dutyiba. Aztán az óvoda gondja! Élelmesnek, szemfülesnek kell ám lenni ahhoz, hogy magyar csoportba jusson az a gyermek. Aztán az elemivel kezdődő túlterheltség aggodalma! Roskadozhat az első elemista: heti hat-nyolc órával sulykolják bele a román nyelvet, míg a magyarnak, anyanyelvének mindössze heti két órát engedélyeztek. A sárkány reszket az éhségtől. Alig várja, hogy „magyar eredetű román” áldozatát felfalhassa.
Csobog csöndesen Ilona koporsója körül hányatott létünk gondja-panasza. Ő már nem sejtheti, amit magam kihámozok a rokoni szavakból: elfognak menni közülünk jó néhányan, miként a fiam is, aki már összecsomagolt.
November 5.
Ilonát eltemettük. A halál üzenetére Erdély minden irányából, de még külföldről is hamar egybegyűltek a család tagjai és rokonai. Ketten maradtak csak kényszerűleg távol. Gergely és anyám. Egy felelőtlenül tett, majd megszegett ígéret folytán a két kamarási testvér otthon ragadt. Estig várták a megígért gépkocsit, az autóbuszjáratok pedig üzemanyag híján a Mezőségen megszűntek. Eresztékeiben recseg-ropog már ez az egész társadalom.
*
Családi sorscsapások közepette már alig-alig érzékelem a hatalmi hitványság ténykedéseit. Hogy például Létay Lajosnak egy publicisztikai kötetéből a rólam szóló írást a cenzúra kidobatta. Hogy újabb galiba támadt a szerkesztőségben. T. barátunk Budapesten járván néhány újságot, folyóiratot próbáit hazahozni, meg egy Ceauşescu-ellenes szöveget is. Ezeket a határon nyilván elkobozták, és egyúttal riasztották a helyi szekuritáté illetékeseit is. A lapunkat „szemmel tartó” belügyi tiszt figyelmeztető jelleggel tájékoztat engem az ügyről, sötét színekkel ecsetelvén T. kihágásának súlyosságát. Úgy tűnik mégis föl, hogy nem indítanak eljárást, T. megússza szigorú figyelmeztetéssel.
November 7.
A Kossuth utcabeli TV-műhelyben azt kérdi Z. barátom: mit szólok az utca új nevéhez? Új? És mi az? Szótagolja: Că-lă-ra-şi-lor. Botcsinálta történészek köreiben és a sajtóban addig acsarkodtak Kossuth ellen, míg a paranoid nacionalizmus megszállottai el nem kezdték a rágalom és a gyűlölet gyakorlati véghezvitelét is. Ledobni tehát a nevét viselő utcatáblákat! Marosvásárhelyt kb. húszesztendei megszakítással a múlt század végétől kezdve egészen napjainkig volt utcája Kossuth Lajosnak. Helyét most már román huszárok vették át Az új név magyarul azt jelenti: Huszárok utcája. A Hivatalos Közlönyben olvasható, hogy városunkban kik azok a magyar személyiségek, akiknek minden magyarázat nélkül le kell költözniük az utcatáblákról. Jókai Mór, Móricz Zsigmond, Kemény Zsigmond után eltűnik Ady, Vörösmarty, és talán majd Petőfi Sándor is. A házfalakon csúnya sebek, mint robbanó lövedék nyomai jelzik a nagyobb méretű, kétnyelvű táblák helyén az újakat, a kizárólagosan román nyelvűeket. A magyar szellemi hagyományok meggyalázóinak bűzösen rossz lelkiismeretéről tanúskodik az a tény is, hogy a táblacserét éjszaka végzik, amikor alszik a város. Lefekszünk a Kossuth Lajos utcában, és fölébredünk a Huszárok útján.
Régi olvasmányemlékem, hogy amikor az ifjú Bemard Shaw Írországból Londonba ment szerencsét próbálni, Dickens regényei alapján igazodott el a hatalmas metropolisban. Az utcák, melyeken a regényíró a hőseit járatta, a legkisebb zsákutcáig „a helyükön voltak”. Mi pedig öt-hatévenként ébredünk arra, hogy volt, nincs a megszokott nevet viselő lakhelyünk. Anélkül persze, hogy egy szóval te kikérnék a lakosság véleményét. Mert – vegyük tudomásul! – semmi sem a lakosságé. Sem utcája, sem városa, sem annak terel avagy szobrai, emlékművei. Minden a megyei első titkáré. Ő pedig a Főtitkáré. S a Főtitkár? Cselekvési szabadságát nézve, valamint azt is, hogy soha senkinek semmiért nem tartozik felelősséggel, azt kell mondanunk: a Főtitkár olyan, mint az Isten. Önmaga által létezik.
*
Egy magyar pártaktivista meséli: Havadon a romántanár egyetlen szót sem tudván magyarul, valóságos háborúba keveredett a színmagyar falu lakosaival, akik viszont románul nem tudnak. Az iskolában veri a gyerekeket, ez ellen a szülők föllázadtak, kivizsgálást követelnek. A megyei tanügyi főnökség nyilván a szigorú tanárnak a pártját fogja, elmarasztalván a „saját érdekeik ellen berzenkedő szeparatistákat”. A kivizsgálás, a viták alkalmával egy szülő dührohamában infarktust kapott, most kórházban fekszik.
A maradék magyar pártaktivisták – a fanatikus karrieristák kivételével – meghasonlott állapotban bizonytalankodnak. Látják, tapasztalják az újnáci szellemű pártállam mindennapi garázdálkodásait, megyei első titkárok, propagandatitkárok kisebbségellenes ténykedését, de velük szembeszállni: kockázatos, hiszen az egyszer „föllázadt” pártembert az életből is kiüldözik.
*
L. J. barátunk egy Maros menti magyar faluban tanít, ingázóként jó nagyokat vonatol hajnalonta Marosvásárhelyről, amelynek nincs szüksége az ő kiváló képességeire, írói talentumára és tanári diplomájára. Hasonló helyzetben hányódik orvosnő felesége is, akinek nem jut állás a szülővárosban, de még a környékén sem. Őt a hatalom valahová Moldovába akarja végleg kitelepíteni. Helyzetük – akár a fiamé és Melindáé – sok ezer magyar értelmiségi házaspáréhoz hasonló. Még az a szerencséjük, mondta valaki, hogy az állami kitelepítési, szétszóratási szándék nélkülözi a hitleri precízitást, kissé latinosan anarchikus. A pártállami vágyálom: az erdélyi magyar értelmiség csángósítása, ám ennek megvalósításában egyebek közt az adminisztrációs hebehurgyaság jelent akadályt. Ugyanis igen gyakori eset, hogy pl. az orvos férjet Moldovába, a tanárnő feleséget a Móc-vidékre – tehát nyugati megyébe – kényszeríti a száműzetéssel fölérő kinevezés. Ha e bizonytalanságban rezgő két pólushoz a harmadikat, az elhagyott szülőfalut, szülővárost, a nagyszülőkre maradott gyermekek otthonát is hozzávesszük, érthetővé lesz, hogy a létfolyamatosságában megrendült család három pólus között hányódva a negyediket fogja választani. Ezt – a fiam esetében pl. Veszprémnek hívják.
Az említett L. J. viszonylag szerencsés embernek mondhatja magát, mivel – Isten tudja, miként – elkerülte a Moldovába való kinevezést. Marosvásárhelyről „mindössze” 50 kilométert kell naponta utaznia, de rosszul mondom, hiszen oda-vissza: 100 km. Nem lehet panasza: a falu élete mozgalmas. Erről többek közt egy oda kinevezett román tanárnő is gondoskodott. Nyelvoktatás címén figyelemre méltó eredményeket mutatott föl a gyerekverésben, lévén a falu színmagyar, így tehát fogyatékos a román nyelvtudásban. S mivel gyermekeik mindennapi tenyerelése, fenekelése, pofozása „tárgyában” a szülők a jus murmurandi útját, a morgásjog gyakorlását választották, a tanárnő mint romángyűlölő nacionalistákat jelentette fel őket. A belügyiek vizsgálatot indítottak. Folyik a tömeges kihallgatás. Érdekes, mondja valaki: ha azzal állít be az ember a rendőrségre, hogy ismeretlen tettesek a lakását kirabolták, így szólnak: majd jöjjön vissza, mikor megtudja, kik a betörők. Ám ha valaki azt mondja a belügynél: ez vagy az a falu nacionalista, kezdődik máris a tömeges kihallgatás.
*
Házadon, lakásod falán az utcanévtábla nem magántulajdonod, nem családi címer avagy cserepes muskátli. Azt a város hatósági közege! – hivatalos döntés útján – rakták oda, így hát ők illetékesek a levételében is. Ám a nemzeti öntudat gőzeitől feszített hazafi nem köteles a törvénynek alávetnie magát. Szuverén joga tiltakozni a nyakába – házának sarkára – sózott magyar költő ellen, akinek a nevét ki sem tudja ejteni, mert úgy hívják: Vörösmarty. Meg Mihály. Meg ilyesmi. A nemzet hőse tehát, lévén ivócimborája is a megye valamelyik atyaistenének, már két évvel ezelőtt leverte állami tulajdonban levő lakásának faláról az utcatáblát. Ilyen nevet nem tűrhet el, mondta, és a garázdaság ellen nem emelt szót a hatóság. Hogy miért? Mivel jogosnak ítélte a klasszikus magyar költő elleni gyűlöletét. Ma reggel pedig arra ébredtünk, hogy utcánk neve többé nem Vörösmarty, hanem Mărăsti. Ez a fogalom a román hadtörténetből korült elő újból.
November 8.
Ma este viszem Öcsi fiamat és családját autóval Segesvárra a vonathoz. Az úticél: Veszprém, Magyarország. Elmennek tehát végleg. Amiként korábban Ágnesék mentek el. E mai fekete nap azt a másikat is elészólítja. Veszteséges múltunkból a vereséggel gazdag jelenbe. Akkor ugyancsak hosszadalmas kálvária után borultunk egymás nyakába: hát akkor menjetek! Napnál világosabb, hogy nincs mód a maradásotokra. Akkor már közel két esztendeje múlt, hogy szóba karült az élet újrakezdésének, a görbe szeg kiegyenesítésének gondolata. Konokul ragaszkodtam a maradásukhoz, Ágnes lányom pedig azt mondta férjének: beleegyezésem és anyjának egyetértése nélkül nem megy sehova. És mivé lett az a két esztendő? Szélbe, vízbe szórt hamuvá. Az értelmetlenül elvesztegetett évek kínnal teli meghosszabbítása. A távozás okainak még vicsorgóbb elmordulása. A belügyi zaklatások, hivatali packázások szaporodása. Hirtelenében mire is emlékszem ebből az időből?
Hogy a pszichológia tudományának mívelésére felkészült Ágneske vasgyári fizikai segédmunkásként olajos csavarokat mosott petróleumban.
Hogy Laci vejem – ugyancsak főiskolai diplomával – az előző évek hányattatásai után fehér köpenyes tejhordóként próbálta megkeresni a kenyerét.
Hogy éjfél után vette föl az árut, s indult kijelölt körzetébe a vaskerekű szekerecskével, amelynek borzasztó döndüléseit a járdának, városi úttestnek csúfolt kátyúföldön elátkozták az álmukból fölvert emberek.
Hogy míg a televíziós rendező és riporter tejhordó a lift nélküli tömbházakban a lépcsőket megmászta, odalent a tejes szekerecskét részeg huligánok gyakran megdézsmálták. Ezért Hékás kutyával folytatta munkáját.
Eszembe jut, hogy még a szocialista közerkölcstelenségből és felelőtlenségből támadt galiba is a gyerekek távozásának dolgában tanúsított konokságomat puhította. Utcasarki fordulása közben egy napon darugép ütötte át a falat, és dugta be iszonyatos vaspofáját a szobába, ahonnan percekkel előbb távoztak az unokáim: Sári és Lacika. Isten küldte el őket, jól tudván, hogy Kolozsvár közbiztonságán már nem képes változtatni.
Ám ennél is emlékezetesebb Lacikának az a korábbi sírása, melyet a gyermekpszichológia tudósainak figyelmébe ajánlok. Miután a család s az anyanyelv meghitt, megszokott környezetéből a napköziotthonba került, olyan idegsokk érte, hogy valósággal ki kellett onnan menekíteni. Pedig mindössze annyi történt vele, hogy az óvónő egy árva szót sem tudván magyarul, csak románul szólhatott hozzá, amiből a gyerek semmit sem értett. Ilyenformán – föltételezem – a teljes elhagyatottság, kitaszítottság, árvaság, idegenség félelme vette körül, szakadt a lelkére, és taszította sírógörcsös kétségbeesésbe. E sokk után napokig szótalan volt a gyermek. Azoknak, akik a más nyelvét kirekesztik, üldözik, megbélyegzik, betiltják, fogalmuk sincs bűntetteik idegi-lélektani következményeiről.
Miután Ágneskét és családját kikísértük az állomásra, és elment velük a vonat, Évával visszagyalogoltunk a Brassai utcába, elhagyott, másnak már kiutalt lakásukba. Akkor eszembe jutott, hogy 1950 őszén, amikor engem elvittek volt katonának, Éva ugyancsak sírva botorkált végig az állomásra vezető Horea úton. Én az úttest közepén masíroztam, hátamon a katonaládával, ő pedig a járdán követett, hogy a vonatnál még elbúcsúzhassunk egymástól. Most a gyermekek „vonultak be” az ismeretlen jövő kaszárnyáiba. Mikor látjuk őket? Isten tudja.
Fagyott lélekkel, némán bámultuk a csomagolástól szemetes, limlomos, üresen kongó szobákat, majd nekiálltunk söpörni, takarítani. Az új lakó ne csóválja felháborodottan a fejét, mondván: micsoda népség!
*
Délután Csiky Csaba és Klári látogat meg. Nemrégen hagyták el ők is Marosvásárhelyt, a szülővárost. Nagykanizsán telepedtek meg. Biztatják, vigasztalják a nyomukba lépőket, Öcsit, Melindát. „Ne búsuljatok nagyon. Meglesztek valahogy. Megkapaszkodtok. Értelme lesz a munkátoknak. Elfelejtitek a moldovai száműzetést.”
A városi tanács megbízott embere, aki a távozók lakását veszi át, és ilyenformán közvetlen módon tapasztalhatja, milyen méretű az emigrálás, azt mondta a fiamnak: mind nagyobb méreteket ölt a magyarok menekülése. Korábban például hetente kellett egy-egy megüresedett lakást átvennie. Mostanság naponta négyet-ötöt jegyzőkönyvei. Kiszámítható, hogy havonta kb. félezer magyar távozik csupán a mi városunkból. Számítsuk hozzá, hogy ennél is többen hagyják el Kolozsvárt, Nagyváradot, Szatmárt, a fasisztoid erőktől leginkább ostromlott erdélyi városokat. Mi lesz ennek a vége?
A tegnap búcsúvacsorát rendeztünk. Anyatárs, apatárs, fiam sógora, Melánia... Mindahányan úgy igyekeztünk, hogy ki-ki elrejtse a megrendültségét. A gyerekek viszont felszabadultan hancúroztak. Akár az írek, az angolszászok, akik – a filmeken legalábbis – úgy indulnak el egyik kontinensről a másikra, mintha csak a sarki kocsmába igyekeznének felhajtani valamit a hideg ellen.
Esélyeket latolgattunk, az elmenetellel járó kiadásokat próbáltuk összegezni. S megállapítottuk újból: az emigrálásnak e mostani, sátáni módon kiagyalt rendszere részint a zsidóság hajdani, Eichmann-igazgatta kivándorlására emlékeztet, másrészt viszont: amannál is kegyetlenebb. A nácik ugyanis a háború kitöréséig a kivándorlók vagyonát csak részben kobozták el. Maradék vagyonával a szerencsétlen még fenntarthatta magát egy ideig. Aki viszont ma Romániából távozik, azt teljesen megkopasztják. A kivihető bútor értéke csekély a veszteségekhez képest. A távozó magánlakását, kertes házát, villáját – ha nem adta el öt évvel korábban – az állam valójában elkobozza. Milliós értékű ingatlanért is maximum 80 000 lejt fizet ki, ezt az öszszeget pedig jórészt elviszik az illetékek, adók, vámok, díjszabások. Azt mondja valamelyik:
– Csórén jöttünk a világra, csórén emigrálunk Magyarországra, Német országba és Izraelbe.
És mindenüvé persze, ahol befogadják a kelet-európait.
A zsidót, a németet és a magyart. Más nemzetiségből valók alig észrevehető mértékben hagyják el az országot. Az uralkodó nemzet fiai most kezdenek kiszökdösni, miután az alkotó értelmiség legjobbjai közül néhányan figyelmet keltettek Nyugaton a Ceausescu-diktatúra iránt.
A dollármilliók árán kialakított pozitív kép, amelynek közepében egy vakmerő, szovjetellenes, hős férfiú áll, oldalán ugyancsak zseniális asszonyával, a világhírű tudóssal és feltalálóval, lassanként módosul. Kibújik a szög a zsákból!
November 9.
Tegnap este tízkor indultunk Segesvárra. A búcsúnak tétova és kétségbeesett mozdulatai után Éva a fotelbe roskadva zokogott. Betegségtől rekedt hangja meg-megcsuklott, s így látván őt, arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha velünk jöhetne, ne maradjon magára hajnalig a bánat és az egyedülvalóság félelmében. Ehhez azonban még egy autóra lett volna szükség. Öten vágtunk neki az őszi éjszakának. Indulás előtt odakint Öcsi még megállt néhány pillanatra az ablak alatt. Éva kihajolt rajta, hogy fiát újból megcsókolja. Oly erőtlenül bukott alá a párkányról, hogy tartani kellett, el ne veszítse teljesen az egyensúlyát. Az arcát a két tenyerébe fogva Öcsi így próbálta vigasztalni: „Fel a fejjel, mami!” Ő is nyelte pedig a könnyeit.
Segesvár felé menet az autót Öcsi vezette, hogy engem kíméljen. Lelki roskadtságomban rám is fért a figyelmessége. Hátul ültek Melindával az álmos gyermekek. Szótlanul hagytuk el a várost, a sötét és kihalt főteret. Az utcasarkot is a városnak híres Kultúrpalotája mellett, ahol Öcsiék lakásához be szoktunk fordulni. Rátértünk azután a balavásári útra, majd elkanyarodtunk jobbra, Segesvár felé. Pedig az emlékek balra húztak volna, Szováta, Parajd, a Bucsin-tető, Székelyudvarhely, Sikaszó és a Madarasi Hargita felé. Mindahány önmagában is egy-egy miniatűr csodaország, téli, nyári kalandozásaink gyakori színtere, ahová behunyt szemmel is eltalál az ember bármikor, ha toronyiránt megy is. Ilyen a szülőföld. Aki magáénak mondja, vagyis igazából annak mondhatja: visszaszáll valósággal az időben, ember és természet kapcsolatának olyan szakaszába, mikor a szubjektív és objektív világ repedés nélküli, tökéletes egységet alkotott. Mikor lábad alatt az út, fejed fölött a felleg, nem csupán a nyelvi megnevezés elvontságában, hanem anyagi-fizikai létében is része volt benső világodnak. Apám példája erről így tudósított: amikor már teljes sötétségben, vakon élte keserves napjait, egy alkalommal autón, nyári éjszakában Kamarásról Marosvásárhely felé autóztunk. Elhagytuk már Kissármást, Szilvást, a hetvenhét kanyart, kaptatót és lejtőt, már Örményesnek Jókailátta kastélya tűnt föl az út bal oldalán, mikor azt kérdeztem tőle:
– Tudja-e, hol vagyunk?
Megmondta:
– Azt hiszem, most ereszkedünk le az örményesi hágón.
– Hát ezt hogy találta el, apám, ilyen pontosan?
Nevetett, majd így szólt:
– Nemcsak alattunk van az út, fiam, hanem bennünk is.
Bennünk is: fiaiban, unokáiban és dédunokáiban. Ezt a kapcsolatot szünteti meg most a kényszerű távozás. Tízezrek riadalmas menekülése Heródes haragja elől.
Kevés szó esett közöttünk az éjszakai úton. Öcsi egy-egy néma gondolatsor végén megrázta fejét, és halkan ennyit mondott:
– Istenem! Úristen!
Segesvárott alig húsz percet vártunk. Éjfél előtt 20 perccel begördült a nemzetközi gyors, amely három percet sem időzött a néptelen állomáson. Gyereket, csomagot valósággal felhajigáltunk a vagonba, hogy orrunk előtt az ajtók be ne vágódjanak. Borika arcát láthattam tisztábban a lehúzott ablak keretében. Hullott a könnye. Melinda, Panka mögötte integetett, arcukat homály borította, akár az Öcsiét, aki Borikát fogta, mint édesanyját is az induláskor, hogy ki ne essék az ablakon.
Hazafelé jövet jutott eszembe: felszálláskor a nagy futásban fiamnak egy orvoskollegájával is kezet fogtunk. Csomagjaival ő is a helyét kereste.
– Te is? – kérdezte tőle a fiam.
– Én is.
– Végleg?
– Végleg.
– Hová?
– Egyelőre Budapestre. Hát te?
– Veszprémbe.
– Szevasz.
– Szervusz.
Így kérdik egymástól zúzmarás lelkű magyarok délben, este és éjféli időben erdélyi vasútállomásokon.
– Te is?
– Én is
– Végleg?
– Végleg.
Évát abban a fotelben találtam, amelybe leroskadt volt erőtlenül, zokogás közben. Már nem sírt, de szárazon égő tekintete különös változást mutatott. A szelíd, rebbenő szomorúság helyén a tartós gyász fájdalmát észleltem. A vigasztalhatatlant.