Marton Lili
KÉPEK EGY CSALÁDI ALBUMBÓL
Nevelőapám
(A régi képen, melyről rám néz, időtlenül és komolyan, mint a halottak, egészen fiatal, katonaköpenyén széles öv, csizmája tükörfényes. Lakkellenzős tiszti sapkáján a gyermekkoromban annyira megcsodált aranyos gomb. Ilyennek láttam, így maradt meg bennem, amíg csak élek.)
*
Hároméves vagyok. Még tart az első világháború, amiről csak annyit tudok, amennyi ott zajlik a szemem előtt a csíki faluban, ahol nagyapa állomásfőnök és postamester, s naponta feldúltan érkezik haza az étkezésekhez. Hiszen az ő irodájában várják a frontról jövő híreket a siránkozó, kétségbeesett asszonyok. Nagymama és nővére, Rőzi néni minden szabad idejükben vastag gyapjúkesztyűket, sálakat és sapkákat kötnek a katonáknak, akiket átvisz a falunkon egy-egy sebesülteket szállító vonat. Ilyenkor Pepi, a mindenesünk néha engem is kivisz kézen fogva a peronra, nagymamáék tilalma ellenére, hogy sietve, kétségbeesve tudakozódjék a jegyese után, akiről hónapok óta semmi hír. Sorra kérdezgeti a sebesülteket, nem látták-e. Pepi sír, én meg értetlenül, megzavarodva bámulok a furcsa vonat utasaira, s kérdem Pepit:
– Ki bántotta ezeket a bácsikat?
– Az az istenverte háború! – zokogja Pepi, aztán visszavisz a házba.
A sok asszony, lány és öreg mellett vannak még férfiak is a faluban. Nagyapa barátai: a fűrésztelepi mérnökök, a patikus, a molnár, aki már öreg ember. Meg aztán orosz hadifoglyok, akik rongyosak, szakállasak, idegenek, és senki sem érti a beszédjüket, bár néhány szót már megtanultak a mi nyelvünkön. Zubbonyuk piszkos, gyűrött, csizmáikon sárfoltok, de hiszen egész nap súlyos fahasábokat cipelnek ide-oda. Nem lehet tudni: fiatalok-e, öregek-e, de mégis inkább fiatalok lehetnek, hiszen néha játszani van kedvük, akárcsak nekünk, gyerekeknek. Pepi is sajnálja őket, s nagymamáék jóvoltából nemegyszer megkínálja egyiket-másikat egy-egy jó falattal.
Labdáznak, de nem a földről felpattanó piros pettyes gumilabdával; az övék rongyból készült, s egy nagy szögekkel kivert deszkalapra dobnak vele célba. Akinek a labdája fennakad valamelyik szegen, az nyer, magyarázza Pepi sógora, Bereczki bácsi, a váltóőr, a kedvencem.
Egy reggel meg se kérdezem, hogy szabad-e a peronra menni, kiszaladok a házból, mert hallom valahonnan Bereczki bácsi hangját. Látni nem látom, de meg akarom lepni, meg akarom mutatni azt a gyönyörű rajzot, amelyet éppen neki csináltam. Ház van rajta, meg egy vonat, az egyik kéménye jobban füstöl, mint a másik, és ott áll előttük maga Bereczki bácsi, óriási bajuszával, kezében kicsi zászlócskával, amellyel mindenféle jeleket szokott adni a vonatoknak.
Végre megpillantom őt távolról, oda akarok futni hozzá, hogy szokás szerint jó magasra emeljen, de valamiben megbotlom, s fejjel nekiesek a szegekkel kivert deszkának, amelyen a foglyok célba dobálást szoktak játszani. Irtózatos fájdalmat érzek, de csak egy pillanatra, aztán már nem tudok semmiről.
Bereczki bácsi rohan oda, arcom, homlokom csupa vér. Felkap és berohan velem az irodába.
– Mi történt a gyerekkel – ordítja nagyapám –, mit csinált vele, maga istenverte hülye?
Szegény Bereczki bácsi elsápad, védekezik, de nagyapa, az én dühös, szigorú, de áldott jó nagyapám már forgatja a telefon fogantyúját, és kiabál:
– Szárhegy? Kisasszony, kérem azonnal a kórházat!...
Megint szidja Bereczki bácsit, majd így folytatja:
– A kórház? Kérem, azonnal küldjék ide Galócásra Szini doktor urat. Hogy? Nem jöhet? Elutazott? Az Isten áldja meg magukat, küldjenek ide azonnal valakit, egy doktort, baleset érte a kisunokámat!
Akkor először nevez unokájának, s árulja el, hogy mégiscsak szeret, ha apátlanul jöttem is a világra.
*
Az ájulás jótékony öntudatlanságából irtózatos, hasító fájdalomra ébredek. Idegen, borostás arcot látok, amely fölém hajol. Anyuka tart az ölében, sápadtan, remegve. Annyira odavagyok, hogy észre sem veszem: aki öszszevarrja kettéhasított orromat, mély homloksebemet a bal szemem fölött, az katona.
– Tartsa kérem, szorosabban, így nem tudok dolgozni – mondja anyukának az idegen. Újra a mindent feledtető ájulásba hullok, s amikor újra magamhoz térek, már ágyban fekszem, s anyuka drága arca hajol felém. Nagyapa belép, haragos, ideges, a fejét csóválja. Mögötte, mint egy megvert kutya, kullog Bereczki bácsi, és így próbálja csitítani:
– Főnök úr kérem, esküszöm a gyermekeim életére, nem tehetek semmiről. A kis Lilkó csak úgy nekifutott annak a nyomorult szeges deszkának.
– Menjen innen, maga miatt szaladt ki a peronra, ne is lássam! – feleli nagyapa, mialatt én csak sírok és jajgatok.
– Az istenért, apa, hagyjatok most minket! – mondja anyuka.
A két férfi kimegy. Talán hihetetlen, de ma is belém sajdul annak a rettenetes fájdalomnak emléke a végtelen távoli időből.
És újra hallom anyuka csendes hangját:
– Próbálj aludni, kicsi Lilkóm. Ne sírj úgy. Majd elmúlik.
*
Másnap újra átjött az orvos. Derék, fiatal katona. Katonaorvos. Amíg fájt a sebem, figyelembe se vettem. mindennap eljött. Mikor átkötözött, megint nagyon sírtam és kiabáltam, aztán már kevésbé. Két mély piros csík maradt az orromon. A homlokomon is gyógyult már a mély seb. A doktor bácsi továbbra is eljött. Mindig hozott nekem valamit. Megcsodáltam őt, fekete, aranygombos tiszti sapkáját, a kardját. Egészen olyan kardja volt, mint a mesehősöknek. Ha tisztelettudóan kezet csókolt nagymamának és Rőzi néninek – csak nekik, mert édesanyám mindig elhárította a kézcsókot –, a kardját mindig gondosan a székre tette. Néha odaléptem, nézegettem a kard sima, ezüstös hüvelyét, és azt a gyönyörű, kemény aranyszálakból való bojtot, amelytől el voltam ragadtatva. Igen, a doktor bácsi, aki mindig rettenetesen el volt foglalva a sebesültekkel, mindig eljött, úgy, hogy az utolsó személyvonattal visszamehessen a kórházba. Kedves vendégünk lett, nagymamának és Rőzi néninek mindig megmérte a vérnyomását, tanácsokat adott a betegségeikkel kapcsolatban. Megszoktuk, már egy kicsit a családhoz tartozott. Nagyapa azonban gyanakodva nézte.
– Miért jön ez a doktor ilyen gyakran hozzánk? – kérdezte nagymamát.
– Nem is hozzánk jön – felelte nagymama –, megszerette Tusit. (Ez volt édesanyám beceneve.)
– Hogyhogy megszerette? – kérdezte nagyapa zordul.
– Feleségül kérte – felelte nagymama. – Derék, Jó ember. Sajnos viszsza kell mennie a frontra. Képzeld, Berti, az első vonalban operál. Borzalmas, hogy miken ment keresztül. Signum laudisa is van.
Nagyapa erre elnémult. Rettenetesen tisztelte azokat, akiknek magas háborús kitüntetései voltak.
– Na, és Tusi mit szól hozzá? – kérdezte végül.
– Semmit – felelte nagymama. – Kijelentette, hogy a doktor jó barátja, de ő nem megy férjhez. Senkihez.
– Persze – csattant fel nagyapám hangja. – Romantika, ostobaság, meggondolatlanság. Egy orvos, csak orvos! Műveit, okos, jóvágású ember. Korban is egyeznek. mit akar hát az a lyány? – Alföldi volt, így beszélt.
– Semmi mást, minthogy felnevelje, taníttassa a kislányát. Jaj, Berti, ha te megértőbb lennél. Hát nem érted, hogy a kislány apja meghalt, mielőtt elvehette volna szegény Tusit. Ezerszer mondtam. A fiú szülei nem engedték ezt a házasságot.
– Hagyd abba, kérlek – kiáltotta nagyapa –, az én famíliámban nem volt szokás esküvő nélkül gyereket hozni a világra!
– Ha egyszer igaz szerelem volt köztük. Hát sohasem tudod már túltenni magad ezen? Nekem ő a legkedvesebb, legjobb gyermekem.
– Igen? De akkor miért tette ezt velünk?
– Hercegnőkkel is megtörténik. Különben nem enged magához senkit. Csak Lilkónak él. Bocsáss már meg egyszer neki, az Isten szerelmére!
– Hát megbocsátani megbocsátottam – felelte nagyapa. – De azért ezt a kisiklását nem tudom elfelejteni...
*
Városba kerültünk. Telt az idő, már saját lakásunk volt anyukával, szép, tiszta kis otthonunk. Egy napon éppen nem voltam beteg – örökös torokgyulladásaim ugyanis rengetegszer ágyhoz kötöttek –, s éppen rajzolgattam, mikor egyszer kintről elsötétedett az ablak. Kinézek, s hát látom, hogy a folyosón, ahová az ablak nyílt, egy magas, mosolygó bácsi állotta útját a fénynek.
– A doktor bácsi! – kiáltottam fel örömmel.
Igen, ő volt. Édesanyám beinvitálta, s meglepve kérdezte: hogy jutott ide, a mi városunkba?
– Megtudtam, hogy az édesapját ide helyezték, itt élnek, hát én is itt nyitottam rendelőt – felelte. – Hogy láthassam magukat – s most rám mosolygott. Rajongva néztem. Mit tudtam én azt, hogy mennyire szerette anyukámat. Mit tudtam akkor, hogy csak miatta választotta ezt a várost. És honnan tudtam volna akkor, hogy bár édesanyám továbbra is hajthatatlan volt a házasságot illetően, haláláig hű maradt hozzá, mint orvos, mint a legjobb barát, s vele egész családomhoz.
Hányszor kérte édesanyám: – Doki, házasodjon meg! Adja ide azt a zakót, megint le akar szakadni róla egy gomb. És látom, hogy Doki engedelmeskedik neki, mint egy gyerek. És marad minden a régiben. Ma is magam előtt látom, amint ott ül a szobában. Telnek az évek, már negyedik elemista nagylány vagyok. Doki leül a zongorához, és saját improvizált kíséretével gyönyörűen énekel. Micsoda bariton hangja volt. Később, mikor már zongorázni tanultam, én kísértem őt. Néha bérkocsin kivitt minket a Sétatérre, elvitt a színházba, mozijegyekkel kedveskedett. És amikor megtudta, hogy édesanyám az éjszakáit is feláldozva varr ismerősöknek és másoknak is, elment a zongoratanárnőmhöz, és ahhoz az angol–francia tanárnőhöz, aki erre a két nyelvre tanított, hónapokra előre kifizette a tandíjakat. Ha pedig édesanyám ezért szemrehányást tett neki, valósággal kikelt: – Ha már így akarja, nem tilthatja meg, hogy ne taníttassam ezt a kislányt! Legalább nem kártyázom el a pénzemet.
Később mindenki édesapámnak hitte őt. Ha hárman mentünk valahova, egy szép fiatalasszony, egy fiatal férfi és egy kislány, valóban olyanok voltunk, mint egy család... Csak a rokonaim tudták, hogy édesanyám nem akar férjhez menni, hogy másképp szereti Dokit, mint Doki őt. Később aztán mégis szót fogadott neki és megnősült. De csak rövid ideig élt a kedves, fiatal, özvegyen maradt asszonnyal. Meghalni azonban együtt haltak meg az auschwitzi pokol gázkamráiban...
*
Néha meglátogattuk őt a rendelőjében. Sok szegény, vidéki beteg várt rá, s ő nemcsak gondosan megvizsgálta és kezelte őket, méghozzá ezt a kategóriát teljesen ingyen, de még a vidékieknek útiköltséget is adott. Magánpraxisa mellett több kórházi orvosi állást is vállalt, s oly eredményesen dolgozott, hogy gazdag, előkelő páciensei egyensúlyban tartották anyagilag. Ám olyan ember volt, aki bárkivel leült kártyázni a Metropol kávéház akkor hírhedt játéktermeiben, s így aztán nem csodálkozhatott, ha sokszor hamiskártyások fosztották ki, mások pedig, mert hihetetlenül jóhiszemű volt, bizonytalan kimenetelű üzleti vállalkozásokba sodorták. Nem ivott soha, nem is dohányzott, de mintha Dosztojevszkij hőse támadt volna fel benne, nem tudta fékezni kártyaszenvedélyét, s azokkal is képes volt játszani, akikről mindenki tudta, hogy csalók, szélhámosok.
Édesanyámért rajongott, s már csak felnőttként tudtam meg, hogy mi is történt. Nem tudtam, még csak nem is sejtettem gyermekkoromban, mi volt az, ami megszilárdította édesanyám elhatározását.
Egy napon, már jóval a balesetem után, bekopogott galócási házunkba egy idegen úr, aki édesanyámat kereste. Bemutatkozott.
– Bocsásson meg, asszonyom – szólt kimérten, udvariasan –, kénytelen voltam ideutazni. Tudomásunkra jutott ugyanis, hogy orvos bátyám komoly szándékkal udvarol önnek. Azonban – és itt felemelte a hangját – apánk egyházi ember, magas funkciót tölt be, és semmiképpen sem egyezik bele abba, hogy a fia, vagy bármelyikünk – mert hatan vagyunk testvérek – keresztény nőt vegyen el. És méghozzá egy... szóval egy ILYEN gyerekkel. Édesanyám erre felállt, és hidegen mondta:
– Kérem, nyugodjon meg, és nyugtassa meg a családját is. Sohasem leszek az ön bátyjának a felesége. Ezt már különben többször megmondtam neki is...
*
Doki szeretett engem, egy ILYEN gyereket, majd később egy ilyen felnőttet. Most, hogy emlékezem, előkerestem azt a magas katonai kitüntetést az első világháború idejéből. Nem tudom, mikor, miért bízta édesanyámra. Ékszerdobozhoz hasonló dobozában pihen a híres érem, a Signum Laudis. Sok más hasonló kitüntetése is volt, hisz már említettem, hogy a front mögötti legelső vonalban operált, mit sem törődve a saját testi épségével. Ezért, amikor életbe lépett nálunk is a zsidótörvény, őneki mentesítő igazolást adtak. Amikor azonban eljött a gettóba hurcolás ideje, s értük is eljöttek, nem mutatta meg sem a papírt, sem a kitüntetéseit, hanem vállalta felesége, rokonai és sok más társa sorsát. Nagy nehezen engedélyt kaptunk, hogy láthassuk őket. Kétségbeesett kérdésünkre, miért tette ezt, szokott, keserű mosolyával válaszolta:
– Egyelőre még csak itt vagyok, de ha ennek folytatása lesz, bármi lesz, vállalom azt a sorsot, amit testvéreimnek, szüleimnek otthon Gyergyóban el kell hordozniuk. Nem vagyok se jobb, se különb, mint bármelyikük. És szeretem, nagyon szeretem őket...