Jánk Károly
Formák
A palánkra vetett formák
meghúzzák önnön körvonalaik,
látómezejük ferde ég,
feszülnek rejtett izmaik.
Szabályos robajjal kelnek útra,
tájuk kisikló arcvonal,
keresztbe fordul a távoli
szintekre tagolt térhozam.
Néha az áttört holdas éjben
csillogó tavaknak látszanak.
Máskor csíkokba merevülnek:
élükre állított házfalak.
Mint morajló szélben fürdő zsákok! –
ha melléjük hajtanád fejed,
szünet nélküli árapályuk
már téged sem lepne meg.
A vér derengő látomása
bennük még ágyat nem vetett.
Formák mindenütt. Felragyognak,
mint csillagokkal átütött egek.
A változás
Már én sem látom,
a némaság falára hányt
hány hangfűzért tép szét
a létből nemlétbe görnyedő sötét?
 
A lángok hullámaiba költözött
szálló körülkarolásban
totem-jeleit a füst
zuhanva csapja fel a fákra.
Szétpattanó kráterekre tűzve
hiába nyomulna a kéz
az acélos gömbökbe zárt
parányi létkristályokért.
A kezdetektől különválva
új sorsuk nincs – földdel
vegyülnek el az árnyak. Már
vége. Amott egy domb kihűlő váza...
………………………………………….
Most zöld szemű esőre várok.
Eddig velük. Most hosszú
vonallá különválok. S megindulok,
mint holtak alatt a lövészárok.
Ez a nyár
Az indulásba csomagolva rég
a szem ikerpontjáig hajló messzeség...
A nap első sugarát
a hágókon kaptató bakancs
lelkes bőrére rásimítja.
Tüzéig terjed a hang.
A köd felszáll,
a hegyek lépnek tovább,
alattuk állok és nézem, nézem
ezt a moccanatlan vonulást –
kivont karok fesztávolságát
festi minden mozduló faág.
Amott meg a kacskaringós ösvények
millió jelzést küldenek, hogy
közelebb hozzák az évszázados
lépteket, melyeket számunkra isme-
retlen rendeltetéssel valakik az
égre bíztak, s amit husángok szi-
kár húsába írnak a papírból gondo-
san kivágott kezek...
 
mialatt a nyár sugaras ágseprűjével
tisztító nyomokat hagyott a mélyben,
az ég tűzforró tengere feldőlt.
Ki itt volt, látta, s most megy tovább.
Szemei helyén ezüstös vászon:
patakmederben ingolák.
Fák
Nem csodálhatjuk eléggé az erdőt!
Ahogy a semmiből a föld fölé nőtt.
És hogyan is merjük erdőnek nevezni a fákat,
mikor mindegyik önmaga létrája és vitorla-
vászna valami felé? Istenem, milyen könnyen
és állhatatosan járulnak a magasság elé.
És milyen közömbös fenséggel fogadják,
ha a vesszőnyi ágak fonott kosarába
madarak költöznek és fészkük melege
minden tavasszal vissza-visszajár,
ha közöttük alszik, vagy épp megzendül a táj?
Tanulni kell a fák élettanát.
Mindenki látott már gyökeret, törzset,
s a ruháit öltő, vedlő lombkoronán át
a hosszan csavarodó ágak fölött a fény
bejáratát, a földhöz tapadó évszak leg-
kisebb jelére beálló változást, ha az
évgyűrűk rostközein keringeni kezd az
ősi üzenet. A nedvek szállítóedényeit,
ezt a rostos köteleken vontatott élő
szerkezetet senki sem fejtheti meg.
De minek is fejtené? Fölösleges. A ré-
szekben mindig ott munkál az egész,
s ha kicsírázott az idő magja, a kezdet
a véggel úgyis összeér. Bár belül, be-
lül történik minden...
A tömött sudarak az erdőn
egyetlen tömbben emelkednek fel,
egyetlen tömbben ereszkednek alá.
Egyetlen sűrű titokba kötve
előttünk nem az erdő, csak a fák.