Szabó Gyula
BÁLVÁNYOK PORÁBAN
A nap valószínűleg ma is keleten kel fel, hisz azért mondjuk a kelését keletnek. De borús az idő, csorog az eső, nincs nap a Feleki-tető környékén. Hírek vannak keletről, azok kelnek, de azok olyanok, mintha égtáj s földforgás megfordult volna. A hírekből az „derül” ki, hogy a nagy vörös napkelet szürke-sötét alkony lett. Mert mik a hírek a Nagy Október „előestéjén”? Az egyik hír az, hogy Gorbacsovot, a Szovjetunió elnökét, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkárát az egyik szovjet ügyész bíróság elé akarja állítani hazaárulásért. A másik hírt látni is lehetett az este a tévéhíradóban: azt lehetett látni, hogy az évforduló előestéjén vége lett a Lenin Mauzóleum „tabujának”, a gorbacsovi „glasznoszty” oda is behatolt, megnyílt ország-világ előtt a vörös „szentély”, a kamera behozta a szobánkba a világkommunizmus „szent baljának”, Lenin holttestének, holdvilágként fehérlő kopasz fejének képét. Megláthattam végül minden fáradság nélkül azt az arcot, amelyről talán legtöbb szobor készült a világon, abban a „perspektívában”, hogy „a Föld fog sarkából kidőlni”, s amely arcot fiatal korom óta szerettem volna egyszer megnézni, de az eddig csak úgy lett volna lehetséges, ha megteszem a hosszú-fáradságos utat Moszkváig, s ott kiállom az örökösen „végtelen” sort, mely a Mauzóleumhoz „kígyózik” a Vörös Téren. Amit a jókora távolság ellenére is láthattam helyben ülve eddig, az a világhatalom-Szovjetunió hatalom-birtokosainak hosszan „elvonuló” sora volt a Mauzóleum tetején: Sztálin, Malenkov, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko... A kemény keleti kelet, a félelmetes munkásököl, az aranyló sarló és kalapács, a hajnalvörös zászlóselyem, amelyhez mindig fújt a keleti szél. S ott, a „LENIN” felirat fölött jelent meg a „színen” először az új, a legújabb világhatalom-vezér: Gorbacsov. Temette elődjét, Csernyenkót, a vénen szortyogóst, akit már akkor „keresett a halál” a Kreml sírhelyes falánál, amikor ő temette elődjét, a magyar fülnek különösképpen ismerős nevű Andropovot, a magyarul szentségtörően „Andropov úrnak” mondott 56-os elvtársat. Gorbacsovval „fiatal” nemzedék lépett akkor a Mauzóleum tetejére, a vén helyébe, már ez némi távlatot „nyitott” arra, hogy talán lesz valami „visszatérés” a „lenini alapokhoz”, mint ahogy az emelvény „alapján” is „LENIN” a név. Talán „feltámadhat” Gorbacsovval Lenin, inkább igaz lesz, mint addig, hogy „Lenin élt. Lenin él, Lenin élni fog”. Én részemről még külön ki is húztam kissé magam a „fiatalságommal”: a fél év korkülönbség nem akadály abban, hogy Gorbacsov nemzedéktársának érezzem magam. Ez jön most a Szovjetunióban, a „mi nemzedékünk”. Életrajzát – „autobiográfiáját” – studírozva még az is megfordult akkor a fejemben, hogy ha az ötvenes évek elején nem érkezik az egyetem káderosztályára a szülőfalumból Sándor Mózes sógoromtól (édesanyám testvérhúgának a férjétől, a mi almási „Sztálinunktól”, akit a falu általánosan „párt Mózesnek” hívott) olyan elmarasztaló jellemzés középparaszt apám „szocializmus-ellenességéről” a különben nagyon pozitív minőségű „doszáromba”, a hajszálon múló moszkvai aspirantúra révén talán még együtt is vonulhattam volna el valamelyik November 7-én a Mauzóleum előtt Gorbacsovékkal, vagy együtt álltam volna velük esetleg sort a Mauzóleum előtti „kígyózásban”...
Nem volt veszélyek nélküli az emelvényre vezető mauzóleumi grádics az esztendők hosszú során, de a Nagy Október évről évre vonuló nagy „jeleneteit” nézve örökkön álló, megingathatatlan „bálványnak” látszott a szovjet hatalom képe, amely rendületlen szilárdsággal „állít ki” Sztálin-halált, hruscsovi Sztálin-képrombolást, sőt bálványdöntést, brezsnyevi Hruscsov-buktató puccsot – szovjet „krimit” a Krímben –, nem is szólva a mindezeket megelőző rendületlenségről, Hitler moszkvai csapásainak a „kiállásáról”, amikor pedig csaknem az egész világ elkönyvelte volt előre, hogy 1941. november 7-én Hitler fog győzelmi ünnepet ülni a Lenin Mauzóleumnál, a ledöntött-szétvert lenini-sztálini „agyagkolosszus” porában. Ötven évvel ezelőtt már-már porrá lett a világkommunizmusnak az a bálványa-bástyája, hogy „Szovjetunió”, de Sztálin a maga „agyaglábával” belekeményedett mintegy szoboróriásként a csizmába, ünnepi gyűlést tartott az előestén a föld alatt, a metróállomáson, katonai parádét tartott az ünnep napján a tíz kilométerről ágyúzó frontvonal orra előtt a Vörös Tér felszínén, felrázó beszédet mondott, a parádézó katonákat a Térről egyenesen a tűzvonalba küldte, s az innen „elindult” ruszki katona kereken három és fél esztendő múlva a berlini Reichstagra tűzte ki a sarlós-kalapácsos győzelmi lobogót Hitler hamuvá-csonttá égett holtteteme fölött, még azt is mutatva csuklóján a világnak, hogy „hány óra”. S ma, ötven évvel 1941. november 7-e után, amikor semmilyen külső támadás, sem belső megrázkódtatás (forradalom, polgárháború) nem érte, jóformán meg sem lehet mondani, létezik-e még valójában, valóságos államként olyan ország, hogy „Szovjetunió”. Annyi bizonyosnak látszik holnapig, hogy a Nagy Október napja még megvan hivatalos ünnepként (bizonyára utoljára a Szovjetunió történetében), de nem lesz (először a Szovjetunió történetében) sem díszszemle, sem felvonulás. Lesz viszont két olyan ellentétes „megemlékezés”, amelyek közül az egyik a több mint hét évtizedes szovjet hatalom áldozataira emlékezik gyásszal, a másik a több mint hét évtizedes szovjet hatalom dicsőségeire nosztalgiával, s mindezek között van a remény, hogy a két ellentétes „menet” nem találkozik egymással.
Maga Gorbacsov – az 1941-ben tízesztendős „Misu” – szintén létezik még a Szovjetunió elnökeként, s mint ilyen, „Október hagyományainak megőrzéséről” beszél, és kitüntetéseket oszt az előesten, de a félig társa, félig vetélytársa, Jelcin ugyanezen az előestén azt „osztja” Oroszország elnökeként, hogy betiltja a Kommunista Pártot, s mindezek „fényében” a Szovjetunió képe olyan árnyékfolttá zsugorodik, hogy szinte mintha csak egy „jelkép”-folt lenne az összövetségi elnök leninien kopasz-boltozatos homlokán.
A legszembetűnőbb személyi jegy, a homlokfolt már legelső látásra a világ szemébe rögzült, de hogy milyen Gorbacsov-„csodát” rejt a folt benn a fejben, arról – amint ma már jeles személyiségek, világintéző nagyságok is gyakran vallják – álma sem volt senkinek. Alig öt-hat esztendő múltával ugyanis kiderült, hogy Gorbacsov akkor, az első nyilvános szereplésekor, Csernyenko szokványos szovjet-bolsevik temetési ceremóniájának „ceremóniamestereként” tulajdonképpen egy nagy szovjet „múltat törölt” („visszafordítva” az Internacionálé himnuszos szavait), temetve és búcsúztatva Csernyenkót, temette és búcsúztatta a proletárdiktatúrát, a kommunista totalitarizmust, a világméretű osztályharc hidegháborúját, a szocializmus keleti lágertömbjét, a világ és Európa és Németország ellenséges két féllé metélt darabolását, történelmi horderejében egy Nagy Októberrel vetekedő eszmét-programot hirdetve meg azzal, hogy „Európa Ház”.
Ha a történelemben nincsenek csodák, akkor ez az: Gorbacsov nagyjából annyi idő alatt, ahány esztendő alatt jó hét évtizeddel ezelőtt forradalommal, polgárháborúval, sokmilliós emberhalállal, mérhetetlen szenvedéssel „világra jött” a Szovjetunió, rendről rendre „lebontotta” a 20. századnak ezt a legnagyobb történelmi képződményét, s egészében véve békés folyamatként – leszámítva a nemzeti-nemzetiségi ádázkodások bomlási „járulékosságát” – a történelem természetes-szabad rendje felé fordította azt a „szocialista világrendet”, amely a Nagy Október fegyveres és a marxizmus–leninizmus–sztálinizmus ideológiai erőszakával létrejött, s mint végig ilyen kettős – fizika-szellemi – erőszakon álló „új világ” embermilliók sorsában tragikus történelmi tévúttá kilátástalanodott. Ez a ma már befejezett ténynek látszó valóság annyival inkább csodaszámba megy, mivel mindez a pár év alatt végbevitt gorbacsovi világfordulat egy olyan világban történt, amelynek ideológiai alapnézete szerint a történelmi személyiség mint szubjektív tényező messze eltörpül a társadalom, a gazdasági rend objektív törvényszerűségei mellett a történelem alakításában. S még a szubjektív vetületen belül is megvan az a külön csoda, hogy a történelmi személyiség ilyen példátlan módon „csinál” történelmet: készen kézhez kap egy természetes emberhalál jóvoltából egy mérhetetlen világhatalmat, a föld, az emberiség jelenkori két legnagyobb világhatalma közül az egyiknek a “kormánya” a kezébe kerül, egy olyan világhatalomnak a kormánya, amilyennek a megszerzéséért-megteremtéséért vagy megtartásáért a legkülönbözőbb történelmi korokban történelmi személyek vagy mozgalmak minden tehetőt megtettek, akármilyen áldozatot meghoztak, s maga ez a szóban forgó hatalom ugyancsak példátlan áldozatok árán jött létre az I. világháború végén, példátlan áldozatok árán védte ki a csapást a II. világháború elején, példátlan áldozatok árán vívta „győzelmeit” évtizedeken át a külső és belső ellenségei felett, és akkor ennek a világhatalomnak az új birtokosa módszeresen, lépésről lépésre, politikai és diplomáciai zsenialitásának teljes összpontosításával leépíti, szétszedi, végkifejlésében „megdönti” a készen kézhez kapott hatalmat, bálványok példátlan tömegű dőlését-omlását – s ami ennek velejárója: ledöntött bálványok „talpraállását” is –, művelve a hatalomleépítés folyamatában, minek folytán benn, otthon nem is, de kinn a nagyvilágban „Gorbi! Gorbi!” kiáltásokkal bálványozzák a személyét.
Ma már valósággal szobrok-emlékművek ledöntésének-eltávolításának „forradalmát” éljük; van, ahol jelkép-szándékkal eltemetnek egy Lenin szobrot, van, ahol hajdani élő bálványokat „kilakoltatnak” a légkondicionált mauzóleumból, s ha még van eleven lábon járó tegnapi bálvány, az egyik letartóztatásban ül, a másikat bíróságilag „körözik”. Ez mind benne van a Gorbacsov-„csodában”, ami annyival inkább hihetetlennek tetszik, mivel alig két esztendővel ezelőtt, ’89 októberében még együtt ültek-ölelkeztek, ünnepeltek-parádéztak a „tábor”-vezetők Berlinben, Gorbacsov „főnöksége” alatt, jóllehet akkor már mindannyian tisztában lehettek azzal, nemcsak Gorbacsov, hogy előbb-utóbb mindegyiküket maga alá temeti az akkor már omló Berlini Fal. Gorbacsov barátságosan-elvtársiasan mosolygott közöttük, de a gorbacsovi ítélet már ki volt mondva rájuk, annyira, hogy csak a végrehajtás módja és időpontja volt hátra. És nem is ért véget az esztendő, bekövetkeztek olyan gyors iramban a „végrehajtások”, mintha végül is záros határidőt szabott volna az „ítélet”: ne múljék el az esztendő az ítéletek végrehajtása nélkül. Így történt, hogy 1989 – épp a Nagy Francia Forradalom 200. évfordulójának éve – olyan történelmi évszáma lett a proletárdiktatúrák európai bukásának, mint amilyen 1917 volt a proletárforradalom győzelmének.
Két évvel ezelőtt volt néhány őszi hónap, amely „megrengette a világot”, s ha két év után épp most sor került a szerkesztőségi közkönyvtár állományának selejtezésére, forgathatom a kezemben itthon John Reed 10 nap, amely megrengette a világot című könyvét, nézegethetem immár úgy, mint a posztkommunista korszak hatvanegy éves „gyermeke”, s talán Noénak lehetett volna még ilyen érzése, ha olvashatja az özönvíznek és az ő bárkájának történetét, amint „látom” a könyvben a petrográdi jelenetet: „Öt vagy hat fegyveres matróz jött, izgatottan nevetgélve... Sapkájukon a Balti Flotta két bolsevik cirkálójának a neve: Auróra és Zarja Szvobodi. Az egyik így szólt: «Jönnek a kronstadtiak!» Mintha Párizsban 1792-ben valaki azt mondta volna: «Jönnek a marseille-iek!» Mert Kronstadtban 25 000 halálraszánt bolsevik tengerész volt.” Reed könyvéhez – az amerikai kiadáshoz – Lenin is írt előszót 1920-ban: „Fenntartás nélkül ajánlom e könyvet a világ munkásainak. Szeretném, ha sok millió példányban megjelenne, és minden nyelvre lefordítanák. A valósághoz híven és igen elevenen ismerteti azokat az eseményeket, amelyek oly jelentősek a proletárforradalom és a proletárdiktatúra tényleges megértése szempontjából”... Lenin élet- és harcostársa, Krupszkaja is írt előszót, ő az orosz kiadáshoz: „...Rendkívül eleven és erőteljes leírása ez az Októberi Forradalom első napjainak... Reed könyve átfogó képet nyújt az igazi népi tömegforradalomról, s ezért a könyv rendkívüli jelentőségű lesz az ifjúság és az elkövetkező nemzedékek szempontjából, amelyek az Októberi Forradalmat mint történelmi eseményt tanulmányozzák majd. Reed könyve valóságos hősköltemény. John Reed szívvel-lélekkel hozzánőtt az orosz forradalomhoz... Itt esett áldozatul a tífusznak, s a Kreml fala mellett helyezték örök nyugalomra. Aki úgy írta meg a forradalom áldozatainak temetését, mint John Reed, az meg is érdemelte ezt a tiszteletadást.” Természetesen maga a szerző is írt bevezető szavakat a könyvéhez New Yorkban, 1919. január 1-jén:”... A könyv természetszerűleg a legtöbbet a «vörös Petrográddal», a felkelés agyával és szívével foglalkozik. De az olvasónak tudnia kell, hogy az, ami Petrográdban történt, majdnem pontosan megismétlődött, kisebb vagy nagyobb intenzitással, különböző időpontokban mindenütt Oroszországban... Bárki bármint vélekedjék is a bolsevizmusról, tagadhatatlan, hogy az orosz forradalom az emberiség történelmének egyik legnagyobb eseménye... Mint ahogy a történetírók a Párizsi Kommün történetének minden apró részletét kikutatják, úgy tudni akarják majd azt is, mi történt Petrográdban 1917 novemberében, mi vezérelte a népet, milyenek voltak, hogyan beszéltek, mit tettek a vezetők”...
Ez is ma már mind temetés, nekrológ a bálványok porában, tabuk hamujában. Már az „örök nyugalom” is rendkívül relatív fogalom, különösen a Kreml fala és a Berlini Fal közötti térben. Mert az olvasó ma már azt is tudja, hogy ami 1956-ban történt Budapesten és utána harminc évvel Gorbacsov Szovjetuniójában, az „majdnem pontosan megismétlődött, kissebb vagy nagyobb intenzitással, különböző időpontokban mindenütt” a bolsevizmus végnapjaiként. Itt is, ott is jöttek olyan „tíz napok”, amelyek megrengették a proletárdiktatúrákat. Volt a hajnal az Aurórával, a Zarja Szvobodival – a „Szabadság Hajnalával” –, s van az alkonya vagy éppenséggel az éji temetője annak a „szabadságnak”, amelyben milliószámra vitték az embereket rabságra, küldték a halálba, s amelyben a törvény és ítélet nélküli rabnak akkor sem volt menekvése a halál elől, ha Sztálin rabjaként Sztálinnak – vagy Marxnak, Leninnek – a képét tetováltatta a szíve fölé, mert a kivégzők nem szívlövészek, hanem tarkólövészek voltak.
*
A napok közben természetesen elszaladtak, nem nézték, hogy hol tartok a sorokkal. Elteltek az „ünnepek”. Lemaradtam, annál inkább, mivel még nosztalgiáztam is közben. Emlékeztem régi november 7-ékre, amikor egyetemi ifjak lelkes csoportjaiban vonultam Kolozsvár utcáin, terein, s három nyelven kiabáltam a jelszavakat, énekeltem a „forradalmi” indulókat: „Velikámu Sztálinu, hurrá!”, „Bastionul păcii e URSS!”, „Mert Sztálin a harcunk, És Sztálin a béke, És Sztálin nevével épül a világ”... Szocialistarealista operettből is énekeltük a közkeletű dalt: „Szél, szél, szállj keletről hozzánk, Szél, szól, új világot hozz ránk!”... mintha ma lett volna, olyan tisztán látom, hogy egyik nagy darab, lomha kolléganőnk, volt jugoszláv partizánnő, éppen azon a helyen – a Continental szálloda sarkánál lépve be a Főtérre – eresztette bele mély-erős hangján a „Velikámu Sztálinu”-t a levegőbe, ahol katonák eresztették golyóikat a fiatalokba 1989. december 21-én.
November 7-én reggel – benne lévén a témában – azzal a gondolattal ébredeztem, hogy 1944 szeptemberétől –, amikor a háborús front, a Vörös Hadsereg „átvonult” a Homoródon – a Nagy Október szabta meg döntően az életemet. Ez tulajdonképpen az egész felnőtt életem: tizennégy éves kortól hatvanegyig. Összesen negyvenhét esztendő. Nem olyan egyszerű dolog ez, mint a fejemnél lógó naptáron eggyel odább bökni a piros kockakeretet, az „időablakot”, november 6-áról 7-re. Jelzi a nem olyan egyszerűt az is, hogy most, napjaimnak ezzel a szokott első ceremoniális mozdulatával a szemem (vagy még inkább az a bizonyos „lelki szem”) egyszerre a halál kaszáját látja a piros keretbe került sötétkék 7-es számjegyben. minden más vonatkozástól eltekintve: éppen ma ez valóban nagy jele a világ sorsában bekövetkezett halálkaszás fordulatnak. Végül is egy olyan eszme és mozgalom meg hatalmi erő többé-kevésbé végleges halálának a napja ez, amelynek végső célja-programja – annak a jelszónak az „égisze” alatt, hogy „Világ proletárjai, egyesüljetek!” – az egész földkerekség kommunista „felszabadítása” volt. Ma pedig éppen Moszkvában és Leningrádban, az eszme és a mozgalom „agyában és szívében” temetik a hetvennégy éves, sok győzelmi éremmel teletűzdelt bolsevik hatalmat, a nagy Bolsevik Veteránt.
Az évforduló napja, a kettős megemlékezés még csak tetszhalottnak mutatta a Nagy Októbert. Piros és fekete „menete” volt az „ünnepnek”, úgy, ahogy az előest előre jelezte. A piros éltette vörös zászlók alatt, a fekete temette gyászlobogókkal Októbert. A Szovjet Hatalom fennállása óta ma először parádétlanul, díszfelvonulástalanul kihalt volt a Vörös Tér. Az éltető fél piros menete végül ott kötött ki a Téren, a Mauzóleumnál: a kommunista tüntetők éltették „a forradalom atyját”, énekelték, hogy „Ez a harc lesz a végső”, vitték a Generalisszimusz arcképét is azzal, hogy ha ő élne, ők „már rég a kommunizmusban élnének”, vitték pártjuk élő főtitkárának, Gorbacsovnak a képét is, rajta Dávid-csillaggal az ötágú vöröscsillag helyett, s követelték az „áruló” bíróság elé állítását... A temető fél fekete csoportja a legfélelmetesebb „szovjet bíróság”, a KGB épülete előtt tartotta a gyásztüntetést egy másik téren, égő gyertyákkal, egyházi szertartással, könnyel, imaszóval emlékezve a vörös terror ártatlan áldozataira. A két menet „között” a Mauzóleum díszgárdájának vállpuskás katonái még végezték a láb hatvanhét éves merevedésű díszlépéseit, de már azok a díszgárdisták is tudhatnak arról, hogy az évforduló „előestéjén” nemcsak Lenin-szobor eltemetését kezdeményezték Moszkvában, de olyan kezdeményezés is történt, hogy „a szovjet állam megalapítójának földi maradványait távolítsák el a Vörös téri mauzóleumból”, s teljesítve „Lenin utolsó kívánságát”, „holttestét a leningrádi Volkovo temetőbe helyezzék örök nyugalomra”, amit Gorbacsov azzal „halasztott el”, hogy „az indítvány megvitatását a Legfelső Szovjet egyik következő ülésén tűzik napirendre”... Odább, a másik „fővárosban”, a Téli Palota, az Auróra „Vörös Pityerében”, a Nagy Október „agyának és szívének” tartott „vörös Petrográdban” a moszkvaihoz képest egészen egyszínűen „fekete” volt az évforduló: ott a forradalomkor „tömegesen” kiirtott cári család élő „írmagjának”, Vladimir Romanov nagyhercegnek a jelenlétében gyászmiséztek, emlékkoszorúztak, s a piros az volt a gyászban, hogy „száműzve” Lenint a forradalom „hős városának” a nevéből, a Petrográdra-Szentpétervárra való visszakeresztelés ünnepét tartották november 7-én. Lehet, ha ekkor, az évforduló napján mutatták volna a tévéhíradóban a cárirtó Vladimir mauzóleumi képét, magát az arcot nem is láttuk volna, úgy meg lett volna fordulva a test... Hiszen ha egyébtől nem, csak attól a fordulattól is fordulhatna a tetem, hogy Budapesten úgy emlékeztek hivatalos állami ünnepséggel a magyar októberre október 23-án, mint ahol tavaly volt először állami ünnep ez a nap, s Moszkvában az idén már úgy nem ültek hivatalos állami ünnepet a szovjet október november 7-i évfordulóján, mint ahol tavaly tartották az utolsót.
A fordulatok folytán Gorbacsov nem állt ott az idén a Mauzóleumon, sem szónokként, sem díszszemle-szemlélőként, sem puskacélpontként a sok ágyús-rakétás hadi csörömpölés között. Látni láthattuk a nap délelőtti képes krónikájában, de benn, a Kreml egyik termében, azzal az előző napi „ünnepi” ténykedéssel, hogy mint szovjet elnök jelenlétében Ukrajna és Moldávia képviselői aláírták az új – gorbacsovi – szövetségi szerződést. Eredmény, vívmány, győzelem volt ez november 7-én Gorbacsov számára, mert ezzel az aktussal sikerült legalább tízre kikerekíteni annak a Szovjetuniónak az árnyékképét, amely ugyan annyi független ország-köztársaság laza – főként gazdasági – együvétartozását jelenti... Minden úgy megy, ahogy ő maga, Gorbacsov mondta volt még a „korszakának” az elején Belgrádban: „A múlt nem állhat a jövő útjába.” De az úton ma már van olyan „bonyodalom” is, hogy néha mintha a jövő keresztezné a gorbacsovi utat, vagy – más szóval – Gorbacsov állna akadályként a jövő útjában.
Nem tudom, természetfeletti erők mennyire működnek közre a történelem alakulásában, de jelen sorok „keltével” egyidejűleg november 7-én kora reggel ugyancsak csodaszámba menő jelenség ment végbe a november 7. témájában zakatoló írógép közvetlen közelében, mintegy tíz centiméternyire tőle, abban a kis cserépvázában, amelyben egy arasznyi hibiszkusz-hajtovány állt három levéllel s egy virágbimbóval. A „csoda” úgy történt, hogy két hónappal ezelőtt ugyanez a hibiszkusz-„ágacska”, egy nagyobbról letörve „megjelent” itt az íróasztalon egy vázában, akkor még – s azután sokáig – csak vízben állva, de miután a vízben finom hajszálgyökerek sarjadtak, a szár átkerült a földbe, földes vázába, ott a palántált növények szokása szerint megfogant, jól életre kelt, s épp november 7. előestéjén a „fejlődésnek” azon a pontján volt, hogy az „anyafáról” letört ág szemmel látható életerővel önálló, független életet élt, de a megduzzadt virágbimbóról – felszínén némi sziromhervatagsággal – nem lehetett megállapítani, hogy éppen elhervadni „készül-e”, vagy kifeselni. November 6-án este, lefekvéskor még így állt a helyzet. November 7-én reggel, pirkadatkor ugyanabban az állapotban volt a virág. S miután egyéb foglalatosságok mellett nem lehetett folyton szemmel tartani, vagy másfél óra elteltével a szem úgy akadt meg a vázán, mintha káprázatot látott volna: a virág teljesen kinyílva, dús sziromrétegződéssel virított, olyanformán, mint egy jókora csokros szegfű. A felgyorsított kibomlás pillanatait sajnálatosan elszalasztotta a szem, mint egyedülvaló látványt, de a tudat annál tisztábban látta, hogy a hibiszkusz november 7. „tiszteletére” nyílt ki az évfordulós nap kora reggelén olyan ugrásszerűen. Ennélfogva nálam, az én házamban valami „természetfeletti erő” folytán, mintegy tüneményként megtörtént az „ünnepi” megemlékezés november 7-én. Ez talán azt jelezte, hogy a dátum végül is olyan jelentős napja a század történelmének – s azon belül, mondjuk, az én életem történetének is –, hogy amellett nem lehet „jeltelenül” elmenni. A többi „titkát” a virágnyílásnak nem tudom megfejteni. A virág színe majdnem vörös rózsaszín, amivel talán a Vörös Téren tüntetők csoportjához „csatlakozott”, de az éltető földje olyan fekete „csernozjom” („az Orosz Szövetséges Szovjet Szocialista Köztársaságban a talaj igen termékeny övezete”), hogy azzal inkább a KGB előtt gyásszal tüntetők csoportjába illett. Ha van valami köze a „gazda szeméhez”, akkor a hibiszkuszvirág is olyan „két menetes” lehet, mint a gazdája, akiben jó négy és fél évtizedes korszak kitörülhetetlen nyoma folytán szinte objektív történelmi valóságként ütközik a november 7-i „két menet”.
Végül „utolérem” jegyzéseimmel a napokat, „kész” lenne az alkalom a naplózásra, de ez a pont most éppen az a „határ”, ahol megfordulok, s indulok visszafelé az időben. Mondanám, hogy az idő megy tovább a jövőbe, én fordulok vissza a múltba – búcsúzunk egymástól –, de ha nem a természeti, hanem az „emberi” időt tekintem magam körül, kísért az érzés, hogy az idő is visszafelé múlik. Olykor legalábbis öt évtizeddel ezelőtti napokat, éveket idéz fel bennem. Mintha kezdene azonosulni régi önmagával. Engem pedig éppen ettől fog el a kétség, hogy hol van az én azonosságom, az a bizonyos „identitás”, amely egy emberi életet meghatároz. November 8-án este már ott tartottam, hogy jobb lábam szárán meg a térdhajlatban azonosságom bizonyságaiként kerestem kamasz diákkorom „vérkeléseinek” hegeit: ott vannak-e, láthatóan megvannak-e még a kelevényhelyek, amelyek „tanúsítják”, hogy ma is itt van valahol bennem az az ifjú – legalábbis velem „egy test” –, aki olyan zavartalan azonosságtudattal, sőt lázzal készült a „jövőbe”? Ugyanabból az időből emlékszem, hogy apáméknak hajdan gazdánként-házanként megvoltak a saját juhjegyeik, amelyeket ollóval belemetszettek a juhállomány fülébe, melynél fogva egyegy juhnak „egy életre” megvolt az az azonosságjegye, hogy melyik gazdának a tulajdona, bármikor biztosan ki lehetett a nyájból választani, s adott esetben akár perre is lehetett volna menni azzal a jegyzett füllel. Valami ilyen jegyként kerestem én is fiatalkori sebhelyeimet a lábamon, amellyel végigjöttem négy-öt évtized útján máig. Addig a máig, amikor november 12-én reggel éppen az akad szemembe egy folyóirat szövegében, hogy idéznek egy mondást Kodályról: „Semper idem: mindig ugyanaz maradt, habár körülötte nagyokat fordult a világ.” Hát ez a nagy szó: ez a semper idem! Méltó az aláhúzásra, kiemelésre. Ebből az idem-ből kell láthatóbban tisztává tenni, hogy az identitás idemtitás: mindig ugyanannak, „idemnek” lenni, bármilyen nagyokat fordul körül a világ. Az ilyen füllel akkor is el lehet számolni a gazdának, ha a juh a farkas áldozata lett.
Némiképp megnyugtatnak a diákkori hegek, a jobb lábammal legalábbis indulhatok visszafelé az időben, s azzal együtt a nagyokat forduló világban. A visszafordulás annyival könnyebb, mivel egy nyolc hónapnyi szakasz már „járt út” számomra. „Előttem áll” az út, vissza a novemberi napokból a márciusiakba, amikor alig engedve ki a tél fagyából, siettünk haza a székelyföldi „családjaink” körébe, a szülővidékre, szüleink sírkövéhez, gyermekeink otthonába, a nagyobb s az újszülött unokához. Visszaérkezve Kolozsvárra, számba vettem akkor is a Feleki-tető felé – s egyben a szülőföld égtája felé – a tavasszal és ősszel egyaránt egyenesen ablakomra célzó napkeltét, s Földdé lettünk címmel egy évtizedekre visszanéző számvetésfélébe kezdtem. Pár nappal később abba is hagytam, valami még hiányzott a visszanéző-szembenéző erőhöz. Most előveszem azt a néhány oldalt, s amit abból ma idevágóan kiolvasok, veszem azt is erősítésként a „lendülethez”. Pár részlet alig több egy ösvényverő láb első nyomainál, de ha „járt utat” emlegettem, erre értettem leginkább.
„Apám is megérdemelne most egy feltámadást. Március az ő születésének a hónapja, éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony napján «látta meg» az almási napvilágot 1900-ban, kilencvenegy esztendővel ezelőtt, s én ma, 1991. március 15-én reggel azzal a friss emlékkel ülök az ablakomon betűző reggeli napfény pászmájában, hogy ma egy hete láttam meg Udvarhelyen «héthetüs korában» az unokánkat, Andrást, s amint megláttam, egy különös születési érzés árama ütött meg: egyszerre láttam a csecsemőben magamat, apámat, az apám anyját, nagyanyját, az egész Kurta-pereputtyságot, ismeretlen ősöket a századokban. Ott voltunk mind az Ágnes karjai között pár hetüs kisdedekként. Ott feküdt «vén Kurta Istvánné», aki meghalt az én születésem előtt három és fél esztendővel, de ismerem az arcát egy 1910-ben készült fényképről, s tudom azt is róla, hogy 1848. március 15-ét már négyesztendős gyermekként «élte meg» Almáson; és ott voltam a leányom ölében én is, úgy, amilyen lehettem az anyám ölében 1930 októberében; de talán leginkább apámat fogta s mutatta nekem Ági, úgy, mintha László Kriska tartotta volna ölében a csecsemő kisfiát 1900 májusában, egészen a maga hasonmásaként, legalábbis ha azt a képet idézem a szemem elé az apám anyjáról – az életben soha nem látott Kriska nagyanyámról –, amely egy valamikori bábaasszonyképző tanfolyam szebeni csoportképéről rögzítődött egyetlen-örök vonásként – s ugyancsak «Kurta-vonásként!» – az emlékezetembe. Bámult tévetegen-révetegen a szoba plafonjára a kék szemével András, s nekem az első és egyetlen «ítéletem», amellyel az érzést szavakba öntöttem, az volt, hogy «tiszta Kurta-gyermek».
Az idei első «székely-utunknak» azonban az újszülött unokával való «találkozás» mellett volt még egy másik – mellékesebb – célja is: hívott az új földtörvény – s annak bátyám-hangú telefonüzenete –, hogy jelentsem be igényemet arra a földörökségre, amelyet apám most egyszerre, hirtelen reám «testált». Bátyám a maga hat hektárjával, amivel éppen huszonkilenc esztendővel ezelőtt, 1962 januárjában «belépett a közösbe», az ő saját birtokának lesz a birtokosa megint, én pedig, aki nem léptem be semmivel falunk «Kis-Homoród» nevű gazdaságába huszonkilenc esztendővel ezelőtt, örökölöm azt a kis híján öt hektárt, amit apánk «vitt bé» ugyanakkor, az alakuláskor a «kollektívbe». «Újgazdaként» most mondhatnám, hogy enyém lesz az apám földje, de a föld forgásának ez a nagy történelmi fordulata olyan furán esik, hogy talán helyénvalóbb, ha azt mondom: inkább én vagyok a földé, mint a föld az enyém. Nem küzdöttem érte, egy verejtékcseppet nem ejtettem azért, hogy az enyém legyen, ő, a föld kínálkozik fel, hogy a magáévá tegyen engem.
Ez a hihetetlen földfordulat az, aminek eljöttével apám megérdemelne egy feltámadást. Ha létezik olyasmi, hogy feltámad egy igazság, s ha egy feltámadó igazságnak lehetne holtakat feltámasztó ereje, akkor most apám felkelhetne a sírjából, s kiléphetne az almási határ földjének a színére ellentétes lépéséül annak, amivel a közös gazdaságba belépett –, mert a közös gazdaságnak ez a mai hirtelen halála az ő három-négy évtizeddel ezelőtti igazságának a «világraszóló» győzelme.
«... minden történelem ott él a jelenben, következésképp a múlt igazságtalansága is»...
Mit szólna ha látná, mekkorát fordult a történelem kereke, abba az irányba – visszafelé? –, ahol a jelenig súlyosodó igazságtalanság elkezdődött? Jött egy égszakadás-földindulás, s szinte sírkőre írhatóan maga alá temette a földnek azt a kerek negyvenéves történetét, amit úgy mondtunk, hogy «kollektivizálás», «szocialista mezőgazdaság». A sírkőre véshető két évszám ez: 1949–1989. Ebből apám húsz esztendőt szenvedett végig, miután az ő sírkövén a második évszám: 1969. Annak idején, pár évvel a halála után, 1973-ban egyszer már megbolygattam az igazság feltámasztásának hiú reményével a kollektivizálás két évtizedes korszakában végigszenvedett «Kurta-sorsot» (Gólya szállt a csűrre). Akkor a szülőket elragadó halál tett egy határkövet – egy sírkővel is jelölt határkövet – a «földtörténet» folyamatába: «Szülőföld – immár szülők nélkül. Kedvetört jelentésváltozása a szónak: a szülők eggyé váltak a földdel.» Azóta is sokszor álltam annál a két négyzetméternyi földparcellánál, földágyásnál, amelynél több darab földem nem volt Almás határában. Már a sírkövön is látszik az azóta eljárt idő mohapettyek-foltocskák lepték el a követ, s kissé dőlni is kezdett a lejtő felé öreges hajlottsággal a kő... S most ismét belebolydul élő elevenséggel a jelenembe a négy évtizedes múlt, a maga sok szenvedést, keserűséget, pusztulást okozóhordozó igazságtalanságával. S előbolydulnak megint a kor emlékidéző kézzelfoghatóságai. (...) A látómezőben olyan borús ég van, amely négy évtized időhosszán sohasem derült tiszta kékre... S ez alatt a borús ég alatt ott látom legsajgóbb érzéssel az apámék nemzedékét, a bátyámék nemzedékét, gyermekeink nemzedékét: egy végzetes történelmi kor jóvátehetetlen kártevését az emberekben, akkor, amikor a négy évtized egyébként öldöklő századunk leghosszabb békeideje volt!
Apámhoz térek vissza, nemcsak azért, mert apám, s ennélfogva vér szerint általa – és természetesen anyám és a többi közelvaló által – éltem meg legérzékenyebben a tömegesen sokak tragikus történelmi károsultságát, de azért is, mert az ő «sorsalakja» olyanszerű, amilyennek szocialistarealista korunkban a regényhőst recepteztük: tipikus. Egyéni mivoltában – igazságával együtt – sokat testesít meg, «sűrít magába».”
Ilyen volt a „visszafordulás” tavasszal, de aztán a folytatás elmaradt. Pedig a kényszer folyton bennem volt. Tavasz előtt fél évvel – most egy éve, tavaly ősszel – ugyancsak ez az emlékező-számvető kényszer kaparta a „falat”, amikor a jubiláló Bornemisza Péter Társaság kért emlékező szavakat Bécsből. A kivételes alkalom s a kurtára szabott keret akkor – mintegy legújabb „identitásom” és „lakcímem” megjelöléseként – egy ilyen „viszszapillantással” vitt el Bécsbe:
„Nem tudom, az Európában volt-e, amikor Berlin közepén ácsorogtam, a Brandenburgi Kapunál, két évtizeddel a Reichstag porbahullása után. Sivár, romosán enyésző volt minden, csak a fal volt új, s a határátkelőhely sorompói, határőrei frissek. Belefagyott a lélekbe a hidegháború, amit nem engesztelt a melegháború romvilága.
Volt egy pillanat a közelmúltban, amikor úgy rémlett, hogy megpillanthattam Európát. Örömmámorban verték szét a Falat Berlinben, «keletiek» és «nyugatiak», és örömmámorban néztük még keletebbre, közelebb, hogy egy diktátorpár földre rogyva, megtérdelve múlt ki egy kaszárnyafal tövében. Úgy rémlett... de azóta sem múlik a szorongás, hogy igen közel van Közel-Kelet. Hat évtizeddel ezelőtt egy nagy székely falu kis zsákutcájában születtem. Zsákutcánk szájánál-fejénél volt egy kis határ-forma emelkedés, úgy is hívtuk, hogy «gránic». Még testes-hosszú gránitkődarabok is voltak keresztbe fektetve, árvíz ellen, gátként. Fal azonban nem volt, és a gránicon kívül balra az első épület egy régi, fehérre meszelt, kemény kőház volt. Máig is az falunk legrégibb háza, gerendáján 1643-as évszám áll. Az az épület három és fél évszázad múltán is «európai háznak» látszik.
Kolozsváron is, ahol négy évtizede élek, «európai házban» érzem magam, ha betérek az Isten gótikus házába a Főtéren vagy a Farkas utcában. S ha elmegyek Bethlen Gábor Erdélyébe, európai országban járok. Ha látom Kolozsváron az unitáriusok barokk templomában Dávid Ferenc jó négy évszázados szónoki emelvényét, a kerek követ, amelyről disputai hévvel, de szép szóval, érvvel, gondolattal, ékesszólással térített új hitre, miközben «valahol Európában» halomra öldösték egymást a hitek «gránicain», olyan követ látok, amelyből soha nem lehet Fal.
De mindemellett arról a hat évtizedről, amely életként részemül jutott, éppen legújabban kiderült, hogy az részben-egészben országok egész kelet-európai sorának, emberek százmillióinak zsákutcája volt. Ez vigasz: nem vagyok egyedül született zsákutcái. S vigasz még inkább, hogy az a zsákutca, ahol gyermekkorom tizenkét esztendejét éltem, miközben az utca is úgy nőtt velem együtt, hogy portánk kapuján a szám egy bukfencezéssel 6-ból 9 lett, olyan világvége-hely volt a rétre rúgó faluvégi kerttel, amely csaknem egészen kívül esett minden kontinensen.”
A kurta szerzemény címe – tájékozódó illetőségi és lakcímként is – az volt, hogy Európa – Zsákutca 6/9, s most ez is nyomdokozza pár lépéssel a „visszautat”.
*
A döntő lódítást végül augusztus „hideg napjai” adták. A krími puccs, Gorbacsov „bukásának” hírei. „Lemondott Gorbacsov” – hallottam augusztus 19-én reggel, s az idegbe hidegen markoló görcsöt azzal akartam enyhíteni, hogy hiszékenységemet hívtam „mentőszolgálatként”: végül is megeshetik, hogy nincs jól, őt sem oltották be egy szív- meg érrendszeri betegség stb. ellen. Értek már nagy bukások sújtó taglóként, a határtalan öröm sokkjával is, mások egyszerűen „szenzációk” voltak, de Gorbacsov bukásának lehetősége egyedülállóan hatott: hihetetlennek, képtelenségnek tűnt. S amikor „rendkívüli állapottal” s egyebekkel „hitelesítődött” a KGBpuccs híre – a Hruscsov-buktató puccs „reprodukálása” csaknem egy az egyben –, elfogott a letargia, ami elég idegen a természetemtől, s úgy éreztem, hogy „nagyon beborult” nekünk. Megtanultam azt a nevet, hogy Janajev, s közben Gorbacsovra is borzolódtam: hogy lehetett ilyen vak verébként beleesni ebbe a puccs-csapdába?...
Még az ördögök is úgy dolgoztak akkor, hogy épp a puccs napján Széchenyi bécsi (döblingi) szívszorító végnapjainak, „bukásának” folytatásos anyagában (Kecskeméthy Aurél emlékezéseit közölve sorozatban a Helikonban) a szerkesztés aheti adagja a Nagyoknak este sok apróbbat von maga után címet viselte, és a részlet jegyzetanyaga sorban csupa ilyen fogalmat-magyarázatot tartalmazott: „Untersuchungshaft – vizsgálati fogság”, geniestreich – zseniális csíny; ironikus értelemben: bődületes marhaság” stb., s életbölcsességként is ilyen szentenciák kínálkoztak napi „jelmondatukul”: „Numerus sumus fruges consummere nati – Puszta számok vagyunk, akik csak arra születtünk, hogy kenyeret fogyasszunk”, és „magna stupiditate regitur mundus – nagy butaság kormányozza a világot”... Az egészből azonban hangzásilag s tartalmilag is kiugrott az a kifejezés, hogy „blödsinnige Zumuthung”, ez ott is maradt a nyelvemen, annak a szerencsétlen-baljós hétfői napnak a jegye tett, de abban az „átigazításban”, hogy a „blödsinnige Zumuthung” magyar „értelmeként” nem a szövegben adott „hülye feltételezést” társítottam s rögzítettem, hanem a „geniestreich”-tól kölcsönvett „bődületes marhaság”-ot. Aznap, augusztus 19-én megtanultam a Janajev nevét, s a névhez ragasztva mondtam kitörülhetetlenül két nyelven a kettőt: magna stupiditate, blödsinnige Zumuthung...
Legszájonfekvőbb „imamalomként” azonban Mikesnek egy felkiáltójeles „jeligéje” forgott az alatt a három nap alatt a nyelvemen: „mi szép dolog sokáig élni, ha élünk, mit nem érünk!”... Egy stupid és blőd Bálvány-Babilon fogságában éltünk hosszú ideig, míg Gorbacsov a nagy és sok apróbb bálvány porba döntésének szellemét el nem szabadította, s míg álltak az „örök élet” dicslátszatában a bálványok, éltünk por-halandókként sokszor azzal a legkisebbre húzott lánggal, hogy ha csak pislákolva is, de valahogy – „ahogy lehet” – túléljük a sötét fogságot. Az élet már csaknem ettől az egytől volt „szép dolognak” tetsző távlat: „ha élünk, mit nem érünk!” Már enni is szűkön volt mit, de vívtuk magunkban a „nemes” küzdelmet: eszünk, élünk, túléljük, megérjük, megmaradunk, itt maradunk, többnyire így többesben, megkapaszkodunk, mint mag a sziklán, növünk, mint a fű a sziklán, ha „porlik” a szikla, annál jobb termőtalaj, a legértelmetlenebb, legalacsonyabb létben is van az a felemelő értelme az életnek, hogy „ha élünk, mit nem érünk”. Remény, hit, bizonyosság: ez a három fokozata volt ennek a porból ágaskodó emelkedésnek, és a bizonyosság fokozatát leginkább Gorbacsov jelentette. A nyolcvanas évek második felében már lehetett azzal számolgatni az éveket, hogy minél nehezebb, annál kevesebb. De Gorbacsov mellett azért szükség volt másokhoz is támaszkodni szellemileg, s így lehetett többek között Mikes Kelemenhez is folyamodni, felvenni az ő fél évszázados rodostói sorsát a bujdosásban, számkivetettségben, s önerősítésképpen megélni vele, mint örök értékű példával a szabaduló emelkedés három fokozatát egyszerre, addig, amíg végül szakad a gát, s jön az, hogy „A megtartóztatott vizet, ha megbocsátják, nagyobb sebességgel foly”. Mindez végül már annyira együtt folyt, hogy ha a szellemi támaszkodásokból – nem utolsósorban Gorbacsov szellemszabadító viharának nagy sebessége folytán – csak a megtartóztatott víz gátszakítása után lehetett könyv, az éppen azokban az augusztusi napokban készült kifelé a nyomdából, amikor becsapott a világ információs antennáiba a lesújtó hír villáma a moszkvai puccsról. Ez is oka volt annak, hogy a lesújtó hír súlya alatt mind Mikes-szavak vagy Mikes-igékről fogant szavak forogtak a szájon, úgy, ahogy a gátszakadás előtti napokban kerültek végszavakként a könyv utolsó lapjára: „Életünk végéig néhány dolgot mindenképp csinálni kell. Remélni, bízni, a bút elűzni, nevetni, «és ne engedjük, hogy a gondolat és a meláncolia elfogja elménket». «S hát az egészség jól van-é, édes néném?’ ’Vigyázz reá, néném, mert látod-é, jó élni!»... «Soha, édes néném, nem kellett úgy vigyázni az egészségre, mint most; inkább több fizetést kell neki ígérni, csak el ne menjen: mi szép dolog sokáig élni, ha élünk, mit nem érünk!»” stb. A friss nyomdafesték szaga egy íróember számára általában mindig kedves, szinte olyan „jószagú” egy nyomdából frissen kikerülő könyv, mint az egészség, de nálam éppen augusztus utolsó napjaiban a kedves nyomdaszag keveredett a puccs-szenzáció sajtójának szagával, ami attól volt különösen kedvetlen, mert arra szüntelen csak azt lehetett hajtogatni a három fokozat fordított állásaként, alágrádicsozásaként: ezt az egyet soha nem reméltem volna, nem hittem volna, nemhogy bizonyosra vettem volna. Ez vett az, aminek a megéréséért az életet nem kívántam volna hosszabbítani, s szinte „kidobott pénznek” éreztem mindazt a „több fizetést”, amit a „drága” egészségnek ígértem hosszú éveken át azért, hogy maradjon addig, amíg a szabadulást megérem. Addigra már megtanultam volt jól, hogy az is lehet megtartó vár, ha valaki kitartóan vár, de Gorbacsov bukásakor a hiábavalóságnak abban az érzetében „állt meg az ész” egyszerre, amely egy „gyorslista” készítése közben telepedett rá: ha már ennyit éltünk, hogy maholnap a halálunkat is megérjük, hány sorsdöntőnek mondható bukást, bálványomlást értünk meg eszmélés utáni életünk öt évtizede alatt? Legelső emlékként Mussolini bukkant elő 1943 nyarából, amikor Almáson is nagy hír volt, hogy megbukott Mussolini. Hozták a hírt az újságok – a friss nyomdafestékszag kellemessége azon a nyáron „tűnt fel” az orromnak, amikor a Nyír alatt, a kaszálóban, a hazulról oda „hátra” küldött újságot szétbontva, annak illata egybekeveredett a felszáradt harmatú pázsitra szétterített apróbuglyák szénaillatával –, forgott a név pár napig az almási emberek száján is, hogy „Mussolini” –, jól meghessegtetve mondtuk a dupla mássalhangzót, nem „sz”-ként, hanem „s”-ként, mint abban a szóban, hogy „rosseb” –, s csóváltuk „renyekedve” a fejünket, hogy egy olyan nagy hatalmasságot csak úgy el lehetett lökni a kormánytól egyik pillanatról a másikra. A párhuzam természetesen az egyik lábán sem áll meg, de azt hiszem, én magát a szót is, hogy „puccs”, akkor rögzítettem a fülembe, és ahogy „tanultam” most a Janajevet, úgy volt akkor újonnan tanult név a Badoglio. És Badoglio után csakhamar: Otto Skorzeny. Mert – a párhuzam minden képtelensége mellett ez is hasonlóság – Mussolinit éppúgy hamarosan kiszabadították a puccsfogságból, s visszaállították a kormánykerékhez, mint Gorbacsovot, és az egész izgalmas puccstörténet akkor kapta meg a maga vaskos nyomdafestékszagos patináját, amikor megvásárolhattam és olvashattam a testes könyvet Almáson a Duce bukásáról és talpraállásáról. Negyvennyolc év telt el az esemény óta, a könyv is rég odaveszett valahova, de máig eleven emlékként élnek bennem még a könyv illusztrációs képei-rajzai is a Fasiszta Nagytanács gyűlésével, s főleg a csodálatos-vakmerő német hitlerista repülős tiszttel, Otto Skorzenyvel, amint a Gran Sasso szikláinak várfalai között – a „megközelíthetetlen” helyen – őrzött olasz vezérnek jelenti a német vezértől kapott parancs végrehajtását: „Engem a Führer küldött, hogy kiszabadítsam Önt!” Borzongató jelenet volt ez egy tizenhárom éves gyermek cowboy- és betyárbravúroktól ajzott világában, s szinte mint egy máig látszó kelésheg, úgy rémlik elő – ha jól rémlik – a könyv címe is: A Palazzo Veneziától a Gran Sassóig.
Kiszabadult Gorbacsov is hamar a krími fogságból, augusztus 22-én hajnalban már hallottam a beszédét az orosz adón, s utána a kora reggeli pesti hírek is újságolták: megérkezett a moszkvai repülőtérre Gorbacsov, s ígérte, hogy egy-két napon belül elmondja „hetvenkét órás fogvatartásának és szabadulásának történetét”. Délelőtt 9-kor a kolozsvári magyar nyelvű tévéadás már a képi szenzációt is mutatta: megtörten, fáradtan, a puccs látható nyomaival s a szabadulás meg a puccsbukás – a „győzelem” – halvány örömével az arcán döcög alá a gép lépcsőjén „korunk hőse”, utána a felesége, unokája. A puccs „jóvoltából” láthattam a nagyapa Gorbacsovot is, és az ötéves Zsuzsa unokánkra gondolva „megismerhettem” unokáját is. Este a rádió már a sajtóértekezletről számolt be, amelyen Gorbacsov sok részletet mesélt a „hatvanórás elrekesztésükről”, és a puccs bukását „a peresztrojka legnagyobb győzelmeként” könyvelte el.
Ily módon a puccs végül is „puccskísérletté” minősült, s a „kísértettől” való szorongás engedhetett: már a Szovjetuniót sem járhatja be a „kommunizmus kísértete” a győzelem reményével. Ha három napon át az ember hitetlenkedve fogta a fejét a Vörös téri tankok nem ünnepi parádés „felvonulása” láttán, hogy lehet-e így visszafordítani a történelem kerekét, három napi „pünkösdi királyság” után kiderült: nem lehet. A Gorbacsov által elszabadított erők nagyobbak voltak annál, hogy a „nyolcak puccsa” visszafordíthassa a kereket, s ezek az elszabadított erők olyan viharos gyorsasággal szabadították ki Gorbacsovot, hogy annak hullámán maga az erők elszabadítója is már-már olyan hajótöröttnek látszott, akinek „vétke” az erők fékezése. „Megnyugtatóan” visszafelé sült el a puccsisták puskája: a puccskísérlet megmozdított minden erőt annak a peresztrojkának – demokratikus átalakulásnak – a megerősítésére, amit meg akartak dönteni, s épp a visszafordítási kísérlet tette döntően világossá, hogy amit Gorbacsov elszabadított, már annyira visszafordíthatatlan, hogy a kerék akár magát Gorbacsovot is alávetheti.
De míg a krími három nap tartott, megvolt a „kilátás” arra is, hogy az októberi forradalom évfordulójára egy új polgárháború színtere lesz a Szovjetunió, s ez a három nap engem szinte beidegződésszerűen fordított a rodostói „menedék” felé ismét, mint alig három esztendővel azelőtt. Egy Gondviselés-közelségű bölcs magaslat volt Rodostó, ahol az esettség kényszerkörülményei között is egy sor felülemelkedési pontot talált az életfilozófia ahhoz, hogy menedéket építsen a tehetetlen kiszolgáltatottságba számkivetett ember számára. Ismertem jól a helyet, kitanultam volt már erőt adó erejét, de most úgy „ültem be” oda, mint ahol ugyanaz a víz mossa ugyanazt a partot Rodostótól Krímig, s az újabb történelmi fordulat pillanatait is „megérve”, ezzel a „járással” a hatalmi kerékforgásról szóló sorokat, példákat pásztáztam elő magamnak a naplólevelek lapjairól. Az is még egy nagy bukás volt, amikor az ügyüket vesztett magyar szabadságharcosok a világban bujdosva végül a Márvány-tenger partján kötöttek ki, a török császár kegyelemkenyerére szorulva török földön telepedtek le a történelem hajótöröttjeiként a vitéz kurucok, s a fejedelem, Rákóczi Ferenc, az egyetemes történelem egyik legnagyobb alakja, aki Európa keleti felének történelmében a legnagyobb szabadságharcot vívta, amikor nyolc esztendőn keresztül ingatta ott a Habsburg-hatalmat, a bujdosás új helyére érve titokban azt leste a konstantinápolyi kapunál, hogy a kegyelemkenyéradó császári gazdának mekkora a hatalma a külső pompaparádé szerint, és így a mellette lévő fiatal kamarás nemcsak azt írhatta le, hogy mit láttak 1718. október 21-én, – kétszáz évvel az oroszországi nagy polgárháború előtt –, hanem azt is, hogy neki milyen gondolatai támadtak a látottaktól: „... mi tegnap a constancinápolyi kapu eleiben mentünk lóháton, és ott az út mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt, aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban... Látja, ked, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De a’ csak olyan, mint a füst, és azzal a nagy pompával a császár nincsen olyan csendes elmével, mint mi; úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De az ő pompáját ne irigyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy örökkévaló nyomorúságban esik. Akkor mit fog használni neki a pompa? A mi alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménségünk vagyon”...
Ők akkor már jó hét esztendeje tudták, mi az esés, az alacsony állapot, a „szerencsekerék” forgása, de amellett újabban is látó tanúi lehettek a forgásnak, szinte „pillanatképként” nézhették nem sokkal a konstantinápolyi császárlesés előtt, amint a császár után következő török főhatalom, a fővezér basa aláfordul a hatalmi keréken Drinápolyban, hogy helyét a helyettesének, a kajmekámnak – „kalmakánnak” – adja át: „Némelyeket az Isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákot kell neki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént... micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni. A kalmakán a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék... Szegénynek mindenit egyszersmind – el kelleték hadni, csak a rajta való köntössel lóra ültették, és egynehány csauz kikísérte a városból. Lehetetlen vala a szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy tizenkét kísérővel. A’ való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot adnak neki. De micsoda nagy magosságról esett le? Ha megtekintjük, hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett. De azt kell néznünk, hogy micsoda fel ment volt, és fejdelmek rendin volt, úgy megláthatjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékból nagyra felemel valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni. És az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való állapotnál, mert a világi dicsőséget megkóstolta. Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon... Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a letett vezérnek a sátorában... Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt egynehány százezer tallér érő portékának... Hogyne mászott volna fel a kerékre?! Ez, a’ való, nem volt mészáros, de egy szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb-elébb vitte, a leányát is neki adta, kalmakánynak tette. Ihon már vezér, és Ibrahim pasának híják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi változásokról. De ha gondolkodik is, ha nem is, már a pócon vagyon, ott ül, amég lehet... Mi is itt ülünk, amég lehet... Még most is elég biztatást adnak, de a’ mind füstben megyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő... ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön maradtunk”...
A hatalmas császár pompája is füst, a számkivetettek hazatérési reménye is füst. Porba esnek a nagyok, felemeltetnek az alacsony porban lévők. Szinte törvényszerű, hogy ebben a füstben-porban – s a bölcsességnek ezen az elmesíkján – előguruljon az antik világból Sesostris egyiptomi király mondabeli aranyszekere is a maga forgó kerekével, s évezredek távolából is példázza, miként forog a világ, mióta az ember a maga bölcs eszét tudja. Rákóczi fejedelem íródeákja „Osirist” ültetett a mondai szekérre Sesostris helyett, de a változtatással a példázat régi pogány igazságán nem változtatott: „Solon, a hét bölcsek közül való, a Cresus udvarában menvén, Cresus... megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király: Látod-é micsoda gazdag és boldog vagyok. De a filozófustól semmi dicséretet nem véve... Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: nemo ante mortem beatus, senki holtáig nem boldog. E’ ha nem tetszék is a királynak, el kelleték hallgatni. Esziben is juta idővel, mert Cyrus felprédáltatván kincsét és országát, és maga is rabságban esvén és halálra ítéltetvén, akkoron esziben juta a Solon mondása. Minthogy históriából beszéltem kednek, még eziránt két rövid példát hozok elő, hogy meglássa ked, hogy mi is tudjuk az ábécét. Osiris, az egyiptumi leghíresebb király meggyőzvén öt vagy hat királyokot, és rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatta vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között, amidőn vonták a szekeret, egyik a hat közül csak a kerekeket nézte. Osiris a szekérben lévén, aztot észrevévé, és kérdé tőlle, hogy miért néze mindenkor a kerékre. A rab király felelé néki: azt nézem, hogy amely része a keréknek fent vagyon, a’ lefordul, és amely alatt vagyon, a’ felmegyen. Az egyiptumi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal felszabadítá a királyokot, és mindenikét nagy becsülettel a maga országában visszabocsáttá. Ha szinte megunná is ked, de hozok még egy példát elé, mert nem mindenkor vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszéljek. Egy számosi király, a neve nem jut eszemben, soha legkisebb szomorúságot vagy szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart szomorúságot okozni. Azért egy igen kedves gyűrűit kihúzván az ujjából, a tengerben veti. Már őneki is búja volt gyűrűn, de másnap egy nagy halat visznek asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a nagy király nagy szomorúságokban esék, és akkoron észrevévé, hogy a jó idő után eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jónéven venni, amelyet onnét fellyül küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszélek históriából, hanem csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben. Az Isten megvigasztalhat bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejedelmeket.”
Sok a példa, sok a bölcs, ősrégi az „ábécé”, s a mai história is – különösen az elmúlt három esztendőé, s közelebbről a három augusztusi napé – szinte szó szerint olyan, mintha évezredek históriáját mesélni volna „jókedve” valakinek. Ettől, ha úgy vesszük, kétségbe esni is lehet, s vigasztalódni is. Van, amikor úgy esünk szomorúságba, hogy csupán az az egy vigasztal: „a jó idő után eső szokott lenni”. Változik a históriai idő is örökké, forog a históriai kerék is folyton, s egy idő után legfeljebb csak az a baj, hogy a mindenféle forgást-változást megérő ember már-már egy felismerhetetlen torzulatnak érzi az „idemtitását”. Én személyesen úgy vagyok vele, hogy három évvel ezelőtt, amikor utoljára ültem el a rodostói bölcsességbe, végigtekintve a lassan mikesi életkort „megérő” életidőn, még tudtam valahogy azzal vigasztalgatni magam, amit Mikes vetett oda egyik „levele” végén érzelmi állandósága kifejezéseként: „Vagyok, aki voltam, s leszek, aki vagyok”... Akkor még vettem magamra, s átvittem identitás-értelemre is, de most augusztusban – amikor a példátlan históriai forgatag három éve után éppen a mikesi végsummát, a hatvanegy esztendőt kezdtem megérni – már a legnagyobb bölcsességek mankóival is messze jártam attól, hogy afféle „voltam-vagyokleszek” konstanciával áltassam magam, s legfeljebb csak az olyan históriai eseteken-példákon ámuldoztam – amint az augusztus 22-i firkálásaimból is kihámozom –, hogy többek között Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, lám, nem lett bukott „bálvány”: mindhármuknak nagy históriai bukás lett a sorsa, de ők „ha buktak sem buktak”. Ebben már inkább van valami históriai vigasz, de ha a magam identitásbeli megragadhatóságát keresem a fél évszázadnyi kor hihetetlen változásai és identitástorzításai között, akkor ezek a nagy vigasz-példák nem segítenek, s végül is egy visszafelé forgó, „curikkoló” szerencsekerékkel vissza kell hátrálni „szembesülésképpen” az eltelt-megért évtizedekbe, a legelső identitás-„hegekig”.