FÓRUM
Ars erotica, scientia sexualia
Az emberi lényről Nádas Péter azt állítja, hogy az nem más, mint papírhajó a kényszerek háborgó óceánján. Ezzel a megállapítással pedig nem mond mást, mint azt, hogy a személy „szenvedélyes és drámai viszonyban él azokkal az elemekkel, amelyek létének hordozói és tárgyai”... A kérdés pedig csupán annyi, hogy miként nevezzük és értelmezzük azt a szenvedélyt, amely az élő embert környezetével ily szorosra hangolja és behálózza, begyűrűzi egy összefüggésrendszerbe, amelyből semmiféle kényszer erejével, csak halálával menekül(het). Az író, ahogyan azt könyvéhez csatolt Néhány jegyzetében szükségesnek látja: mentegetőzik. Becsületét úgymond „nyelvi eszközökkel igyekszik megmenteni” a tudománytalanság vádja miatt, és azért, mivel úgy érzi, hogy a pszichológia, a patológia, a szociológia valamint a szexológia határait, metszésfelületeit érintve, egész könyvére kiterjedő metaforái és hasonlatai megtámadhatóak, és érvényüket veszíthetik. A tudomány bonckéseivel pedig mészárszékhangulatban nem lehet metaforákat szétszabdalni.
A hasonlatban a tertium comparationis jogerőre emeli azokat az igazságokat, amelyek különben széthulló babonakavicsokként csilloghatnának.
Hogyan lehet úgy értekezni a szerelemről, ahogyan Erósz mint isten, Szent Pál mint apostol, vagy Szókratész és Platón mint filozófusok teszik? Az eraszthénia (földi szerelmi vágy) és az aphrodiszia (szerelmi, égi gyönyör) párhuzamos kettőssége létrehívja-e azt a szerelmi „megismerési terepet” (Michel Foucault), amely úgy csatolja egymáshoz az ars eroticát valamint a scientia sexualisát, hogy a Nádas által föllelt egyetlen metafora-rendszer ne veszíthesse érvényét. A Nádas által konstituált metafora-rendszerben legelsőként értelmetlennek hat az a „tudományos” nyelvezet, amely a szexualitás fogalmát az obszcenitás, a klinikum és a szimbólumok által ragadja meg, azaz szociológiai, nyelvfilozófiai stb. szempontot követ. Ahhoz pedig, hogy e tudományosan felfogott, helyesebben tudományosnak álcázott-nevezett neveken túljussunk, meg kell találnunk azt a kommunikációs csatornát, mely a helyes dialógushoz vezet el. Oly kérdéssel kezdi e megközelítést Nádas, amely már-már abszurditással határos („Abban a nyelvi világban, amelyben nincsen parancsolat, szabad útja van az abszurditásnak...”): léteznek-e nemek? Vagy csupán alkat létezik, ezen belül tulajdonságok vannak, s a tulajdonságok rendszerében pusztán egyetlen elem a szexus?
A válasz, amelyet a „tudományosság” követelményeire Nádas Péter köteles nyíltan és pontosan megfogalmazni, így hangzik: az égi és földi, tehát multidimenzionális szerelemben nincsenek ugyan nemek, de létezik egy olyan kommunikációs csatorna, amely két külön-, esetleg szembenálló fél létét feltételezi. Nincs egy a „tudomány” kategóriáival operáló és magát körülbástyázó rend, ám önnön magunk kulturális vitájaként feltételezhető kétféle nyelv: egy mágikus, tiszta, éjszakai, valamint egy szociális, nyilvános, nappali, működő és élő lexikális bázis.
Szükségszerű a diszkrepancia. Szükségszerű levetni a papi ornátust és a civil „egyenruhát”, hiszen az égi és a földi szerelem megértéséhez olyan ember szükségeltetik, akinek alkata szerint lehet beszélni a neméről. Aki nem nő vagy férfi, nem papi személy vagy „civil”, hanem egy személyben daimón vagy Isten. Az égi összeköttetésnek, az égi–földi kommunikációs csatornának csak akkor van értelme, ha fölfedjük Erósz, azaz minden ég és föld között történő mozgásnak, egyszóval létezésünk és szerelmünk irányítójának kilétét.
Nádas Péter ebben a tekintetben magunkra hagy bennünket, vagy éppenséggel saját tévedését igyekszik minduntalan korrigálni. Egyrészt azt állítja, hogy Erósz se szép, se jó, s ha sem így, sem úgy meg nem nevezhető, akkor nem Isten, akinek ilyen vagy amolyan tulajdonságokkal kellene rendelkeznie, hanem daimón, aki „a halandók és a halhatatlanok tulajdonságai közt közvetít...”
Másrészt azonban Erósz: Isten, és az égi/földi szerelem dolgában csupán egyedüli döntési joggal fölhatalmazott megbízott, forrásvíz, virágillat, madár, növény, kedvesnek ajándék:
„Hallgassuk meg, hogy az agg Philétosz miként világosítja föl a szerelem mibenlétéről Daphniszt és Khloét:
Erósz, gyermekeim, isten. Fiatal és szép, szárnyaló isten. Ezért is leli örömét a fiatalságban, ezért is száll egyre a szépség nyomában, és ad szárnyakat az emberek lelkének. Hatalma meg nagyobb még Zeuszénál is. Ura az őselemeknek, ura az égitesteknek, s olyan a hatalma a hozzá hasonló istenek között, mint a tiétek a kecskék és a juhok között. A virágok is mind Erósz teremtményei, a fákat is mind ő növeszti. Az ő parancsára folynak a vizek, és fújnak a szelek. Láttam én már szerelemre gerjedt bikát, s úgy bőgött, mintha bögöly csípte volna meg. Láttam szerelmes kecskebakot is, ahogy egyre csak a kedvesét követte. Magam is voltam fiatal, és lángoltam Amarülliszért. Ételről is megfeledkeztem, szomjam sem oltottam, még álomra se vágytam. A lelkem gyötrődött, a szívem zakatolt, a testem borzongott. Ordítottam, mint akit megvertek, hallgattam, mint akit temetnek, s a folyók vizébe vetettem magam, mintha lánggal égnék. Hívtam Pánt, segítsen, hiszen így epedt ő is Pitüszért. Hálálkodtam Ekhónak, hogy együtt kiáltja velem Amarüllisz nevét. Összetörtem a szürinx sípjait, mert csak az ökröket tették kezessé, Amarülliszt pedig nem vezették hozzám. Bizony, Erósz kínjaira nincsen semmilyen ír, sem iható, sem ehető, sem varázsénekként ráolvasható. Csak a csók gyógyítja, csak az ölelkezés, meg az, ha meztelen testtel fekhet együtt a két szerelmes.”
(Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről. Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1991.)
KISGYÖRGY RÉKA