Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. október, III. évfolyam, 10. szám »
Gagyi József
ANNA ÉS ALBERT
Ülök, beszélgetünk. Anna néni éppen csak kipillant az ajtón, és már mondja:
Eliza jön. Kérdem: Eliza? Bizonyosan, feleli.
Anna néni az ebédet főzi. Én, a vendég, helyemen üldögélek. Vagyis az
ajtó mögötti sarokban, az asztal mellett. A házhoz ragasztott kis téli-nyári
konyhában a kályha az ajtó melletti másik sarokban van. Nem egészen a sarokban:
onnan a tegnap kivette a fásládát Anna néni, és egy ugyanolyan széles, csak
hosszabb másikat erőltetett be oda. Néhány napig abban lesznek a kotlós
anyapulyka és a csibéi, tizennyolcan.
A kályha mellett, a másik oldalon a mosogatóasztal, majd a vitrines
konyhaszekrény. A negyedik sarokban ott az ágy; mellette fotel, amellett az
asztal, majd a szék, azon ülök én; és mellettem, a sarokban egy pléhtálcán a
vizesveder.
Én is kíváncsi leszek: kiállók az ajtóba, nézek a legelő felé. A
százharmincvalahány házból álló tanyabokornak a közepén van a legelő;
toronyiránt át kell hogy vágjon rajta az, aki egyik tanyától egy távolabbi másikhoz
megy. Mint most Eliza is. Én nem ismerem fel, pedig egy hétig vendégeskedtem
náluk egy évvel ezelőtt. Távol van még. De, persze, nemcsak emiatt.
Anna nénit kérdem: látja már az arcát? „A mozgásáról ismerem. Mi a férjemmel
tizenkilenc évig voltunk boltosok itt fenn. Ő elöljáró volt, egy jó darabig
falufelelős, sok dolga akadt máshol is; volt, amikor egyedül árultam. De
legtöbbször ő volt ott, vagy mind a ketten; aztán én délfelé hazajöttem,
dolgoztam a konyhában vagy az udvaron, s időnként kipillantottam az ajtón,
néztem a kerítés felett: érkezik-e Albert? Istenem, jön-e már az én emberem?
Aztán, ahogy megpillantottam, még jó távol volt, de én a két kezemet
összetettem, s hálát adok neked Istenem, immár jő Albert!”
Eliza jön, elhalad a kert előtt. Mi is kiállunk a kert innenső oldalára,
lezajlik a szokásos párbeszéd: hová mész, mivel dolgoztatok ma, miért vagy így
kiöltözve. Aztán Eliza továbbmegy. Visszatérünk a konyhába, visszaülök a
helyemre, Anna néni visszaáll a kályha elé, és akkor mondja, háttal nekem:
„Istenem, annyiszor nézem most is: jön-e. Mintha őt látnám. De mégsem ő. Várom,
s hiába.”
Hallgatunk.
„Amikor meghalt T. András, a felesége, Juliska néném siratta. Ott voltam én is.
Aztán mondott, mondott mindenfélét. András bátyám az utolsó időbe nem látott
jól, s Juliska néném mondta: Andrásom, Andrásom, miért hagytál itt, vakon is
eltartottalak volna. De mondott mást is. Aztán hazajöttem, s odaálltam Albert
elé: te Albert! Aztán igyekezz, kezdjél valamit, ha azt akarod, hogy olyan
szépen sirassalak, mint András bátyámat Juliska néném! Mert azt a sok szépet és
jót én még nem tudom elmondani. Aztán elkacagtuk. Kezdjél valamit, mert én nem
foglak tudni olyan szépen elsiratni...”
Hallgatunk.
„Hét évig nem volt itthon. Negyvenegybe, amikor a kicsi magyar világ volt,
berukkolt, s a háborúban három évig, aztán négy évig fogságban volt,
Oroszországban. Hazajött, s a leányok, akiknek azelőtt udvarolt, már rég
férjhez mentek. Aztán voltunk mi, kisebbek. De ő már idős volt, neki sietős
volt. Nem udvarolt sokat. Anyám egyből a pártját fogta. Volt egy legény, az
négy évig udvarolt nekem. A táncba, ha elmentem, addig vártam, amíg ő is
megjött. Addig nem álltam fel senkivel. Azután igen, hogy lásson. Elkért, s
csak együtt táncoltunk. De anyám egy kicsit olyan erőszakos volt. Nagyon húzott
a vallásához, ő katolikus volt, én is, és a legény, aki udvarolt nekem,
unitárius. Albert meg katolikus volt. Mi a falu mellett egy tanyán, a Nyírben
laktunk, úgy is hívtak, Nyíri Annuska. Aztán nagyon hamar megvolt a lakodalom. Egy
ideig anyósoméknál laktunk. Akkor is megvolt itt fenn a csűr, s egy kicsi ház,
s a rengeteg nagy kaszáló. Sok széna lett, hat-nyolc állat telelt itt. Tibor, a
nagyobbik fiam már megvolt, akkor költöztünk fel ide véglegesen Alberttel.”
Hallgatunk.
„Nagy temetése volt. Sok rokonság, s aztán a gyerekek után is: barátok,
ismerősök, munkatársak. Tibor lenn lakik Korondon; Albert, ugye, sofőr
Udvarhelyen; Annuska ő orvosnő Szeredában. Rengeteg nép volt. Ugye, mindig
elöljáró volt, falufelelős, boltos, ismerte mindenki... Nem volt
gyászjelentője. Újsághirdetés jelent meg...”
Anna néni előkeresi, mutatja: „Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy a
szerető férj, a drága jó édesapa, nagyapa, após, rokon, T. Albert életének
71-ik, boldog házasságának 44-ik évében, hosszas, de türelemmel viselt
szenvedés után 1991. június 6-án...”
Mást is mutat: „Ez az utolsó fénykép Albertről. Ott volt a kórházban,
Szeredában. Annuskának a legnagyobbik gyereke, Ferkó volt első áldozó. Aztán
Annuska elintézte, hogy kiengedjék a kórházból arra a napra. Ez itt az ölében a
legkisebbik unoka, Katika. Ez volt május közepén...”
Ebéd után a padlásra megyünk. Délelőtt agyagos földet, szalmatöreket, lóganét,
vizet kevert péppé Anna néni. Ő sárnak mondja; ezzel fogja a padlás földjét
ott, hol feltöredezett, megtapasztani. Rám nagy szükség van. A padláson külön
kenyérnek való, és külön tésztának való fehér liszt, zsákokban. A boltban vette
Anna néni. Ládákban csöves kukorica. Zsákokban szemes kukorica. Zsákokban búza.
A nagy, fából ácsolt, kétrekeszes hambár fele zabbal, fele árpával van teli.
„Ami kicsi pénzem volt, gabonát vettem vele. Nem helytelen dolog a mai
világban, igaz-e? Most a tavaszon vetettem, de ki tudja, mit aratok majd. Ki
tudja, jövőre vetek-e? Maga már nem idegen, magának megmutatom.”
Néhány zsákot kell egyik sarokból a másikba tennem.
„Sok gabona, igaz-e? Albert ha látná... Ez a feketés színű zab, ezt a svájciak
hozták. A szemek jó súlyosak. Amikor ezt behozták a kapun, elgondoltam: Albert
nem engedne, hogy ebből őröljünk, hogy ezt egyék az állatok, hanem mondaná,
hogy legalább egy földbe ebből kell vetni... Nézné, hogy kel-e már, hogy milyen
kalászokat vet... Istenem, hogy örülne neki! Kérdezték tőlem, mikor vetettünk:
melyikből lesz, Anna néni? Mondtam: immár az egyikből, valamelyikből hozzatok,
nekem mindegy...”
Mielőtt nekifogna a tapasztásnak, elküld:
„Menjen csak. A lépcsőn van egy pokróc, vigye ki a bükkfa alá a kaszálóra,
dőljön le. Albert is azt csinálta, ha volt ideje. Megyek, nyugszom egyet a
bükkfa alatt. Menjél csak, menjél. Az apja is ott pihent. Régi az a fa. Valami
bukurestiek voltak itt, ők mondták, hogy van legalább ötszázéves.”
Miután a tapasztást befejezte, Anna néni más ruhát ölt, más cipőt húz, fekete
szvettert vesz. A boltba megy.
Mikor visszatér, éppen csak leteszi a csomagot, s már szólít. „Ezt hallgassa
meg! Úgy felháborodtam. Megállít egy ember, a mostani legelőfelelős, ő fogadta
a legelőpásztort is. Azt mondja: Anna néni, magával nagy baj van. Édes Istenem,
nagy baj van. Még azt gondoltam, hát nagy baj van, mi is lehet az, hát én
özvegyasszony vagyok, s akar nekem adni egy cserefát a legelőről, hogy azt
vágassam ki, tűzifának. De nem. Azt mondja: maguk előtt a múlt év tavaszán volt
egy csordavályú, igaz-e? Igaz. Mi most azt a vályút keressük. Nekünk valaki azt
mondta, hogy a nyáron azt Albert bácsi elvitte s eladta. Hát úgy
megbotránkoztam! Azt ki mondta nektek, te? De olyan rosszul esett, olyan
rosszul, érti-e, hogy kimondhatatlan. Hát az ki lehetett? Az én Albertemről,
aki már június elején halott volt... Istenem, Istenem! Ki lehet az, aki nem fér
el még most sem tőle! Olyan keserű a lelkem, tudja-e? Hát ő mindig elöljáró
volt, falufelelős volt, boltos volt, de úgy ügyelt mindig, ő semmihez, ami
közös volt, ő nem nyúlt. Inkább a magáéból adott... Mondom annak az embernek:
nekem te kerítsd elő, ki volt az, aki ezt mondta! De ő nem is tudja. De akkor
is! Mert tudd meg most, ha eddig nem tudtad volna, hogy a nyáron Albert bátyád
már meg volt halva! S az az ember egy halottat vádolt meg! És nem egy akárkit!
Aztán megígérte az a legelőfelelős, hogy utánaérdeklődik, s megmondja nekem,
név szerint, hogy ki vádolta meg igaztalanul az én Albertemet.
Úgy fáj az nekem, tudja-e? Az az ember csak mond, eszébe jut valami, nem is
gondolja meg, mondja. Csak én tudom, hogy az ártatlan szenvedés milyen nagy
dolog...”
Sötétedés előtt fát vágok. Az udvar közepén nagy halom, körfűrésszel
feldarabolt bükkfa. Azt aprítom. Anna néni a teheneket engedi be. Megáll
mellettem. Én is leeresztem a fejszót, és mondom: nem akar fogyni!
„Jaj, ne is fogyjon, mert akkor újat kell hozni. Nem kell sietni vele.
Ügyeljen, mert magának nincs gyakorlata, s ez az Albert fejszéje volt, ezt én
nem vettem soha a kezembe, ez nehéz, és nagyon éles. Ezzel járt mindig az
erdőre. Én meg a másikkal, az enyémmel. Most ősszel is, amikor ezt a fát
készítettem, olyan hideg volt, olyan mocsok idő, úgy fázott a kezem!”
Csodálkozom: Anna néni készítette a fát? És egyedül?
„Hát kivel? Albertet eltemettük, a nyár eltelt, s a tél jött, s fám nem volt.
Nem vártam senkit én, nem kértem senkit. Elmentem, levágtam, megtisztítottam,
feldaraboltam egyedül. Aztán gondolkoztam: ej, Istenem, kit kérjek meg, hogy
hazahozza nekem. Ki az, aki egy ennyivel tartozik nekem, s aki nem utasít
vissza. Mert azt nem akartam, hogy odamegyek egyszer, s igen kétszer, s
háromszor, s kérlelem, s ő ígérget, gondolja: gyere s mondjad, mert van időd. S
elmentem ehhez a Vilmoshoz. S egyből: menjen csak, Anna néném, fogom be a
lovakat, fél óra múlva ott leszek a kapu előtt. Hát az nekem olyan jól esett.
Aztán hazahoztuk. S fel kellett hasogatni. Amikor tudtam ékkel s két fejszével,
kínlódással megcsináltam. Aztán jött a vejem, ő ért a villanymotorokhoz,
körfűrésszel feldarabolta. Aztán én kaptam más fát is azután. Ezt azóta
aprítom. Igaz, a héten nem volt érkezesem. De amikor tudok, akkor egy
kosárravalót vágok, s viszem bé a tornác alá, hogy száradjon. Szép lassan a
végire járok. Inkább hagyja maga is, nincs szokva hozzá...”
Anna néni a pajtában tesz-vesz. Kiszól nekem: „Jöjjön, lásson szépet!”
Bent a két tehén és a két, nyolc-kilenchetes borjú.
„Ez Jucika, látja-e, ez leányka. Ő a nagyobb, s ő a gonoszabb. Nézze meg,
milyen nehezen ált a helyére. Ez Rupika, ez fiú. Na gyere csak szépen a
helyedre!”
Rupika engedelmeskedik.
„Milyen volt a vacsora? Finom volt a vacsora? Köszönd meg, Rupika!”
Anna néni a boci feje fölé hajlik; a boci felemeli orrát úgy, hogy az Anna néni
arcához ér.
„És most Jucika. Gyere, ne makacskodj. A reggel is elszabadult, s mire
kijöttem, mind kiszopta a tejet. Gyere, köszönd meg te is a finom vacsorát!”
Ugyanaz a játék ismétlődik.
Anna néni Rupinak a nyakát simogatja.
„Június hatodikán lesz egy éve, hogy Albert meghalt. Akkor kellene hogy legyen
a gyászmise. De egy hét múlva lesz a kicsengetése Noéminek, a legnagyobbik fiam
lányának. Aztán úgy határoztunk, hogy akkor gyűlünk össze, akkor lesz a
gyászmise is, egy héttel később. Akkor vágjuk majd le Rupit, belőle lesz a
ballagási ebéd. Igaz, Rupika?”
Élet és halál.
Nincs még egy éve annak, hogy Albert meghalt, Anna egyedül él. Öt napig voltam
előbb idegenként, majd egyre inkább ismerősként és ismertként Anna mellett. Ott
ültem a konyhában, az ajtó mögött, a választott helyemen. Segítettem padlást
rendezni. Pihentem a bükkfa alatt. Fát vágtam az udvaron. „Szépet láttam” az
istállóban. Ott voltam reggel és délben és este – és hallgattam Annát. Akkor
már meggondolkoztatott; azóta is próbálom rendezni megfigyeléseimet,
gondolataimat: mi is történt azokban a helyzetekben, melyekben hárman voltunk:
Anna, én – és Albert.
Albert meghalt, Anna egyedül maradt. Az én véletlen jelenlétem (terepmunkáim
egyikét végeztem, nála kaptam szállást) oldotta az egyedüllétét. A monológja
velem való dialógussá változott. De addig, amíg én meg nem érkeztem (vagy
másvalaki: rokon, vendég meg nem érkezett), vagy amint én eljöttem, és újra
egyedül hagytam (vagy mások is újra, a rövid látogatás után magára hagyták),
Anna egyedül volt, Anna egyedül maradt. Reggel, délben, este egyedül végezte a
soros munkákat. Fizikailag nem létezett az, aki 44 esztendeig mellette volt –
akivel ketten voltak. De ugyanakkor ez a másik minden helyzetben megjelenhetett
– mert mindig létező-érzékelhető volt, ott volt a hiánya. Hiányzott az ajtóból
látható horizontról; hiányzott a zsákok mellől, a padlásról; hiányzott, hogy
védekezzen, hogy feleségét megvédje az igaztalan vádaktól; hiányzott az
istállóból, hogy ő is gyönyörködhessen a borjakban...
Öt napon keresztül az Annával együtt megélt helyzetek, a megkezdett
beszélgetések az Albert hiányát körvonalazókká, Albertről szólóakká változtak. Megjelent,
ott volt mellettünk Albert is. Akkor is, úgy is megtörtént ez, ha nem mondtuk
ki, csak utaltunk rá. Mert helyzetről helyzetre, beszélgetésről beszélgetésre,
napról napra az történt, hogy Albert létére utalva, Albertről beszélve, Albert
nemlétének a valóságát konstruáltuk. Anna, velem dialogizálva, szoktatta magát
a monológhoz; szoktatta magát a hiányhoz – „szívét a csendhez”.
Értelmetlen dolog lenne azt kérdezni: sikerülni fog-e Annának, hogy megszokja a
hiányt, hogy a valósága egésszé épüljön – hogy felejtsen? A kérdés a
társadalomban inkább így tevődik fel: mi a norma? Mi a követendő minta? Mármint
abban a kulturális mikro- és makrokörnyezetben, amely szocializálta, amelyben
mindennapjait éli az egyén. Vagyis: hogyan teszi lehetővé egy kultúra az
együttlétből az egyedüllétbe való átmenetet? milyen eszköztárral rendelkezik
ahhoz hogy ezt megvalósíthassa? az átmenetnek milyen egyéni megvalósítási
lehetőségeit – milyen átmeneteket kínál? miképpen történik a felejtés?
Minden egyes esetben: „a veszteség a legnagyobb: a hiány pótolhatatlan.” De
mindezt túlélni kell – azaz élni, új helyzetekből újabbakba átlépni. Ehhez
pedig időben létezővé, diszkurzívvá kell tenni a veszteséget, a hiányt.
Beszélni kell: amikor lehet, ahányszor lehet, akivel lehet. Olyannal kell
beszélni, aki ismerte a megboldogultat: olyannal, aki idegen; mindenekelőtt és
legvégső esetben önmagával, vagy ha, mint Anna, az ember hívő: Istennel. Mindez
a hiányt egy helyzetben, egy diszkurzívvá tett pillanatban megragadja; a
helyzetek sorozatában, a diszkurzusban kezelhetővé változtatja. Fájdalmat és
felejtést konstruál.
Nem az idő gyógyítja be a halál okozta sebet – hanem a mindennapi kis
időpillanatok: amikor Rá gondolnak, Róla beszélnek, Őt is szóba hozzák, Hozzá
hasonlítanak. Nem a halott emléke él – mi élünk, és egyre görcsösebben,
kétségbeesetten, vagy fokozatosan belenyugodva, felejtve emlékezünk.
Ebben élünk, és ezzel éltetjük önmagunkat.