Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. október, III. évfolyam, 10. szám »
Regény, ahol szövik az
anyagot
Bogdán László a legtermékenyebb erdélyi elbeszélő, és nemcsak az
írásművészetével szinonim bőség a lenyűgöző, de elkápráztat az a műfaji
sokszínűség is, amellyel a valóságot vizsgálat alá veszi – vers, riport, esszé,
igényes publicisztika, tárca, glossza, novella, regény, valamennyi rajta van a
palettán mint az írói kísérlet különböző formája. Kiemelkedik a kortárs
elbeszélők közül talán abban is, ahogyan egyetemes trendeket ötvöz sikeresen a
hagyományos transzilván habitusokkal – posztmodern készségek virágzása ez,
miközben – vagy épp ezért – a sajátosság méltósága sem szenved csorbát.
A késdobáló című regénye egy impozáns vállalkozás második darabja.
Ebben a vállalkozásban (lásd még az első darabot, a Promenád című
könyvét) egy erdélyi kisváros, Sepsiszentgyörgy történetét kívánja feldolgozni,
a Boticselli család sorsának elbeszélésén keresztül. A késdobáló a
dédapa utáni nyomozással kezdődik: Boticselli Lajos visszautazik a múltba, hogy
találkozhasson Ödön von Boticsellivel, aki a kor egyik leghíresebb
illuzionistája. Nem találkozhatnak. Valamiképpen az elbeszélés nehézségei
vetülnek rá a bemutatni vágyott valóságra, jelezve történet és történelem
különvalóságát, másrészt pedig, s ez talán itt fontosabb jel, hogy mindenfajta
történelem csak elbeszélt történetek által nyer bebocsátást az idő termeibe,
azaz a történet az, ami mindent magába foglal. Mindezt az író hangsúlyosabbá
teszi az elbeszélői mód megváltoztatásával is; a második fejezet akként mehet
tovább, hogy főszereplő és mesélő különválik (a későbbiekben mesélő és
lejegyző is két különböző személyben testesül meg): Boticselli Lajos esküvőjén
vagyunk; majd jön a legfontosabb fejezet, Boticselli Artúr története a
nagyapáról, azaz Boticselli Lajos (illuzionista) dédapjáról. Villódzó történet
ez is, igazi regény, ahol szövik az anyagot, százféle szálból állítják össze –
aligha szétbontható, hiszen mit érnénk egyetlen szál tanulmányozásával!? (Csak
tévedésekhez vezetne!)
A megfelelő elbeszélői mód és az adekvát szerkesztés teheti hitelessé az
elméseiteket. A valóságos történelem és az elbeszélt történet közé „formai
elemek” vernek minduntalan éket, formai elemnek minősíthető az is, hogy
különböző természete van történésnek és elbeszélésnek, általánosabb
terminológiát használva, az események kiragadása és felidézése elfödi azt,
amiről szót akarunk keríteni. Már akkor problémákkal kerül szembe az elbeszélő,
amikor az epizódokat és tényeket – a szüzsét – kiválasztja. Az író
számára nem a Történelem fontos, illetve az, ahogy abban a valóságos szereplők
valóságos indulatokkal cselekszenek, hanem az, amit ezek az elillant szereplők
megőriztek magukban belőle, és el tudnak mesélni. Szüksége lesz tehát egy
konstrukcióra, amivel a művön belül hitelessé tesz valamennyi elemet, végső
soron pedig a művét. Néhány pontot rajzolhat csupán meg, de ha ihletett a szerkesztés,
a hiányzó pontokat odalátja a szemlélő, miként a kielégülni vágyó tekintet is
kiegészíti maga számára az égbolton látható csillagképeket (vagy miként a
néhány vonalból felvázolt karikatúra arcot is valóságosnak képes látni).
Az előbbi hasonlat megér egy bekezdést Bogdánra sokkalta inkább a satírozás a
jellemző, mintsem az erőteljes, határozott vonalkarcok. Mondatai nem
tőmondatok, hanem sokszor oldalakon keresztül indázó, kanyargó, ingó (de nem
ingatag) alkalmatosságok – nem magát a dolgot célozzák, legalábbis sohasem
közvetlenül, inkább a dolgok felszínét, ám ahogyan a besatírozott papírlap alól
lélegzetállító tökéletességgel jelenik meg a fémpénz képe, a mondatok mögül is
gazdag tablók bukkannak elő. Érdemes idézni az egyik legszebb mondatát, amelyben
egy család viszontagságos életét magában foglaló fotóalbum valamennyi képét
képes felvillantani: „Kézen fogom Lucit, vacogva rohanunk a ház felé, térdig,
combközépig süppedve a hóban, újabb lövések csattannak, felkiáltójelek egy
befejezetlen, talán el sem hangzó mondat végén, a nap is eltűnik egy sötéten
gomolygó felhő mögött, a cápa alakú felhő mintha lenyelné a napot,
észrevehetően sötétedik, a hó sötétkék csillogást kap, szél támad, az ágakról
peregni kezd a hó, egy pillanatra úgy tűnik, a sötét hótömegekre porcukor hull,
ez annyira valószerűtlen, hogy idegességemben nevetni kezdek, egy géppuska is
felugat, nem is olyan távol, állapítom meg magamban, már a ház elé érünk, az
ajtóban nagyapám és a színész fogadnak.”
A történet sodrásáról minden Bogdán-kritikában fontos volna szót ejteni.
Amellett pedig a jellemábrázolásról. Mintha késő-posztmoderni avagy posztmodern
előtti technikák élednének fel, holott Bogdánra mindenkor jellemző volt a
„hagyományos menetű” történetmondás. Ödön von Boticselli alakjának megrajzolása
kiváltképp tanúsíthatja az elmondottakat: sokrétűen ábrázolja hősét,
ténylegesen is valódi hősről (nem kvázi-hősről, nem anti-hősről etc.)
beszélhetünk, aki „vállain viszi el az egész könyvet”. Ödön von Boticselli
visszatér a háború után, hogy újólag megszervezze cirkuszát, szinkronban a
történelem adott korszakának újjáépítéseivel. Kitartóan és nem tágítva szervez,
talpra állít embereket és műsorszámokat, eltéríthetetlen, mint aki nem törődik
politikával, történelemmel, a sajátos históriai körülményekkel, holott nagyon
is kalkulál velük, nagyon is benne van a korban. Kerül minden találkozást a
történelemmel, különösen annak tolakodó huszadik századi szakaszával és
kelet-európai nyomaival, de persze kihasználja annak sajátos kanyargásait. Valódi
hős (esztétikai, filozofikus értelemben), valódi regényhős, ugyanis miközben
foglya az időnek, rendelkezik azzal a tudással, bölcsességgel és szerencsével
is, ami lehetővé teszi, hogy megpillantsa a rosszat, és felvegye vele a
küzdelmet. Igazi illuzionistaként a mélybe lát, tudja, hogy alig-alig érdemes
törődni, erőt pazarolva foglalkozni a fecsegő felszínnel – a történelmünket
alakító erők hatalmasok, és csak az képes szembeszállni velük, aki szert tesz a
szükséges tapasztalatokra, és elegendő bátorságot összegyűjt. A hős magához
csatolja, és megemeli olvasót, úgy, hogy az „rálát” a világra. Rálát,
következésképpen maga is részt vehet a jó és rossz között zajló örökös
párviadalban, mert ott van, a párviadal színterén.
Igaznak érzem az arkhimédészi tételt itt is: minél inkább megmerítkezik egy hős
a történelem sodrásában, annál inkább veszteni fog művészi (esztétikai, etikai)
súlyából. Bogdánnál nem gondolom a véletlen művének, hogy a jó és a rossz
párviadala hegytetőn, a felhők között zajlik – erről a hegycsúcsról, az emberi
tekintet szamara rejtett, legalábbis ritkán lejárható magasságból tekint le
Ödön von Boticselli elmúlt és eljövendő életére, és ez a messze látó tekintet
az, amit családjára örökít (és persze részben az olvasókra).
A jó regények nem valami hiány, valami aktuális megrendelésre születnek, noha
létrejöttükben ez is közrejátszik. De a jó regényekből kiolvasható valamifajta
megoldás aktuális problémákra is. Ezért hát egy kisebbségi lét valamennyi
kérdéséről szót lehetne ejteni a Bogdán-regények kapcsán, jelesül (ami A
késdobálót illeti) választ kaphatunk arra is: teljes élet-e a kisebbségi
„állapot”. És ez minősíti a regényt, az utóbbi idők egyik kiemelkedő alkotásává
teszi.
(Bogdán László: A késdobáló. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991.)
ISTVÁN MIHÁLY