Kovács András Ferenc
SAINT-MERRY MUZSIKUSA
(Apollinaire tündöklése és bukása)
GUILLAUME IDEJE MÁR HOGY ELJÖJJ – imigyen szólt magamagát biztatgatva, mégis gunyorosan kérkedő bizonyossággal, szinte kihívóan Saint -Merry muzsikusa, aki a hajdanvolt hammelni patkányfogó párizsi leszármazottjaként hol hagyományos ördöngösségekkel, hol modern bűbájosságokkal bolondította maga után mozgalmas idejét és a költészet eljövendő korszakait; s miközben újabbnál újabb utakra, járatlan (vagy hamarosan járhatatlannak bizonyult) avantgárd csapásokra csalogatta az európai lírát és a művészeteket – a hírhedt csábító maga is csábult, hiszen a cserkésző csatangolások alatt hirtelen hazaérkezett a 20. századba, hogy Apollinaire-ré legyen. Persze lassan legendává is lett – utólag már mindhiába mentegetik éppen egykori cimborái azzal, hogy összetett és félrevezető személyisége magasan fölötte állt a róla terjesztett legendáknak, mendemondáknak, maliciózus híreszteléseknek s egyéb kedveskedő avagy rosszmájú pletykálkodásoknak, hiába, mivel bizonyos értelemben ők (is) segédkeztek szellemi vezérüknek, az izmusok első generálisának, a színes önmitológiák és megtévesztő szóbeszédek gyártásában... Költőnk pedig sokatmondó hallgatásával is szívesen táplálta a körülötte keringő találgatásokat, elnéző keserűséggel somolygott a „homályos” származásáról föl-fölröppenő bugyuta (s nem kevésbé ízléstelen) történetkéken... ¹. De néma maradt, titokzatos és kiismerhetetlen, s a születését firtató kérdésekre csak annyiban válaszolt, hogy több ízben is könyörtelenül ironikus eredetmítoszt kreált magának – akár A lator lenyűgözően mágikus halandzsájában, akár A meggyilkolt költő morbiditásig groteszk fordulataiban. Vígságos-szomorú csúfolódás volt ez, feszültségek forrása: szégyenérzet, szeretet és kétségbeesés keveréke, megannyi gátlás kísértése. Bármekkora hajlama volt is a regényességre, rózsaszín románcokba illő gyermekkorát és ifjúságát végtére is nem ő maga találta ki! Talán túlontúl hasonlított novellahőseihez: a hedonista eretnekekhez, a megszállott kalandorokhoz és vándormágusokhoz.., Ezért aztán valamennyire ő lehetett önnön kiparodizált poétai alteregója, a kabalisztikus nevű Croniamantal, s megintcsak ő: Isaac Laquedem, a prágai Bolygó Zsidó. Lám, a legendárium létezik: tény, miként az is, hogy Apollinaire önmisztifikációja nem egyszerűen költői kelléktárának járuléka, hanem egy kissé harc is a honos hontalanság jogáért – egy kitaszított önvédelme. Mégse higgyük, hogy világfájdalmas lett volna, túlzott dekadenciát sem ismert... Puszta poétai léte eleven cáfolata az akkoriban még hellyel-közzel dívó baudelaire-i dolorizmus bármely formájának: a fájdalmat euforikussá bűvölni, feloldani az élet külső és belső gazdagságában, szétszórni egy állandó ajzottságú kitárulkozásban – ez volt az ő eleme. Borzasztó buta besorolással szólva: optimista, igen, optimista szellem volt. Olykor el egészen a naivitásig...
Számomra legalábbis jelképesnek tűnik, hogy az avantgárd tébolyítóan nekikeseredett tagadás-sorozata éppen az ő kozmikussá tágított és örömittasan óriásira növő igenléseivel veszi kezdetét. Nyilván ezért is tekintik többen s egybehangzó vélekedéssel valaminő megkésett reneszánsz jelenségnek: mindenre nyitott, mediterrán mozgékonyságú „humanistának”, akiben robbanékonyságig duzzad a délvidéki életerő, az alkotó életkedv és a teljességet követelő temperamentum, amely összes érzékeivel kapaszkodik egy széteső világba. Van valami provokatív Apollinaire életintenzitásában, illetve az általa és benne felszabaduló fiatalos energiákban – sokakat hergel herkulesi frissesége, bosszant mackós (vagy tán behízelgő?) szeretetreméltósága: hétköznapiságát közönségességként, könnyedségét felületességként vetik a szemére a művelt literátusok... Valahogy túl nagyétkű, túl jókedélyű és túlontúl (mert aggasztóan!) „egészséges” számukra a költő... Korszakváltóan, ízig-vérig egészséges. Gondoljuk csak el, hogy a 19. század végére immár körvonalazhatóan kialakult ama máig is kísértő (nemcsak) filiszteri tévhit, miszerint poétának is csak az poéta, aki már valamennyi szempontból eléggé beteges, és megfelelően fáradt a botrányos földi lét további perverzitásaihoz, tehát szívderítően tüdőbajos, szabados, szifilitikus, búskomor, kiábrándult, skizofrén, verekedős, egyszóval: elátkozott vadzseni, bohém kocsmatöltelék... És akkor jön (hisz ideje, hogy jöjjön) ez a hetvenkedő, ez a Guillaume de Kostrowitzky: és kicsattanó, és harsány... Ráadásul nevetni is tud!² Márpedig Hugo robusztus kacagása óta francia költőről alig jegyezték föl (méghozzá ennyire hangsúlyozottan) eme jótét jellegzetességet – nem mintha időközben nem nevettek volna, de talán éppen nem volt divatban, esetleg nem akadt min, vagy egyszerűen elment a kedvük az egésztől. „Mindig nevetett, mondják, s rögtön hozzáteszik: maga volt az Élet! E nagybetűs és nagylelkű minősítés, bármilyen banális, olyan óriási, hogy mellette (azaz a verseken túl) teljesen elhanyagolható, hogy a költőtitán emberileg könnyelmű, nagyotmondó, pontatlan és a beszámíthatatlanságig szétszórt volt. Csak az a fő, hogy a kortársak zöme és az utókor mégis „condottiere”-nek látja, a modern (művészeti) kalandozások hősének, aki (habár nem gyűjtött tábort maga köré) az avantgárd szabadcsapatok minden jelentősebb hadmozdulatában kezdeményezőként lépett fel, s hatalmas részt vállalt a kezdeti virgonc csetepatékban elannyira, hogy mindvégig a századeleji szellemi pezsgés legfőbb gócának tekintették, noha (miként az egy vérbeli talján zsoldosvezérhez illik) lényegében egyetlen izmus zászlaja alatt sem állapodott meg huzamosabban... Hasonlították persze érzéki és filozófiai hajlandóságú plébánoshoz is, pontosabban valamely Anatole France-alkotta főpapi figurához, mi több: méltóságteljes tartása miatt római konzul volt barátai szemében, bár az örökkön mókázó Max Jacob szerint inkább a Bolond Pierrot melankolikus bohócarcát viselte. Így például a Vitam impendere amori verlaine-i álomvilágot idéző rokokó szvitjében is, melyet holdfényes búcsúsóhajokra hangszereltek. Hallgassuk csak, hogyan remeg át (a remek zárótétel kezdősorában) Villon emléke a húrokon: O ma jeunesse abandonnée... „Ó én elhagyott ifjúságom/ Mint egy füzért hervadva látom/ Új évszak áll be hirtelen/ Gyanú csömör és félelem// A táj merő színpadi vászon/ Hömpölyögnek ál-vérfolyók/ Itt áll a fa csillagvirágzón/ Alatta meg csak egy bohóc”... Mert hát ismerte ő a szomorúságot is, azokat az őszi pillanatokat, mikor a nehezen kicsiholt életöröm hirtelen borongó hangulatokba lobban, s elfátyolozott szorongásokba csap át, leplek játékává lesz, hogy még sejtelmesebben hullámoztassa tovább sanzonszerű szerelmi líráját a rajnai és a szájnai versek muzsikás felszínét, amelyet meg-megborzongat még a búcsúzó szimbolizmus elhaló hattyúdala. Apollinaire varázsa, világérzékelésének artisztikus eklekticizmusa éppen párhuzamosan futtatott és egymás ellen kijátszott kettősségeiből fakad, nevezetesen abból, hogy a régi és az új határán egyensúlyozó költő semmiről sem mondott le:³ Nem halott csak ami most még nem létezik/ Múlt fény fakítja el a holnap színeit/ Idétlen a jövő de az ami bevégzett/ Az erőt s a hatást mutatja az egészet” (Menet). Valahány korábbi poétikát következetesen megvizsgált, s habár választásaiban állandó állhatatlansággal az új szellem, az „esprit nouveau” vezérelte, mégsem volt hajlandó csak úgy szemétre vetni a francia (és az európai) líra századait...⁴ Ezért tudott összefoglaló igénnyel egyszerre középkorias, ronsardiánus, barokkos, klasszicizáló, romantikus, posztszimbolista ésatöbbi lenni – ami csupán bonyolult kifejezése annak, hogy modern volt: minden iránt érdeklődő tündéri trouvère, aki új varázsigéket keresett és talált egy megváltozott világhoz. Furábbnál furább elméleteket eszelt ki, majd sorra megtagadta valamennyit... Végül jogos huncutsággal állapíthatta meg: „Nincs költői rendszerem. Vagy több költői rendszerem is van.” Valóban, több stílussal dolgozott, s akárcsak a próteuszi voltában annyira hozzáillő Picasso, mégis mindent személyessé tett, egyedivé szűrt egyéniségén, s miközben módszeresen fellazította a különböző kifejezési formákat, a költői nyelv pusztulását jósolgató Apollinaire hagyományos verseket írt méghozzá (a maga és a mások bevallása szerint is) dúdolgatva, hiszen elég volt egyetlen ködösen fölsejlő dallam, egyetlen homályos kép, hogy költészetté bájolhassa a szavakat. A szürrealizmus pápája és főinkvizítora, a nagyszerű André Breton bizonyára azért nevezhette később „az utolsó költő”-nek, mert Apollinaire valóban muzsikás maradt – képtelen volt megfogadni Blaise Cendrars tanácsát: „Vagy te tojod le a költészetet, vagy az toj le téged, más kiút nincsen. A vers önmagától születik, rím nélkül, ritmus nélkül.” Ennek ellenére a szimultanista Apollinaire még látszólag legszabadabb szabadverseiben is makacsul megőrzi a szimbolizmus motívumait, zeneileg építkező módszerét – ami annyit jelent, hogy akár ravaszkodva is, de ragaszkodik rejtett rímeihez, belső ritmusaihoz, melyek részegítő magasba ragadják az Égöv és a Vendémiaire sorait. Öröm hallani, hogy ezek a vérlüktetésű ütemek az életritmushoz igazodnak, ahogy a költőhöz idomulnak, mert változékony és gyors sodrású volt ő is, mint az Euriposz-csatorna: csupa ellentét, csupa mozgás. Apollinaire-hez méltó (mert Monte Carló-i) hasonlattal élve: az egyidejűségek harmónia-kereső rögeszméje pirosan pörgette poétánk szívét a szavak rulettjén... Mindenütt jelen lenni, mégis mindenütt a jelenben lenni⁵ – a Vámos Rousseau plaisance-i műtermében és Gertrude Stein fogadásain a rue Fleurusben, egyként a manzárdszoba könyvei és a Medrano-cirkusz akrobatái között... És kinn a párizsi utcák farsangos forgatagában, végig a magányos vagy csapatos kóborlások víg vadászterületein, melyek már oly ismerősen hangzanak: Quartier Latin, Montmartre, Montparnasse, Saint-Germain-des-Prés, Auteuil, Ile Saint-Louis, Vaugirard és a Marais-negyed. Szóval Saint-Merry bolyongó muzsikusa mindenütt megfordult – csatangolásainak csomópontjait leghívebben az azóta híressé vált vagy feledésbe hullt kávéházak, kiskocsmák, törzsvendéglők, bisztrók, borpincék nevei idézhetik fel: Closerie des Lilas, Café Vachette, Caveau du Rocher, Soleil d’Or, Lapin Agile, Vigourelles, Baty, Rotonde, Dôme, Coupole, Flore, Ami Emile, Chez Papa stb. Sokukat Apollinaire és asztaltársasága fedezett fel az „années folles” bolondos éveinek karneváli hangulatában, a nagy urbánus nomadizálások idején, a „belle époque”-ban, amikorra már Párizs „pásztorlánya”, a maradiak által fémszörnyetegnek tekintett Eiffeltorony is szimbólummá lett az Apollinaire-versekben és a fiatal festők vásznain. Ők ugyanis a monstrumban minden passéizmusnak és idillizmusnak az ellentétét látták: magát az égretörő modernséget, az új sürgetését.
ÉCOLE DE PARIS. A Torony tehát megállt a maga lábán, a Költő pedig „a két part kószálója”-ként barangolhatott tovább a varázslatos Városban: keresztül-kasul a különféle művészeti iskolákon, az egyre szaporább izmusok között, melyekben esetleg csak az lehetett közös, hogy újat-másat akartak, s a maguk módján mind fellázadtak a pozitivizmus, a naturalizmus és a vaskalapos akadémizmus diktatúrája ellen.⁶ Apollinaire el-eljátszogatott a kizárólagosságot követelő iskolák tételeivel, ideig-óráig hagyta magát sodortatni a modern áramlatokkal, sőt újabb hullámmozgásokat indított útnak, majd (miután eléggé felfrissült) váratlanul sorsára bízta valahányat: féltékenyen őrizte függetlenségét. Legtovább talán a szimultanista technika és a kubista mozgalmak mellett tartott ki, melyeknek első apostola lett. Minden irányzathoz tartozott, s egyikhez sem – különös, de bármily sok barát forgott körülötte: társtalan maradt. Nemcsak kíváncsi felfedezői hóbortja hajtotta a festészet fiatal páriái közé, hanem csillapítandó kitaszítottság-érzete is: a gyökértelenség, létbizonytalanság és társadalmon kívüliség fenyegető érzéseit úgy próbálta enyhíteni, hogy fejest ugrott a sűrűjébe. Boldog menekülés volt ez, mert közösségére talált az éhező, otthontalan, ambiciózus, név és múlt nélküli művészgárdában: a szegény ördögök vezéreként végre „honossá”, önmagává lehetett. A Párizsba bevándorolt piktorok pedig ítészükké fogadták, szenvedélyes teoretikusra találtak benne, s bármint is minősítik ma művészetkritikai szövegeit, kétségtelen, hogy meghatározó szerepet játszott a modern művészet propagálásában és elfogadtatásában: alapvetően vakmerő szerepet.⁷
Képzeljük csak el, hogy a mesterségesen szított francia nacionalizmus frázisköpködő forgatagában, amikor a „sale métèque” (mocsok idegen) és a „sale juif” (koszos zsidó) kifejezések ismét polgárjogot nyertek, Apollinaire-nek mégis sikerült ezt a nemzetközi (!) és minden viceházmesteri ideológiától mentes társaságot valahogy legyűrni a Gobineau-nyelő és Barrést istenítő torkokon. Nem is bocsátották meg neki soha – sem a sznob akadémikusok, sem a soros szalonirodalmárkák, sem a szépliteratúrát fojtogatóan keblükre ölelő gall matrónák. Az ún. „Mona Lisa-botrány” kavargásában aztán rájárt a rúd – a polyák Kostrowitzky (sic!) kapott a védencei helyett is a fajtiszta obskúrusoktól: lejöttmentezték, lezsidózták, ahogy az „honfiakhoz” dukált. A gyalázkodás, a gyűlölet vagy a rejtett rosszindulat még halála után is fortyogott körülötte... Márpedig ez az olasz-lengyel fiatalember a legfranciább francia volt: a francia költészetet beszélte anyanyelvi szinten, azaz még annak is fölötte – messzemenően magasabb szinten, mint a kortárs (törzsökös!) lírikusok legtöbbike. Nem a francia poézis nem fogadta be, hiszen szervesen belőle származott, elidegeníthetetlen része volt, s annak további fejlődését is forradalmasította... Nem a francia költők nemzedékei nem fogadták be, hiszen azok vérükből valónak ismerték, mint ahogy az is volt – elszakíthatatlanul mélyebben kapaszkodóan bármiféle délibábos tősgyökérnél... Nem a francia poéták, ismétlem, hiszen ők magukénak tudták, akárcsak a kezüket: zászlóként ragadták föl Apollinaire nevét, s becsülettel lobogtatták is az elővéd csatározásaiban majdhogynem egy századon keresztül... Nem ők, csak a többé-kevésbé hivatalos irodalmi tudat emésztette meg nehezen a költőt, aki az elsők között „tolakodott be kívülről” a francia lírába – az utána érkezőket (szerencsére) már bőkeblűbb (és néha sértőbb, mert szinte lekezelő) generózussággal volt kénytelen fogadni. Nem. Apollinaire „párizsisága” (páriasága?) nem az átutazó turistáé, aki az Utrillo festette utcácskában csámbolyog, elmereng a Tertre-tér platánjai alatt, vagy a Place Pigalle fényeibe pislog... Költőnk maradandóbbnak tűnik a város emlékezetében, mivel a szimultán tér- és időábrázolás segítségével a maga maradéktalan voltában legbensőbb énjéből vetítette ki Párizst: mozgásban mintázta meg, s a discordia concors elve alapján disszonáns mozzanatok egységeként fejezte ki... Spirálisan hullámzó dallamokból és színek dinamizmusából alkotta meg, mondhatni – az élet anyagából formálta olyanná, amilyennek (más versek mellett) az Égöv, A megcsalt szerető éneke, a Vendémiaire, a Saint-Merry muzsikusa vagy a Jelenés a felhők között mutatja. De Apollinaire szeme nemcsak a Balpart verkliszóra kötéltáncoló vándormutatványosain iskolázott, hanem ellesett valamicskét a festőbarátok vásznairól is – látásmódot tanult azoktól, akik vasreszeléket és homokot kevertek a színekbe; akik betűket, hangszereket, számokat és pipákat pingáltak a geometriai csendéletek közepére; akik rongydarabokat és papírfancsikákat ragasztottak a képre: kotta kártya, könyvlap, tapéta, újság, omnibuszjegy... Bármi megtette, mivel csupán az élet benyomásainak a rögzítése volt a cél, a jelen eseményeinek hű lejegyzése, akárcsak a „poéme-conversation”-okban, melyeket Apollinaire alkalmazott elsőnek a Hétfő rue Christine beszélgető versében éppúgy, mint a Delaunay orphista festményeitől ihletett Ablakokban. A kollázsművészet technikája mellett a több nézőpont elvét kapta a kubizmustól a költő, a téma kibontásának módszerét, nevezetesen azt a „mágikus” adottságot, hogy miként lehet a jelenlét törmelékeit a teljesség igényével új egységbe szervesíteni, vagyis felismerni az egymástól távol levő dolgok lehetséges együttesét egy irreális stabilitásban. Ide sorolhatók még mindazok a hatások, amelyek a vers vizuális (és auditív) elemeinek megújítására ösztönözték a korszaknyitó Kalligrammák kísérletezéseiben.⁸ Képversei azonban (kevés kivételtől eltekintve) kuriózumok maradtak: a gyermeteg grafikai játszadozásokban a szöveg többnyire fölöslegessé silányult, érdekes (és annyira mélyértelmű, hogy már-már semmitmondó) rejtvénnyé. A betűkkel kirajzolt óra, szivar, mandolin, szív, felhő, átlőtt sisak stb. mégis egy máig tartó folyamat forrásául szolgált... A megsebzett galamb és a szökőkút szökkenő sugarai viszont még nem makognak: balladásan beszélnek, villoni hangon hullanak, kérdések és nevek könnyed súlya alatt az „ubi sunt” motívumára hajlanak: „Hol van Braque s Max Jacob a hű/ s Derain a hajnalszín szemű/ Hol van Raynal Billy Dalize/ Szájamban régi méla íz/ Nevek zsongása andalítsz”.⁹ És a szertesugárzó emlékezés úgy lebegteti a pajtásokat, mintha egy Chagall-látomás alakjai lennének. Fittyet hányni a gravitációnak: fölemelkedni! Ez a vágy hatja át Apollinaire legszebb verseit is, főleg ún. látnoki vízióit... Föl az aeroplánok és léghajók közé, föl az egzotikus és mitologikus madársereglet magasába, mint az Égöv Pilóta-Krisztusa, föl, akár „Thianai Apollonius Ikáros Énok Élias”, föl, akár... a hullás bizonyosságával is. Valahogy ebben az értelemben „lendületes” Apollinaire lírája, hiszen az az elrugaszkodás momentumává lesz... A lebegtetés művészetévé: jelenéssé a század fellegei közt.
APOLLINAIRE-MÁGIA. Az istenülő elevációra törekvő költő életútja tulajdonképpen láthatatlan kötéltánc: egy picassói (formátumú) artista egyensúlykeresése a teremtő akarat jelenében és a modern életforma távlataiban. Innen ered A dombokban energikusan profetizaló Apollinaire látnoki utópizmusa is, mely a versek sorsát ditirambikus bizakodással az ipari forradalom vívmányaihoz köti, holott előre csupán csak annyi látható, hogy az önálló létre ébredő csodálatos technika nemsokára még embertelenebb szorongásokat bocsát az elgépiesedett világra, s ez már az elidegenedés divatos (mindazonáltal valós) kategóriáihoz utal bennünket. A futurista irányzatok tündöklése és bukása végső soron egy végletesen hamis kérdésfelvetésre is visszavezethető: valóban szebb-e egy versenyautó, mint a szamothrakéi Niké szobra? Nyilván egy mégoly ördöngős önműködő fogkefét, melyet elsősorban nem ízléses kivitele, hanem hasznossága jellemez – sehogy sem lehet összehasonlítani egy kétezeréves föníciai faragvánnyal. A többféle értékek és szépségek létét tagadó, szektás választást sürgető álkonfliktus világszűkítő komplexusokhoz, nevezetesen a kultúra (részleges) válságához vezetett, de mondhatjuk úgy is, hogy egyfajta szellemi öncsonkításhoz: a minden áron való avantgardizmusok művészeti terroruralmához. Egyre inkább gyanítható, hogy a saját futurista kiáltványát szövegező Apollinaire a futurizmus szándékolt túlhajtásával a teátrális Marinetti-csoport romboló (ideológiai szintre emelt) intoleranciáját szerette volna nevetségessé tenni. A habzószájú röpiratokkal tréfálkozó szerző mégis igen komolyan vette a futurum által ráosztott váteszi szerepkört, csak éppen azt nem sejthette, hogy A dombokban és A diadalban megjövendölt új mágia kora néhol még az ő jóslatainál is váratlanabb kanyarokat vehet, s majdanlag keresztülgázolhat a látnok még meglévő illúzióin is. A látnokiság eszméje különben nemcsak a merészen messiáskodó Apollinaire elszánt és szertelen modernség-igényéből fakad, hanem megvan a maga tradíciója a 19. század francia poézisében is... Mindenekelőtt Rimbaud-nál, aki már tudta, használta és részben átértékelte a baudelalre-i korrespondencia-elvet, miszerint a realitás szilánkjai (a valóság megfejtendő jelei) messze túlmutatnak magukon, méghozzá az újat dajkálva rejtegető ismeretlen felé... Odáig viszont csakis az összes érzékek összezavarásával lehet, sőt kell (!) eljutni – látnokká lenni tehát nem kevesebbet jelent, mint elfogadni az ismeretlen kihívását, a szép lehetetlenségek igézetét. A lázadó suhanc, miközben részeg hajóként sodródik a költői elhallgatás felségvizeire, Lautréamont mellett elsőnek próbálja meg minden nyűg alól felszabadítani a szavak mágiáját – utolsó költeményei, illetőleg a Színvázlatok és az Egy évad a pokolban prózaversei könyörtelenül következetes pontossággal jelzik a tudat infernójának limbuszait, az én mélységeibe hatoló alászállás lépcsőfokait, a tisztítótűz stációit. Ezek a lángok főnixi motívumként Apollinaire-nél is föl-föllobognak A tűzkoárban vagy az Eljegyzés hevületében: „Lángoló templomos lovagok köztetek/ Égek jövendölök ó nagymester az a/ Láng vagyok ki magát ím felajánlja nektek/ S a tűzkerék forog gyönyörű éjszaka”. Az élet minden titkát kívánó Apollinaire azonban nem pokoljáró poéta, ő a világba vetettség, az ezerarcú jelenlét bugyrait szeretné bejárni – a lehetséges jövőket. Ez a bizakodás készteti A diadal kérdezve sóhajtó soraira is: „Ó mi vár holnap mily karok oázisa/ Ismered-e a szép új dolgok örömét”. Bizonyára az öröm, az emberi emelkedettség hite teheti, hogy az ő alászállása folytonos eleváció: menekülés, kitörés a külön pokolból a Nap, a Hold s a csillagos ködök felé. „Goethe-i szellem vagyok” – hivalkodott egy helyen, talán a fentebbiek értelmében gondolhatta... „Végül a hazugságoktól már nem félek én/ Íme a hold sül mint egy tükörtojás” – az Eljegyzés eme kijelentése (sok hasonló mellett) más megvilágításba helyezi a költő próféciáit... Igazi mágusságának jeleit, meghirdetett merlini varázslatait, nem jóslatai, hanem versei viselik magukon – a képek és a metaforák kinyilatkoztatásai: „Az izzó fajdalom már életembe forrt át/ Mint szentjánosbogár kis testébe a fény” (Egy csillag bánata); „Én vagyok éjfélszín hajzatod vontatója/ Ó csókjaim szorosán szép hajó” (Kilencedik titkos költemény); „Ó mennyi tengeralattjáró/ Várja lelkemben jöttödet/ Pazar hajód ahol parázsló/ Kórusként zeng tekinteted” (Átkelés).¹⁰ A találomra felvillantott idézetek, remélem, megadják Apollinaire mágikusságának mértékét, mely főként a meghökkentően érzékletes képalkotás mámorosságában mutatkozik meg. Személyes líráját az teszi időállóvá, hogy benne egyszerre zsong még az ódon és modern mámorok muzsikája, akár a Rheinromantik mélabúját és a wagneriánus vidéket felelevenítő dalaiban s: „Tükrében ring a táj a Rajna Rajna részeg/ A gyémántajku éj színére inni száll/ Lenn tébolyítva zeng a villikről az ének/ Hogy zöld hajuk zizeg s megittasul a nyár” (Rajnai éj). Boldog tanúi lehetünk annak, hogy ez a mindenségben szerteáradó, túlcsorduló részegség miként itatja át fokról fokra a Szeszek remekbe szabott verseskönyvének valamennyi rétegét az Égöv és a Vendémiaire között, amelyek méltó és kemény keretbe fogják egy életút megannyi mámorát.
ALCOOLS. „És úgy iszod akár az életed e lángoló szeszet te/ Akár a pálinkát iszod az életed te” – zengi az Égöv bódulatában a költő, ki az asszociációk gyors forgatagával (amint Marie-Jeanne Durry mondja) „téren és időn, századokon és egy életen száguld keresztül”, s többszöri síkváltásokon át sodródik a számvetésig, amelyre majd a Vendémiaire visszhangja válaszol, a szüreti szomjúság felismerése: „Figyeljetek reám ki Párizs torka lettem/ És az egész világ majd énbelém folyik/ Figyeljetek reám a világ részeg énekére”. A Vendémiaire mohó ihatnékja azonban már himnikusabb bizonyossággal rikolt a kozmoszba, harsányabban, de talán mégse szebben az Égövnél, amely nem egyéb, mint egy válságból feltörő önvallomás-sorozat segélykiáltása – szigorúan megszerkesztett szimultán szintézis, olyan összegező költői lélekrajz, amelyet joggal tekintenek a modern (francia) líra nyitányának... Öröknek tetsző hánytorgó tenger a költemény: hullámmozgását az egymást keresztező enumerációs áramlatok úgy biztosítják, hogy egyidőben képesek nyújtani a káosz és a rend eksztatikus élményét, mely még harmonikusabbá, még átéltebbé teszi Apollinaire hegedűkre, dudákra és szívdobogásra szerzett párizsi hangversenyét. Ez a pontos kompozícióba kényszerített sokféleség jellemzi A megcsalt szerető énekét is, amelyben a szerelmi hányattatásaiból külön univerzumot teremtő költő nemcsak a szimbolizmus szétesésének korszakzáró dokumentumát hagyta hátra, hanem egyszersmind annak a történetét: hogyan (és merre?) próbált meg elszakadni a hagyományos iskoláktól... Erőfeszítése mégsem volt hasztalan, hiszen az ellentétes dimenziók között oszcilláló vers pazarul villódzó képzettársításaival és a kettősségeket travesztáló látásmódjával valóban túlmutat a posztszimbolizmus poétái gyakorlatán, miközben mégis visszavezet a francia líra folyamatosságába: Villon Testamentumának intonációja még a címválasztásban is kísért, a költemény tragikusat és szarkasztikusat váltakoztató szirénhangjaiból pedig tisztán kihallhatóak a verlaine-i melodizmus dallamvariációi.¹¹ A sejtelmes zenei motívumok konok tudatossággal szövik át meg át a Szeszek anyagát: a visszatérő témák, újrafogalmazott helyzetek és hasonlatok homályos hálózata mintha csak a kérlelhetetlen idő múlását szeretné megragadni, hogy időtlen tudattartammá párolja a szavak melankolikus alkímiájában, ahol az „idő szagá”-nak szuggesztív hangulatához mindig az emlék és a búcsúzás alkonyi képzete társul.¹² A kötet (muzikális) felépítését még szövevényesebbé alakítja mindaz, amit Apollinaire a szimbolisták ezoterizmusából örökölt: az érzékien zsúfolt stílus, a hermetikus nyelv, a tudóskodó utalások, a szellemes ál-legendák és szótári furcsaságok festői jelenléte.¹³Archaizmusok, neologizmusok, tájnyelvi fordulatok dúsítják, teszik zamatosabbá, ínyenc ízekkel illatozókká a Szeszeket. A közmondásosan „gourmand” költő rabelais-i élvezettel habzsolja a világ képeit, szinte pantagrueli farkasétvágya pedig a Vendémiaire szózatában tetőzik: „Már minden mag megért e szörnyű szomjúságra/ A présben szép erős férfiú-fürtjeim/ Majd hosszan kortyolod egész Európa vérét”... Mikor nagyétkűségéhez illő itókát jövendöl magának, még csak nem is sejti, hogy nemsokára (Louis Aragonnal szólva) „lovon ülő, háborúszínű költő” lesz egy harcterekre hajszolt, kincstári mámorokba részegített kontinensen... És issza, csak issza a háborús éveken át Európa hol édesnek tűnő, hol keserülten karcos (nem torkot, de világot) égető szeszeit. Önként, ám mégis kényszeredetten az „égszínkék baka” patrióta-szerepét is becsülettel végigjátssza az elfogult lelkesedéstől a belefáradásig. A naivitásában is pantagrueli méretű Apollinaire-t nagy ábrándok csalogatják a champagne-i csatatérre: a költő a Kaland újabb borzongásait, a megrugdalt „sale métèque” (és a kékvérű Louise de Coligny-Châtillon szeretője!) a bizonyítás lehetőségeit keresi: kétségbe vont franciaságát kell tanúsítsa a futóárkok „robbanó díszletei” közt. Innen az első felvonás hazafias és hímséges nekihevülése: a politikailag tájékozatlan és nemzetközi kérdések iránt közömbös „poilu” egy neofita buzgalmával dől be a bakaszédítő nacionalista deklamációknak, néha még türtaioszkodik is, de verseiből nem igazi gyűlölet, nem a gyilkolás dicsérete harsonázik – csak az az életkedv, az a mozgalmas derű, mely mindig is a sajátja maradt. Az utolsó felvonásban aztán a patetikus lángolás váratlanul alábbhagy: az első vonalban csak a gépfegyver kattog szólamokat, csak a becsapódó gránátok krákogó retorikáját hallani... A gyalogsági lövészárkokból nézvést a csodahozó jövendő halálosan kopár, vagy éppen nem látszik a felcsapó füsttől, esetleg már nem is létezik. Légyrajokká lett, sárrá, vérrel kevert mocsokká. A mennydörgés palotájából így szól a szeretett Madeleine-hez a fedezékben szorongó hadfi: „Ideje volna már ez összhangnak kiszállni/ E szegény esztendők vérhabos tengerére/ Hol a nappal cudar ahol a nap a seb/ Amelyen elfolyik a világ élete”... „Mert ebben a háborúban túl nagy tökélyre emelték a láthatatlanság művészetét” (Itt van). Nem az agresszivitás új halálmisztikája, nem az olasz futurizmus erőszak-kultusza teszi trombitákkal harsogóvá a hadakozó költő hangját, hanem csak a háború tündéri változatokat produkáló erotikája, a szexualitás megszépítő mámora, amely még a tüzérségi harcokat is szerelmi tűzijátéknak véli. Apollinaire legalábbis annak szeretné láttatni a szinte párhuzamosan Louhoz és Madeleine-hez küldözgetett episztoláiban, melyek között nem egy valódi vers is akad a jobbára egyenetlen, udvarlói közhelyekkel és érzelgős sablonokkal zsonglőrködő rutinos darabok mellett. „Mon amour o mon Lou mon art et mon artillerie” (Szerelmem ó kis Lou ütemem ütegem) – csapja a szelet a gyakorta rózsaszín gőzökkel képzelgő katona, aki (a maga nemében azóta is páratlan) szókimondóan aprólékos poémákban készít leltárt kedvesei legparányibb porcikáiról is. A női test himnikus apoteózisát azonban nem kell egészen komolyan venni: az érzéki vágyak tűzmesterének ugyanis van elég hetyke humora ahhoz, hogy kellő kajánsággal s mintegy a Nimes-beli bősz lovaglógyakorlatok és hentergések emlékére kedvenc csatakancáját is Lou névre keresztelje. A „nemesvérű” hátaslovon tovaléptető tüzér kezdetben remekül feltalálta magát a háborús rózsák és röppentyűk veszélyes virulásában, mintha csak egy idillikus operettfináléban feszített volna... Nemhiába mondogatták róla, hogy egy picit Tarasconi Tartarinre vette a figurát, hiszen benne is volt valami a Sancho Panzába ojtott Don Quijoté-ból... De a Daudet-féle romantika habókos regényhőse hirtelen messzi került ettől a pompás kétségbeeséssel, ám kanosan parádézó poétától: „Ó tizenkilencedik század vén világa szép kecses tiszta kandallók kora/ Századunk férfiszervei/ Ó ágyúk” (Röppentyű). Mert a háború hatalmas nemi aktussá válik Apollinaire víziójában, a harctéri s az erotikus vonatkozások kápráztatóan összegabalyodnak: „És ha némán elnyílt ajakkal kifúlva törten/ Mint két ágyú amely talpáról leomolt/ Testünk leroskad is a túlhajtott gyönyörben” (Váltig bűnről beszélt). Vagy másutt: „Mint katedrális a szívem úgy lángol érted/ Hűségemmel feléd egy gránát töltve száll/ Ó Lou bár robbanó csókom elérne már” (Kis Lou ma este). Be-becsapódik még néhány szerelmesen ragyogó versrepesz, de a föld kannibáli bankettje (A háború csodája) nem hoz megtisztulást, csak lehangoló undort, mivel az életeket zabálódó lakoma végeláthatatlanul folytatódik, még a költő koponyasérülésén is túl. A fiatal század szintén fejsebet kap, kissé tudathasadásost, olyat, amely nem csak Apollinaire életében és költészetében mélyül cezúrává, hanem ott tátong a régi és az elkövetkező korszakok között is: „A vén világ sír még/ Oly édes volt és oly szép/ Mennyi kacat a régiségkereskedőknek/ A háború/ A háború óta” (Orpheus). A rohamos hirtelenséggel elavuló világban a lázas (lírai) lomtalanítások idején a közelmúlt rendre (káros) nosztalgiává lesz – zsibvásárra vagy múzeumba való mihaszna kacattá degradálódik.
APOLLINAIRE-MÚZEUM. Nem véletlen, talán a sors iróniája, hogy a Szeszekről írt gonoszkodó bírálatában az unanimista-klikkhez tartozó Duhamel éppen a zsibárusi titulussal becsmérelgette azt a költőt, akinek boulevard Saint-Germain-i legénylakása olykor valóban egy magánószer kellemes benyomását kelthette.¹⁴ Ugyanis Apollinaire kielégíthetetlen egzotikum- és kuriózum-éhsége parázs gyűjtőszenvedéllyel párosult: szabadidejében megszállottan bújta Párizs régiségboltjait, vagy kitartó rendszerességgel halászgatott a Szajna-parti antikváriusok könyvesládáiban egy-egy ritkább „bouquin” után... Mindent gyűjtött – nemcsak néger plasztikákat és polinéziai fétiseket, hanem sétapálcákat, kalapokat, gombokat; talán még gyermekrajzokat is. Hírlik, hogy kész hadimúzeum maradt utána, melynek nem is a sajátkezűleg csiszolt alumínium gyűrűk és a gyutacsból gyártott tintatartók a legbecsesebb darabjai, hanem egy átlőtt gyalogsági sisak, egy vérfoltos Mercure de France és egy mogkopott (mert mindhalálig büszkén viselt) hadikereszt, franciaságának keresztje. Fölöslegesnek tetsző kacatokban és különleges limlomokban tehát nem volt hiány a (különben „polgári kényelemmel” berendezett) manzárdban, amelynek falait Marie Laurencin és más modern festők képei díszítették, mint egy kis múzeumban... A képzeletbeli Apollinaire tárlat azonban koránt sem volna teljes, ha (a szép számmal hátrahagyott fotográfiák mellett) meg sem emlékeznénk a költő arcairól – nemcsak azokról, amelyek meglehetős rajztudással összehozott önarcképeiről néznek felénk, hanem valamennyiről... Hiszen barátai előszeretettel örökítették meg fegyvertársuk érdekes egyéniségét a modernségben, mintegy észrevétlenül belefestették, belerajzolták a század új művészetébe. Úgy kellett neki, ha már meghirdette... Legtöbbször közeli pajtása, Picasso veselkedett neki a portrézásnak, igencsak bő változatossággal mívelte Apollinaire-t: pipával, délceg bakaként, szultáni fejkötéssel a maga turbános fenségében – hol klasszikusan, hol karikaturisztikusan tréfálkozva: tojásdadnak, szivarozó kávésfindzsának, kubista pápának és akadémikusnak rajzolgatta remekül heccelődve a költő kissé régimódinak ható hóbortjain...¹⁵ Mert régimódi is volt Apollinaire, hanem a szó legnemesebb értelmében: valahogy a fin de siécle fia és a szimbolizmus leszármazottja maradt a Montmartre kubista művészei között is. Különcködésnek tűnő passzióinak javarésze mindenesetre a századvéghez köti még, így fanatikus filológizálása és a Bibliothéque Nationale „poklát” katalogizáló könyvtározása is. Főként a felvilágosodás libertinus szövegei után kutatott: De Sade, Choderlos de Laclos, Cazotte, Restif de la Bretonne műveit forgatta, s miközben királynék, kurtizánok és egyéb kéjelgők titkos történeteit böngészte, természetesen tanulmányokat is írt az erotikus irodalomról. Hobbijai közé tartoztak továbbá az okkult tanok és a gasztronómiai tudományok is – tékozló, majdhogynem ínyenc érdeklődése azonban nemcsak a zsidóság talmudista és kabalista traktátusain nevelődött, hanem bármely olyan művelődéstörténeti ritkaságra kiterjedt, amit eléggé egzotikusnak és bizsergetően bizarrnak talált. Fantáziadús élvezettel hajhászta az egyedit, kedvelte a fantasztikus novellákat meg a furcsaságoktól hemzsegő középkori bestiáriumokat – képzeletbeli útirajzok s nem kevésbé képzeletbeli misztikus írások foglalkoztatták, lenyűgözte a mitológiák sokfélesége: a mondák, mesék, lovagregények, legendák nyomait versei is magukon viselik.¹⁶ Hasonlóképpen jól kivehető a költő vonzódása azokhoz az ismeretlen ízű szavakhoz, különös színezetű nevekhez, amelyek mind arra hivatottak, hogy még villogóbbá tegyék a szavak mágiáját, s olyan hajlékonnyá, mint A hét kard pengéit A megcsalt szerető énekének szikrázó szekvenciájában: „Az első színezüsttel ím/ Havazó téli menny a penge/ Megremegő neve Paline/ Vulkán meghalt amíg kifente/ Végzete vérző ghibellin”. Nos, akár Mallarmé is megirigyelhetné... Pedig nem a hermetizmus költőfejedelme írta, csak egy „gourmand” poéta, akiről korának magasabb literátusi köreiben (ahonnan rendszertelen, de roppant gazdag műveltsége kirekesztette) az a hír járja, hogy imád ódon szakácskönyveket, szótárakat és lexikonokat olvasgatni... „Mulatságos figura” – jegyzik fel róla enyhe fitymálássál. „Ócskás!” – mennydörgi Duhamel. Ha az, hát az, de legalább el kell ismerni: egyénien sáfárkodó, érzékeny becsüs, aki egészen tűrhető ószereken téblábolt... Végig a régi, a klasszikus ócskasoron... És a muzeális végkiárusításkor csak éppen Racine és La Fontaine nyelvén kínálgatta portékáját, vérbeli francia chansont dúdolgatva, óságos párizsi dalt, mondjuk, A Mirabeauhidat, hisz valahol Villon vagányos gyékénye mellett régiségkereskedett, közel a Pléiade poétáihoz, de nemcsak a reneszánsz, hanem Baudelaire¹⁷, Rimbaud és Verlaine baljósabb csillagzata alatt is, méghozzá gyakran a testvérként szeretett Gérard de Nerval őszies társaságában, nem messze a német romantikusoktól, sem a szimbolista manifesztumot fogalmazó Jean Moréas költői vonalától, mégis inkább az Übü királyt megálmodó Alfred Jarry közelében. És akkor a zsibárus Apollinaire az „übüség” feltalálójához fordult az Égöv kezdősorával: „Végül is unod e régi világot csupa rom”... Mire a másik A láncra vert Übü papa verdiktumával válaszolt „Potrohomadta! Semmit se rombolunk le, ha még a romokat is le nem romboljuk! Márpedig nincs más módja, csak az, hogy szépen sorakozó épületeket emelünk belőlük.” Ebben maradtak, hiszen mindketten tudták, hogy a viharos időben ingadozó montmartre-i Bateau Lavoir műtermei is bontási anyagokból épültek.
L’ESPRIT NOUVEAU. Bizonyára ilyen értelemben bizonygatta Apollinaire, hogy ő nem rombolni, de építeni akar. Mindenesetre az általa profétált „új szellem” a század tizes éveiben már visszavonhatatlanul ott lebeg a széthullt (régi) világ romjai fölött.. Ez az új diszharmóniák forrásává váló avantgárd „rom komplexus” rendre nemzetközi méreteket ölt, fokozatosan általános életérzéssé lesz a kor felkiáltásokkal telített és feszültégekkel terhelt költészetében.¹⁸ A versrobbantó indulatok mellett, illetőleg velük párhuzamosan igen elterjedtté válik az a szemlélet is, mely a maga a módján mértéket keres a külső és belső széttöredezettségben, egységet a romokban. Ez a modern „rom tudat” (mely antiklasszicizmusában is új klasszicizmussá lesz) íratja Apollinaire-rel az Égövet vagy Cendrars-ral a Húsvét New Yorkban poémáját, de lényegében ez munkál egy amerikai úttörő, az imagista Ezra Pound poétikájában is, amikor mániákus vállalkozásba fog: emelni kezdi (romokbóll) a Cantók bábeli épületét, amelynek első darabjai 1917-ben jelennek meg – alig egy évvel a Kalllgrammák előtt. Apollinaire formai újításai azonban túlmutatnak saját képversein: közvetlenséget és természetességet visz a megmerevedett versbeszédbe, talán a whitmani példa nyomán is az élő nyelvhez igazítja. Még a prózát is költeménnyé tördeli, másrészt az alexandrinus és a szabadvers mesteri keverése közben lazít az amúgyis szétesőfélben levő rigurózus francia rímelésen, mi több, ezt a hagyományoshoz képest szabadabb verskezelést mintegy megkoronázza a központozás következetes elhagyásával, amely az ő forradalma után divat, illem, dogma lesz a század költészetében.¹⁹ Akárcsak másik felfedezése – a szabad eszmetársítások automatizmusa, amelyet majd a szürrealisták egyedül üdvözítő módszerré alakítanak át, hogy segítségével a tudatalatti kiaknázása felé nyissanak, mint azt költőnk A dombokban is megjövendölte: „Ti tudat mélységei holnap/ Feltárnak titeket s ki tudja/ Miféle élőlényeket/ Hoznak föl örvényeitekből/ Világmindenségekkel együtt”. Tudvalevő, hogy az Álomfejtő és A Landor Road-i kivándorló próbababáinak poétáját mennyire megragadta Chirico festményeinek metafizikus nyugtalansága, mégis inkább kiváló érzékkel, szinte ösztönösön tapintott rá arra, hogy a sokszor „meddő és nevetséges” kísérleteken túl a modern költészetet az ismeretlen kifürkészése fogja meghatározni, az álmok világának meghódítása a szürrealista kalandban: „Nem ellenetek harcolunk mi/ Csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk/ Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk/ Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott színek/ Ezernyi súlytalan lebegő látomás/ S ezekből kell valóságot teremtenünk”. Végül is így tanúskodik „A Kaland s a Rend” pörpatvarában, az Egy szép vörösesszőkéhez testamentumi távlatot nyerő méltóságteljes soraiban, habár a költemény kiegyensúlyozottsága csalóka – forrongó, önemésztő zaklatottságot takar... Avantgárd ars poetica? De hiszen irgalomért fohászkodik: „Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom”. Meghajszolt, vert ember írta, olyan, „Ki elhitte már eszméit néha-néha”, olyan, akinek nemcsak jöttmentségét, hanem a francia líra szétverését is a szemére vetették, mivel Az új szellem és a költők traktátusában ő sürgette a meghökkentés esztétikáját, ő hirdette meg a költészet teljes szabadságát.²⁰ „Forogjon a nyelvünk/ Az se baj ha nyál frecseg/ Új hangok kellenek új hangok kellenek új hangok kellenek” – zihálja A diadalban. Ezután már csak a szavak szétszaggatása következhet, Tzaraék dadaista szózűrzavara, mely totális tiltakozásképpen, keserű öniróniával költészetnek állítja magát... Viszont a zürichi Cabaret Voltaire kétségbeesett kísérletei után, a kedves és őrült játszadozás zárlataként a szürrealizmusban mégiscsak visszalopakodik a mondatok muzsikája, hogy Aragon, Éluard, René, Char, Saint-John Perse, vagy akár Tzara lírájában még érettebben csendüljön föl. Persze a DADA folyóiratában, miként egyéb avantgárd lapokban is, egyre-másra szerepel Apollinaire neve, az általa (is) elindított folyamatok hangulatának hőfokára azonban mi sem jellemzőbb, mint amit Breton különc barátja kiáltott, az a Jacques Vaché, aki a Teiresziasz emlőinek botrányos bemutatóján revolverével hadonászott... Alig lehetett lefogni – csak éppen a nyájas közönség közé akart durrintani. (A fekete humor szürrealista szentje feltehetően nem volt egészen eredeti, már ami a lövöldözési szcénát illeti; ilyesfajta megnyilvánulást először és többrendbélileg Jarryról jegyeztek föl, majd Picasso is produkált hasonlót, valamivel később pedig egy orosz poéta, bizonyos Szergej Jeszenyin... A névsor bővíthető, mivel a durrongatás majdhogynem divattá lett a művészvilágban – is.) Ám a dadaista Vaché levonhatta az avantgárd erjedés végső konzekvenciáit... Ezt kiáltotta: „Nem szeretjük sem a Művészetet, sem a Művészeket (le Apollinaire-rel!)”.
LE VILMOSSAL! „A bas Guillaume!” – kiabálták, énekelték a vesztes német császárt abcúgoló franciák az 1918-as fegyverszünet diadalittas napjaiban szerte a párizsi utcákon. Ha igaz a könyörtelen legenda, melyet a költő életrajzíróinak majd mindenike megemlít,²¹ az éppen haldokló Guillaume Apollinaire még hallhatta a kívülről felszüremlő ünnepi zajokat – egyesek szerint megrémült, mivel azt képzelte, hogy megint ellene üvöltöznek... A történet túl szép, túl kerek, túl tragikus ahhoz, hogy hiteles is legyen, de mindenképpen jellemző és mélyértelmű, hiszen a fátum kegyetlen fintoraként is felfogható, mert meglehet, hogy a legyöngült hadnagy valóban hallotta a kinti kurjongatások foszlányait – márpedig ilyesmiket is skandálgattak: „Te akartad, Vilmos! Nem kellett volna odamenned, Vilmos!” (Ti. a háborúba.) Mindezt magára érthette – és joggal. A mi Vilmosunkat ugyanis kivetettsége hergelte a harctérre, honpolgári helyzetének tisztázása a jöttmentező hamiskodók „hazafias” elvárásaival szemben. Saját (már meglévő, már kivívott, mert magától értetődő) franciaságáért kellett csatázzon, s meg-megkísért a gondolat, hogy a sokat csepült Kostrowitzkyt kissé belecukkolták a háborúba, melynek tulajdonképpen egyik utolsó hősi halottja lett, végső soron pedig egy értelmetlen és fölösleges bizonyítás abszurd áldozata.²² Úgy érzem, olyan ez, mint a költő koponyáját összefogó vaspánt szorítása, mint fehéren szikrázó kötés a meglőtt fejen, amely azért (Nagy László szép szavaival) „nemcsak a sebészeti pólyától magasodik, akár egy havas”. Mi tagadás, az avantgárd tüzérségi felderítője folyton az első vonalban hadakozott – kimagasló egyénisége előtt még titkolt vetélytársa és barátja, a büszke Cendrars is fejet hajt a Hódolat Guillaume Apollinaire-nek című versében: „Kis franciák, félig angol, félig német, félig orosz, picit belga, olasz, annamita, cseh…/ Mindegyikben van valami idegen és mégis egész jól megvannak köztünk/ és felmagasodik közülük Apollinaire mint a Nílus szobra a vizek atyja ifjak veszik körül mindenhonnan belőle áramlanak..,/ És mindahányan Apollinaire nyelvét beszélik”. Mert a fiatalok lelkesedtek érte – itt van például rögtön legközelebbi rokona a változatos lírai formákat művelő, sokoldalúan mozgékony Jean Cocteau, aki őt és Max Jacobot tekinti mesterének... Vagy Pierre Reverdy, aki 1917ben így nyilatkozik róla: „Az ifjú költők nemrég Verlaine-t kutatták föl, hogy előhúzzák a homályból. Nem meglepő hát, ha elérkezettnek látjuk a pillanatot, hogy Guillaume Apollinaire köré tömörüljünk. Bárkinél inkább ő tört új csapásokat, ő nyitott új horizontokat. Minden rajongásunkat, minden csodálatunkat megérdemli.” És Tristan Tzara, és Philippe Soupault, és a szürrealista leszármazottak legjelesebbjei. Maga Breton is vallomást tesz: „Szerettem Apollinaire-t, sokra becsülöm ma is: nagy „látnok” volt. Nagyon nagy személyiség volt, mindenesetre olyan ember, amilyennel azóta sem találkoztam... A lírizmus megtestesülése. Ha járt, maga után vonszolta Orpheus kíséretét.” Mégsem sihedernyi sereglet, hanem a megújított világlíra lépett a nyomába, nemzedékek követték, ha olykor hűtlenül is, de azon az úton, amely kimérte a 20. századi francia költészet egyik fő vonalát, és egyenesen Jacques Prévert-ig vitt, hogy a közvetlen Mába vezessen... A vonuló generációk képe felötlött a Saint-Merry muzsikusában is: „Végre köszönthetek hát lényeket akiket nem ismerek/ Előttem mennek el s ott távol összegyűlnek/ S míg mindaz ismeretlen amit belőlük látok én/ Reményük éppen oly erős akárcsak az enyém.” A folytonosság örömét láthatta bennük – a remény megmaradásának a törvényét, ami bizonyos értelemben a költészet is. Ezt hagyta örökül utódaira az életvágy Orpheusza, ezt Saint-Merry máig is szidott avagy magasztalt, de megbabonázó muzsikusa, akinek fuvolajátékára kikerics-szemek rebbentek, szép kezek és levelek – úgy, ahogyan csak a női nevek röpködhetnek a verseiben… Innen az avantgárd alkonyatából visszatekintve még kivehető magányos alakja: ott áll az Égöv „Véresnyaku nap”-ja alatt a kezdeteknél, ott „Az izzó Értelem évadjá”-ban – és annyit idézett árnya hatalmas vetüléssel nő végig a modernség századán. Kései biográfusa, én, már csak az ő hagyakozó hangján búcsúzhatok, legutolsó üzenetével, amely nemcsak Egy szép vörösesszőkéhez szól:
Nevessetek hát rajtam emberek
Mindenhol mind nevessetek de főképpen ti itt
Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek
S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek
Ó irgalmazzatok nekem.
 
 
 
1. Az efféle mendemondák Apollinaire halála után kezdtek csak igazán elburjánzani, s bár ma már egészen biztosra vehető, hogy a költő apja Francesco Flugi d’Aspermont volt, egyes vakbuzgó kutatók még most is más illusztris személyiségekre gyanakodnak... A hiábavaló viaszpanoptikum azonban megér egy pillantást: itt van rögtön egy olasz bíboros, amott meg maga a korabeli pápa, aztán egy litván-lengyel-zsidó üzletember vagy monacói herceg, de létezik egy olyan változat is, mely szerint Apollinaire a Sasfiók (a reichstadti herceg) unokája, tehát a Nagy Napóleon ivadéka. Mindegy – ez már nem irodalomtörténeti filologizálás, csak fenséges és fölösleges légypiszok egy poétai portrén.
2. Jean Cocteau (többek között) így emlékezik: „A nevetés nem a száján buggyant ki, testének minden porcikájából robbant felénk. Elborította; minden porcikáját megrázkódtatta.”
3. Egyik levelében írja: „A legjobb módszer arra, hogy klasszikusok és kiegyensúlyozottak legyünk: éljünk benne korunkban, és mit se áldozzunk fel abból, amire a régiek taníthatnak bennünket.”
4. Apollinaire-vallomás egy másik levélből: „Megvan bennem az akarat, hogy új költő legyek formaban is, lényegben is, de szemben azokkal a modernekkel, akik nem mélyedtek el a művészetben, mélységes vonzalmat érzek a nagy korszakok iránt.”
5. A mindenütt-lét, a költői én megsokszorozódása nemcsak az egyidejűségek elméletéhez utal bennünket, hanem a látnokiság kérdésköréhez is – a futurum (lírai) csodatételeibe vetett hithez: „Ráhagyom a jövendőre Guillaume Apollinaire történetét/ Aki ott volt a háborúban és ott tudott lenni mindenütt/ A hátvonal szerencsés városaiban/ Az egész hátralévő világegyetemben” (A háború csodája).
6. Tulajdonképpen több irodalmi csoportosulás, költői iskolácska alkotta kezdetben az egységesnek látszó Új arculatát, romanizmus. naturizmus, unanimizmus, intimizmus, fantaiseizmus, egzotizmus stb. Persze, egy-egy ilyen besorolás címkét is, skatulyát is jelentett. A festészeti irányzatok már körvonalazhatóbbak: fauvizmus, kubizmus, futurizmus, rayonizmus, orphizmus. Emez utóbbinak a szimultanizmussal együtt Apollinaire volt a „keresztapja”, akárcsak később a szürrealizmusnak is.
7. Apollinaire kritikusi tevékenységének megítélése is a végletek között mozog: fumigálják vagy istenítik. Tény, hogy előtanulmányok nélkül csapott föl teoretikusnak – csupán csodálatos intuíciójára, saját szubjektív meglátásaira bízta magát, ám sokszor zseniális eredménnyel. Inkább költő volt, mint kritikus – mondják; a kubista festőkről írott szövegei akkor is színesebbek élőbbek, csapongóbbak, mint a mozgalmi piktorok száraz és szürke traktátusai. Braque jegyezte meg valahol a műkritikus Apollinaire-ről: „Hát, istenem – szeretett minket és megbízott bennünk.”
8. Más kérdés az, hogy a kísérletek jórészt azóta is kísérletek maradtak: utak, félutak, zsákutcák nyíltak belőlük... Sokuk a költészet termékeny folyamatosságába vezetett, s talán még több a legvégső határig csalogatta a következeteseket: az apatikus csődig, bármiféle (költői) kommunikáció feladásáig, tagadásáig.
9. A vers a lírai ideogrammok iskolapéldája: minden szempontból pompás megszerkesztettségű, csodálatos muzikalitású. Magyarul Radnóti hangján maradéktalan átérzéssel rezdül, kifinomultan együtt remeg a francia eredetivel – bámulatos fordítói (azaz költői!) teljesítmény, akárcsak Radnóti többi Apollinaire-tolmácsolása.
10. A képek közötti tallózgatást ki-ki tetszőlegesen folytathatja – a „börtönversek” rondójának „rablánc-kék” égboltjától a Lui de Faltenin-beli „kockás csillagok”-ig. Ízelítőként idekívánkozik még a Rakéta-jel gyakran idézett metaforája: „A hangod/ Öblös üvegében ott a piros hal/ A nyelved”.
11. A megcsalt szerető énekének szerkezeti egységét nem kis mértékben éppen a beiktatott  dalbetétek feszítőereje biztosítja. Mindezekhez hozzáadódik még az a feszültség is, amely a kettősségek váltakozó áramkörében kering antik és modern hatások, hit és blaszfémia, érzelmesség és irónia, fönséges és groteszk elemek együttléte, lágy muzikalitás és lobbanékony indulat, gyöngéd (sőt finomkodó) hang csap át hirtelen nyers és az erőszakosságig kemény kifejezésekbe stb. A költemény hű tükre a Szeszek verseinek, ami a szélsőséges kedélyhullámzásokra hajlamos Apollinaire lírájának többrétűségét dicséri.
12. Sokatmondóak ebből a szempontból a kötet kulcsszavai is; ezeket Apollinaire jóval sűrűbben használja, mint általában a kör költői. Gyakoriságuk sorrendjében: ősz, láng, csillag, táncolni, madár, énekelni, árnyék, halott, virág, nap, szerelem, szív, sírni, halál, tűz, fehér, város, meghalni, nézni, szeretni, öreg. éjszaka, szem.
13. Bár a kötet „festőisége” csakis a versek színkezelésében keresendő, egyes költemények festészeti ösztönzése vitathatatlan: az Alkonyban és a Kötéltáncosokban például Picasso kékes rózsaszín-korszakának bohócos-artistás hatása figyelhető meg, másutt pedig a Vámos Rousseau darabosan naiv üdesége, de az Eljegyzésben Chagall lebegtető látásmódja is szembetűnő... És mindenekfölött Marie Laurencin, aki nemcsak fátyolosan nőies vásznaival, hanem a maga tűzről pattant vadócságával is a poéta ihletőjévé vált. Ő múzsáskodott egyebek mellett a Mirabeau-híd, a Máriácska és a Vadászkürt megírásánál.
14. A Duhamel-bírálat sértő felhangjai mégiscsak a „betolakodót” minősítik: „zsibárus, akiben egyszerre van jelen a levantei zsidó, a latin-amerikai, a lengyel nemes és a facchino”. (Az eredeti szövegben is szántszándékkal olaszul használt facchino nem egyszerűen „hordárt” jelent, hanem átvitt értelemben trágár és közönséges modorú fickót is.)
15. Se szeri, se száma azoknak a jeles művészeknek, akik egy-egy Apollinaire-képet is hagytak az utókorra. Toll-, ecset- avagy ceruzavonásaik nemcsak a „bajtársi” közellét melegségéről, hanem a költő arcának mély megértéséről is tanúskodhatnak. Illő, hogy Picasso mellé néhányan közülük is felsoroltassanak (minőséggel csengő!) vezetékneveik által: Chagall, Chirico, Cocteau, Jacob, Larionov, Laurencin, Marcoussis, Matisse, Metzinger. Modigliani, a Vámos Rousseau, Vlaminck.
16. Apollinaire töméntelen műveltségi adatot szuszakolt be költeményeibe, akárcsak fantasztikus (és szatirikus) prózájába is – az alkímiai, asztrológiai, démonológiai, földrajzi, néprajzi, teológiai, irodalom- és vallástörténeti stb. témák, valamint utalások érdekes megvilágításba helyezik a költő olvasottsági körét.
17. „E napon fent a nap anyaméhként kitárva/ Hevert az ég ölén és lassan vérezett/ A fény az én anyám a nap véres világa/ És menstruációs folyók a fellegek” – úgy tűnik, mintha az Apollinaire által megtagadott, ám félve csodált „fönséges és iszonyatos” Baudelaire írta volna ezeket a sorokat, hiszen „első ízben őbenne öltött testet a modern szellem”... De nem: a strófa egy Apollinaire-versből, a Merlin és a vénasszonyból való.
18. Az avantgárd Európa költészeti körképe rendkívül mozgalmas; a francia izmusokon túl az olasz és az orosz futurizmus mellett legjelentősebb talán a német-osztrák expresszionizmus (illetőleg Kassákék aktivizmusa), de az angolszász modernizmus irányzatai sem elhanyagolhatóak, sőt a spanyolság ultraizmusa sem. A modern mozgalmak legmaradandóbbika azonban kétségtelenül a meghökkentő gazdagságú, minden ízében internacionálissá váló szürrealizmus, amely a század húszas éveitől kezdődően gyökeresen megújítja a lírát. Képiségének felszabadítóan termékeny hatását máig is érezni, hiszen olyan szervesen épült be a világköltészetbe, hogy nemcsak látásmóddá, de gondolkodásmóddá is lett: jövendő szintézisek ösztönzőjévé avagy alkotóelemévé.
19. A központozás nemegyszer kárhoztatott elhagyásával a líra mégis rengeteget nyert, új dimenziókat, változatosságot és sejtelmes többértelműséget. Apollinaire szerint: „a ritmus és a versmondat az igazi központozás”. Innen (és Whitman gyakorlatától) már csak egy ugrás Allen Ginsberg lélegzés ütemére kialakított ritmikája. A neves amerikai költő különben gyönyörű versben (Apollinaire sírjánál) emlékezik meg francia „elődjéről”.
20. Az új szellem és a költőkben számos modern lírai irányzatot vázolt fel részben Rimbaud alapján, részben egyéni elképzeléseire (leleményességére) támaszkodva. Elhanyagolható, hogy a meghökkentés esztétikáját már a reneszánsz manierista szakaszában kodifikálták, Apollinaire mégis a sokk-hatás egyik legelső modern teoretikusa marad, ami pedig a líra szabadságát illeti: „Így hát a művészet anyagának és eszközeinek terén joggal reménykedhetünk az elképzelhetetlen gazdagság szabadságában. A költők most tanulják ezt az enciklopédikus szabadságot. A költők szabadsága nem lehet kisebb az ihlet terén, mint egy napilapé, mely egyetlen oldalon tárgyalja a legkülönfélébb témákat, fogja össze a legtávolabbi országokat.”
21. Csupán két könnyebben hozzáférhető (és általam is sűrűn forgatott) életrajzi elemzésre hívnám fel az olvasó figyelmét. Az egyik Julia Hartwig regényesen gazdag és kitűnően dokumentált Apollinaire-könyve (Gondolat, Bp., 1968.). A másik a kiváló Apollinaire-kutatónak, Réz Pálnak körültekintő alapossággal megírt irodalomtörténeti értékelése, az Apollinaire világa (Európa Könyvkiadó, Bp., 1974.).
22. Leginkább hozzáillő epitáfiumát akaratlanul is ő maga alkotta meg még a champagne-i csatatéren: „Mint rózsa két/ Rakéta ég/ Mint mell ha ruhából kibuggyan/ Merészen tartja két hegyét/ Sírfelirat:/ SZERETNI TUDTAM” (Ünnepély).