Tandori Dezső
TÖBBES MÁS
Maury érzelmi élete, Icsi megvakulása és Ny. halála
(Elmaradások: tőlem) (Tőlem = ?) (Ismétlések tőlem)
Nem lehettem volna jól Hamburgban az idén. Igaz, eszembe se jutott, hogy visszatérjek. Vagyis még azért gondolkodtam rajta úgy aztán, hogy már a derbyhét idejét Párizs keresztezte, az ottani két nagy víkend – szerencsére Mauryval és Mornyval nem találkoztam; most annál inkább kijutott nekem belőlük. De ha ezúttal Hamburgban töltöm a június-júliusfordulót, nem vagyok itthon Nyuszi halálakor. Vagyis akkor nincs az, hogy – remélem, jól mondtuk mindig: Pollux volt a Ny., és Castor: Rudi; és ikrek voltak, mindegy, itt nincs „hasonlat” –, nincs akkor az, hogy másikunk bemegy reggel fél hat tájt a másik szobába (nincs hasonlat), és valamit kiált. Azt kiáltja, hogy meghalt Ny.! Pollux meghalt! Július végén lettek volna 77 évesek, így ikerpárban, ahogy nagyjából semmi gondot nem okozva éltek, csak éltek, őrjöngtek egymásért két rácson át (is), ha tehát nem csütörtökön jövök haza (Párizsból), hanem történetesen Hamburgban vagyok (hétfőig akkor), nem feküdt volna a kezemben Ny., nem sokkal azután, hogy másikunk a kalitka alján holtan találta, méghozzá szombaton. Klasszikus halál nekik ez, és eddig csak kettejükkel esett meg így; pedig csak az utolsó öt évben nyolcan haltak meg, közülük öten a Nagy Tizenegyből (ebből már csak hárman élnek fizikai valójukkal is körünkben, de például Icsi, a széncinegénk megvakult, majd erről később); ám csak Éliás és a Nagy Tizenegybe eredetileg nem tartozó Ny. (Nyuszi, Pollux) halt meg így. Hogy holtan leltünk rá ott, ahol lakott. Feküdt a zúzalék homok-kavics aljon. Még langyos volt a teste Éliásnak is, a Nyúlnak csakígy. Egyikük házi, a másik (Ny.) mezei veréb volt Ny. lett az én Nagy Titkos Kedvencem. De a szelídülése már a közelgő halál előjelzése volt (több hónapon át). Nem hittük volna – jóllehet gyanakodtunk.
A hamburgi derbyt Pikk Körig nyerte, a pikk király tehát, nagy meglepetés-ló; a királyról Samu jutott az eszembe, a Samu-Dakli-Nem-Laklinak is becézett Samu (al)király, ő, aki azóta mint Simsam, Simsalabim, Sam, Sammy, Roi Sommeil, Roi de Saron stb. is visszatért nekem (Dortmund téli pályáján, Párizsban, Evryben, Londonban, sokfelé, mondom). Samunál ez volt tavaly – október 22-én halt meg aztán, s igen lassan, de csöndesen, napokon át fogyott el belőle az élet, és a végén a kezünkben billent oldalt, görcsök nélkül, rémségek híján (már ha!) –: ez volt: Gelsenkirchen-Horstba kellett volna mennem, mondhatni, az ARAL-kupára, de azt a hétvégét itthon töltöttem (és jól tettem!), mert Samu úgynevezett születésnapja volt (augusztus 16–17. akkor került hozzánk) (milyen csoda volt az ő életben maradása, és hogy 13 évet s jó másfél hónapot élt aztán) (s ugyanúgy túlélte cimborája, a vak Pipi halálát – 1988 december eleje; 1988-ban halt meg Szpéró is; és most lesz pár nap múlva 15 éve, hogy Szpéró, s még inkább előtte Flóri hozzánk került), itthon maradtam, pedig szeretem Gelsen-Horst pályáját, s nem utalt semmi akkor meg Samu közelgő halálára – azaz már augusztusban bőven!, de akkor nem, ahogy az év elején ezt a meghívást részleteztem, ill. elfogadtam stb.; 1991 sem volt jó évünk egyébként; kezdődött a Nagy Tizenegy két halottja utódjának az elmúltával – Tódor, Tutu (a nagyok közt Peti és Csucsu volt az elődjük; és Castort meg Polluxot eredetileg Csucsu „pótlására” hozta egy jóbarátunk, bár hát Csucsu – pótolhatatlanul, most már, hogy a majdnem fantasztikus Tutu is elment – zöldike volt, ződi, harangocska, rütyü etc., és Nyúlék mezei verebek). Az első pillanattól Nyuszi volt a sokkal masszívabb, életképesebb (ikrek közül gyakran a tojók azok!), Rudi csaknem másnap meghalt, hogy idehozták, másikunk (semmi hasonlat) mentette meg (ő etette őket!), úgyhogy Rudi és Nyuszi életvárhatóságát egyenlőként tudtuk nézni; hát most Rudi él (Castor)... ám ha erről részletesebben itt én tovább... túl messze vezethetne.
Másikunk holnap jön haza – vidékről – a kutyánkkal, én így magam vagyok velük (nyolcan élnek még körünkben, most, hogy Ny. épp szombaton, mikor azután, hogy eltemettük a Tabánban, másikunk a tervek szerint, hogy legalább pár napot pihenjen, a kutyánkkal vidékre ment), magam vagyok, egész délelőtt az Agassi-Ivanisevics döntőt vártam (nem vagyok máskülönben igazi tenisz-néző, de erről majd tényleg később), aztán közben dolgoztam is, majd pedig a döntő alatt, részben egy japán horrorfilmet is figyelve, arra át-átkapcsolva, jegyzeteket készítettem ehhez az eredetileg Maury érzelmi életéről tervezett elbeszéléssel kapcsolatban, s kialakult így az a hármasság, melynek két része önszántamból (a tenisz és a japán dolog), harmadika azonban nagyon kedvem ellenére való (a Maury-ügy, illetve ahogy Topo d’Azaray főleg hallomások alapján beszámolt róla) (egyrészt Párizsban, másrészt telefonon; s ráadásul sok mindent – Topo fordítását – nekem kellett kiigazítanom etc., s így jócskán vissza is estem... eleve az utazás... lassan, s talán épp ezzel itt, visszatalálok mindazonáltal az eltervezettekhez... bár jelentős változásokkal). Ny. halála semmin se „változtatott”, mégis olyan újabb változat, amely előhozza, hogy...
Na, mindegy, most akkor hát nyitott ablaknál aludnék (nagy a hőség), ha volna szívem őket csukott ajtó mögött hagyni egész éjszakára (fuldokoltató lenne náluk a meleg! ha két szobánk össze van nyitva, nekik mégis elviselhetőbb... s hogy itt kering egy zümmögős légy – és bosszant! – annak is inkább örülök... nem őket bosszantja... most akkor az ablakot becsuktam) (tüsszögésem – allergia? szinte minden hőváltozásra tüsszögök, vagy valamire, ami a levegőben úszik? – elmúlt), elalvásom sivár lesz, mert négykor kell fölkelnem (egyedül vagyok; de másikunknak még nehezebb, ha ő van egyedül, mert kutyánk is gond..), föl kell akkor kelnem Icsi miatt, őt eléggé komoly figyelemmel szükséges etetni etc. egész nap, meg mindenből frisset kell neki adni... egy szál rúdra-falapra szorulva él vakon.
Rossz és szép éjszaka van mögöttem, ahogy itt folytatom. Már elláttam az élő nyolcakat, és mert Icsi is köztük van – a riadalom ellenére –, mégannyi van hátra, hogy két lisztkukacot adok neki, s akkor: délig semmi. Délig ez. Az éjszaka dolgai így alakultak: még elkészítettem följegyzéseimet, hol folytatom ezt és mivel; kibírtam Topo d’Azaray zürichi telefonját (mert Maurynak és Mornynak nem tanácsos Párizs környékén mutatkoznia, Topo sem onnét hívott! de hát bár egyáltalán ne tette volna; ha vannak idők, mikor ők nekem nem hiányoznak, hát most ilyen az idő), s akkor, mert Frankenstein japán szörnyeiből, teniszből és minden láthatóságból elegem volt, ők meg már elpihentek, úgy döntöttem, aludni térek. Ez fél tíz körül lehetett; az ébresztőórát négy óra tízre húztam fel. (Tegnap négy óra nyolckor magamtól ébredtem. Icsi miatt fontos ez, mint mondtam; nem boldogul el saját maga semmivel; a sajt, a krumpli előző napról rég kemény száradék a rácsok közt, a falapról le kell kotorni) (ebben a hőségben!) (a kaja nagy részét, marad a víz). Most akkor az éjszaka hirtelen – felriadva – zajt hallottam az ő szobájukból (íme, az ajtónak ezért is nyitva kell lennie valamennyire), és tudtam, valakivel baj van. Szpérótól így hallottunk zajt 1988. VI. 6-ára éjjel, és tudtuk, akkor hát most hal meg. Ezúttal efféle – nem volt annyira biztos. De kivel van baj? Láttam, Icsi nincs odafenn sehol (a rúdon-falapon), de mellette Mokka (8 éves veréb tojó, a Nagy Tizenegy maradék tagjainak egyike) sincs a szokott magashelyén. Icsi a falap alatt kapaszkodott, szétdobott szárnnyal, ám ahogy benyúltam érte (milyen jó, hogy annyira ismeri a kezünket!), és visszatettem a rúdjára, kicsit még tovább verdesett, s Mokka sem bírt lenyugodni – kalitkája alján! Villanyfény mellett ugorhatott vissza Mokka legalább egy alsó rúdra. Reméltem, nem ütötte meg magát. Úgy döntöttem, Icsit – kalitkástul, mondanom sem kell – inkább áthozom magamhoz. Ekképpen az éjszaka ketten aludtunk a legközösebb fedél alatt.
Ez az a szoba, ahová – az életkereteiben egyre redukálódó – Icsi minden délután jó negyedórára átjött. A telefon mellett volt a kedvenc helye. Oda hívta volna a „párját”. Szíszíszí hangokkal. De kettőnk közt ugyanilyen nagy természetességgel repkedett. Sőt, egy-egy újabb helyet is hajlandó volt fölfedezni. Efféle repüléseiből jöttünk rá február táján: vakul. Elvétette a célt, túlcsusszant a vállunkon, kezünk mellett akart leszállni – a puszta levegőbe; s ilyenkor bukdosni kezdett. Pár hete, hogy teljesen vak. Emlékszem, hogyan került hozzánk ő. Valahol belepottyant egy radiátorba. 1983-ban hozták ide. Másikunk emlékszik erre, én nem: egyedül neveltem föl. Akadt baj vele elég. Főként a hall neonvilágításának csöveihez szeretett veszélyes közelbe repülni. Meg ne égjen! Aztán: engedetlen volt. Apró dobókockákkal, zsetonokkal csalogattuk be őt, sokszor másfél órás harc után, a kalitkájába. Egy-egy új szín jelentett neki ilyen csal-vonzerőt, de mindig hamar rájött, becsapásról van szó. Mikor 1984-ben másikunk kórházat járt (s azt hitte, összedől a világ, hogy Szpéróék – és a Nagy Tizenegy – mellől kényszerűen el kell távoznia hetekre!), Icsi főleg kitűnt a rendetlenkedéseivel. Egyszer jó két órán át csaknem „halálra” hajszoltam... nem akart bemenni a kalitkájába, nekem meg már a kórházba kellett volna indulnom. Párnákat hajigáltam utána – „mint Konrád Lorenz”, csak K. L. sokkal nagyobb madarak után hajigált azért kisebb tárgyakat. Icsi nyilván játéknak vette a dolgot. Mondom, megölhettem volna. Most ezzel az éjszakával ezt a foltot lemostam magamról egy kicsit. Talán azzal, ahogy füleltem a sötétben, mikor jön az a kis zaj – hogy ti. a rúdról, ahová állítottam, lehuppan a falapra, hogy szokása szerint ott s így aludjék. A kis zaj megjött. Én is elaludtam. A párnák az ágy mellett voltak a karosszékben, a színes párnák, melyeket egykor utána hajigáltam. Ő meg aludt abban a szobában, ahol mostanság már évek óta napi negyedóra is elég volt neki.
Most átmegyek még – szétcsukva a két szoba! szellőztetek itt, az idő hűvösre fordult; nem nyithatom rájuk az ablakot –, adok neki csipesszel egy lisztkukacot. Kismadár-hangokat hallat, kér. Enni kér. Aztán a sajtjával, főtt krumplijával (! – és ráadásul újra, mert leszokott róla, amikor vakult; miért?) elboldogul. Talán a falapra szórt zöldborsóból, dióból, fenyőmagból is eszik. Egyébként mély álomba merültem, mikor a falapra ráhuppant... igaz, négy után csörgött az ébresztő. Ma erre kaptam össze magam. Még sötét volt. Előszedtem a sajtot nekik, a gyümölcsöt, füveket, salátát, odatettem főni a krumplit, előkészítettem a vitaminokat, csippentgettem Icsinek és Rudinak lisztkukacokat; meg amit még ilyenkor tenni kell. Mióta barátposzátánk, a Poszi meghalt, maradt Icsi, akinek gyümölcstál kellett. Ma már neki se. Csak így, ha netán éjszaka megriad, igen, ma már csak így éjten megy le, mehet le házának alsóbb szintjeire. Különben fent, terét a rúdrafalapra redukálva él. Amíg ez így megy.
Nem lenne jó, ha másikunk távollétében vagy távollétemben halna meg. Állítólag hosszan elélhetnek így, vakon. Nos, mi ne tudnánk? A Pipi Néni vakon került hozzánk, és – főként másikunk érdeméből – hét és fél évnél is többet élt még így. 1988 decemberében halt meg. Az az év vitte máshová – el – a Szpérót, az Éliást, a Poszit, a Pipit. Tizenegy év után akkor utaztam először. Szerencsére hazaértem még úgy, hogy Pipi Nénit bőven életben láttam. Egyelőre, mint mondtam, sosem halt meg még úgy senki közülünk, hogy mindketten itthon ne lettünk volna. Egyelőre.
Hajat kéne nyírni. Lábkörmöt. Alapos fogpucolást csinálni fogselyemmel. Rendet tenni a pizsamaholmimban. Egyre kevésbé van erőm és kedvem, hogy „mindent megtegyek”. Csak velük és nekik teszek meg mindent, ez se könnyű. Mégis, ahogy ma reggel felébredtem, azt gondoltam egy darabig: ha nem volna velük „mit tenni”, nem volna többé mit tennem a világon. Ahogy halad a nap, még ez sem ilyen boldogítóan-rémesen egyszerű és egyértelmű aztán.
Ha nekilendülök, így, mint most, a munkának, nehezebben megyek át hozzájuk. Nem szívesen veszem föl a telefont; ha csöngetnek ilyenkor, némely napokon szinte sértésnek érzem. Mauryék nagyon fontossá tudnak válni hirtelen – akár a teniszdöntő, a lovak etc, sőt még annál is inkább –, de akkor hirtelen valami rém-tehernek érződnek, és... ha nem lenne olyan fojtogató az ő szobájukban a levegő sokszor... ott álldogálnék, Aliz a kezemen (a Nagy Tizenegy utolsó hármának egyike, Szpéró „utóda” kb., sánta veréb tojó, csakis a kalitkában élhet, velem van meghitt jóbarátságban), és a többi.
Ja, még valami. Ebben a szobában – nagyobbikunkban – valaha öten-hatan is repültek egy-egy délután. Szpéró, Éliás, Poszi, Samu, Csucsu, Icsi... aztán Samuval, kalitkájában, átjött mindig Pipi... aztán áthozogattuk Pepit és Tódort (véletlenül hozzánk került papagájok, egymást követő időszakokban éltek); még Mokka áthozható, de ő csak a kezemen üldögél a kalitkájában, s újabban nem igényli ezt a szobát. Icsit semmi értelme zaklatni többé. Alighanem csak holtan fogja elhagyni a házát. Nem is „alighanem”. Biztos.
Mint Nyuszi. Erről jut eszembe: Éliásnak volt még a Nyuszinál is több neve. Nem három, ó, nem: Abos, Csibukka, Béni, Éli, Ipolyka, Juszuf meg néhány még, másutt talán írtam, nem jut eszembe (Fuszulyka pl.). Mindnek volt valami oka. Szpérónak még Elza (az oroszlán) is neve volt. Alíznál az Elza nem jön be. Lizi, Liza, Licinkó, Licíniás, Lincó, Alzi, Malzi, Balzi... ó, tegnap a nagy hőségben milyen szétdobott tollazattal hasalt kalitkája kendőjén, a magaslaton! Ahogy a Nyúllal, vele is bármikor történhet bármi. Icsi, Mokka... És kész. Mi lesz akkor? Már most is nehezen vonszolom. Nem tudom, mi lesz akkor. Mauryék, a pályák, miegymás – nem lesz az elegendő. És semmire semmi kilátás, különben, ami evidens lenne a számomra. A legszerencsésebb egy befutó lenne akkor; ld. Szent Lajos Lánchídja, Döbling... (Ezek erről is „vannak”.)
*
Voltam náluk odaát, a konyhán át mentem, körbe; és miután Icsinek – s Aliznak is, de neki bedobva – adtam lisztkukacot, eszembe jutott: Berci kendermagját megkotorni az önetetőhengerben! Igen, Berci – ő a kanárink, akit a Csucsu pótlására kapott félvak Tutu „mellett” adtak – tavaly nyáron, kb. ilyenkor csaknem meghalt; ez volt az a bizonyos, hogy „körberaktam zölddel és szépiadarabkákkal” stb. Most, mert ez náluk már csak így van, Rudi (Castor) esetleg neki fog udvarolni. Berci – hím kanári – szintén így udvarolt a Tutunak (hím zöldike). Ők ezt így, háznál, nem egészen értik jól. Igaz, Csutora most a Berci szomszédja, ő az egyetlen, aki Szpéró halála óta van nálunk; veréb tojó, és semmiben sem társ. Vadul idegenkedik tőlünk. De a Berci sokat jelent neki. S Rudi közelében van, az ablakhoz legközelebb, Tóni nagy kalitkája. Tóni az ellőtt szárnyú hímveréb, akit anyák napján hoztak hozzánk 1985-ben, mi elküldtük vele az illetőt – egy lövészedzőt – dr. O. M.-hez, ő levágta a Tóni elszáradt fél szárnyát, s ő mondta, hogy kb. három hete küzdhetett így az életéért. A porban. Mert eleve a hátára pördül a Tóni (pláne most már), ha kikerül a kalitkából a szabadba. Minket ő sem tűr közelről jól, de távolabbról már távolról sem ellenszenvezik velünk ennyire. Ahogy a konyhán átjöttem, több dologra gondoltam (ld Beckett: Murphy). Pl. hogy mi mindent ehetnék. Ahogy ezt múltkor egy ilyen hétvégen meg is tettem. A franciaországi gyors-sütőm... tojáslepényhez, sajttal netán, egyebekkel. Most nem. Nem kértem sok italt, az el is fogyott, a csütörtökön hozott reptéri whisky fele megvan még alkalmasint, meg is találhatnám, de nem keresem. Vizet iszom kínomban, kólázok. Fantáziátlan az egész. A tenisz is túl sok volt. Egyszerre voltam benne három szenvedélyben. Mauryék dolgát, ahogy „az alfabétákat” elintézték, mégis átéltem, azért, hát nem? És a japán rémfilm... meg a tenisz. Ahol olyan őrjöngve szurkoltam Ivanisevics ellen. Topo mesélte, Maury eleve mindenki ellen szurkol, aki Ausztriánál, Németországnál, Olaszországnál keletebbi; fura ez Maurynál, hiszen sose volt köze ehhez a micsodához itt, annyi se, mint Topónak, akinek az anyja magyar, apja dán. De hát Maury ilyen. És például Írországba se jár ki pályákra, vagyis át. Nem jár pályákra Írországban sem. Mindegy, Ivanisevics ellen én is nagyon szorítottam. Jellegzetes nálatok-dolog, mondaná Maury. Valaki nagyon megtanul szerválni, és akkor annyi. Egyebet se tudhat megtanulni ott – nana! –, mint egyetlen ilyen dolgot. Ettől függetlenül, nagy horvát hazafi lehet, meg rendes srác, mesélte Topónak Maury, de hát... jellegzetesen ottani, onnéti siker-akarás-mód. Fura kifejezések Maurytól, pláne ha valaki azt a sztorit már ismeri, ahogy a zsebmetsző alfabétákkal eljártak, Maury és Morny, ketten. Szerencséjük is volt. Ugyanaz a fejezet, csak netán délebbi, így Maury. Morny nem sokat filózik. „Nem is fikuszozok”, valahogy így fordította le Morny (Maury féltestvére; tudjuk, ugyanaz az apa nemzette őket ugyanaznap két nőtől, a feleségétől és valaki mástól) kedvelt mondását Topo. Morny nem is nagyon kedvel több mondást. Hogy ez aztán dánul, netán ha angolul mondta, angolul – hogyan hangzik, miféle viccet erőszakolt át így Topo, fogalmam sincs. Topo is ingerült, hogy beszélnie kell egyszer-egyszer velem, nyilván az Anarchist kéri meg rá, méghozzá, mert az Anarchist „a balesetben” elvesztette a beszélőképességét, nyilván a Vasmulus (famulus, St. Mondaint nevezi így Topo) révén. De most hadd térjek át (rá) a jegyzeteimre. Van egy kis köteg. Velük úgyse lehet mit csinálni most. Nyuszi jut az eszembe: tisztára nyúlszag jön fel. S kinézek, mit látok? Egy nyulakat szállító kisteherautó állt meg a ház előtt, a sofőr telefonálni szállt ki. Nyuszi, ismét mondom, mezei veréb volt. A második éjszakát tölti már valahol a veréb-vadászmezőkön, csak teste nyugszik a Tabánban, emléke nálunk elénk, s mindinkább az lesz, de valami más mód ő máshol tényleg van, a Szpéróékkal és etc. Jön a szag.
*
Tüsszögés. Ez egy följegyzés csak, most nem tüsszögök. Túl hamar tüszszögök. Két éjszaka, hogy Nyúl nincs itt, egyik éj se volt jó. Nem így, érzelmeskedve, szóval – fikuszolva, mondjuk. De az első nap, épp hogy elment másikunk (rá jellemző lelkiismeretességgel visszaszólt telefonon, hogy a szomszéd házban itt ez a csőrepedés-gond, vegyek talán vizet; nekik is kell az ivóvíz, a nyolcaknak), hamarosan leállt a víz. Lett víz újra, de az ember nem bízik (nem tudom, mi ebben az egészben olyan idegen Maurynak itt; bár azért – megértem; én is Ivanisevics ellen drukkoltam, de milyen nagyon; csak a végén enyhültem meg, amikor már Agassi győzött, igen, és boldogságában a földre vetette magát, s utána összeölelkeztek, kiballagva), vettem hát vizet, igaz, semmi víz nem elég, ha az ember tüsszögni kezd, taknyos a keze... hogyan etessem Icsit így? Hogyan nyúljak bármi holmijukhoz? Stb. Pláne, ha előzőleg épp meghalt közülük valaki. Nem tudhatni, mi ez a tüsszögés, fertőző is lehet a dolog. Etc. Kint az utcán – végső soron gyorsan – folytak a munkálatok. Éjszaka felébredtem – arra, hogy van víz. A következő éjszaka: hogy Icsiéknél lárma van. Ezt meséltem az imént. Ez volt a két éjszaka. De különben sem alszom jól ilyenkor. Nagyon köt – és kiüresít –, hogy hajnali négy tájt mindenképp kelnem kell. Nehezen bírom már a „mindenképp”-eket. Most végig is zuhanok, alszom negyedórát. Kezemre végre föltekertem a fáslit. Bal kezemen ott egy nagy duzzanat, csuklónál. Poe-nak a vállán ült a holló, meséltem Topónak (is), én egy fél hollótojást hordok a kezemen. A fásli olyannyira a legjobb barátom, hogy mintha Szpéró küldte volna. Azzal együtt: elfelejtettem Párizsba magammal vinni, holott egy írógépet azért vittem, és fordítandót: pacsuli szimfónia, így hívom ezeket a könyveket, melyek a megélhetést biztosítják; nem is olyan rég ilyen könyvet még (huh, rímel, ezt ne!) nem is vettem volna a kezembe És most akkor ez. S hogy itthon feledtem a fáslit, hajlok, attól tartok, újabban arra, hogy ne is tekerjem fel. Baj lesz!
Az első följegyzés. Itt épp ezzel a címmel, hogy – Mi a baj? Szombat hajnalban ceruzáztam oda egy lap papírra. Szuszi, a kutyánk, itt feküdt, hajnalonkénti szokása szerint, a félig oldalt döntött matracon. Mintha nem is élne. A szeme is „üveges”. Érdekes, a frankensteini-japán szörnyek egyike madarat, a másik medvét, a harmadik kutyát idézett, csak a háromnyakú szupervillámköpővel nem tudtam mit kezdeni. (Ivanisevicsnek a szerváival nem tudnak mit kezdeni; igaz, azzal a tenisszel, ami ebből „kialakul”, se nagyon lehet mit kezdeni; nem Ivanisevics egy frank-szörny, hanem a teniszben van ilyen szörnység-lehetés, ilyen szörny-lehetőség; igaz, Agassi nyerte a mérkőzést végül, és a dolog szörnye-szegett lett; de azért elég sok minden „a szörnyek alá lett söpörve”, ahogy a japán filmben egész városok, kikötők, én nem tudom, mik – na, persze, ha ez jelkép lenne...! egy-egy ilyen szörny, de még se-se alapig se jut... és mégis odanyűgöz, nézzem... s a tenisz egy részét is kihagytam miatta... persze, „értettem” én, mit akar „mondani” a film – semmit se akart... ahhoz meg, hogy a bennünk levő igazi szörnyeket előhozza, netán csitítsa, nem volt elég... nem is lehetett... hát hogyan mondjam; elkezdtem Pilinszky szörnyes-verseit nézegetni utána inkább; meg eszembe jutott, hogyan „működött” – például – egy Mauryhoz nevében igen hasonlító figura, hogyan verték szét valakinek csontcsillámokká a kezét, szilánkosra, vér- és nedvfényesre pisztolycsővel, ő meg a behemót verő-embere, akit aztán a másik fél csakígy megcicerézett kicsit egy elhagyott devoni házban, mielőtt egy jókora cementtömbhöz kötötték, és zutty, ne szenvedjen tovább, be a csatornába, vagyis a folyócskába, gaz közt, elhagyott sétahelyen; ó, Istenem, mennyi gizgazt hoztunk főleg a Csucsuéknak, de mindenkinek, másikunk ma is hozza a zöldeket, taposófüveket, rezgőt, tyúkhúrt; nekem már nincs erőm, most hol is volt a zárójel? legyen itt egy zárójale zárva)...
*
Icsi „fűrészelő” hangokat hallat közben. Az előbb voltam nála, odaát. (Mokkának semmi baja; de hát ez megint küllőn szerencse.) Miért pottyant le Icsi? Megijedt valamitől? Nekivágott, csak úgy? Az kicsit ilyen „mi a baj?” – téma, ahogy Icsi, vakon, a fekete- és rózsaszín csőrével, szájával kapkod koszt után a levegőbe. Amilyen magasságban a lisztkukacot – vagy az undorral félreköpött cseresznyebelet – szokta kapni. Ha ilyet látsz, hát mégy, viszel neki kukacot. A túl sok kukac, állítólag, okozhat afféle bajokat aztán, mint a vakság. De hát Icsi sosem kapott túl sok kukacot. Volt viszont három és fél vakunk. Berci a kendermagos – hízlal! na és? mondjuk ma már... ha megáll egy szív, náluk, nálunk, nem jobb-e, mint ezek a rettentő, lassú szenvedések... bár a madarak, hallom dr. O. M.-től is, meg másik barátomtól, aki a Nyusziékat küldte, hallom, ez náluk, ugye, nem „szenvedés”, a madarak alkalmazkodnak, szívósan és mániákusan – jó, hát emberi fogalmak – élik az életüket, és nekik egy három és negyedórás teniszmérkőzés végignézése volna lehetetlenség; ja, még a lovakról, mert Maury és Morny a lóversenypályán kapták el, Longchamp-ban a két alfabétát, erről később – pár dolog, amit ígértem, talán elmarad –, volt egy Telewette műsor, lóversenyfogadás televízión, a SAT 1-en; de pont a frankensteini szörnyek után, s én már ezeknek a végén is visszatértem a teniszre; madarak tudnak ugyanakkor ilyen másiknak-aki-nézi mániákusak lenni... hagyjuk. Szóval, nem tudom, a jó szörny – mert csak szörny győzhet le szörnyet, ez jól látszott, hiába robbantották le az agyközpont épületet a derék kis alfabéta-forma japcsalik... azért a két frank-szörny csak működött tovább; nem tudom, valami okát biztosan adták... még a tenisz volt akkor a jobb; Mauryék meg mintha túl közelről érintenének, tőlük azért húzódnék el inkább; most lenne jó inni valamit, ne keressem meg, ebben az esős időben mégis a whiskyt, hová tehette másikunk? Mi ér többet? Ha felvágok azzal, hogy a három üveg bor elég volt a három napra – és nem kerestem meg a whiskyt... vagy netán épp annak, amit írok, annak tenne jobbat, mint a kávé? Mikor egyebekben teljesen öntartóztató vagyok, nem alkotok semmi ön-pluszt, ön-meget, önmegtartóztató vagyok, nem készítem nyakra-főre az omletteket... a sajtot „direkt” lereszeltem külön, megettem így, nincs is sajt a tojáslepénybe, igaz, hagyma volna, a múltkor, egy ilyen hétvégén – ilyenkor ki se mozdulok három napig! most is csak szegény Nyúl temetése miatt volt csonka a szombat; de a whiskyből nagy baj már nem lehetne, nincs is az a fél üveg, negyed üveg, igaz, literes. A párizsi gép mindig – megalázóan! mert: mindig! – késik, hát valamit kell csinálnom, Maurynak voltak ezek a „korszakos düsseldorfi ücsörgései”, Maury kedvenc reptere a düsseldorfi (miért vajon?!), és ott, így – vagy épp: nem így! csak mert biztonságian korán megy ki mindig – kiülni egy üveg valamivel, de inkább három doboz sörrel, a kofferkuli-kocsijára, és élvezi a levegőt; ahogy én itt az Alagútét – vagy hát nem „élvezem”, csak átmegyek rajta, mindazonáltal, ki van írva bár, hogy gyalogosoknak a levegő veszélyes, de nekem mindig iskolába kellett mennem az Alagúton át, most viszont a szabadság jelképe; Maury épp az említett szigorú biztonsági szempontjai miatt durcás – nem egészen értem vele őt! Morny ténylegesen nem biztonságizik, van, mégis, valami brutalitással (ahogy aztán az első alfabétának a kezét ő tépte szét, „ne tudjon leírni minket” felkiáltással, miután Maury, azért kényszerből, csak sedrén, ugyanezért, mikor látták, hogy akció van megint ellenük, azaz Maury ellen, csak most Maurynak is volt társa – Morny –, és Morny kifigyelte, ő figyelte ki az akciózókat, Ma ury bakancsban ment, eleve, és totálba szétrúgta az első alfabéta száját, minden apróra törhetett, akkor, amikor az alfabéta hirtelen lehajolt előtte a mozgólépcsőn, ok nélkül, azaz nyilvánvalóan azért, hogy az, aki Maury mögött ment, az első alfabéta társa, akciózhasson).
*
Megint betaknyosodtam! Talán ablakot kéne csukni!
Megyek, megkeresem a whiskyt. Icsi „fűrészel”.
Ahogy ilyenek vannak, aztán, mint a Nyúl halála, Icsivel ez... és akkor már főként csak Mokka és Alíz marad, és szent ég, ha akkor történik, mikor nem vagyok itt... most ezt egyre inkább jó ürügynek tartom: nem utazni! Vissza a Szpéró-állapotokat. Na, igen, azok nem jönnek vissza. Mi a baj? Ezt írtam fel: Szuszi meg ne haljon. (Meg fog.) Vannak velük, írtam fel, ezek a hétköznapok... minden olyan egyszerű és jeltelen és „unalmas”, mintha örökké tartana. Aztán nem tart. És akkor, ami őket illeti, van a ki-tudja-mi, és ami minket: a nagy semmi. És közben, írtam föl, már tintával, tíz perc múlva, miután a Nyúl ott volt holtan a kezemben – derékszögben a fej a csőrrel a testhez képest, kirúgva, merevülve a lábak, beesve a szem –, és közben, írtam fel, Nyuszi, gondolom, már holtan feküdt, igen, miközben ezt írtam. Most ezt a feljegyzéspapírt nem dobom el, ez lesz ennek az írásnak az egyik másodpéldány-lapja. Meg hát az is, hogy másikunknak irtó sok munka, bár ő szívesen van egyedül, ha mindent magának kell ellátnia velük (náluk) és etc. Megejtendő a whisky-keresés? Kinézek a konyhába. Közben – taknyos vagyok! – kezet is kell mosnom, ehhez le kell tekernem a fáslit, „az özvegyi fáslit”, ahogy hívom. (Mert hogy mintha Szpéró küldte volna; mármost: Beckett: Az utolsó tekercs – Krapp –: özvegy szövőmadár... a veréb szövőmadár, a fásli: özvegyi fásli; de különben is mindennel így vagyunk, a költészeten kívül is bőven: át vagyunk petőfisedve, akárhogy át vagyunk akármisedve, át vagyunk petőfisedve.) Egy feljegyzéslap: tüsszögés... vízhiány – pont ilyenkor! –, megvolt, aztán: Pilinszky és a szörnyek, na, még előveendő. Icsi egyebekbeni életéről – telefon stb. –: megvolt. A régi kergetés, 1984 ősze, kórház – megvolt. Most ő egy vak, de még itt. Milyen különös volt, ahogy az éjszaka, teljes fényben, a szobában, ott állt Icsi kalitkája – végerdőn, ahogy mondani szoktuk; végeredőn és Verdun összevonásából az eredmény –, persze, végerdun megunhatatlanul ott állt mindig, ott állhatna mindig (ahogy Maury se unta a pénztárcáját, először az tűnt el, aztán, valami kísérteties optimizmussal, Maury, észre sem véve) (meglett a whisky! a zsúfolt spejzban, egy olyan franciaországi-kínai kockás szürke szatyor mögött áll, s most az a feladat, hagyni is belőle valamit, különben 1/5 rész van benne, hagyni, mire másikunk hazajön; de jólesőn melenget!) (Maury, észre sem véve, hogy a túl elegáns Biraci táskája, finom barna bőr, még Charlene vette neki, meséli Topo d’Azaray, de fura volt, meséli Topo, hogy Maury, aki „csak annyit tudott, hogy Charlene a féltestvérem” – bár merő másként, mint ahogy ők Mornyval féltestvérek –, ahogy Maury nekem, meséli Topo, Charlene-ről beszélt, egyrészt mit ne tudna Topo Charlene-ről – ez a lényeg; csak Topo ezt mindig feltupírozta, „Tupír d’Azaray”, hogy neki Guibert, Julien Renal, Morny, Maury etc. mind mesélt Charlene-ről, miért? bizalmasuknak tekintették őt a-tárgyban) (megjegyzem, így Topo, hallottam azért újakat Charlene-ről, hallottam ezért!) (nem tudván, na, ez a lényeg, hogy Charlene Topot még tizenvalahány-évesen „elcsábította”, s azóta van ez az Ulrich-Agatha köztük, és pl. Mornynak – vagy Maurynak? –. én nem tudom, én nagyon unom, mint szerző, ezt a hat szerepet, s ott benn nekik a Szentjük, az Anarchist Aristocrat, miért nem hozzá fordulnak? hozzá nem mernek, engem keresnek) (meg) (ismert szerep! adódik néha egy-egy ilyen-valaki!) (most már vadul zárjelezünk, sőt, rá fogunk gyújtani egy Gauloise – jól írom? s ha nem, mindegy, Caporalra; kaprozunk egyet, füstszűrőtlent, Maury emlékére, aki akkor vett egy ilyen kaprot, mikor másodszor tapasztalta, hogy – az Anarchist pénzével – eltűnt a Biraci, vagy Biracci, én mindig Biaraccinak hallom, belvilága) (akkor szólt Mornynak, aki épp Julien Renalért – a ha tok közül az író! – járt, ír földön, hogy hazajöhet, mert a Kaufschad, aki miatta esett ki az ablakon, de csak áttételesen miatta, nem Julien Renal lökte ki, a Kaufschad visszatért a kómából, és vallott Julien Renal mellett, és Julien Renal, akit az Anarchist szabadított ki először, törvényesen, szabadlábon védekezhessen – a Kaufschad a Julien Renal lent várakozó feleségét ütötte agyon, ahogy kiesett az ablakon ijedtében, egy alacsonykorlátú ablakon, mikor Julien Renal belépett váratlanul a szállodaszobájába, és azt mondta, hogy „hu!”, szóval akik ismerik az eddigieket – vagy majd, ha a Hosszú Koporsó c. regényt olvassák –, érdeklődéssel vehetik ezt: hogy Kaufschad magához tért, vallott, kész; és Guibert helyett, akit felakasztva és főbelőve) (vízbe fúlva? már annyi legenda van!) (találtak a St. Martin csatornában) (de sokat ücsörögtem ott, szerző) (de sokat ültem ott, mert nekem-is-a-kurva-édesanyád-jutott az eszembe, így Maury, szívtam a kaprot... és mondta Mornynak, ahogy ír földről az megjött, mondta Maury Mornynak, egy kis kábulat kéne valakinek, a hadak urának, ha a Kaufschad már ilyen szerencsésen megjött a kómából, mondta, meséli – feltupírozva?! – Topo, Mornynak, mi volt közben, majd elmegyünk szépen Longchamp-ba, és meglátjuk. Jelentkeznek-e újra, vagy ha nem ők, mások).
Mindegy, most már, ha a whisky is meglett, előjönnek a becsületfogalmaim, és tartozom ezzel Topónak, ha ő ezt ennyire megörökítve akarja látni – hogy ne csak a tenisz, meg a szörnyek (még Pilinszky előveendő!) –, most már akkor elmesélem, ahogy és amire emlékszem, mármint Topo elbeszéléséből. Ráadásul hogy ilyen közvetítetten...! De az ő dolgaik mindig ilyen közvetítetten jutnak el bárhova (gondolom, ez az Anarchistból jön: „Kerüld; kerül, amibe kerül!)
Közben egy telefon. Abbamaradt ez, a Mauryék története. De furcsa, mondta Topo, hogy ő (Topo) ki se jár Enghlenbe mostanában. Maurynak (Mornynak?) (nem tudom én ezeket a dolgaikat!) volt (van?) ott háza (rue d’Amelié?) (avenue...?) – és Charlene-nel ott élt (egy ideig). Charlene igencsak megkedvelte Enghlent, és valahányszor Topo ügetőre vagy akadályra oda utazott, ragaszkodott hozzá, találkozzanak. Egy bizonyos parkban. Stb. Most Topo nem jár oda. Kérdezni akartam tőle, egyáltalán hol jár Charlene (a világban) (mi van vele?) – de őszintébb voltam. Nem kérdeztem. Megelégedtem vele, „hogy Morny kiszúrta a két alfabétát, s akkor megvárták, mikor egy hosszútávú, nagy pénzdíjas futam jött. Maury akkor (jött, jön) nekivágott; aki a parkban akart maradni, ott nézni monitoron a 3200-ast, már ott maradt; aki élőben akarta látni a tribünről, kint volt a tribünön. Maury akkor nekiindult. Egy ilyen szürke kockás táskával. Csak azt látta, hogy előtte megy egy fekete pulóveres, fekete nadrágos (totál!) alfabéta. A mozgólépcső tetején hirtelen megállt, lehajolt. Maury akkor – s nem csupán azért, mert vérrel jár, jóllehet a második emeleti női vécében már el volt rejtve nadrág, cipő mindkettejüknek stb, nem a késes megoldást választotta Maury; tarkón ütötte az alfabétát, s a másik, aki mögötte haladt a mozgólépcsőn, ill. ott állt, és épp ott tartott, hogy – a nagy táska bonyolult lévén, nyilván; de ezt Morny a szöges biciklilánccal már nem kérdezte meg tőle, nem volt annyi idő azért! – Maury pilótazubbonyának a zsebébe nyúlt, a zsebkendőjét emelte ki... ezt vissza is vették tőle... tehát ez a másik, zöld dzsekis alfabéta, menekülni kezdett; lent várta, egy üres – általuk finoman felfeszített ajtajú – sörös bodegánál (nem volt vasárnap! ilyenkor nem működik minden) Morny. A biciklilánccal nem akart „nagy vért csapni”; ez félemeleti terasz volt, ez a hely, mellvéd fedte el a kilátást, ha valaki lentről netán... Topo elmesélésében Morny szerint megalázóan könnyű feladat volt. Bőre vette a biciklilánc-hurkot, azonnal a nyakába dobta az alfabétának (ez egy kifejezés náluk, ld. majd: Hosszú Koporsó – stb.), és megfojtotta. Mert hogy így járt akkor már jobban, mondta. Maury, miután tarkón verte az előtte-lehajlót, oldalt lökte egy virágtartó alá (pad méretű, Topo szerint; valamelyest el tudom képzelni a helyszínt, gonoszul kiválasztották Mauryék, de hát várniok kellett a pillanatra, kockázat mindig van így stb.), és ott rúgta – kétszer, a biztonság kedvéért – totál pofába. Morny akkor felsietett hozzá (kettesével szedte a mozgólépcsőt), és a biztonság kedvéért belevágott egy altatóadagot az alfabétába, így tépte szét a kezét; Maury befogta a fülét – nem az ordítás miatt, az nem volt, nem lehetett, de a recsegés... mondja Topo –, és akkor átöltöztek a nőiben, és a főkapun (biztos, ami biztos) külön kisétáltak; a kocsi (lopott) kétszeri cseréjével jutottak el az Anarchist sameszához, St. Mondainhez, és tudták eleve, hogy nincs szükségük az Anarchist „dicséretére”, csak távozó útvonal megszervezését kérték; Maury (vagy Morny?) megint Kanadába ment vissza, Morny (vagy Maury?) Dániát választotta. (Charlene ott lenne? Ezen tűnődött Topo.) Hát eddig jutottunk. Most Julien Renal visszatérhet francia földre, Kaufschad már a „hatok” közé tartozott, de Maury és Morny kényszertávozásával az állomány nem nőtt. Maury dakliját Topónak kell gondoznia, hallottam még. Van egy daklim, mondta Topo, ezzel kezdte, már Samu miatt is... na, jó vicc, ha odavetődöm, megnézem... Topóval és Julien Renallal tényleg szívesen találkozom; St. MondaintőI, undorodom, de ő – mesélte Topo – szintén elmegy, valami észak-angliai pályát füvesít; persze, St. Mondainnek ez volt a szakmája, a füvesítés. Most Kaufschad úgyis mindenben az Anarchist Aristocrat rendelkezésére áll.
Itt tartottunk; tegnap messze itt se; mikor – tegnap – a telefon jött. Még egy telefon! Egy olyan esetről számolt be valaki, amelyik a Nyúlét nagyon idézte! Mint Csehov orvosa, vagyok, éreztem. Nem! Elküldtem őt egy állatorvoshoz. De, mint a mostani, a mai újabb – kivel beszélhetne, szegény, aki felhívott?! – telefonból tudom, a doktor nem fogadta. Nehogy a hurutos, halál-gyanús madár megfertőzze az ő állományát. (Sic! szó ismételve.) Most már, hogy két nappal odább volt Nyúl halála, most már, hogy Icsivel is „túlvoltam”, sic!, egybe, ezen az éjszakán, most, hogy nem voltam túlság, vagy épp túlság is voltam, csak így, minden járulék nélkül, én tudtam örülni, hogy van ez a telefonhívás. Elmeséltem Icsit, aztán, el, ism., ahogy a sötétben megvártam, míg a kis falapra-huppanó madár e-hangja, ez a rúdról-a-falapra-hang megvan... és akkor két és fél órára, egy Andaxinnal, elaludtam. Hajnalban, négy tízkor ébredve, gyorsan előszedtem azokat a kosztokat a jégről; amelyek Icsinek kenhetnek Aztán visszavittem őt a többiekhez. Mokka ugyanazon az alsó rúdon ült, ahol utoljára láttam. Ó, Mokka! Agyon akarták rugdosni őt, kipottyant-fióka-korában, valami közért előtt (1984), halálán volt (az agyonéhezettségtől), amikor a macskás hölgy elhozta őt hozzánk. Már halt meg így madarunk, – agyonéhezett, s mi megetettük. Mokkával négy napba és öt éjszakába telt, hogy az etetésnem-etetés egyensúlya kialakulhatott. Infralámpázás... stb. „Mokka” (Zsiráf! a hosszú nyaka miatt – akkori hosszú nyak, az infra alatt – így hívtuk), „meg ne halj, ne menj el...” A székletnek nem volt szabad elakadnia, viszont a szervezetet ilyesképp nem terhelhettük túl. Negyven fok a lakásban, a többiek (a Nagy Tíz, akkor) szétzárva, négy és fél napig. Mokka életben maradt; ha megéli, most lesz nyolcéves. Mikor Mokkáról levettük az infrát, másikunk akkor ment vesevizsgálatra. Akkor derült ki, ki kell venni a fél veséjét. Ezek a dolgok így jönnek össze; így is, (is) így. Egyszerűen maga volt neki a döbbenet, a „hát nem!”, hogy a Tizenegyet itt kell hagynia (különféle hetekre; kivizsgálás etc.). De hát ez, ahogy mondják, másik történet, és feljegyzéseimet is egyebütt – vagy egyébkor – folytatom. Még csak ennyit: az éj és az alvás Icsivel. Valamit erről, itt egy följegyzés. (Elmarad?)
*
Nem hagyhatom el: 1977. VII. 9. Hajnal. Nagyon az az állapot – nálam –, hogy „istenem, hagyj végre békén”. Verébcsipogás (Flóri, mint kiderült) az üres, szombati utcáról. Istenem válasza ti.: „öcsi, majd én mondom meg neked, hogy mikor leszel békén... hogy mikor vagy túl (sok) mindenen”. Akkor Flóri kínhalála (eléhezés?), akkor Szpéró (az a nagy nyár! a csukott ablakok! ahogy Szpéró minden falatját én adtam, majdnem, minden kortyintását lestem, minden székletét láttam... és ahogy és ahogy és ahogy és ahogy...), és amivé „egy ilyen” kibomlik. Tizenegy év idehaza, vele... és azokkal, akik jöttek még. Tili – zöldike – kivételével, a következők lettek a Nagy Tizenegy. Samu, Éliás, Csucsu, Pipi Néni, Poszi, Böbe, Pepi, Alíz, Mokka, közben Icsit kifelejtettem. Szpéró halála, akkor: ilyen zaj, így éjszaka, mint most az éjjel... Szpéró, tudtuk, hogy ott ez jöhet, fél lábbal, fejjel lefelé, lógott a rúdról. A sok tojás! Amit tojt. Tönkre-pusztult, elment belül. Urémia, azt állapítottam meg. A rettenetes viszketés! Az agy felbomlása. A forgás a homokban, a zúzalékkő-aljon. Akkor kezembe vettem, két szárnya fehérlett. Szépen összecsukta, elnyugodott. Fejét felszegte, szemét lehunyta, nem moccant. Nem maradt nyitva a szeme. Ez volt utolsó kapcsolatunk. Fél órát ültem vele így. Szpéró halott volt. Icsivel együtt aludtunk valóban, most éjszaka. Egyelőre tehát ennyi az a bizonyos üzenet: „öcsi...” Egyelőre, Nyuszit mostanság leszámítva már, mintegy itt vagyunk mind, este másikunk is hazajön a Szuszival, kéne hagyni azért neki, vagy hogy „ezekre az izgalmakra koccintsunk”, egy kortyot a reptéri Johnny Walkerből. Szép (gusztustalan) neccbevonata van az üvegnek. És egy Maury-szatyor mögött rejlik a spejzban. Ahová, mondjuk majd este, emlékszel, a Csucsu „beveszekedett”... vagy az Éliás? Emlékszel, ahogy elhúztuk, centiről centire, az Éliásért a konyhaszekrényt... a könyvszekrényt? A Bulmáriumot! Hát igen, ennyit akkor mind e dolgokról. Bulmár medvénket anyám elfekvőkórháza mellett vettem egy trafikban, és... a többi... néma csend... (és hullaszag, mi?)...
*
Átmentem hozzájuk. Énekelnek, harsog a Nyolc. Belépek, elhallgatnak. Csak Icsi aktív – tátog jöttömre, bele a falap fölötti térbe. A rúdon állva. Zöldborsót, diót nem fogad el. Az a falapon is van neki. Ő, így tátogva, a semmibe tátogva, egyet, fáradhatatlanul egyet vár: azt, amit csak tőlem kaphat (amit csak a másikunk hozhat neki, vagy amit csak tőlem kaphat neki mindegy), olyan valamit. Hát viszek neki olyan valamit. Egy (liszt)kukacot. Nyúl körül, ahogy rés támad a műanyag dobozon, talán, megindul ez a tevékenység, ellenirányúlag. Őt a föld férgei kezdik enni. De talán összeaszalódik annyira, hogy már nem lesz rajta mit. Összeszárad, mint a Tóni szárnya, ezt mondhatom. Most le kéne mennem, járni egyet. Most nem lehet itthon, egyedül se, bírni. De nem. Kivárom, jöjjön meg másikunk, ez ilyen három nap. Ennyit, mondja másikunk, ki kell (tudni) bírni. Ez igaz. Holnap megyek, intézem az intézendőket. Posta, pénz, vásárlás a Nyolcnak stb. Ezt, ha valaki nagyon hasonlatosan gondolkozik, lehet úgy nevezni, hogy „Maury érzelmi élete”, (Ők, odaát, harsognak nélkülem... és-nem-nélkülem.) (Megint begazolódik: édessége miatt nem szeretem a) (Johnny Walker) (whiskyt) (se). (A francia rendőrség elkezdte a kamionosok blokádjainak felszámolását. Mi a fenét mondjak erre? Jó, hogy legalább a hazajövésemet ez nem gátolta.) (Nézem a Sky-on Ivanisevics riportját. Nem rokonszenves nekem így, amennyit látok, közelebbről) (se) (csak magamról és róla beszélve). (Bár nem értem egészen, mit mondanak.) (Valamit megint jobban kellett volna megtanulnom. Biztos alapokról a biztos jövőbe kéne tekintenem.) (A biztos jövő hiányzott: hát meglett, „öcsi”: ők mind, mind meg fognak halni... és neked azért kell „imádkoznod”, hogy te éld túl őket, mégis. De nem szervákra tetted az életedet; akármilyen a másik változat, most nem pont „Agassi”, te azt játszottad. Vagy mégse? Nem tudod, igen, nem tudod.)
*
Egyet tudok: Icsi harsog. A régi dalait hallom. Tőle. Legalább ötféle, amit megkülönböztethetek. Vagy akárhányféle. Hirtelen megnyugvást hoz ez, nekem. Nem visz semmit, tőlem. Azt érzem, amit csak a legnagyobbak adhatnak vigaszul: egyek vagyunk – abban, hogy mindketten meg fogunk halni. Ám itt, velük – Szpéróékkal, a Nyúllal, majd Icsivel és a többiekkel, a hasonló ember-azonossággal ellentétben – ez jól van.
Minden jól van tehát. Csak azt kell tudni, annak kell kimérődnie, hogy mi minden épp nekünk és velünk, vagy akár tőlünk, az a bizonyos minden. Mert minden minden más. Itt a „nekünk”, a „velünk”, a „tőlünk” nem többes emberi szám. Valami többes más.
(1992. június–július)