Vitus K. György
BARLANGRAJZOK
Prológus
Macskatalpon lopakodnak a hétköznapi eseménytelenségek. Kerítések fölött átszökve vagy törött szemű pinceablakon besurranva, eltűnnek előlünk a szürke cirmosok. Pincesötétben vagy kert végi bokrok tövében átvedlenek a kiscicák – ezek az ölünkben doromboló, szunnyadó semmittevések –, és vérszomjas ragadozókká válnak. Lesben ülnek aztán az utcaszéli akácfák alsóbb ágain, onnan ugranak a gyanútlan sétálók nyakába. Az emberek ilyenkor a homlokukhoz kapnak. – Az áldóját, hogy mit mulasztottam el! – mondják.
Képtelenség, valóban képtelenség. Képzelgés csupán, mint az altamirai barlang falán az elejtett bölény rajza, csupán a képzelet vergődő csapongása a fogvatartó eseménytelenség barlangi sötétségében,... és mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ma sem ejtettünk el semmit, tegnap sem, és holnap sem valószínű, hogy egyáltalán valami történjék körülöttünk.
1. A játék
Húsz évvel ezelőtt töltöttem a húszat. Meleg nyári nap délutánja volt. Folyóparti fürdőzésből tértünk éppen vissza, kacarászó, vakációs nagy csapatban. Lucskosan, ázottan, ahogy elvert az úton a nyári zápor, csapzott hajjal, cuppogó szandálcipőben kóboroltunk az utcákon.
A szünidei napok kóborló-csavargó útjai mindannyiszor a régi városnegyed kicsi parkjában értek véget. Arasznyira volt még a Nap a hegyek orma fölött, van még egy óránk, mondtam, és kihúztam a nyakamból az ingemet, fölterítettem a mirtuszbokor ágaira. Ott szárítkoztunk a pázsiton elheverve vagy felhúzott lábbal gubbasztva a padon, párban vagy befelé fordult magányban.
– Játszódjunk valamit – ajánlotta Zoli, de senkiben sem szökkent csírába az ötlet. Sunci nézte a lehangolódott gitárját, Zsuzsa akvarelljét elmosta az eső – egyáltalán, senkinek sem volt hangulata a játékhoz.
– Sohasem lesz belőlem híres író! – futott ki a számon egy sóhaj. Zsuzsa, ki mellettem hevert a füvön, aranyos fürtjeit Karesz mellkasán nyugtatva, megkérdezte, hogy miért gondolom azt, hogy belőlem nem lehet még valaha, igenis, világhírű író?
– Mert az írnivalók messze meghaladnak engem. Képzeld csak el, hogy most is, amíg mi itt fekszünk, ezalatt mennyi minden történik!
A lány felkönyökölt, félrehúzta a mirtuszbokor ágait, és kipillantott a park ösvényére.
– Ugyan! Sehol egy lélek az egész utcában! – mondta, és visszahanyatlott a barátja mellére. Átkarolták egymást, és önfeledt csókolózásba merültek.
Áh, diákszerelem...! – gondoltam magamban. Ebből sem lesz semmi. Kitartottam hát azon balsejtelmem mellett, hogy a tényleges események országnyi távolságra elkerülnek bennünket, és emiatt nem lehetek én sohasem világhírű író.
– Elkéstük a játékot, gyerekek! Lemaradtunk a nagyvilág mondén köreinek aktuális rulettpartijáról, fiúk!
A diákkori szerelmek sokkal ragaszkodóbbak, semhogy egy mélabús lamentálás kizökkentené őket a csókolózásból. Fölugrottam a szobor talapzatára, jobb karommal átöleltem az akt nyakát, és kerge forgásba kezdtem, eszelősen kiabálva.
– Hagyjátok abba! Hagyjátok már abba! Ne higgyétek azt, hogy nem történik semmi, ne higgyétek el ezt a kisvárosi, polgári nyugalmat, zajlik az élet köröttetek, ebben a pillanatban átmegy a hátatokon a forgalom, uszítanak a politikusok, gólt rúgnak a világbajnokságon, a hercegi párnak gyereke születik, kiosztják az idei Oscar-díjat...!
– Bravó!
A bokrok mögül egy púpos hátú, görnyedt, vézna, törpe vénember lépett elő.
– Bravó, fiatalember! – tapsolt a szellem. – Éppen ezt akartam mondani én is. Nem igaz, hogy nem történik semmi, a regényes kalandok itt röpködnek a levegőben! Csak meg kell fogni őket, csak föl kell tenni az utolsó inget is a nagytétre... Hölgyeim és uraim, faites vos je!
A törpe növésű krupié szétnyitott egy hordozható kis asztalkát, vászonkabátjának szárnya alól színes terítőt vett elő, s azzal letakarta a szalonnaasztalt.
– Jöjjenek, kislányok, fiatal urak, jöjjenek közelebb. Bátran, tegyenek, bármely kockán nyerhetnek!
A hordozható rulettasztal terítője a szokványostól messze eltérő képekből állt. A pár és inpár, a rouge és noir helyett színes fotók sorakoztak, melyek vakációs élményeink egy-egy pillanatát örökítették meg. Kócos fürtű fürdőzőket, elfekvő, napozó karcsú testeket, kávéházi asztal fölött őszszeboruló fejeket kávépára és cigarettafelhő homályában, meg hasonló hangulatos pillanatfelvételek sorakoztak a terítő szélén. Középen egy rulettkerék.
– Tegyenek, uraim és hölgyeim, tegyenek! – biztatta a társaságot a púpos, nyomorék krupié.
2. A tét és a főnyeremény
Akkor határoztam el magamban, hogy mégis író leszek.
A piros tizenhármas egy tábortűz lángjánál cigarettára gyújtó fiút ábrázolt. A háttérben éneklő fiatalok arcán játszott a lobogó tűz fénye. Az éjsötétből szürkén kirajzolódott a meredek sziklafal.
– Én erre teszek – mondtam –, mert megható vallomásokat hallottam azoktól, akik korán kezdtek el cigarettázni, nagyosan viselkedtek a gyerekkor legromantikusabb éveiben, öngyilkos elszántsággal próbálták újra és újra, nap nap után megmászni az égig érő sziklafalat, de mindannyiszor félúton kapta őket a szürkület, és vissza kellett ereszkedniük a szurdokba...
Döntöttem. Vaksötétben is folytatom a kapaszkodást, kitapogatom az ujjbegynyi fogózkodót, bekalapálom a sziklaszegeket...
Nos, erre tettem.
– Rien ne va plus! – sipította a krupié, és megforgatta a rulettkereket.
– Treize, rouge!
Nyertem!
– Gratulálok, fiatalember! Itt a főnyeremény.
A vén gnóm kísérője egy sápadt arcú kislány, megadóan lehajtott fejjel elébem állt. Az öreg kerítő erővel lökdösött mindkettőnket a bokrok sűrűje felé. – Gratulálok, gratulálok! – mondta közben. – Magából még híres író is lehet.
A vakációs baráti kör távozóban volt. Szedegették kiterített ruháikat a mirtuszbokrok ágairól. Párban, a lányos házak irányában, összefogózott imbolygással, mint valami romantikus tünemények, úgy vesztek el a szemem elől.
– Gyere – fogtam kézen a lánykát –, a vakációnknak vége.
Búzakalász színű haja hátul copfba fontan, majdnem a derekáig ért. Arca, a sápadtság sminkje mögött, paraszti egészségről árulkodott. Elhagyottan előregörbült testtartása ellenére kemény fogású húsa ott domborodott a tenyeremben. Kioldottam iskolás egyenruhájának övét.
– Hogy hívnak?
– Mária.
– Csak azért kérdem, hogy miként becézzelek szeretkezés közben.
– Nem fontos. Egyáltalán, nincs mit beszélgetnünk.
– Mégis... Ne múljon el most már úgy a vakáció, hogy ki sem beszélgetjük magunkat.
– Nekem nem volt vakációm.
– A vén kerítő miatt?
– Nem, nem!
– Ott laksz nála, kovártélyban?
– Igen, a nagyságos úr tartott el a tanév alatt.
– Hányadikos vagy?
– Hagyjuk ezt. Gyere.
Kibújt az egyenruhából, és hanyatt feküdt a bokor alatt.
Néztem a szép, finom lánytestet. Vékony bőre alatt áttetsző kék vérutak térképe rajzolódott ki.
– A régi városnegyed utcái – mondtam, és ujjbeggyel végigsétáltam a belváros térképe fölött. – Napi csavargásaink vakációs térképe...
Ujjam a Szanatórium utca sarkán, az Akadémia utcájának folytatólagosságában, a tornakerti domboldal ereszkedőjén... eljutott a háromszög alakú park bokrai közé...
– Nem tetszem neked?
– Az nem számít!
– Nézd, kisportolt, egészséges fiatalember vagyok, levelezésen végzem a szociológia-fenomenológia szakot, tudnék rajtad is segíteni...
– Hagyjuk ezt. Nyertél, és kész. Még van tíz perced, ez a szabály.
Döntöttem.
– Akkor öltözz fel! Tíz perc alatt hazakísérlek inkább.
– Azt csinálom, amit mondasz. De akkor sem kell becézzél.
3. A barlang
A kapu két nehéz tölgyfaszárnyát talán a világháború alatt csukták be utoljára. A felszabadulás óta sarkából kifordulva, tárva-nyitva áll a bérház udvara. Negyedik évtizedébe lépett a konszolidálódott béke. Az udvarra néző ablakokból a stabilizálódott polgári jólét nézett az épület toldásában összetajkolt kalibára. Égett az arcom a szégyentől, tarkómon éreztem a függöny mögül kísérő tekinteteket. Megértettem, milyen vakációja volt a barátnőmnek. Az egyetlen helyiségből álló vályogviskó szomszédságában az emeleti lakók disznóóljai sorakoztak, szemben pedig, a deszka állagú garázsok.
– Itt maradok éjszakára – mondtam.
– A tíz perc lejárt, többet nem tartozom neked.
– Nem tartozol semmivel, Marikám, és ettől kezdve én is nyugodtan becézhetlek. Rendben?
– Még ezzel a válasszal sem tartozom!
Egyáltalán, beengedsz a szobádba?
– Mit akarsz? Értsd meg, hogy nekem nem udvarolhat senki!
– Ezt majd én mondom meg. Vagyok olyan erős, hogy egy csökött gnómmal megküzdjek! Kifizetem én a kovártélyodat, a szüleimnél étkezhetsz, szóval, igenis, udvarolhatok neked!
– A nagyságos úrnak vannak felfogadott legényei.
– A kórházba velük! Nem érdekelnek! Nézd, én performansz sportot űztem tizenéves koromban, alpinizáltam, és ha tudni akarod, voltak már külvárosi késes kalandjaim is. Nem ijedek meg az árnyékomtól.
– Nem bánom, akkor maradhatsz.
– És becézhetlek is?
– Azt nem! Azt még nem! Majd, miután kielégítettelek. Azután őszintébbek a férfiak.
– Gyönyörű szép esténk tesz, Mária.
– Sötétek az éjszakák, fiú. Te ezt még nem tudod.
– Üljünk ki ide a küszöbre, Mária. Üljünk itt, egymás mellett, és nézzük a csillagokat.
– Nézheted azokat napkeltéig! Távoli remények azok a parányi fények, kedvesem! Én is néztem őket sokszor!
– Nézzük akkor inkább a földi csillagokat.
– Vannak a földön, kik a csillagokban élnek...
– Mária, hozz ki nekem egy konyhaszéket ide, a küszöb elé. És adj kölcsön holnapig egy irkát meg egy ceruzát, légy szíves.
– Csak nem a csillagokról akarsz írni?
– De igen. Pontosan, a földi csillagokról, kedvesem!
– A parkban azt kérdezted, hogy tetszik-e nekem a tested? Nem mondom, van mivel kérkedned! De a hangod sokkal jobban tetszik. Miért nem ezzel kezdted, hogy író akarsz lenni?
– Azért, kedvesem, mert most ülök először szemközt a földi csillagokkal. Nézd, szemben, a polgári otthonokban kigyúlnak a villanyok. Először történik meg velem, hogy fénykörükön kívülről nézhetem őket. Ismerem az ilyen meleg fényű interiőröket. A lányos házak meghitt, csöndes, olvasólámpa központú világa. Értelmiségi szülők, ápolt morális értékhagyománnyal... Bevallom, szégyelltem magam, amint az udvaron jöttünk keresztül. Éreztem, hogy néznek, hogy latornak mondanak. Azt hiszem, itt fogom tölteni az éjszakát, a küszöbödön. Először történik meg velem, hogy az óva őrzött becsületen kívül éjszakázom. Szeretném innen, kívülről megfogalmazni azt a belvilágot.
A csillagoknak bepárásodott a szemük. Felhő mögé hunyták le pillantásaikat. A gomolygó viharpárnákból előbb csak mint a szepegés, majd az együttérző lelkek mélyéről fölszakadó sírásként, megindult a zápor. Bevert bennünket is a küszöbről, a villámlás riadalma összeszorított az ágy sarkába, s a félelem szorító ölelése lett a simogató szerelmünk. A kis szobában barlangi sötétség volt. Az ablakból hunyt szemű ablakokra láttunk. Az emberek nyugovóra tértek. Éjfelet harangoztak.
Aztán hajnali négyet, ötöt, fél hatot.
– El kell válnunk, Marikám. Elhagyott az ihlet.
– Legalább eddig őszinte voltál. Jól van, menj. Én megértem, hogy külön útjaid vannak. Nem vagyok féltékeny. Tudom, hogy őszinte voltál, és most is őszinte vagy. Sejtettem, hogy így lesz. Köszönöm, hogy mégis becéztél. Isten veled, világhírű íróm!
4. A játékbarlang
A vakáció őszi esővel búcsúzott. A borús napok változatlansága unott egyhangúsággal kergette a perceket. Hónapokon keresztül az volt az érzésem, hogy az idő megállt, az éj és nap váltakozása valamilyen tehetetlen lendkerék üres forgásából adódik még, de nemsokára mindenben megállapodik a világ – mondjuk, hogy egy délutáni szürkületben. Létrejön egy kiegyezés az ellentétes pólusok között, így a tél és a nyár, a tavasz és az ősz között, és ezt a békét nem történelemnek fogják nevezni. Nem nyílnak ki a tavaszi virágok, de az őszi rózsák sem hervadnak el.
Hónapokon keresztül ez volt az érzésem. Már az sem térített el az elképzelésemtől, hogy ezt a fantazmagóriát már hónapok óta emlegetem. Értelem nélkül teltek a napok.
– A karbantartó lakatos az első ember az igazgató után, hogy úgy tudd meg, öcsém! – mondta a mesterem. Lovaglóülésben ültünk a padon, és tarisznyánkból tízóraiztunk.
– Szerintem az a jó karbantartó, aki többet tud lógni a munkahelyéről, mert azt jelenti, hogy a rábízott gépek szavatoltan üzemképesek – kockáztattam meg egy reménysugárt fölcsillantani a korszerű üzemvezetés tudományából. – Nem úgy van az! – mordult föl az öreg szaki, akit a szerkezetekben is dühített minden modern változtatás. – A régi szakemberek, azok tudták, hogy mi a dolguk, mert nem a tekergésen járt az eszük!
– Egy kis csípős paprikát nem tetszik kérni?
– Isten őrizz!
– Se paprika, se manegment, értem, mester, értem. Azért, ha megengedi, én csak fogyasztanám...
– Egye, aki bírja!
– Szentigaz, mester úr, egye, aki bírja, s akinek nem ízlik a lakatosság, az meg egyen császárzsemlét vajasan!
Nem sokat értett a csípős megjegyzésből, de Ferenc Jóskát hírből is tisztelte, úgyhogy egy nagy nyeléssel letudta torkából a falatot. Sokáig hallgattunk. Hónapokig talán, de az is lehet, hogy csak tíz percig, nem tudom. Ekkorra már elvesztettem az időérzékemet. Az egyszobás barlanglakás is időtlen messzeségből járt vissza az emlékezetembe.
– Aztán, öcsém, hogy is van azokkal a császárpártiakkal? – kérdezte az öreg mester.
Álltunk az ablak előtt, néztük az esőt, mely nem akar esni, és a szép időt, mely a maga során nem akarózott kisütni. Nyilván, úgy egyébként, a külvilág felől nem volt kérdeznivalónk, annyira jellegtelen időjárás ült fölöttünk. Hát kifelé néztünk, s befelé beszéltünk.
– Köszönöm kendnek a kérdését, jól vannak, hála a fentvalónak. Látja, éppen kigyúltak a fények a bérházak belső udvarára néző ablakokban...
– Kigyúltak a fények a te fejedben!
– Lehet, hogy a csípős paprikától van ez...
– Ettél volna te is zsemlét, öcsém! Na, ha mégis lakatos vagy, gyere, rakjuk össze ezt a generátort.
Órákig elbíbelődött egy középtengely beállításával. Napokig egyet dolgoztunk. A császárzsemle is megszáradt azóta, prézliként hullnak a napok egy nagy darálóból. Az idő múlását csak lelkem őrlődésén érzékeltem. A végtelen csavar, mint a vágy, úgy hajtott előre, előre... a kés irányába.
A balesetnek nincs előrelátható evolúciója. Az értelmetlen szerencsétlenség éppen előre nem látható orvtámadásai miatt rettenetes. Rettenetes lesz otthon elmagyarázni a szüleimnek, hogy a fiuk hogy lett egy életre nyomorék!
Irtózatos ilyenkor az emberek arcán a rémület!
– Mit gondoltál, öcsém, hogy ez itt játékbarlang? – dühöngött a mester, amikor egy hét után meglátogattam a műhelyben. – Lehetett volna belőled jó lakatos, akár mester is! De neked mindig máshol járt az eszed, ugye? A ruletten! Na, kellett neked!
5. A félkarú rablók
A régi város utcái összefutottak a parkban. Naponta percre pontosan érkeztem a sétány végén a kávéházhoz. Egyik nyáron lebontották a patika sarkát, és a következő Metzing-féle házat. Két telekkel rövidebb lett az utam, amire rögtön felfigyelt a pincérlány.
– Sietne az órám? – kérdezte, amikor beléptem. – Az este még pontos volt, most úgy látom, siet egy percet.
– Nem, aranyoskám. Nem kell rögtön az óráshoz futni, úgysem történik itt semmi pillanathoz kötött dolog, csak bomlik, szinte már magától bomlik a város. Hozzál nekem egy kávét, kérlek. Az órácskáddal pedig ne törődj. Fő, hogy arany, szépike, éppen talál is hozzád. Még egy-kétszáz kávét kihozol nekem, azalatt leomlik még egy bérház. Ezer vagy kétezer kávé múlva otthontól idáig sík és egyenes lesz az út. Aztán majd a kávéscsészét is tovább tolják az orrom elől.. Így van ez, ilyen az időmúlás illúziója kislány!
– Egy kávét s egy konyakot tehát.
– Nem, nem. Ma csak kávét kérek.
– Megint levelet kaptál?
– Nem panaszkodhatom, elég sűrűn írnak a barátaim.
– Érdekes, én sohasem láttalak senkivel sem. Azt hittem, nincsenek barátaid. Barátnőd is van...?
– Hogyne, persze. De nem jönnek haza még vakációban sem. Szétszóródott a társaságunk, szerte a nagyvilágba. Szerencsések voltak.
A lány elment. Kibontottam a brazíliai levelet. Újból átolvastam Zsuzsa kedves sorait. Ha írt is, festményekben fogalmazott. Színes, fal nagyságú kompozíció elevenedett meg hatoldalas leveléből. Pálmafákat és hazai fenyőt mosott össze egyetlen ecsetvonással, déli féltekét az itthoni megrekedtség ősz-emlékével. Évek után sem tudott csonkaságomról, hanem arra emlékezett még, milyen hosszan úsztunk föl a folyón, a gáton túl, a senki szigetéig.
Karesz karriert futott be Buenos Airesben, jóhírű ügyvéd lett.
– A rabló...!
Suncinak Párizs mellett van műhelye. Jól keres, a francia felesége pedig elit mágnás családból való.
– A rabló...!
Peti Izraelben katonáskodik. Magasra vitte rangban... a rabló...!
– De egyszer majd hazajösztök, és meglátjátok, hogy ki vitte többre, rablómeséből, gyerekek! Majd kereshetitek az úszóedzőt, a válogatott elnökét, az aranyérmes bajnokot, a diktatúra kegyeltjét... Majd kereshetitek itthon azt, akinek levélben kiadtam magam!
A pincérlány döbbenten állt mellettem, kezében a párolgó kávéscsészével.
– De hát miért? Miért kellett hazudnod? Nem lett volna jobb, ha megírod, mi történt veled?
– Ezeknek a rablóknak? Elmentek a legszebb éveimmel a farzsebükben, kislány! S most ülnek rajta, mint kagyló a gyöngyön. Te csak hiszed azt, hogy úgy igaz minden, ahogy azt ők megírják. Lehet, de arról például hallgatnak, hogy milyen érzés a honvágy, milyen érzés a migrén, az amputált testrész képzelt fájdalma... milyen érzés a hazátlanság?! Tudod, azok az esztendők köteleznek valami szépre, valami hivatásos derűlátásra. És volt egyszer egy lány is... Ők ezt nagyon jól tudják, ezzel zsarolnak engem, a rablók!
A lány letette, majdhogynem lecsapta a csészét az asztalomra. Perdült és elment. De egy perc múlva visszajött egy deci konyakkal.
– Legyen csak úgy, mint máskor. Kávé és konyak. Igazad van, ne is írd meg nekik az igazságot. Valóban, itthon nem történik semmi. Soha semmi sem történik.
A kávé párafelhője fölé tartottam a kezemet.
– Tudod, hogy fáj az amputált végtag? Úgy, mint a semmi.
Naponta ceremónikus szertartással elvégeztem ezt a mozdulatot.
– Tudod, hogy fáj a semmi? Tudod, milyen jól esik a semminek a meleg pára?
– A rablók...! – sziszegte fogai között a lány. – A semmit is elveszik az ember elől!
Jóleső, illatos kávépára… Napok, hónapok vigasza. Évek telnek fölötte.
A pincérlányunk, mióta férjhez ment, nem is viselte az aranyozott kis karóráját. Szépen élnek a férjével, megtermett, erős és kiegyensúlyozott fiatalember.
Csak a kávéház játékautomatáinak kis ablakában pörögnek a szemantikai változatosságok, különben unalmasan egyformák a napi társalgások.
– Mi újság?
– Semmi.
A rablók! Az automatákat is átállították hármasról ötös pénzérmékre. Az istennek se jön le semmi!
– Szevasz. Mi újság?
– Semmi! – rángatom dühösen a félkarú automatát. – A rablók...!
6. Császárkvint
Elvesztettem az időérzékemet, a pillanatok morzsáit is. Csak a játék kötheti le ennyire az ember figyelmét, csak a megveszekedett játék!
Valamikor a győzni akarás dohogott így a fülemben, csillagokat játszott a szemem előtt..., föl sem néztem a habokból, a fordulásokat sem számoltam, ezer méter, húsz medencehossz...
Csak dobtam egymás után a pénzérméket, erőteljes mozdulattal húztam meg a kart... olyan ez, mintha oldalazva úsznék!... lassan, egyenletes tempóban...
Mi újság? Semmi.
Lassan, egyenletes tempóban...
Mi történik velem? Semmi!
Egyszer mégis kell történjék valami!
Ugyan! Az ábrándokat otthagytad a barlanglakás küszöbén egy szerelmes éjszaka után! Otthagytad, mint egy utolsó kurvát!
Mi újság? Semmi.
Mikor is volt az? Hónapokkal ezelőtt? Évekkel?
Ne számolj, csak ússzál!
Meghúzom a kart. Az első ablakban Ferenc Jóska, a másodikban Ferenc Jóska, a harmadikban őfelsége...! Mi újság? Szenzációs! Császárterc jött le, a főnyeremény!
– Mi történt? – szaladt hozzám a pincérlány.
– Nézd! Császártercem jött!
– Szenzációs! Ugye, mégis, mégis történik valami!
– Vajon tényleg történnek még csodák? – néztem hitetlenkedve a félkarú rabló automata ablakát. – Vajon vannak még történetek itt, ezen az amputált periférián? Hát, valóság az, amit látok? Hát, létezik? Vagy csak az ablaküveg játszik velem csaló tündérmesét? Te vagy az, Marika, vagy csak szellemedet látom a tükörben? – kérdem és hátrafordulok.
Marika mosolyog, átkarolja vállamat.
– Megterítettem az asztalt otthon, a barlangban.
– Hát visszaengedsz még kamaszábrándjaim duhaj bűnbarlangjába?
– Tekintsük úgy, mintha mi sem történt volna.
– Igazad van, kedvesem, nem történt semmi... csak ujjaim előresiettek áttetsző bőröd kék utcatérképén... csak előresiettem az időben...
– Rövid az élet, barátom! Tíz perced van, hogy elképzelj egy novellát!