Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. december, III. évfolyam, 12. szám »
DISPUTA
A szubjektum (ön)vizsgálatának elégtelensége
Egy olyan társadalomban, amelyben az irodalom az ember felszabadításának
szerepével van felruházva, a kritikus, ez a különleges közvetítő író és olvasó
között, párját ritkító tekintélynek örvend. A kritikus tekintélye azonban nem
puszta értékítéleteiben, hanem azok sajátos – erkölcsi, kulturális és politikai
– hatalmi vonatkozásaiban gyökerezik. Különleges közvetítő ő, ám író és olvasó
közé iktat egy többé-kevésbé önkényesen felépített ízlésrendszert. S közben az
irodalom – bár azt hiszi magáról, hogy az ember felszabadításáért van – sokszor
el sem jut azokhoz, akiket fel kellene szabadítania.
A felvilágosodás korának tudós irodalmára felfedezte azt, hogy a kritika
életbevágóan fontos az irodalom fejlődése szempontjából. A kritika (és a
kritikus) racionális gondolkodás terméke, egy olyan társadalom- és
művészetszemléleté, mely reményeit a világ megismerhetőségét hirdető filozófia
derűlátásából merítette Az olyan vidéki medvebarlangoknak, amelyben például
Voltaire meghúzhatta magát, az volt a fölülmúlhatatlan előnye, hogy (inkább
kertjeivel, mint falaival) odaállt ember és világ közé, és így azt a jótékony
benyomást kelthette, hogy a történelem ma van. Ezek után már könnyű volt
elképzelni, hogy mindaz a hányattatás, amelyen az ember a természeti állapot
paradicsomából kiűzetve a társadalom jelen állapotáig átment, múlékony rémálom
volt csupán. A rejtelmek pedig úgy megvilágosodnak majd, mint az éjféli kert
édes titkai a társadalom komolyságát idéző gyertyák fényében. Ám ezzel az
arisztokratikusan távolságtartó tudással hamarosan szembeszegült egy plebejus
módra szenvedélyes életérzés transzparencia-igénye. Gondoljunk Rousseau árnyas
fák alatt végbemenő megvilágosodásaira – milyen pompás színjátékai ezek a
szubjektum találékonyságának –, s megérthetjük, miért hihette a
szentimentalizmus embere, hogy a közte és a világ között felvonuló hatalmak
megszelídíthetők. Az ember mindenütt láncon van, noha szabadnak született – a
becsapott természet ezt nem tűrheti sokáig.
A romantika természete nem is tűrte, és bele is bukott ebbe a türelmetlenségbe.
A romantikus kritika művekben viharzott, s elkeseredetten sújtó villámai
sokszor saját szívét döfték át. A megállapodottság türelmesen tárgyát kereső
kritikai nyugalma a pozitivizmus filozófiájától támogatva térhetett vissza
ismét, hogy aztán gondosan számba vegye a vizsgált műtárgy legapróbb részletét
is.
A racionalizmus eme másodvirágzása idején a „pozitív tudomány” válik az
irodalomkutatás modelljévé. Érdekes módon azonban ugyanekkor nőttön nő a
szubjektív kritika tekintélye is, nem utolsósorban a szubjektum általános
erkölcsi és politikai elismertségének következtében. Egyébként a kultúra
önszemléletét illetően nemcsak az írók vélik jogosultnak a szubjektum előtérbe
állítását. Taine például azt írja, hogy minden, ami létezik az az egyénnek
köszönhetően létezik, s következtetése az, hogy elősorban az egyént kell
megismernünk Balzacról szólva pedig nyomatékosan hangsúlyozza: a kultúra
értékeit nem a puszta szellem alkotta meg – az ember egész alkatával hozzájárul
megteremtésükhöz. Jelleme, neveltetése, képességei és szenvedélyei, erényei és
hibái mind mind rányomják bélyegüket alkotására. A taine-i szemlélet mérvadó
volt akkor is, ma is, ám jóval kevésbé az, ami gyakorlatként belőle
következett: a mű szűkítő sztereotípiákra építő, gépiesen összeállított oksági
magyarázata, amelyet cseppet sem tesz színesebbé a fáradhatatlan
biografizálas. Az ilyen műértelmezés a signatura temporis jegyében készül, ám
mire befejeződik, nem eleven, hanem sokkal inkább holt a megmutatott művi táj.
A XIX század kritikájának különben mindvégig jellemző vonása az objektív és a
szubjektív szempontok közötti ingadozás. Ha az objektivitás (főként francia)
védelmezői a mű külvilágának jelentőségén lovagolva mind dogmatikusabbakká
váltak, akkor a szubjektivitás (inkább német) lovagjai fokozatosan egy
miszticizmussal rokon szellemiség karjaiba vetették magukat.
A múlt századi kritika legnagyobb dilemmáját, az alkotás és befogadás objektív
és szubjektív vonatkozásainak erőltetett szembeállítását a műfaj nem volt képes
egyértelműen felszámolni a XX században sem. A szociológiai és a pszichológiai
indíttatású kritika századeleji küzdelmeinek láza a második világháború után
kibontakozó (természet és társadalomtudományi ihletésű) irodalomelméleti
irányzatok jótékony hatásának köszönhetően valamelyest csillapodott, de nem
szűnt meg véglegesen. A tényállást szemléltesse most a kizárólagosságra törekvő
értelmezések két francia példája.
Michel Foucault 1969-es véleménye szerint (amelyet híres Mi a szerző?
című esszéjében fejtett ki) nem az „eredeti forrásként” felfogott alkotó
szubjektum témájának felújítására van szükség, hanem arra, hogy feltárjuk e
szubjektum kötődéseit, funkcionálási módjait, függőségi viszonyait. A
hagyományos problémát tehát meg kell fordítani: a kérdés többé nem az, hogy egy
szubjektum szabadsága miként hatol be a dolgok sűrűjébe, és miképpen ad nekik
értelmet, a kérdés inkább a következő: hogyan, milyen
feltételek és formák között lép fel ez a szubjektumnak
nevezett valami a diskurzus rendjében? Foucault úgy véli, hogy a szubjektumot
meg kell fosztanunk kreatív, „őseredeti” szerepétől, és a diskurzus változó,
komplex függvényeként kell elemeznünk.
Foucault számára – aki egyébként nagyszerű könyvet írt az emberi test és lélek
politikai idomításáról – „az ember halálának témája” lehetővé teszi, hogy
feltárja azt a módot, ahogyan a tudásban az ember fogalom funkcionál.
Megállapítja, hogy abszolút szubjektum nem létezik, van azonban szubjektuma a
diskurzusnak, a gazdaságnak, a politikának, a vágynak. Az
irodalom szubjektuma, a szerző nem egyéb, mint egyike a szubjektum funkció
lehetséges konkretizálódásainak. A szerző funkció azonban sem formájában, sem
összetettségében nem állandó, sőt a kultúra szempontjából létezése sem
nélkülözhetetlen.
Az újkori filozófia – Montaigne-től Husserlig – csaknem állandóan az önismeret
problémája körül kering – írja Georgoe Poulet A kritikai tudat
fenomenológiájában (1971). S ilyen értelemben nincs sok különbség irodalom
és filozófia között. Gondolkodom, s ez elsősorban annyit jelent, hogy
felfedezem magam, mint gondolkodó szubjektumot. Én gondolkodom, és én vagyok.
Akár Leibniz monásza, amely egyszerre van tudatában önmagának és a környező
világ teljességének, annak, hogy egyik sem lehet a másik nélkül. Az önismeret
és a másik ismerete az alkotás szellemiségének éltető ereje is. A szerző Cogitójának
megtalálása tehát a kritika elsőrendű feladata. Nem létezhet műbírálat
anélkül, hogy valamilyen sajátosan primér mozdulattal a bírálat ne lopakodna be
a mű alkotójának gondolkodásmódjába, s ne nyomozna ott a megismerés alanyaként.
Minden kritika alapvetően az öntudat kritikája S olyan különös módon az, hogy
miközben a mű kritikusában él, benne gondolkodik, benne értelmezi újra önmagát.
Foucault „funkcionalista historizmusa” és Poulet visszakanyarodása a
kartéziánus hagyományhoz valamelyest azt is jelzi, hogyan próbál szembeszegülni
korunk emberszemlélete a hegeli-marxi objektivizmussal. Ez az objektivizmus
nyíltan soha nem vallotta be, hogy nem az eleven egyénben látja a történelem
alanyát. Az a lakonikus paternalizmus azonban, amellyel elintézi az újkori
személyiség önismereti drámáját, nem sok kétséget hagy felfogása felől.
A kritika alanyának erkölcsi autonómiája az egyetlen biztosíték arra, hogy múlt
és jövő, tény és érték, politikum és esztétikum végiggondolásában minden az
emberért van, az emberért, aki önmagának megalkotására hivatott.
Jean Starobinski írja ifjabb pályatársáról Gérard Genette-ről: olyan jó tollú
kritikus, hogy nehezen lehetne eldönteni, melyik iskolához tartozik. Genette
nyelvezete ugyanis csaknem hagyományos, értékítéletei pedig egy átlagosan jó
ízlésű értelmiségi morfondírozásaiba vannak csomagolva. Elemzései legyenek akár
a legfrappánsabbak, az olvasó mégis hajlandó elhinni, hogy a kritika
szempontjai, módszerei s következtetései szervesen nőttek ki a bemutatott mű
kifejezésvilágából. Egyszóval minden, amit a kritikus sejt, remél, tud és
tudatni akar, egyfajta tapintatosan koherens rendszert alkot. Egyvalami azonban
hiányzik eszmefuttatásaiból. Valami, ami különleges méltóságot adhatna akár
tévedéseinek is. Ami hiányzik, az az önreflexió termékeny melankóliája.*
KERESKÉNYI SÁNDOR
* Elhangzott 1992. szeptember 26-án Az érték és értékrend-konferencián, amelyet
a BabesBolyai Tudományegyetem magyar tanszéke szervezett Kolozsváron.