Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. december, III. évfolyam, 12. szám »
IRODALOM ÉS ISKOLA
Kortársunk, Csokonai
Csokonai átmeneti korban élt, két korszak – a klasszicizmus és a romantika –
határán. A klasszikus felvilágosodás racionalitása után az átmenetiség, a
mulandóság hangulata hatalmasodik el verseiben. Csokonai dilemmája sokrétű: a
felvilágosult klasszicizmus tanításainak szellemében a lét abszolút igazságaira
keresi a választ, erre ösztönzi maga a felvilágosodás is gondolkodásának
finalitásával. Csokonai Voltaire és Rousseau szellemi magaslatán elmélkedik az
ember helyéről a világban, és az általános törvényszerűségek szellemében keresi
a választ a lét értelmére. Az egyetemességért rajongó két felvilágosult
filozófussal szembesíti Young és Harvey valamint d’Holbach tanait, és fogalmaz
meg újabb és újabb kétségeket a verseiben. A klasszikus felvilágosodás a világ
értelmezésére és benne az ember helyének meghatározására két nagyhatású
elméletet dolgoz ki. Az egyik elmélet, a newtoni fiziko-teológia, azt a nézetet
vallja, hogy a világon minden célszerű, és minden az ember szolgálatában áll. A
platonikus eredetű, majd Arisztotelésztől továbbfejlesztett és végül a
skolasztikától doktrínává merevített tanítás a „létezők láncolatáról” vagy a scala
naturaeról Diderot mechanikus materialista világmagyarázatába épül bele,
méltányolva benne okok és okozatok hatalmas és hézag nélküli láncolatát: ez a
világ annál gazdagabb, minél több dolgot tartalmaz, ezek zárt láncolatot
alkotnak, és a dolgok egyik osztályából a másikba fokozatos átmenet vezet. Ez
maga a rend, a tökéletesség, és mint minden ésszerűségen alapuló rend, gyönyörködtet
és megelégedéssel tölt el. A felvilágosodásnak ez a racionalitása a XVIII.
század végére (főleg Rousseau hatására) önmaga ellentétébe csap át. A
fiziko-teológiára és a létezők láncolatára adott modern felelet szerint minden
lény értelme önmagában rejlik, így az emberé is, aki önmagában hordozza az
univerzumot. Azzal a felismeréssel egyidőben, hogy a világ tökéletes rendje
illúzió, a kor gondolkodó emberén elhatalmasodik a kiszolgáltatottság érzése.
Csokonai esetében ennek szemléltető példája Az estve lehetne. A
racionális világszemléleten alapuló idillszerű bevezető felsorolást egy olyan
szemléletbeli és hangulatbeli váltás követi, amely a költőből a legszemélyesebb
lírát szabadítja fel, ugyanakkor a vers a leíró hangnemből, a felsorolásból
azonnal átvált egy csöndes belső monológba. A bevezető leírás plasztikussága
után az érzések áradása szabja meg azt a hangnemet, amely
szukcesszivitásával magával ragadja az olvasót is. így válhatnak a költő
kételyek közt fogant újabb és újabb kérdései a mi kérdéseinkké is. Az est
idillikus, leírásában a létezők láncolatának tanára ismerhetünk, az
illúzióromboló második rész pedig ennek a tannak a tagadása, sőt Csokonai
annyira „belelovalja” magát a bírálatba, hogy az emberi társadalomról minden
illúziót lerombol. Az álomban a kételyek és a kétségek tovább
fokozódnak és tovább mélyülnek. A vers tovább tagad mindenféle ideált, sőt
leszámol a halhatatlanság illúziójával is: ebben a legutolsó sor megy el a
legmesszebbre: „S élőből egy rakás minerálé lészen.” Elbűvöli az olvasót az a
következetes logikai levezetés, amellyel a költő a halál állapotát ily módon
értelmezi. Figyelemre méltó, hogy az értelmezés a korszak modern európai
szellemiségének a szintjén történik. Végezetül a két vers kapcsán
felfigyelhetünk arra is, hogy a lét kérdéseinek megválaszolása Csokonainál
sokkal humánusabb és emberközelibb, mint a magyar felvilágosodás általánosító,
tudományos doktrínákból táplálkozó hasonló próbálkozásai. A verstárggyal szembeni
ilyenfajta pozitív erkölcsi-szellemi magatartás egyébként az egész életműben
megfigyelhető. Csokonai többek között ennek a hozzáállásnak is köszönheti örök
aktualitását. Mindkét gondolati vers – Az estve és Az álom –
a verseskötetekben (a költő által összeállított kötettervében is) egymás
mellett áll, jelezve így is az eszmei öszszetartozást. Szauder József
nagyhatású tanulmányban (Az estve és Az álom keletkezése) megrajzolja
azt a szellemi ívet, amelyet Csokonai ebben a két versben átfog. Így összegez:
„A nagy költészet ekkor – s nemcsak Csokonainál – nem a romantikus
ihlet-egységben születik meg, hanem a közvetlen, a spontán élményi fogantatást
elburkoló építő, művészetté formáló alkotásfolyamatban. Nem beszélhetünk
valamiféle közvetlen természeti-táji élmény konkrét tükrözéséről, mint ezt
többnyire még ma is fölteszik. A felvilágosodás költője – az igaz költő – nem
vértelen, nem hazug azért, mert inkább érdekli és vonzza a természet törvénye,
igazsága, mint a természet élménye, inkább hódol a természet
rendjének, formáinak, összefüggéseinek – a racionális és természettel egynek
tekintett elveknek –, mint az emberen túli, idegen (vagy idegennek vélt,
ilyenné stilizált, romantikus), vad természetnek, mely tele van metafizikával.”
Csokonaiak az a rezignáltsága, amellyel az említett két gondolati versét zárja,
egyenesen A magánossághoz című költeményhez vezet el bennünket. Itt is
a „személyes és az általános szféra keveredése, szétválása, összecsapása teremt
feszültséget” (Szabó Ede). A versben a költő az egyéni felől közelít az
általánoshoz, az első három versszakban az alanyi költő önmagára figyel,
invokációval vezeti be a költeményt, beleringatva magát a tájba, átvéve a
hangulatát, az atmoszféráját. A negyedik versszaktól az általános szféra veszi
át a szerepet (a személyesség jelenléte és ellenőrzése mellett) azzal a
szándékkal, hogy a költő a világot szubjektuma ellentéteként mutassa fel. Ebben
a szerkesztésben nem nehéz tendenciát keresni: a lírai alany elemi közege a
magány, erkölcsi és szellemi értékek tárháza, illetve létrehozója, tehát
eszményített állapot. Ezzel áll szemben a külső világ, a korabeli társadalom,
amely annyi szenvedést, megaláztatást és kiábrándulást tartogatott a költő
számára. Minden, ami értékromboló, ebbe a szférába tartozik. Ebben az
összefüggésben a magány értékmentés is, ezért lehet „áldott”, „szelíd” és
„kedves”. Az egyéni és az általános szférának a visszatérő váltakozása, illetve
átfedése nem okoz törést a költemény külső és belső formájában. Ellenkezőleg: a
költő megteremti az ellentétek harmóniáját, miközben megőrzi a hangulatból
fakadó lírai feszültséget. Csokonai szóhasználatával élve ebben a versben
találkozik az egyszerű „verscsinálás” és a nemesebb „poézis” egymással. A
verscsinálásról közönségesen című tanulmányában a költő a kettő viszonyát
így fejti ki: „A verscsinálás nem poézis, mert az a
gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében és mindezeknek
felöltöztetésében áll: a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos
regulákra vételére, a külső elrakásra ügyel, hogy csak harmóniával szálljanak
az ember fülébe. A honnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt
verset nem ír is, és ellenben jó verset írhat valaki, de azért nem poéta.
Legjobb, ha a kettő együtt van”
A kortárs Csokonai-értelmezések egyik sarkalatos pontja a Halotti versek. A
költő ebben a nagylélegzetű versciklusban összegezi költészetének gondolati
vonulatát. Ekkorra már szakít a mimézis-elvvel, a példák utánzásának
klasszicista elvével, és a poézist eredeti költői világok létrehozásának
szolgálatába állítja, mai terminológiával úgy is mondhatnók, hogy
világteremtésével aktivizálja az esztétikai megismerést. Mindez nem mondható el
még a külső formáról és a szerkesztésről: korai korszakának szentenciás
költeménytípusát alkalmazza a versben, bár kibővített és tökéletesített
változatban. A „rémítő és vidító kétségek” fellelhetők Csokonai korábbi
gondolati verseiben is, de most arra tesz kísérletet, hogy ezeket magasabb
filozófiai szinten fogalmazza újra. Próbatételnek számít az is, hogy az
emelkedettebb filozofikumhoz adekvát formát találjon. A shakespeare-i ihletésű
kérdésfeltevés („Lenni vagy nem lenni? – kérdések kérdései”) arra enged
következtetni, hogy a költő rendkívüli vállalkozásra készül, az emberi
egzisztencia legvégsőbb problémájára keresi a választ: a lét és a nemlét
kérdésére. Annak ellenére, hogy alkalmi költeményről van szó (Rhédei Lajosné
Kátsándi Terézia temetésén olvasta fel), Csokonai a témát általános emberi és
filozófiai magaslatról szemléli, és a dilemmák fokozódó sorozatán keresztül jut
el a válaszhoz. A költőt lelkesedéssel tölti el a tudományoktól kitágított
horizont, a végtelenség érzete, másrészt ennek ellentmond az egyes ember
létének végessége, zártsága. Csokonai megpróbálja összeegyeztetni a kettőt,
illetve megpróbál a kettő között egy lehetséges középutat felmutatni.
Ezt a gondolati költeményt is áthatja a szubjektív líraiság, a költő saját
problémájaként él át egy általános emberi ellentmondást, és a lírai
intenzitással megfogalmazott kérdések, óhajok, felkiáltások ezt a dilemmát a
fenséges tragikum szintjére emelik. A tragikum emelkedett hangulata átjárja az
egész költeményt, és hangnemét az ókori görög sorstragédiákhoz teszi hasonlóvá
(különösen érvényes ez az első és a második részre). Hasonlatunknál maradva nem
mehetünk el amellett a katarzisélmény mellett, amellyel Csokonai a
megfogalmazott dilemmát feloldja. A második részben az „okoskodások,
érzések” érzelmileg olyan állapotba sodorják a költőt, hogy szélsőséges
kijelentéseket fogalmaz meg, az embert például „tollatlan kétlábú állatnak”
nevezi, majd azért veszíti el minden reményét, mert „rá van az eszmélés vetve a
nyakunkra”. A költő is érzi, erről a mélypontról ki kell emelnie az olvasót, a
lesújtó érzések és gondolatok után a harmadik, a negyedik és az ötödik rész (Népek,
Bölcselkedések, Kereszténység) elolvasása után katarzis-érzés emeli fel az
olvasót: az ember legyőzheti az elmúlást, a halálfélelmet, ha a mindenhatóság
részének tudja magát, ha ismeri képességeinek és lehetőségeinek határait, akkor
nem válhat olyan kiszolgáltatott lénnyé, akin beteljesülhetnek a természet vak
és objektív törvényei, hanem saját értékeinek tudatában próbálja meg ezeket a
törvényeket antropomorfizálni. Rousseau hasonló gondolatokkal indítja az Értekezések
a tudományokról és művészetekről című dolgozatát. „Felemelő és szép
látvány, ahogy az ember a tulajdon erőfeszítései révén válik ki úgyszólván a
semmiből: ahogy eszének világával szétoszlatja a homályt, amit a természet vont
köréje, ahogy önmaga fölé emelkedik, ahogy egészen az égi régiókig röpíti a
szellem, ahogy óriási léptekkel – miként a nap – bejárja a világegyetem
mérhetetlen térségeit, és ami még nagyobb és még nehezebb dolog, visszatér
önmagába, tanulmányozni önmagát és természetét, hivatását és kötelességét.”
Csokonainak ebben a költeményében át kell élnie a nyelvnek egy korai válságát
is, rá kell jönnie, hogy korának szegényes bölcseleti nyelvezete képtelen
átfogni a lét végtelen gazdagságát, sőt a szépirodalom nyelve sem jelent
megoldást, hiszen ebben a korban az is parciális. A makacsul kérdező
és önmagát a kérdések dialektikájába hajszoló Csokonai nem elégszik meg a
könnyen érzékelhető és látható valósággal, hanem a valóság mögötti érdekli, a
lényegre kérdez rá. Ilyen a költeményt indító hamleti kérdés is: „lenni vagy
nem lenni?” De a kérdések újabb kérdéseket szülnek, és a felvetett problémát
már nem lehet önmagában értelmezni, illetve önmagából kifejteni. Minden
összefügg mindennel, és ha a feltett kérdésekre kerek válaszokat szeretnénk
kapni, akkor végeredményben meg kellene fejtenünk egyetemes létünk titkát, de
ez átfogó világmagyarázat nélkül lehetetlen. Csokonai ezt a világértelmezést
mégis a felvilágosult klasszicista világmagyarázattól várja el, és a végső
igazságok megfogalmazásának közegeként a verset használja fel. De lehet-e a
lírai közlés célja az igazság? Mikor annak legfőbb célja csakis a szépség, az
esztétikum. Az igazság a tudományé. A felvilágosult klasszicizmus nem
differenciál, felfogásában egybeesik a szép és az igaz kategóriája: ami igaz,
az szép is, és ami szép, az igaz is. A gondolkodó Csokonainak rá kell jönnie az
utolsó nagy versekben, hogy a kortárs filozófia nem képes meghaladni a
materiális valóságot, ezért a költészet lehetséges és vélt idealizmusát
használja fel arra, hogy a valóság mögötti világba merészkedjék, eleget téve
annak a schilleri tételnek, miszerint: „Aki nem merészkedik túl a valóságon,
sohasem hódítja meg az igazságot.”
VÉGH BALÁZS