SZEMLE
Árnyék árnyéka
Albert Attila Forrás-kötete* három terjedelmes elbeszélést, vagy ahogyan az alcím feltűnteti, három kisregényt tartalmaz, amelyek ha nem is láncszerűen – tematikailag, formailag, effektusaikban szorosan összefonódnak. Tulajdonképpen folyamatosan, zökkenők és bökkenők nélkül végigkövethető mindaz, amit a könyvekben végig szokott követni a tisztelt olvasó. A Szemben veletek hőse főnöki szeszélyek és gépies üresjáratok között balanszíroz első munkahelyén, úgy tűnik, sikerrel, de végül persze be kell látnia, csak pirruszi győzelmeket arathat. Az Árnyék kereszttűzben (a címadó kisregény) ifjú hősével, akit kiemeltek a termelésből és most tisztviselősködik, szintúgy packázik ellenszenves főnöke, neki sikerül megőriznie integritását, önbecsülését, győzedelmeskedik, és megint csak nem érez semmilyen elégtételt. Győzni képes: diadal nélkül, és veszíteni tud: fájdalom nélkül. Talán szeret egy lányt, talán tőle lesz gyereke a lánynak, talán közönye közönyük miatt hal meg a lány, akinek groteszken tragikus vagy tragikusan groteszk halála talán megrendíti, talán nem. Az utolsó írásmű (X. ismeretlen ismerősei) a mozgalmi időkben játszódik, az illegalitásban bujkálni kényszerülő magas beosztású férfi beleszeret a menedéket adó házaspár lányába, de az anya is kiveti rá hálóját, majd a visszautasítását nem tudván megemészteni, feljelenti őt, de neki a kopók megérkezése előtt sikerül elmenekülnie. Ismételten elkerülte a végzetes kelepcét, illetve ép bőrrel kimászott belőle. Persze kétes értékű győzelem ez. Fel kell készülnie az elkövetkező zűrzavaros, félelemmel teli, esetleg kalandos napokra, hetekre.
Lepusztult kamasz/férfi-romantika – a kötet alaphangulata. A sivárság, az életbe nap nap után beáradó szenny, unalom, kiúttalanság elviselésének ösztövér könnyedsége. Aszkéta vagányság. Függetlennek és függőnek is nevezhető egzisztencia, tisztességesen soha végig nem szívott érzelmek, önmagát gúzsba kötő személyiség, s mindez valamilyen vad részegséggel elfedve, kiiktatva, ami nem tűnik fel a kemény tartás, a gesztusok szolidsága miatt. Találó a kötetcím, hiteles metaforája a mondandónak, hitelesen beszél a metaforáról: árnyékként követ minket az életet elszenvedő, megszenvedő énünk, és árnyékként áll mellettünk a gúzsokból megszabaduló énünk, akinek nyugalma sziklaszilárd, arca rezzenetlen, a sértések lepattannak róla. Bár árnyékát senki sem tudja átlépni, árnyékával azonosulhat. És miért ne választanánk a cowboy-természetű alakot, aki egészen más, mint párja, akiről keményen elfordítja tekintetét.
Ez a fejfordítás a könyv uralkodó mozdulataként emelhető ki. Tanulságos, utánozható gesztus, bár nyilvánvaló velejárója egyfajta szegényes rétegzettség.
Ami van, ami mutatott, ami feltárt ezekben az írásokban, az jól és hatékonyan funkcionál, megvan a helye, de amikor nem kapjuk el cowboyunkkal szinkronban a tekintetünk, akkor ellentmondásokra, sémákra és közhelyekre bukkanunk, olykor kesernyés szájízt okoz a cowboy-könnyedség.
Az alakok, mintha egy marxistának nevezett esztétika útmutatásait követnék, az általánosból lépnek elő, s a hiteles ábrázoláshoz előírt különösségüket a nagy sémáktól való eltávolodásuk szolgálja. De ez az eltávolodás nem elég ahhoz, hogy ne csússzanak vissza a megszokott kerékvágásba. Az elbeszélés hősei akarva-akaratlanul a munkásosztály képviselőiként jelennek meg.
A mélyben itt számtalan probléma bújik meg.
Tudjuk, hogy mifelénk milyen körülmények között, milyen leleményeknek köszönhetően került számbelileg túlsúlyba a proletariátus, tudjuk, hogyan lett a társadalom jövőépítő élcsapata, tudjuk, mennyi hazugság járt mindezzel, és itt leginkább arra a csábító aurára gondolhatunk, amelynek fölragyogtatásában az írókra tragikus szerepet osztottak ki. De itt nincs miért elmennünk ezekig a kérdésekig. Nem hiszem, hogy kérdésünk lehetne, hogy Albert Attila mit akart. Szellemes, izgalmas, gördülékeny és tanulságos könyvet írni, mi mást. És ez sikerült neki.
Egyébként is, maga a kritika sem kerülhette el a kor kelepcéit, a kelepcék korát. Eredendő feladata szerint a kritika teremti meg a teret, amelyben az írók művei kibontakozhatnak, a művek írói tevékenykedhetnek. De milyen teret?! Mivel mindenkinek egy és ugyanazon szólamban kellett megszólalnia, azok, akik megszólaltak, mert hát tenni akartak valamit, banalitásokba tévedtek, leszűkítették a teret.
Ráadásul a magyar kritikaírás, mert olyanok tradíciói, kiváltképp alkalmas volt a „szolgálatra”. „A lukácsi kritika méltányló kritika, a méltánylás pedig több az elismerésnél, magáról az ismerésről kíván tanúskodni, azt pedig elsősorban ráéreztetéssel, nem elemzéssel lehet elérni” (András Sándor). A leszűkített, egyszólamú méltánylás pedig mi más volna, mint kardéles ideológia.
A dolgok természetéből fakadóan, úgy vélem, most másfajta kritikaírás felemelkedésének lehetünk tanúi, amely talán nem tudhatja kellőképpen értékelni azt a fajta prózát, amit Albert Attila képvisel. Pedig olvasmányos könyvével tisztesen felzárkózott a maga táborában. Irházi nem tudott enynyire gördülékeny és olvasható lenni, Medgyesi Emese mélyrétegei olykor erőltetetten kerülnek a felszínre, talán csak Géczi A. János tud csiszoltabb, sejtelmesebb, izgalmasabb felütésű prózát írni, mint ő.
ISTVÁN MIHÁLY
* Árnyék kereszttűzben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991.