Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. december, III. évfolyam, 12. szám »
A jobb részt választani
Halála után egy évtizeddel Schöpflin Aladár valósággal mentegeti Adyt, amiért –
bár nagy volt benne a szenvedély, a magyar problémák iránti „politikai
gondolatvilágában roppant ellentmondásokat lehet megállapítani, amelyeket
lehetetlen kiegyenlíteni egy politikusnál, de könnyű kiegyenlíteni egy
költőnél”... Ejha, sóhajtana az ember, még mielőtt ilyen jól megvédik
Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi meg a többiek tisztánlátását és
tájékozódóképességét is a sok Mohács és Trianon közepette; itt, úgy látszik, a
költőnek nemcsak szabad, egyenesen kötelező – divatosan és finoman szólva –
hátrányos helyzetűnek mutatkozni azon az alapon, hogy tévedtem, túloztam,
sebaj, hát istenem, kicsit elkeseredtem, csupán ezért robbantgatok, hogy
építgessem vele a jobb nemzeti önismeretet... „Mert – folytatja a különben
minden tiszteletünket bíró mentegető – ha egyes verseiben mást, sokszor
ellenkezőt mond, mint amit más verseiben kinyilatkoztatott, akkor arra kell
gondolnunk, hogy az ellentmondó eszmék egy állandó magból sarjadnak, egy
szüntelenül izgatott lelkiállapotból. Ez benne a váteszi elem, ami szuggesztív
erővel hat, különösen a fiatal lelkekre, akiknek fantáziáját csigázza az állandó
erős felindulás lelkiállapotában élő költő tragikus látványa...” Mármost vagy
arra kell gondolnunk, hogy 70–80 év előtti eleink, ami a költészet
(be)fogadását illeti, a fejlettségnek valami fidzsi-tonga fokán állottak („...
akiknek fantáziáját csigázza az állandó erős felindulás lelkiállapotában élő
költő tragikus látványa” – mint szemléltető eszköz, egy ilyen tetszés szerint
közelebbiekkel, újabbakkal, még élőkkel helyettesíthető bohóc kétségtelenül
hatásos ötlet), vagy arra, hogy azóta bármi is esett a bennünket megelőző
nemzedékekkel s velünk, de legalább kinyílt a szemünk! Hát igen, ilyen helyeken
és pontokon ér össze és semlegesíti, oltja ki egymás dagadó keblén a
fáklyát nemzetfilozófiai és humorirodalmunk, lám egy-egy kor legjobbjainak
lapjain is. De ne menjünk bele Ady-konkrétumokba, úgyis elnyomhatatlan az
érzés: kortársai és túlélői között sokan, s persze néha maga a költő is – az
azóta végbement dolgok fényében –, már-már nyafogva ontják a panaszáradatot;
abban a fene nagy válságban van idejük és pénzük észre se venni, hogy megannyi
pózzal és gátlással küszködnek, a lezser girardi alatt ott a vaskalap, jó bő
határaik, fizikai, földrajzi és vájtfülűségi együtthatóik közepette szűknek
érzett keménygallérokkal birkóznak, melyek közül aztán számosat sikerült is
azóta levetkőzni. A pucérságig... „és tovább...”
A szóban is kifejezhető, eszményben megfogalmazható opciót azóta nem is igen
puskázza el senki: manapság már a Márták, a Máriák is többnyire kifejezetten a
jó részt választják, jó lóra tesznek, és mégsem mennek vele sokra. Nem csőd ez,
csak csapba. Semmi más nem kellene láthatóbba tételéhez, mint egyetlen
képernyőre hozni végre össze a show-t, ott a pokol tornácán: a
jószándék-deklarációk s az esélyek kánkánját. A szükségletek úgyszólván
változatlanul aktuálisak, sőt egyre égetőbbek. Nézzük csak, mi adott (volna)
súlyt, ésszerű erélyt egykoron (?) a személyes tehetségnek és
szeretetreméltóságnak, ha közérdekből éppen sírni akart a Kárpátok alatt:
„Kultúránk sorsát azok irányítsák, akikben magyarság és műveltség a legmagasabb
fokon egyesül...” Nosza. De biztosra vehetőleg nem ők fogják. Ezután se. Mert
az efféle – a fennálló cseles és piacos tesztek alapján, soha nem róluk derül
ki. Róluk rendszerint csak utólag. Miután állandó erős felindulásuk lelkiállapotának
látványán kiröhögte magát az osztály – avagy az osztály nélküli társadalom.
*
Vegyük például a kis Gy.-t, a szép hosszú életűt, ki szorgalmas, hasznos és
akadémikus is lehetett, nem csupán azokat a hebehurgya ifjoncokat, akik röpke
26 vagy 32 évig élhették át az átélendőket. „A legfeltűnőbb vonásai – írja a
Nagy Könyv –, hogy erős, elveihez és eszményeihez minden körülményben
ragaszkodó egyéniség, emelkedett erkölcsi felfogás, emberi és művészi
vonatkozásokban feltétlen becsületesség, lelki és szellemi kiegyensúlyozottság,
puritán életvitel. Esztétikai műveltségéhez s biztos ítélőképességéhez bátorság
és hajthatatlanság járul”... S mindez mit hozott a literatúra konyhájára: egész
munkássága valami iszonyú vehemenciával való ragaszkodás ahhoz a rövid, de
heves, számára is legfontosabb időszakban kialakult világfelfogáshoz,
világmegértéshez, normarendszerhez – egy hosszú életen át is ugyanahhoz! Nem
járt jobban, nem maradt többel, mint a rövid életűek: neki is egyetlenegy
meghatározó erejű valami kellett hozzá, hogy a maga részét aztán szállíthassa.
A részt. De hát az egészet, a nagyot, a valóban szétfeszítőt, melytől s melyben
úgyis csak dadogni lehet a résztvevőknek-részt vállalóknak, mert egyszer csak
eltűnik, nincs tovább az ettől eddig tartó pipacsutora, papucs, akadémiai
székfoglalás – ama egészet ki akarja, ki tudja, ki bírja átélni, átfogni,
át-ítélni? S aki netán igen, az mit is hagyna reánk; hogy szerinte mit ne
csináljunk?!
Igazán nem rejtette véka alá a kis Gy, a nagy B., a közepes R. sem, hogy
„megveti az elvtelenséget, a gyorstalpalást, az egyes szerzők hiúságát”, s
következetesen kárhoztatták, ostorozták a nemzeti hiúság tömjénezését is. Sőt
egyik-másik meg merte bírálni, támadni a tekintély és népszerűség bálványait
(ezt is módszeresen: míg Kossuth a kormányzó, trónfosztó; mikor Ferenc Jóska a
császár-és-király, abzug Kossuth-oz!)
De itt van R., aki bátran síkraszállt azokért is, akikben a közvélemény
lelkiismeretlenségének (értsd: rossz lelkiismeretének) áldozatait látta. Az
eredmény az lett, hogy „sűrűn szemére lobbantották egyoldalúságát, merevségét,
dogmatizmusát, zsarnoki hajlamait”... Jól van, ám a derűs P. esetében egészen
más a keverék, az ő képlete csupa szeretetreméltó mértéktartás, áhítatos
kegyelet a múlt, a megkérdőjelezhetetlen nagyság, egyáltalán a tehetség iránt.
Na, és akkor mi van! Akkor talán nem veszett el, veszett oda, veszett ki ez
vagy amaz? Először is a haza, aztán a dzsentri, a jobbágy, a kispolgár, a
nagypolgár, a proletár, a... Ki nem veszett el, s ki nem tűnt Taszítónak itt az
elmúlt 444 esztendőben? S még nem beszéltünk a jó- vagy rosszszándékú, az
idegesítően pedánskodó vagy sanda szándékú „mítoszrombolásról”. Arról, hogy
Szent Imre egyáltalán nem lehetett bakszűz, mert akkor ugyan mit keresett volna
egy vérbő vaddisznóvadászaton; hogy Petőfi nem szavalta azt és akkor és ott;
hogy Árpád apánk nem is jött be Vereckénél. Csak mégis bent vagyunk valahogy.
Azóta is. Nyakig.
Arra se igen tud választ adni, se a tudákosság, se a sznobéria: miért nyersebb,
nevetségesebb, faragatlanabb, gorombább, durvább, dúvadabb s egyáltalán
érdektelenebb egy magyar Don Quijote, a Besztercét ostromló gróf, mint
amennyire valaha is elpongráczistvánodhat egy angolszász „hidalgó” avagy
itáliai IV. Henrik, avagy akár egy francofónián hülyére csiszolt Miskin herceg?
Még a kisiklott vonataink s a földrengéseink se „úgy” mutatósak; s a szöktetési
kísérletek velünk mindig a Héttoronyban s nem a szerájban estek... Nyilván
ki-ki maradjon a helyén. Mert elefánt lenne a porcelánkereskedésben egy mediterrán
Ulenspiegel vagy egy skandináv Naszreddin Hodzsa is, hat még egy muzulmán
Falstaff!?
*
No de akkor most már mi az erény: a „mundiálista” (hm, de szép új ruha a régi
királyon!) l’art pour l’art következetesség, vagy a fészek-gondra való
fogékonyság; s ilyen alapon mi hiányzik kitartásunkhoz, kitelelésünkhöz mai
létértelmezésünkből, jellemkatalógusunkból, erkölcs-elixír-listánkról,
hitel-licitációnkról, lelki hadfelszerelésünkből? S egyáltalán hibáztassuk-e
tovább magunkat, vagy térjünk át a dicsekvésre; önostorozzunk vagy
önelégüljünk, mint ennek ellenére boldogtalan tőszomszédaink? „Cigány-népek vad
sihederje”, avagy ez se biztos, mert még a hibáink se a mieink kizárólagosan.
Mert életünk-sorsunk rákfenéi, úgy látszik, már a hosszúbékében (ha nem az
ógörögök idején – lásd hübrisz) ugyanazok, mint ma, a 45 évből
ébredőben-lábadozóban: hogy az éppen soron lévő, az mindig és csakis törpe
nemzedék lehet az aktuális nagy gondokhoz; hogy elvadult protekcióhajhászat
tölti ki, igazi cél helyett, a mindennapjainkat. Hogy bennünket rendesen bokán
se kellett rúgni, s máris vörös jeleket láttunk a Hadak Útján, ettől jött aztán
minden káprázat: tizennyolc és tizenkilenc, harmincnyolc és harminckilenc,
negyvennégy és negyvenkilenc, hogy mint gyakorlott viccmondók társaságában,
csak a számokat mondjuk be. Elég az, hogy számunkra folyton
jaj-de-elviselhetetlen volt valami a múltban; persze, attól függ, mihez képest.
Mélabúsan mondogatják: XY valahol Világos után, „az elnyomatás korában élte
legfogékonyabb éveit”... Ó, boldog elnyomatások, melyekből pár otthon, a
kastélyban passzívan ellenálló vagy vendéglői koszton leült évecske árán olyan
rugalmasan ki lehetett lábalni, ráncos csizmában, zsinóros mentében,
lelkiazértis-kokárdával! Valóságos gyöngykagyló-telep a múltunk, ahol térdig
felgyűrt gyöngyhalásznadrágban, fejükön rizsszalma csákóval gondos Caraffák és
Haynauk helyezték a megfelelő érzékeny pontocskáinkra a homokszemet, hogy aztán
csak úgy omoljon elénk, ámulni és tanulni nem győző utókor elé a tartás és
kitartás sok szabályos (lánc)szeme, mellyel a balsorsot burkolta be,
rendületlenül, szépen fejlett ezeréves önvédelmi ösztönünk. És van még képe
valakinek panaszkodni kifogásokat emelni?
Holott a vak is láthatja: hát nem igazolhatók-e a szakadatlan szükség helyzettel
azok az indulatok, amelyeknek forrása, hogy „a magyarság (a lengyelség,
szlovákság, románság, zsidóság, szerbség, szászság) sohasem érezhette magát
állandó életbiztonságban?” És nemde jellegzetesen és kizárólagosan magyar
(román, lengyel, japán, indonéz) kísértet, mely „más népeket nem gyötör, más
népeknél sehol sincs meg”, a nemzeti megsemmisülés „minduntalan felrémlő
gondolata”? – És amíg ezt el lehet hinni, hitetni – meg szabad-e állni könny
(és némi nemzeti alkohol, pálinka, rakija, cujka, vodka, whisky, szaké) nélkül,
hogy az éj homálya bizony nemcsak Nápoly és Nepál, Meggidó és Szidi-bel-Abbesz,
Vável és Vavilon, Krakkó és Helsingör, Eszék és Oszaka csipkés romjaira, de még
Kraszna Horka büszke várára is ráborul, bár a Cambridge-i, vatikáni, hradzsini,
de még a budavári Széchényi Könyvtárban is aztán még sokáig éberen és vidáman
égnek az olvasólámpák, nemcsak a nótabeli pásztortüzek és zavargómáglyák ott
messze, messze a kaliforniai Neo-Neanderthalban és a balkáni Basuto-Bunkóváron.
Itt valami gyönyörű szép program álldogál, várdogál, mint a piripócson pirosan
felejtett jelzőlámpánál a Trans Európa Express – és képtelen megvalósulni:
babból lepkévé válni, hogy mozdonynál súlyosabb dolgokat hóna alá kapva,
felszállhasson – mert maga a játékszabályokat termő történelmi idő nem tartja
be a játékszabályokat. Sőt, szinte túl látványosan veszi semmibe őket, semhogy
ki lehetne térni kihívásai elől. Miközben egyetlen esély, ha az emberben nagy a
szenvedély, többek közt a magyar problémák iránti, miközben „politikai
gondolatvilágában bizonyára roppant ellentmondásokat lehet megállapítni,
amelyeket lehetetlen kiegyenlíteni egy politikusnál, de könnyű kiegyenlíteni a
költőnél”...
LÁSZLÓFFY ALADÁR