Add fel. Add fel
Visky András: Hóbagoly. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., 1992.
A Hóbagoly tiszta hangja, látásmódja, élményköre, nyelv- és verskezelése elsősorban önismerete révén összetéveszthetetlen, a lét legmélyebb régióit öt érzékkel bejáró, tapasztalatait mindazonáltal maximális mértékben racionálisan feldolgozó, tehát gondolkodó költő kötete. Ecce homo! Ecce poeta! Ez Viskynél szinte tökéletesen fedi egymást; a költői én és az alkotó ember között alig van távolság, és ezt nyilván e karcsú, szép könyv elolvasása után mondom, hiszen még sohasem volt szerencsém találkozni a tárgyban forgó költővel, nem vagyunk hagyományos értelemben vett ismeretségben – itt kizárólag a szövegvezetés, vezetés és kezelés, a mondatok, mégpedig egy szintetizáló, szemantikai és szintaktikai kalandokba bocsátkozó ugyanakkor szolid és egyszerű mondattípus, az emblémarendszer keresetlensége, az ebből fakadó hitele és gördülékenysége, amihez egy fölhangolt képzettársító hajlam, és mondjuk, verbális harci kedvnek nevezhető játékosság társul, egyszóval a sajátos techné győz meg róla. Megérint. Kövétkezésképpen nélkülözhetetlennek érzem, hogy kerüljem azt a fajta kritikát, amely a mű sémákra építő, gépiesen összeállított oksági magyarázata, magyarórázás volna, amit cseppet sem tesz színesebbé a fáradhatatlan biografizálás.
A technére sok minden jellemző, hiszen Visky sok mindent tud és mer és tesz, sok mindenből építkezik: animisztikus tárgyi vizualitás és teremtő képzelet közös játéka ez a munka, amelynek – ezt nem túl gyakorta, de azért szokták jelzőként használni – személyesség az ihletője (és mi mindene). Érdekes, hogy a könyv elolvasásakor hogyan alakultak ki bennem azok a fogalompárok, amelyek az előző mondatba torkolltak: elvonatkoztatás – aprólékos miliőrajz, vakmerő átfűzések, pontosság, elvonatkoztatásra ajzott lényeglátás (ebben a Rába Györgytől kölcsönzött terminusban is benne van az ellentétpár) és végül: a lírai én finom félreállítása – izzó személyesség (itt már belsőleg is megszűnt az ellentétezettség, ez már a szintetizált konzekvencia terminusa, hiszen mi más volna az igazi személyesség forrása, mint a személytelenség komoly tapasztalata).
A személyességtől visszakanyarodnék az első bekezdéshez. Az efféle személytelen artikulációjú személyességből fakadó alázat kell ahhoz, hogy a szöveg ne hazudhasson, ne írjuk bele magunk, mondanivalónk, üzenetünk, hanem hagyjuk, hadd írja meg önmagát. Biblikus pillanat ez, a szó mészölyi értelmében. Egyszersmind feleslegessé válik, hogy a költő olyas dolgokkal foglalkozzék, amelyek egyfajta, mondjuk, halódó költészet (a cenzuralitás konjunktúrája alatt egykor virágzó) kelléktárát alkotják; és nekünk sem kell anyanyelvről, szolgálatról, felelősségről meditálnunk versszövegek értelmezésekor. Visky alázata persze nem vezet a szövegek túldimenzionált hegemóniájához, szép harc van itt a nyelv egyezményes és magukból oly könnyen kiforgatható elemei (jelei, betűi, szavai) ellen. És az alázat folyományaképp (visszakanyarodom ismét) a szöveg mindig azonos önmagával, nem ragadják el sem poétikai, sem politikai mozgalmak, azaz egy mozgalom hatása mégis érezhető, ám emez épp a személyesség és a szöveg autonómiájának hirdetője. A szöveg szabad kezet kap. A vers életre kel, elhatárolja a játék szent terét, a processzió első mozzanataként. Amikor kimetszi a varázslat keretét, rendet teremt, és elejét veszi bármiféle hivatkozásnak. Ebben a kívül levő dolgok is mintegy helyükre kerülnek – kívül vannak –, létrejön valamiféle szerkezet a strukturálatlanban, amely a továbbiak folyamán elbírálja a megszületett alakzatokat. Attól író az író, költő a költő, hogy eljut a nemtudás állapotába, amiben elkezdődhet az, aminek lennie kell. „A kudarc nagy klasszikusai!”
Akkor tehát (legkorábban itt) leírható: a Hóbagoly az önismeret könyve.
Az előző Visky-kötetek egyik kritikusa lírai fejlődésregényként emlegette, eszerint a mostanit egzisztencialista fundamentumú nouveau romannak nevezhetem, mégpedig épp az önvizsgálat mélységét és irányultságát, geometriáját tartva szem előtt, és ilyen értelemben következtetései is könnyen belesimulnak abba a gondolatba, mely filozofikusan annyit jelent, hogy felfedezem magam mint gondolkodó szubjektumot, pontosabban – ez a fontos! – mint a bennem rejlő abszolút szubjektum részesét, Önmagam gyökeréig hatolni, miként a régi mesterek tették (nem a tősgyökérig), drámaian, humorral, könyörtelen könyörületességgel.
Ami itt humort szül, az a fentebb szóba hozott rend. Rend van. Rend. Humor úgy teremt rendet, hogy a rendből magából, az eleve valóból indul ki. S ekképpen van alkalmatossága dolgainkra. Ami pedig a könyörtelen könyörületességet érinti, két történet nagyon idevágó, valahol maga Visky is idézi őket. Az egyik Rilkéről szól, akivel gyakran szokták őt eljegyezni. Rilke, így a történet, halálos beteg volt, nagyon szenvedett, iszonyú kínok közt, mégis visszautasította a felkínált morfiumot, úgymond azért, hogy sajátjaként élhesse át saját halálát. A másik hőse a skorpió meg a teknős. Egyszer egy skorpió át akart kelni a folyón. Megkérdezte az éppen arra járó teknősbékát, átvinné-e. Már hogyan tenném, hiszen ha te a folyó közepén meg akarsz szúrni, hová menekülhetnék? Ne légy ostoba, válaszolt a skorpió, akkor mindketten odavesznénk. Így aztán a teknős végül is kötélnek állt. Amikor a folyó közepére értek, beledöfött a skorpió. Haldokolva kérdezte a teknős: hogyan tehetted ezt? Mire a skorpió, maga is fuldokolva, így válaszolt mit csináljak, ilyen a természetem. Kik vagyunk tehát? (Ha már a rilkei rokonítás szóba került, az erdélyi költészetben Markó Bélát érzem Viskyhez közel állónak, a fiatalabbak közül, évjáratából, a közösen írt négykezesek okán is Tompa Gábort, mindenképpen közelebbinek, mint Kovács András Ferencet, aki az önismeret más, tán pessoai útjait választotta, vagy Egyed Emesét, aki egészen másféle funkciójú költészet művelője.)
Az önvizsgálat, vagyis az abszolút szubjektum idézett keresése vezet majd másokhoz is, mégpedig hatékonyabban nem a horizontális kapcsolat, hanem a vertikális geometriájú találkozás révén, a szó eredeti értelmében vett contemplatio által, ami a fenti irányok eredőjeként egyfajta oszcillatív, lebegő teret teremt maga köré. Önmagunkból kiindulva minden emberi megismerhető, és minden emberből kiindulva megismerhetők vagyunk mi magunk; miközben mi magunk, akár mindenki, és mindenki, akár önmagunk, a bizonytalanságig, az abszolút szubjektum álmodta lét s a létezést nyert álom lebegő és mégis megfellebbezhetetlen világába tartozunk, ahol jelenünk a megismerendő szubjektum aktuálisan épp behatárolható része csak. Arról kellene beszélni tehát, ami önismeretünk tárgya: magunkról. Legalábbis arról a képről, amely ezekben a versekben megmutatkozik. A vers szabad kezet kapott, azt mondta el, amit látott. Úgyhogy ideje föladnunk valamit, hogy végre elkezdődhessen, testünkön keresztül, aminek lennie kell:
 
Kis Visky-tükör
legyőzettetni nagy esély nekünk,
milyen
otthontalan, ki a világból otthont
hasított magának, s tetővel vakította
meg az eget.
Állunk s roppant terhünk ez.
az leszel, aki voltál, akik mások voltak,
és a gének olvasztótégelyében egymásba
vegyültek, hogy légy, az leszel, aki vagy.
feléd megyek és egyre
távolodom attól, amit kimondanék,
megyek, megyek, az ideiglenesség
testemre kövült ruháit mindhiába
tépik rólam az ágak, az erdők, a
patakok.
új életek tekintenek ki belőled, fölemelkednek
a létezés vörös párkányáig s aláhullnak.
mily nehéz gyöngének lenni s nyitottnak
mikor az idő végtelen havára lépsz!
ami most vagy,
töredék csak: az innenben érzed meg a
távolt, egy napernyő alatt ragyogó női
arcban, amelyben semmi sem teljes még,
s ezért tökéletes.
egy lehetsz csak, mielőtt
a mindenség lennél.
amit elmondasz, az csak
ítélet. nem madár, nem fű, nem kő, nem
égbolt. megtörsz mindent, mielőtt
felmutatnád, s az érintés már csak
emlékezet.
rajzolj
életjelt. szabad kezet adok neked.
szép, szabad kezet. a papír felett,
mint egy madár. és nagyon közeli, mint
egymáshoz a kövek. négyréthajtva tedd
borítékba. és add fel. add fel.
ISTVÁN MIHÁLY