ÍRÓK ALBUMA
Van egy fénykép bennem!
Kedves Barátom!
Mosolygok, meg kuncogok a bajuszom alatt mindannyiszor, amikor szemtől-szembe találkozom az alkotó ember hiúságával. Legyen az illető a mindent megváltó deszkák királya, királynője, avagy föstő, poéta, hegedős satöbbi. Megmosolygom őket, amiért oly nagyra, nagyobbra tartják magukat a jegenyéknél. Megmosolygom – nem bántóan, csak úgy befelé, magamnak – fontoskodásukat, ahogyan igyekeznek elhitetni másokkal, hogy ők nem akárkik.
Ezek után kezdjek el kotorászni a fényképek között? Irántad való tiszteletből és sokéves barátságunk jogán mégis az igenre hajlok, és a Látóval szemben is adósnak érzem magam. Bizony néhány elpostázatlan boríték a lelkiismeretemen szárad. Ezúton is elnézést kérek a fiúktól.
Lássuk hát azt az albumot! Először is: nem készült rólam fénykép csecsemőkoromban, így nem tudom neked elküldeni, sem elmesélni, hogy szép és jó gyerek, illetve égetni való és ronda kölök voltam. A legelső fényképem – amiről tudok, és amin én is rajta vagyok – egy Szállásnak nevezett domb tetején készült, szülőfalum határában. Éppen szánkózunk. Első osztályos vagyok. A játék hevében öltözékem igencsak colonkos. Tanító nénink is rajta van a képen. A Küküllő mentéről került szülőfalumba (Tótiba). Mivelünk kezdte oktatói pályafutását. Két év múlva elment, s egy másik tanító néni folytatta okításunkat. Őt Drágos Évának hívták, ma Barabás Éva, és még mindig szülőfalumban tanítóskodik. De ez már egy másik fénykép. Éppen valami kultúrversenyen ropjuk a csárdást és énekeljük teli tüdőből a „Tíkot fogtam megölőre...” kezdetű népdalt. Ma is szívesen elénekelem borozgatás közben. Van egy fénykép bennem, s mert nem kattant el a fényképezőgép akkor, megörökítem szavakkal. Harmadik osztályos vagyok, ősz van, késő délután, már-már este. Éva tanító néninket valamiért helyettesíti az iskola igazgató tanítója, Krisztik János. Nem tart rendes órát, hanem megáll a katedra sarkán, és szálegyenes tartásban, dübörgő férfihanggal szavalni kezd nekünk. Szaval és sír. Mi nebulók – tizenheten – síri csendben hallgatjuk. A döbbenetet nem az elhangzott versek hatása, hanem a férfisírás váltotta ki. Már a tizennyolc, talán a húsz évet is betöltöm, amikor sikerül megfejtenem a férfi sírós titkát. Akkor Tompa Mihály A madár, fiaihoz és A gólyához című verseit szavalta el nekünk János bácsi. Az időpont pedig 1956 novembere. Innen datálom első találkozásomat a verssel, a megrendült férfinak köszönhetően, akiről apám egyszer azt mondta, hogy őt nem lehet megelőzni köszönésben.
Van egy fénykép, ha megvan, miként az előbbiek is, anyám kazettájában kellene lennie, amelyen egy tölgyfa ágai között feszítek kopaszon. Osztályfőnöknőm, Rittner Erzsébet köpködésért büntetett és nyíratta le a hajamat. Akkor már nyolcadikos és margittai középiskolás diák vagyok. Kisvárosi diákoskodásom idején több ízben lencsevégre kaptak, de ezek nem igen emlékezetesek. Különben is annyi gyomor-remegésben volt részem akkoriban, – részint a matek órák, részint a plátói szerelmek miatt –, hogy alig akad kellemes emlék, ami szóba jöhetne. Talán a sport (atlétika, kézilabda, foci), a két-három osztálytárs-cimbora és a képzeletbeli utazások...
S máris mundérban feszítek valahol Olténiában, Caracalon. Újoncként, első eltávozáskor mindjárt a fotográfushoz rohanunk. S katonásan, váll váll mellett bámulunk hóttkomolyan a lencsébe. Vannak katonatörténeteim, miként nagyapámnak is voltak, de azokat az unokáknak tartogatom, feltéve, ha lesznek unokáim, és engem sem szólít magához időnek előtte az Úr...
Én itt abba is hagynám már ezt a fiktív albumlapozgatást, de te bizonyosan nem érnéd be ennyivel. Folytatom. Mit tehetnék? Hatvanhat őszétől a váradi fényképészeké vagyok. Felhőtlen három év. Tanulás, barátok, szerelmek. Amikor vége, és zsebembe a diploma meg a kihelyezés Zilahra, már túl vagyok az első nyomdafestéket látott verseken. Másfél év Szilágyság, nyakig vagyok a szakmai mélyvízben. Amatőr fotográfiák, amint kollégák között eszem-iszom a Meszes lábánál, vagy rajztábla fölött töprengek, illetve szépasszony karjaiban. Ez alatt önkezűleg „átkeresztelkedem”, hogy ne bosszankodjon Szilágyi István Kolozsvárott miattam.
A Forrás-kötetem hátlapján látható fényképen kézzel-lábbal hadonászok. A pillanatfelvételt Varró György készítette rólam Varga Gábor akkori legénylakásában. Lakás, helyszín, ahol ’72-től évtizeden át Ady-köri tervezgetések, viták, tivornyák, házkutatások, ilyesmik történtek.
Az 1-es számot viselő mellékelt fotón éppen volt középiskolai tanáromnak, Both Istvánnak dedikálom első könyvemet. Ez valamikor ’75 októberében történt. Emlékszem, megfájdult a kezem a sok aláírástól. De mit számított az. Akkor én ottan úsztam a népszerűségben. Most, ahogy hetedik kötetemet osztogatom ingyen (csakhogy vigyék, a kiadó úgyis kínjában könyvekkel honorált), mégiscsak irigykedve gondolok kezemnek akkori fáradására.
A 2. számú „sztárfotó”, ha jól emlékszem, ’82 őszén készült. Tóth Karcsiék alagsori lakásában éppen Sall Laci lagzija zajlik körülöttem. Kicsit rájátszom a grimasszal, de bevallom, kótyagos-nótás a kedvem. A helyszínről még annyit Ady-körök meghosszabbításaként sok-sok késői közös órát töltök el ott a házigazdáékkal, s barátaimmal. És mégis: halvány sejtelmem sincs arról – a jó konspirálásnak köszönhetően –, hogy ott szerkesztik az Ellenpontokat.
A 3. fotón, ’86 nyarán, Nikolits Árpád hétvégi házának udvarán vagyunk, Anton. A bogrács kavargatója Tolnay Tibor, a szakértői figyelés mestere Laczó Gusztáv, középen jómagam sötétlek a pálinkás üveggel. Gondtalan két nap röppen el ott halászással, semmittevéssel s a sóvárgással, hogy egy hajítással odébb, a határsáv túloldalán valami más van.
A 4. fényképen, amottan a drótkerítés mögött, éppen a teniszpályát locsolom. Sok-sok feszültséget vezettem le az elmúlt 18–20 esztendőben azzal, hogy igyekeztem visszaütni a labdát. A legszebb, s egyben a legnehezebb sport, amit én valaha is kipróbáltam. Sajgó izületeim miatt jó éve már, sajnos, szegen lóg a teniszütőm. Akkori teniszpartnereim pedig ma Németországban, Svédországban, Ausztriában karácsonyoznak.
Végezetül, az 5. képen otthonomban vagyok gyermekeimmel. Lányom a könyvespolcot, fiam a labdát fogja. Talán jelképes is e felvétel mirólunk, a mi kis családunkról, hiszen lányom a könyvek, fiam pedig a labda szerelmese. Közöttük én is-is. Anyjuk (a feleségem) valamiért kimaradt a képből. Azóta – egy éve – már csak sírhantjánál lehetünk négyesben.
Barátom, itt leteszem a pennát, jól tudod, nem kenyerem a hosszú beszéd. Szándékosan kerültem az irodalmat, mint témát. Szerintem művelni kell és nem magyarázni. Művelni, de nem minden áron. Akár abba is hagyható. Semmi pánik. Nem igaz?
Barátian ölel:
GITTAI PISTA
Nagyvárad, 1992. december 3-án.
 
1.

2.
                      Gittai István
 
       3.
5.
                
4.