Lászlóffy Csaba
A hely üzenete
Székely János emlékének
Világod mint áll, látod. (De min áll
– ha ellenséged örvényhez taszít?)
A nyílt bajokkal a legbiztosabb
dacolni! – leckéd, Brutus, jól tudom;
mindazonáltal neked sem maradt
más kiút, minthogy: „Élj boldogul, Strato.”
Kutyaszorítóban nem ölti rád
mosolyát csak a veszély. Jobb hát önként
megugrani? (mielőtt még a nyelv
élted történetét bezárja) –
Ringyolkodásra csábító-kábító
idő: a halál puha mása!
Kint a
Quattrocento őrsisakja alatt
csak fertelmes kopaszság; utánzásból
tengők – mint meddő lélek –; ez legyünk?
(Közben a farkas lopakodva a
csontváz-mezőn biztos célja felé
közeleg – ne várd el, hogy ahová lép,
kifecsegjék az idegen kövek.)
Különben is! pipogya, aki megfut
a rápazarolt gyilkos kegy elől.
Apád, bátyád után a csüggedés
varangyos mérge lealacsonyítna
a silány porig. A lemondás vára
helyén csak szavak törmeléke. De
a romlás szertelen bár, soha nem
temetkezhet beléd jeltelenül.
Szoros tilalmat tűrni tétlenül
végzetes veszteség: mikéntha benned
a világ egyensúlya szűnne meg
Hajhagymanövesztővel nincs amit
halott szőlőtőkéid közt keress.
Hányadik kakasszóig iddogálva
tompíthatja a mámor a tüzes
agyvelőket? A kopjafák is földre
hajolnak, de a veszteség, amely
az élőket sújtja, sokkal nagyobb.
A nyomor csípése tán élesebb;
a téboly tompán győz, gyanútlanul.
Gondolj a történtekre, jobb felem,
ha lesz időd – s ne mondd, hogy zápult elme
kórsága küzdeni az elfelejtett
dolgokkal.
A viszonylagos nyugalmat
vagy őrületet a hely szabja meg.
Fáradhatatlan borongás. Okát
ne kérdezd. Testem tűrése is hagyján.
1992. XI. 8.
Hiányzik Mozart
Ki se kell mondani az ürességben.
A száj csak árnyék, láthatod a félhomály
hódítását a láztalan, rég
lecsillapult kedélyű arcon.
Megállapodott esték, zárkózottság
patinázott ezüstjére áhítozók;
ujjongás lenge kis huzata sem
fut át a szobán, a szíven – a vágy egy
új könyvcím, egy simogatás után
Sebhelyes fal, a hámlások helyén
csupa sejtelem; kívül és belül
a néma borzongás, mint láthatatlan
kaszáspók lábak képzete. Kopárság.
Valami dallam után kutat a fül,
mintha megérezte volna, hogy
tovább sötétül, hóhullásban is.
1992. XI. 10.