Önéletrajzok kora
történeti-poétikai kísérlet
„Pillanatok, amikor olyan csend lesz – bennünk és körülöttünk –, hogy a világ szerkezetének titkos ketyegését véljük hallani.” (Márai Sándor)
E pillanatokban szubjektív reflexiók. Amikor önálló lesz a csend. A lárma ellentéteként. Lárma és mozgás kint – csend és mozdulatlanság bent. A lármában hallható a csend. A mozgásban látható a mozdulatlanság. Csendben -mozdulatlanságban felsejlik a világszerkezet titkos ketyegése. Irodalom lesz belőle. Rokon műfajok széles skáláján. Szinte domináns az utolsó évtizedekben. Erről e kísérlet.
A jelenben főként napló, emlékirat, önéletrajz. A múltban vallomás, levél, aforizma is. Formák a hagyományos műfajfogalmak között. Megszokott kategóriákkal megközelíthetetlenek. Vagy inkább megközelíthetők, de meghatározhatatlanok. Mert mindegyik bármelyik lehet egyszerre. És természetesen egyik sem. Ugyanis történés, azaz epika is; de nemcsak az. Reflexió, azaz líra is; de nemcsak az. Választáskényszer, azaz dráma is; de nemcsak az. Didaktikusan kibogozhatatlan műfajegyüttes. Csak önmagában értelmezhető.
Előzményként csak két korról. Talán segít valamit. Nem közelítő példa, csak távoli párhuzam.
Róma a hanyatlás küszöbén. Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius. Fanyar udvaronc, tanító rabszolga, meditáló császár. Erkölcsi levél, szóbeli életbölcselet, elméleti töredék. Ahogy az én értelmezi és őrzi magát a nemsokára megingó világban. Kései utójáték hozzá Ágoston – a hit születésének lélektani kalandregénye. És Boethius – az életlehetőséggé lett bölcselet egyetlen menedéke.
Franciaország a nagyság küszöbén. Pascal, La Rochefoucauld, La Bruyére. Magányos janzenista, keserű arisztokrata, okos polgár. Teológiai töredék, morális aforizma, metsző jellemrajz. Ahogy az én meghatározza és körülhatárolja magát a nemsokára megváltozó világban. Közvetlen környezet hozzá Retz – az arisztokrácia megtöretésének krónikája. És Saint-Simon – Versailles légkörének kíváncsi-áhítatos apoteózisa.
Szerzők és műfajok, lelkek és formák az elmozduló világban. Az én a mozgásban lévőt akarja megérteni, az elillanót elsajátítani. És persze magát megérteni a mozgásban lévőhöz viszonyítva, meghatározni az elillanóra tekintve. Hogy valamiképpen kiegyezhessen a világgal. Legalább vizsgálhassa a harmónia lehetőségét. Amikor még nincs időbeli távlata, hogy külső folyamatként ábrázolhassa. Amikor túl erős a nyomás, hogy belső folyamatként reflektálhassa. A világot rakja össze, töredékekből, ahogy közvetlenül tapasztalhatja – potenciális epika. Mindent önmagára vonatkoztat, mérceként, ahogy közvetlenül reflektálhatja – potenciális líra. Legalábbis hagyományos fogalmakban. Amelyek – többé-kevésbé – érvénytelenek.
Gondoljunk csak az utolsó évtizedekre. Ahogy megírattak vagy ismertté váltak. Persze, más formában, minőségben és hangsúlyokkal. Csak példaként. Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Déry Tibor Ítélet nincs. Vas István: Nehéz szerelem; Miért vijjog a saskeselyű? Ignotus Pál: Csipkerózsa. Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig. Faludy György: Pokolbéli víg napjaim. Cs. Szabó László önéletrajzi esszéi. Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Meg Balázs Béla, Füst Milán, Márai Sándor naplói. És még folytatható a sor. Ezekről e bátortalan átgondolási kísérlet.
Kronotoposz
„A Szózatot újra kelt írni. Még így tanultuk: «A nagy világon e kívül nincsen számodra hely...» De a valóság ez: A nagyvilágon kívül nincsen számodra hely. Az «e» betűt el lehet hagyni... Négy rekettyebokor sárgul a parkban... De biztos, hogy «rekettye», ami sárgul? Taxival a könyvtárba. A magyar értelmező szótár megnyugtat: igen – még mindig –, rekettye.” (Márai Sándor)
Száműzöttséget, otthontalanságot revelál a lelki létben a Szózatból kihagyott „e”. Meg röghözkötöttséget, otthonosságot a nyelvi létben a rekettye-rémület. És persze az emlékezetvesztés-emlékezetmegőrzés dilemmáját is. Ez az érzelmi-gondolati kiindulópont.
Elhelyezhető időben-térben az „e” kihagyása és a rekettye azonosítása? És persze a műfaj körülötte? Mihail Bahtyin jön segítségül. Híres fogalma, a kronotoposz. Idő-tér az epikában. Főként a késő antik, görög és latin regényben. Koherens epikai világ, elbeszélői univerzum az idő-tér kozmoszában.
A bomló antikvitásról van szó, a hellenizmus világáról. Időben: a távoli történeti háttérben a klasszikus görögség mikrovilága. A közeli történeti háttérben a római birodalom makrovilága. Térben: tágabb értelemben az egész mediterráneum. Szűkebb értelemben Itália, a görög félszigetek, a Közel-Kelet. Három műfajvariáns is létrejön. Próbatételes kalandregény, hétköznapi kalandorregény, életrajzi regény. Fő motívum a kaland, fő színtér a tenger. A kaland színtere. Itt bontakozik ki a poétikai törvényekhez szigorúan igazodó epikus-masinéria. Ellenállhatatlan szerelem, zord szülők, súlyos bonyodalmak. Menekülés, kalóztámadás, elrablás, tetszhalál. És kijelentő módban: visszatérés, megbékélés, megtalálás, feltámadás. A mozgatók külső erők. Emberi gonoszság és szeszélyes véletlen. Létrehozzák az otthonosság és otthontalanság dilemmáját. Mindemögött gyors cselekmény a változó, de körülhatárolható térben, a változatlan, nem mozduló időben. Mert a szereplők cselekszenek, és helyüket változtatják. De cselekszenek, és lényüket nem változtatják. Azok maradnak a végén, akik voltak az elején. Tény, hogy megállták a kalandregény próbatételét – az elrablásból megtalálást, tetszhalálból feltámadást csináltak. Elnyerték az önazonosság tétjét.
Mindezt rávetítem a potenciális epika és líra vizsgált, laza együttest alkotó műfajvariánsaira. Keresvén e formavonulat kronotoposzát, idő-terét. Koherens vagy nem koherens, epikai vagy nem epikai világát, elbeszélői vagy reflexív univerzumát az idő-tér kozmoszában vagy káoszában. Persze nem erőltetve. Mert úgysem lehet pontos. A megvalósulásban nagy a minőségi különbözőség. A logikai-műfaji elrendezéshez kevés az időbeli távlat. És e műfaji fogalmak nem is veendők egészen komolyan. Csak közelítenek és elemeznek, nem megragadnak és meghatároznak.
A század első feléről van szó, Közép-Európa világáról. Időben: a távoli történeti háttérben a tegnapelőtti Monarchia mikrovilága. A közeli történeti háttérben a tegnapi Duna-medence mikrovilága. Térben: tágabb értelemben kisállamok övezete birodalmak között. Szűkebb értelemben Magyarország és az utódállamok. Három műfajvariáns is létrejön. Irodalmi napló, politikai emlékirat, önéletrajzi regény. Fő motívum a menekülés, fő színtér Európa. A menekülés színtere. Itt bontakozik ki a történeti-poétikai törvényekhez szigorúan igazodó epikus masinéria. Ellenállhatatlan begyökerezettség, zord körülmények, súlyos bonyodalmak. Menekülés, politikai kalózok, elüldöztetés, majdnem tetszhalál. És kérdő módban: Visszatérés? megbékélés? Megtalálás? feltámadás? A mozgató külső és belső erők. Politikai gonoszság és lelki ellenállás. Szeszélyes szükségszerűség és erkölcsi hajthatatlanság. Létrehozzák az idegenben az otthonosság és otthon idegenség-dilemmáját. Mindemögött gyors cselekmény a változó, de körülhatárolható térben, a változó és mozduló időben. Mert a szereplők cselekszenek, és helyüket változtatják. És cselekszenek, és lényüket változatják, vagy nem változtatják. Azok vagy nem azok maradnak a végén, akik voltak az elején. Kérdés, hogy megállták-e a menekülésregény próbatételét – az elüldöztetésből megtalálást, a majdnem tetszhalálból feltámadást csináltak? Elnyerték vagy elveszítették az önazonosság tétjét?
Ám ez csupán elméleti metafora. De annak talán elviselhető. Menekülésben, politikai kalózokban, elüldöztetésben, majdnem tetszhalálban több változat. Lehet szó tényleges, messze lendítő emigrációról. És jelképes, magába húzódó emigrációról is. A leglényegesebb a centrifugális történelmi erő. Amely kivet az eredeti keretek közül, és megindítja a történeti-poétikai törvényekhez szigorúan igazodó epikus masinériát. Mi jön létre e modern kronotoposzban idő-térben? Miféle etikai és esztétikai minőség? Ez a vizsgálódás további tárgya. Megmaradva a választott példák szűk, de reprezentatív keretében.
Ítélet Nincs
„Az igazi feladat mégsem a túl-élni, hanem a magaméváélni az időt... A «láger-irodalom». A háborúban, a hitleri és sztálini haláltáborokban az emberek azzal az akarattal éltek, hogy «túl kell élni». Ha vége a lágeréletnek, kezdődik valami «más» ... Ezért érdemes volt minden nap. minden órában mozgósítani az utolsó maradék energiákat. Ma ez másképpen van. Nincs mit «túlélni». Nem látni az alagút végét. Ez nagy különbség.” (Márai Sándor)
Vallomás az emigránslét alagútjából. „Túlélésen” túl. A magáévá élés a dilemma. Ez pedig ítélkezés kérdése is. Nem maga, hanem ama bizonyos centrifugális erő felett. Ami az eredeti keretek közül kivetette. Dokumentálás vagy ítélkezés? A műfaj meghatározó etikai-esztétikai válaszútja. Aki csak túlél, csak dokumentál. Aki magáévá él is, ítélkezik is. A magáévá élő megállta a menekülésregény próbatételét. Önmaga maradt. Megnyerte az önazonosság tétjét.
De mikor és hogyan működik ama bizonyos centrifugális erő? Három és fél lépcső is kibontakozik. Csak nagyon röviden.
Először: ’19 és ami utána következik. Kivetette a műfaj kronotoposzába Károlyi Mihályt és Balázs Bélát. Másodszor: ’38–39 és ami utána következik. Kivetette a műfaj kronotoposzába Ignotus Pált, Fejtő Ferencet, Faludy Györgyöt, Szász Bélát. Harmadszor: ’47–48 és ami utána következik. Kivetette a műfaj kronotoposzába Márai Sándort és Cs. Szabó Lászlót. És ami ’19 és ’39 között történt, itthon zárta be a műfaj kronotoposzának egy bugyrába Déry Tibort és Vas Istvánt.
A három és fél lépcső, ami kibontakozik, a század magyar történelmének három fordulópontja. Persze negatív fordulópontja.
Először: ’19-ben és abban, ami utána következik, elvetél ’18 ősze. Eltorzul és megtoroltatik. Ez ’48 és ’67 befejezésének első meghiúsulása. Másodszor: ’38–39-ben és abban, ami utána következik, ráborul az országra a nácizmus árnyéka. A tét a nemzeti lét fennmaradása. Harmadszor: ’47–48ban és abban, ami utána következik, elvetél ’45–46. Eltorzul és megtoroltatik. Ez ’48 és ’67 befejezésének második meghiúsulása. Ráborul az országra a bolsevizmus árnyéka. A tét a nemzeti lét fennmaradása.
Íme a külső és belső erők, politikai gonoszságok és lelki ellenállások, amelyek kibontakoztatják a történeti-poétikai törvényekhez szigorúan igazodó epikus masinériát. A menekülésregény működtető elveit. Benne az idegenben otthonosság vagy otthon idegenség-dilemmájával. És a nagy kérdéssel: hogy a hősök megállták-e a menekülésregény próbatételét. Elnyerték vagy elveszítették az önazonosság tétjét?
Előbb azonban még valami ama bizonyos centrifugális erőről. Ami kivet a műfaj kronotoposzába. ’45–’46-ban felvillanó illúziók. Az újabb elvetélés, eltorzulás, megtoroltatás, meghiúsulás – valamelyest – késleltetett. E késleltetésben rövid, de erős centripetális erő. Hazahozza az első lépcsőből Balázs Bélát és Károlyi Mihályt. A másodikból Faludy Györgyöt és Szász Bélát. De – ez is hozzátartozik a menekülésregény kronotoposzához és történeti-poétikai törvényekhez szigorúan igazodó epikus masinériájához – Balázs Béla meghalni jön haza. Károlyi Mihályt végleges emigrációba űzi a második elvetélés és meghiúsulás. Faludy Györgyöt és Szász Bélát pokoljárásra kényszeríti a bolsevizmus országra hulló árnyéka. És ama bizonyos centrifugális erő negyedik lépcsője veti ki őket újra a műfaj kronotoposzába.
Adódik néhány poétikai tanulság. Beáramlik a műfajba egy ismeretlen tényanyag, eladdig fel nem tárt világok üzenete. Csak példaként Károlyinál az arisztokrácia soha nem ábrázolt mikrokozmosza. Ignotusnál a fehér terror közvetlenül átélt légköre. Fejtőnél a párizsi emigráció intellektuálisan feszült atmoszférája. Dérynél a nagy kortársak remekbe szabott arcképsora. Faludynál és Szásznál a politikai alvilág pszichofiziológiája. De talán nem ez a leglényegesebb.
Inkább a kor kikényszerített poétikája. Amelyben nehéz nem önéletrajzot írni. Külső-belső számadás a történtekről. A nagyepika dimenzióin innen. A puszta életanyag első formálásában, az énnel mint vonatkozási ponttal. Bahtyin próbatételes kalandregényének mintájára: próbatételes menekülésregény. Első szinten dokumentálja a történelemben való túlélést és megmaradást. A dokumentumban ítélet nincs. Második szinten ábrázolja a történelemben való azonosnak maradást és magáévá élést. Az ábrázolásban ítélet lesz. A kettőben együtt a próbatételes menekülésregény megállt próbatétele. Ez pedig már a műfaj etiko-esztétikája.
Ítélet Lesz
„Miért «ír» egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek – de mit? Személy szerint, néha azt hiszem, ezt: tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki vagy valakik az élet eleven, természetes rendjéből Rendszert akarnak csinálni. Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi Rendszer –, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondni, amikor «írtam».” (Márai Sándor)
Ama bizonyos centrifugális erő, ami kivetett a műfaj kronotoposzába, méghozzá három és fél lépcsőben, rendszerből jött. Politikai rendszerből, ha változtak is az előjelei. Az író tiltakozik, amikor ír. A tiltakozás pedig ítélet. Ott a mű második szintjén. Ahol a történelemben való azonosnak maradás és magáévá élés ábrázoltatik. Ítélet Ibsen értelmében: költeni, ítéletet tartani önmagunk felett. Először az én saját etikai ítélete önmaga felett – a megmaradás kérdésében. Másodszor az utókor esztétikai ítélete a mű felett – a megformálás kérdésében. Még egyik ítélet sem rögzíthető. Ezért csupán három adalék a másodikhoz.
Előzmények valamelyest eligazítanak. Önéletrajzok a két háború között. Szabó Dezső, Kassák Lajos, Márai Sándor. Kispolgárrá deklasszált kisnemes a szülővárosban, kollégiumban, Párizsban. Építi útját a „bölcsőtől Budapestig”, negyvennyolcas reminiszcenciáktól fajvédő vallásalapításig. Művésszé avanzsált mezítlábas a szülővárosban, vándorúton, forradalomban. Építi útját Érsekújvártól Budapestig, szubjektív lázadásoktól avantgárd mozgalmakig. Világpolgárrá fejlődő felvidéki patrícius a szülővárosban, vándorúton, nagyvilágban. Építi útját Kassától Párizsig nemes tradicionalizmustól exkluzív irodalmiságig. A három példából valami világos. Nevelődési regényről van szó, önéletrajzi nevelődési regényről. Benne némi harmónia vagy kiegyezés ígérete. Én és világ egymásból építi önmagát és a másikat. Ám ez csupán kontrasztként szolgál. A vizsgált műfaj kronotoposzában nem születhet nevelődési regény. Benne harmónia helyett diszharmónia, kiegyezés helyett konfliktus. Én és világ egymásban rombolja önmagát és a másikat. Nem felépítés a tét, hanem önmagának maradni egy tűrhetetlen világban önmagának maradni és magáévá élni. Ami már megítélés. De nem formál nevelődési regényt inkább erkölcsdrámát.
És a műfaj anyagának kronotoposza innen van a nagyívű, hagyományos megformálhatóságon. Edmond Goncourt naplója jut eszembe Párizs 1870– 71-ben. Egy nagyregény matériája. Az ostromlott város vergődéséről és a kommün véres színjátékáról. De nem íratott meg a szenvedő közelségben. E műfaj kronotoposzában is véres-sáros-könnyes életanyag első, alig-formálásban. De benne egy műfajskála csírája lehetőségként kibontakozik. Rákóczi klasszikus hagyományából veszem a példát. Emlékirataiban e szabadságharc vezére külső odisszeája. Vallomásaiban a janzenista istenkereső belső üdvtörténete. Az emlékirat objektivitása és a vallomás szubjektivitása között kirajzolódó sor. Károlyi emlékirata a legkülsőbb legobjektívabb, Márai naplója a legbelsőbb-legszubjektívabb póluson. Az elsőhöz közel Déry és Vas felvilági majdnem-nevelődési regényei és majdnem-korrajzai. A másodikhoz közel Szász és Faludy alvilági majdnem-vallomásai és majdnem naplói. A középen Ignotus és Fejtő az önéletrajzi regény csíralehetősegeivel. És persze mindegyikben a dokumentálás és ábrázolás, az „ítélet nincs” és „ítélet lesz” más-más arány- és viszonylatrendszere. Ám mindebben már felsejlenek a kényszerű szisztematizálás törvényszerű túlzásai.
Végül felmerülhet egy meggondolás. A műfaj kronotoposzával kapcsolatban. Talán nemcsak az elégtelen történelmi távlat következménye: hogy innen vagyunk a nagyívű, hagyományos formáláson. A közvetlenebb reflexió szférájában. Talán nem a legfontosabb, hogy együtt az anyag. Majd leülepszik, és nagyívű, hagyományos formálásra vár. Epikaira vagy drámaira. Másról is szó lehet. Nagy mítoszok válsága után. Megkérdőjeleződtek az önmegvalósítás, önfelszabadítás, történelemátalakítás, evilági üdvözülés nagy mítoszai. Amelyek a nevelődési regényhez megadták a történelmi távlatot, az erkölcsdrámához a világnézeti alapot. Nincs nagy, közös mítosz. Csak kis, egyéni mítoszok vannak. Nagy, közös mítosz bázisán nagy, közös érvényű elbeszélés. Kis, egyéni mítosz bázisán kis egyéni érvényű elbeszélés. És éppen e váltás tünet értékű termékeit vizsgáljuk. A jövő fontos műfajvariánsait – legalább csíraformában. Mindez persze nem lehet esztétikai ítélet. Csak némely esztétikai meggondolás küszöbe.
Egy bizonyos. Az önvizsgálat és világról való számadás műfajai az elmúlt és elmúlandó idő szorításában. Márait idézem, ’54 szilveszteréről:
„Szilveszter éj. Eggyel több?... Nem, eggyel kevesebb.”
POSZLER GYÖRGY