IllyĂŠs naplĂłjegyzetei
Elég nehéz sokadik hozzászólóként kapcsolódni az elhangzott előadásokhoz, nehéz lenne itt valamilyen új szempontoknak a „behozására” törekedni. Így inkább csak a szóbeli fölkéréshez igazodom: Illyés Naplójegyzetek címmel közreadott kötetein futólag végigtekintve próbálom eggyel-mással kiegészíteni az eddig elmondottakat.
„«Napló!» Az idézőjel, az aláhúzás, a felkiáltójel az ajkbiggyesztést, a legyintést jelenti. Mert mit jegyzek fel naponta tüzetesen? Azok nevét, akiket aznap láttam. Mintha egy nap tartalmát az mérné, hány emberrel találkoztam...” – így fogalmaz, írásmódját minősítve egyhelyütt a följegyzések készítője. „Egyetlen látogató... se tegnap, se ma, most délután négyig. Tehát nincs feljegyeznivaló...? – Változtatnom kell, hogy csak a velem külsőleg történt (kívülről jövő) eseményekre használjam (depresszióűzőül) a tollam” – töpreng néhány évvel később. „Minden naplóírás, függetlenül körmölőjének jellemétől vagy szándékától, nagyképűséget áraszt: íme, ezt hagyom... az utókorra... De egy-két év előtti firkálmányok olvasásába magam is úgy ragadok bele, hogy – tanulságosnak tetszik az élvezet. Saját titkaim kilesése? A harc az idővel – gilisztahősködéssel (nagyképűséggel) is...” – így vitázik önmagával feljegyzéseinek egy még későbbi részletében.
Más szóval: legterjedelmesebb prózai munkáját Illyés nem jókorán körvonalazott programhoz igazodva írta, módszereit tekintve sem. Ezért ingadoztak rá vonatkozó értékítéletei is jórészt ahhoz hasonlóan, ahogy azok a szempontjai, amelyek meghatározták följegyzéseinek természetét, arculatát. (A változások különösen akkor lesznek szembeszökőekké, ha nagyobb időtávlatokban vizsgálódunk, hiszen a későbbi években az egyegy időszakra vonatkozó följegyzéseknek a korábbiakhoz képest többszörösükre nő a terjedelmük.) Írásmódját bíráló „önkritikus” szavai természetesen megtéveszthetnek bennünket, hiszen elégedetlenségből fakadó ingerültsége igazságtalanul élezte ki őket. Mert az ugyan tény, hogy a hozzá betérő – vagy esetleg telefonon, levélben jelentkező – különböző személyek (írók vagy rokonok, politikusok, riporterek vagy dilettánsok) meglehetős gyakorisággal adtak – egyszer ösztönzést, máskor inkább csak alkalmat – ennek az „esemény”-nek a hosszabb vagy rövidebb megörökítésére (nem ritkán az olvasót enyhén mosolyra késztető, már-már bosszantó gyakorisággal kapcsolódnak ezekhez az elfogyasztott ételekre utaló tényközlések), azért korántsem ezek irányították legerőteljesebben a tollat fogó kezet. „Éjszaka úgy jajongtam, hogy a szomszéd szobában Flóra fölébredt. Szólt hozzám, kérdezett – erre elhallgatott bennem az, aki jajongott” –, olvassuk például egy helyütt hatvannyolc nyárvégének beszámolói (a Csehszlovákiából érkező hírek regisztrálásai) között. Később, a teljes kétségbeesésről jelzéseket adó sorokat követően majd olyan gondolatoknak a megfogalmazásaival is találkozunk, melyekben a csehek sorsától való elhatárolódásnak a mozzanatai is jelen vannak (korábbi, pl ötvenhatos magyarellenes megnyilatkozásaik következményeként). A két reagálásforma nem érvényteleníti egymást; a részleges ellentét inkább egy bonyolultan összetett jelenségcsoportra való válaszadások lehetőségeinek mutatja a sokféleségét. Akkor is, ha közben hiányérzetet hagy maga után: ez a valóságos naplójegyzeteknek a természetéből adódik. (Ahogy ezt itt Bányai János is megfogalmazta: a napló „kihagyásos műfaj”.) Amikor pl. annak idején Thomas Mann arra vállalkozott, hogy fölelevenítse egyik fő műve, a Dr. Faustus megírásának időszakát, nem szorítkozott korabeli feljegyzéseire: ezeket helyenként idézve, töredékességüket, hiányosságaikat bőséges kiegészítésekkel és magyarázatokkal pótolta, illetve gyarapította. Hiszen maga a napló éppoly kevéssé elemző önéletrajz, mint amennyire feltárulkozó önvallomás. (Ahogy ezt a korábbiakban Veres András is említette: néha egymástól merőben eltérő késztetésnek a hatását is mutatja.) „Földúlt hajnal, de szinte az öngyilkosság fokáig... Széchenyi hetvenévesen szánta el magát, hogy kilép az életből. Nem eshetett nehezére – gondoltam fiatalon, mert: mennyi volt még neki hátra? – Nehezére esett. Most már tudom..., hogy hetvenévesen megölni magunkat semmivel sem könnyebb, mint húszévesen” – zárja le Illyés másutt merőben személyes élményekből induló gondolatsorát. Az alkalmilag rátörő betegségeknek és újsághíreknek, bosszúságoknak és örömöknek a följegyzései közben van, hogy az istenhit mibenlétén töpreng, nemzeti sorskérdésekre fogalmaz válaszokat – vagy éppen az egykori segesvári költőhalál sokadszori újraéléséről ad rövid, de drámai jelzést. Esetleg a történelem által elvárt társadalmi szerepjátszás kényszerítő terheiről vall, fölkavaró filmélményekről számol be, vagy Nagy Imre özvegyének temetését követően veszi számba: ki mert rá elmenni az ismerősök közül. Lelkivilágának a mélyrétegeibe is betekintést enged tehát – néha. Terjedelmes „hiánylistát” sem lenne ugyanakkor nehéz összeállítani arról: mi mindent hagyott említetlenül a napi törtésének lajstromozója. Válását és házasságkötését például éppúgy, mint kislányának megszületését, a Don kanyarból érkező vagy az Auschwitzról szállongó első híreket, értékesebb alkotásainak kialakításáért vívott művészi küzdelmeit vagy munkássága irodalomtörténeti feldolgozásáról szerzett értesüléseit. Sztálin vagy – merőben más természetű példát véve – Nagy Imre halálának tudomásul vételét.
Nagyjából egyszerű is erre a magyarázat: nemcsak a tárgy jelentéktelensége okán hagyhat valamit említetlenül a jegyzetíró. Jól tudjuk, hogy az ellenkező végletnek is hasonló lehet a külső hatása: az egyszerű nem szólást nem mindig könnyű az elnémulástól megkülönböztetni. Apánk váratlan halálának hírét hallva sem biztos, hogy mindjárt a ceruzánkat hegyezzük: minél pontosabban tudjuk megörökíteni a hír vételének perceit. Mi is történik igazában akkor, amikor valami írásos megfogalmazást nyert? – nem könnyű meghatározni. Ezzel válik igazán létezővé – legalábbis a megfogalmazó számára? Lehet, hogy így van – ebben az esetben meg is van az egyik magyarázat a hallgatásra; olyankor, amikor – ha lehetne – érvénytelenítenénk a megtörténtet. Csak az időben szilárdítja meg a másképpen elmúlót, „a múlás állapotában lévőt?” De ezáltal meg is hamisítódott valamiképpen, hiszen valami más lett belőle. Banálissá, profánná lett – ha nem művészi volt a leírás. Ha művészi, akkor viszont a természetes életszférából emelődött át egy másszerűbe. (A napló műfaja mind a két lehetőséget megengedi, mint ahogy a művészi reagálások közt az elbeszélő jellegűt is éppúgy, mint a lírai vagy a drámai termeszetűt.) Van, mikor a hallgatás a legadekvátabb válasz a történésekre. De míg egy vers két szava között – akár egy zeneműben – létezővé lehet a csönd, addig egy napló két bejegyzése között ez óhatatlanul észrevétlen marad.
A beszéd – nem utolsó sorban a tágabb értelemben vett beszédcselekvés – problematikájának vizsgálatára a napló műfaja is lehetőségeket kínál.
Ennek megvitatĂĄsa azonban mĂĄr messzire vezetne.
Annyit mindenesetre elmondhatunk, hogy a naplóírás olyankor lesz igazán fontossá, ha az elkészülő szövegeknek valami mást kell kiigazítaniok. Például, ha egy írónak az életműve elrejti a mögötte álló személyiséget, vagy olyankor, mikor a történetírás meghamisítja a történelmet. Illyés naplójegyzetei a lényeget tekintve ugyanarról az emberről vallanak, akiről a versei, az esszéi vagy a drámai munkái; ebben a viszonylatban az ő naplóinak – melyeket ő „rendhagyó módon” jórészt éppen hitvesi biztatások késztetésére vetett papírra – inkább csak kiegészítő, módosító szerep jut. (Ha mégoly értékes is ez a szerep.) Jórészt olyan években íródott azonban, melyekben „hivatalosan” a történelem valódi menetének és működő erőtényezőinek a meghamisítása ment végbe. Az öntanúsítás, a saját-életet-megszilárdítás igényeinek szolgálatán túl ezen a téren is fontos szerephez juthattak ezért.
„A világ szerkezetének titkos ketyegése” – hogy Poszler György szavaihoz kapcsolódjam – talán csak halkan és nem kevés aritmiával vehető ugyan ki belőlük, azok azonban, akik századunk szellemi arculata alakulásának megismerésére törekszenek, a korszak gazdag naplóirodalmának tanulmányozásáról sem mondhatnak le.
TAMÁS ATTILA