Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1993. február, IV. évfolyam, 2. szám »
A naplóíró Németh László
Nem könnyű a naplóíró Németh műveit pontosan körülhatárolni. A személyesség, az
alkotói személyiség erőteljes szűrő, alakító szerepe akkor is jelen van, amikor
az írás nem a közvetlen önábrázolás eszköze. Az életmű önéletrajzi vonala a
regényekben, drámákban, sőt a más írókról írt esszékben is a saját, valóságosan
megélt történések és gondolatok műbe emelését jelenti. A poétikai szintre
helyezéssel párhuzamosan bizonyos mitikus, önigazoló jelentéssel erősödik ez az
önéletírás jelleg. A mű hatalmas beszámolóként, egyetlen élet könyvként tárul
elénk.
Ám az életrajzi írásokon belül is a változatok gazdagságát, műfaji
öszszetettségét tapasztaljuk. Németh eredetileg valami „irodalmi curriculum
vitae”-ben gondolkodott. Az élet és pályatörténet azonban egyszerre vallomás,
esszé és goethei értelemben fölfogott fejlődési regény lett. Sem az Ember
és szerep, sem a Magam helyett nem tartozik az öregkori memoárok
közé, de a fiatal író visszatekintő emlékezése még így is alakít, regényesít.
Az életmű-sorozat Homályból homályba címmel közreadott gyűjteménye
valójában „középhelyet foglal el – írja Németh – a folyamatos életrajzok, s
azok közt a szemelvénygyűjtemények közt, amelyekben a szerkesztő egy író
önmagára vonatkozó idézeteiből igyekszik összeállítani élettörténetét”.
A retrospektív életrajzi tanulmányoktól elkülöníthetők az 1938-tól
kisebb-nagyobb megszakításokkal írt naplók. Ami az előbbiekben emlék és
irodalom (megformált irodalmi alkotás), az a naplókban éppen most alakuló
jelen, élet. A pillanatot rögzítő spontaneitás azonban más műfajokba is átcsap.
Ott van a Regényírás közben című tanulmányban, az olyan útirajzokban,
mint a San Remo-i napló, a Magyarok Romániában, de ott van a Lányaim
portréjában, a Levelek a hipertóniáról kortörténetében vagy az Író
a föld alatt műhely- és olvasónaplóiban. Miért kapott rá Németh az
„egy-két napig nagy szenvedéllyel” vezetett napló írására? „Amikor a helyzet
olyan tűrhetetlen volt, egy probléma olyan gyötrő volt, nagynéha egy remény
olyan lelket feszítővé vált, hogy az életet nem lehetett folytatni tőle, olyan
helyzetben, amelyben más, írásvédelem katarzisát nem ismerő agy rövidzárlatot
kap vagy öngyilkos lesz, akkor fogadta el a drámaíró és a naplóíró is a
kikerülhetetlen párbajt; az egyik persze az ábrázolás lassú eszközeivel a szemlélet
lényébe igyekezett a zsigereiből táplálkozó Anteust emelni, a másik meg a
logika, a gondolkodás erejével próbálta megsemmisíteni vagy közömbösíteni.
Innen ered a napló kettőssége is: a föltétele egytől egyig mindnek az erős
felzaklatottság, s módszere a szinte hideg racionalizmus....”
Németh László utolsó írói korszakában a napló az egyik vezérműfaj. Tudjuk,
alkotáspótlók is egyben, mivel a betegség miatt az írói munka egyre gyakrabban
válik lehetetlenné. Mindenről beszámol: napi teendőkről, betegségéről, készülő
írásokról, olvasmányairól. A napló önvizsgálat, búcsúzás, számvetés, s most is
– mint mindig – kalauz munkáihoz. Lehetetlen nem észre venni a betegség, a
szellemi hanyatlás kihívására adott dacos választ. „A világ felé szigorúbb
pajzs, befele alapos tanulmány, állapotomat meg kell tanulni elrejteni s
föltárni egyszerre.” Kevesebb az indulat, a sebzettség, több a megbékélés, a
harmónia. Az alkotói pályát meghatározó antagonizmusok, melyekről az életmű
egészét megvilágító mondatokat olvashatunk az 1928as Gide-esszében,
változatlanul jelen vannak. Állítás és tagadás, heroizmus és kétségbeesés
ambivalenciája az idős Németh Lászlót is jellemzi. Ellentétegység ez, mert ami
a kettősségekből őt igazán megragadta, az a bennük rejlő egység volt. Németh erről
nem azért beszél olyan gyakran, hogy az alkotói egyéniséget dezintegrálja. Jól
tudja, az ellentétek nem zárják ki egymást, sőt, feltételezik, hogy ugyanaz a
dolog vagy jelenség akkor is úgy teljes, ha magában hordja ellentétét. Igaz, az
önstilizációnak tekinthető Colbert-dráma alcíme: „Kétségbeesve halt meg.” Ám a
halálvágy és a rezignáció mellett a naplókban is megvan az életösztön megannyi
jele. Németh már harmincéves korától az írói elhallgatást emlegeti, de még
most, betegen is újabb műveket akar kisajtolni magából.
A vitatársaival kíméletlen Németh önmagával talán még elégedetlenebb és
kegyetlenebb. Ha az Ember és szerep, önmaga látványos élveboncolása
Vekerdi László találó szavaival egyben „harci riadó”, melyben Don Quijote
ellenfelet toboroz, akkor a naplójegyzetekben bírálóihoz hasonló elszántsággal
ostorozza önmagát. „Ha elgondolom, mi az oka, hogy én befejezett építmények
helyett inkább egy rommezőt hagyok az utókorra, tetőig nem jutott főműveket a
szekunder művek ellepő bozótjával; úgy gondolom, elsősorban a szigetelést kell
okolnom, a réseket, amelyeken a történelem s a családi élet szökőárja művészi
műhelyembe időnként be-becsapott.” Ha a túlzott sötéten látás is íratja ezeket
a mondatokat, ám annyi mindenképpen igaz, hogy a homály, a homályban maradás
(Németh kedvenc metaforája szerint a szigetre való visszahúzódást, az ideális
emberi és alkotói állapot védettségét is jelenti) ritkán adatott meg neki. Egy
1957-es jegyzetben is úgy látja, hogy az ő veszte a „gyűrkőzz János, rohanj
János” naivitása volt, „amely csapot-papot otthagyatott velem, ha a történelmi
alkalom, a nemzedék hívása vagy a család szorultsága úgy kívánta. (...) Mint
valami cserkész, úgy rohantam be a «szép cselekedetbe»...”
Amikor a naplóíró Németh mérleget készít, a pályakezdő fiatalember dilemmáját
fogalmazza újra. Íróként – már az Ember és szerepbeli meditáció
szerint – azért szenvedett a kelleténél többet, mert két ellentmondó szerepet
próbált betölteni. Az egyik az elkiáltóé, aki magányába húzódva szemlélődik,
gondolkodik, „s szakadjon ég, föld, elkiáltja, amit igaznak hisz”. A másik a
mozgalmi emberé, aki „közösséget akar szervezni, s ha kell, egész, makacs,
tehetetlen tábort vonszolni”. A naplóíró újra világosan látja, hogy ez a
fiatalon „Roland-komplexumnak” nevezett szerepvállalás olykor elnyomta benne
azt is, ami eredendően megvolt, vagy ami lehetett volna. A maga írói
esztétikáját is fölülvizsgálja Németh. Az önéletrajzi írások visszatérő
mozzanata a kétféle irodalom-modell dilemmájának („esztétai íróság” vagy
„herkulesi”, „tájrendező” feladat, nyugat-európai modernség vagy
jellegmegőrzés) mély átélése. Németh a hazai irodalom fordulatát már nemigen
érzékelhette. Kortárs nyugati írók művei azonban arról győzték meg, hogy az
újabb irodalom nem annyira közösségi, mint inkább individuális irányultságú, a
nyelvvel, a formastruktúrákkal kísérletező. Németh László Goethéről mondja:
„Nincs a világirodalomnak nagyobb kihasználója... élete bekebelezések
sorozata.” Így igaz ez Némethre is. Bár a fiatalon oly mohón bekebelezett modernségtől
lassacskán elszakadt, a „regénylázadás” (Szerb Antal szava) nagyjaival való
ismerkedés nem múlt el nyomtalanul. (Még óvatosan újító regényeiben is
fölfedezhetők a nyugati modernektől eltanult eszközök.) Az igény mindvégig
megmaradt, s a kései olvasónaplókban ismét megerősödik a világirodalom legújabb
teljesítményeiben való tájékozódás vágya.
Németh László legendás túlérzékenységéről, hiper-szenzibilitásáról is más képet
ad a napló. A naplóíró Németh nem hiszi magát az abszolút igazság birtokosának.
Igaz, már Szabó Lőrinc is úgy jellemezte az Ember és szerepet, hogy az
„lelki útmutató labirintisztikus világához”, s a „beteg lelki góc”, a
félelemérzet” a belőle kicsapó dac, az embertelen keménység, agresszivitás
dogmatizmus dokumentuma. A magyar kritika, sajnos, a mai napig nem tudott
megszabadulni az efféle fantomokkal való viaskodástól, az előítéleteken és
tájékozatlanságon alapuló besorolásoktól. „A francia forradalom megölte
Lavoisier-t, de ettől Lavoisier is nagy lehetett, s a francia forradalom is –
ez volt az én álláspontom az engem ért igazságtalanságokkal... szemben.” Régi
ellenfelekkel békül ki, s régi tévedéseihez sem ragaszkodik. Nem (vagy
legalábbis már nem) hiszi, hogy személyében a nemzet inkarnálódik. A napló
éppen nem „az autorizált összkiadás” (Radnóti Sándor) Németh Lászlóját mutatja.
(Egyébként a sokak által a hatalommal kötött kompromisszum eredményének tartott
életműsorozatnak is előkelő helye lehetne – a szövegcsonkítások miatt – egy
delfinológiai vázlatban. Nem is szólva az évtizedekig halogatott kötetekről.)
Németh önéletrajzi műveiben a vallomás fogalmi és morális elemei elnyomják az
élet rajzát, eseményeit, s reflexív, esszéisztikus jelleget adnak az írásnak.
Az önvizsgálat gyakran csak alkalom a reflexióra, az esszéisztikus meditációra.
Németh a naplóban is egy intellektuális telítettséget igénylő műfajváltozatot
teremt. Nem hisszük, amit Határ Győző – félreérthető című Irodalomtörténetében
mond Németh Lászlóról: „... mindenben impresszionista: ahhoz, hogy filozófusnak
fogadjam el, tele van az irodalmár velleitásával, ahhoz, hogy szépírónak
fogadjam el, teleaggatja művét a bölcselgés vágyolgásaival.” – Szellemes
megfogalmazás, de ellenszenven és nem a művek ismeretén alapul.
A naplók arról beszélnek, hogy írójuk még a nem-lét árnyékában is folyamatosan
működteti intellektusát – ha másért nem, a munkába, az írásba kapaszkodásért,
„a szellem izmainak karbantartása” érdekében. Gondolataival, magatartásával
lehet egyetérteni és vitatkozni. Csak előkelően legyinteni nem lehet – különösen
nem a mi időnk riasztó gondolatnélküliségében.
OLASZ SÁNDOR