Káli István
ELRENDELVE
Éva húgomnak, megkövetve az egyoldalúságért
 
Egyfelől: Hegykebel,
amelyben a régi Káálnak
regényesen feküdnie illett.
A patkó alakú hegykaréjnak szemből nézett jobb szárán pedig, a kertünk végében, ott illene állnia ama nagy diófának, amelyre felmászva bárki jóhiszemű könnyedén visszaláthatott a múltba. Minél magasabbra kapaszkodott, annál visszább látott.
Én, József nemzette István, talán a tizedik nekirugaszkodásra, egyszer a hegyéig merészkedtem, s mert odafentről minden olyan csodálatosnak tűnt, utána többször is megtettem, hogy újra meg újra beláthassam a világot. Első alkalommal majdnem leszédültem a ringó ágról, mert mindent alaposan átkutatván s felfedezvén Leustachius atya 1332-től („Leustachlus Sac. de Kaal solv. 8 den.”) keménnyé kocsonyásodott miseborát, suttyomban jócskán belekóstoltam, s csak „látnoki” képességemnek hála, sikerült a mámor első jeleire hevenyészve odakötöznöm magam az ághoz, míg szervezetem – gyors anyagcserémnek köszönhetően – le nem bontotta a kábító anyagot. (Azóta is alaposan megfontolom, mibe vagyok hajlandó belekábulni.) Ezer szerencse, hogy siheder koromig el, nyaranta többször is felmásztam, minden alkalmat megragadva a múltbalátásra. Mert a végigpörgő film csak idézet, az akkori képek ütött-kopott másolata. (A kertünk végéből ugyanis kivágták a diófát, mert a kertet is kivágták az ősi tagból, terv szerinti cirok meg repce termett rajta, irigysárgán, de mellfeszítve, döngetve, mintha többet érne, mint előtte az egész történelem.)
Mondom egyik este a gyermekeknek, boldog lehetnék, mert nem láttam holtan apámat. Élő képét, az utolsó mozdulatait hordom magamban, azt a csütörtök estit – augusztus 7-e volt –, amint a TV előtt, a kanapén ülve riadtan kapja olykor felém bánatos tekintetét, félve, hogy felfedezem aznapi nagy titkát – nem érdekli Harun Tazieff vulkánokról szóló remek filmje –, s a másnapit: az életből semmi sem érdekli már. Ahogyan ő örökre élve maradt meg bennem, úgy minden más, ami hozzá kötődik, finomvegyes XY kromoszómáim teljes történelmi vonulata. Káli Nagy Aladár is, az első világháborús mártír tüzér hadnagy, kinek kopjafaemlékét Mindszentekkor egy-egy pislákoló gyertyaláng fénnyel – négyen vagyunk – megtiszteljük·a református sírkertben Mert magamat kutatom, ha Ábrahámig nem is, a kááli Kunokig, de legalább a kááli Nagyokig mindenképpen érdemes visszaszámolnom.
A diófa hegyéből tisztán látszik, amint a patkó bal szárának kezdődő kanyarulatánál, a Kripta-hegyen kitakarózik a régi templom tornya alól tizenhat sírkő, közöttük kettő kibetűzhető névvel: Bercsényi Sófia és Kun Borbála. Sófia férjének, Kun Jánosnak volt testvére az a Benedek, akit 1630-ban Marosszék főkirálybírójává választottak; ennek atyja Benedek, s nagyatyja az a Kun Mátyás, ki 1547-ben Toldalaghi Magdolnát vette nőül, innen számítható igazán nagynak a család: egy másik Kun Mátyás szintén Marosszék főkirálybírája, egy harmadik Kun Mátyás, ki – minekutána 1720ban visszafoglalja a katolikusok számára azt a régi templomot, amit az unitáriusok még János Zsigmond idejében kaparintottak meg, amikor az egész falu erre a hitre tért – 1727-ben Marosszék alkirálybírájává választatott, majd ugyanilyen tisztséggel bír 1755 táján Kun Farkas is, kivel végleg kiveszni látszik a Kun család, merthogy csak a tiszta XX kromoszóma ágon fut tovább, s az Enyedre szakadt ág, László nevű utolsó tagjával, már előbb, az 1702-es dúláskor elpusztult.
Miért ne viselhette volna József, Isten Anna nevű, hithű katolikus bárányának természetesen fogant fia, éppen a katolikus Kunok tisztségeiből származó, talán gyűjtőnév gyanánt használt Király családnevet?
A kopott képeken kiválik a kááli Nagyok első kimagasló alakja, Mihály, kinek közbenjárására adta Apafi Mihály fejedelem „Káál sokadalmas hely” vásárjogát „három országos sokadalomra Vincze, Orbán és Szent Mihály-napot követő napra ós kedden tartott hetivásárra”. A tőle elszármazó valamennyi ágra rálátni a fa hegyéből: a „honn” maradó káálira is, melyből József 1791-re marosszéki országgyűlési képviselővé, Mózes marosszéki szolgabíróvá, egy másik József meg Simon jegyzővé nőtte ki magát, Zsigmond pedig Maros köri gondnokká; a kolozsvárira is, melyből „Lázár tűnt ki, mint a magyar színészet Mentora, mert ő 1811-ben úgy a kolozsvári színház fölépítésében, valamint azután mint bérlője is nagyon sokat, éspedig nem csekély áldozattal, tett arra, hogy színművészetiünk – ezen legelső ápoldájában – felvirágozhasson nemcsak Kolozsvárt, hanem onnan kihasson a haza más részeire is”, és kinek fia, Elek, 1846–48-ban majd 1867-ben országgyűlési képviselő, később az erdélyi kormányzó adtatusa volt, egyben az Erdélyi Gazdasági Egylet elnöke; a nyárádszentgericei ágra is, melyből Antal származott, aki „1861-ben a dévai népiskolának 16 000 frtot hagyományozott, miért nevét áldva említjük fel.”
Bocsátassék meg, hogy engem csak az otthon megélők érdekel nek: Zsigmond, aki azt a házat birtokolja, melynek helyén Cserei Mihálynak, a híres történésznek (Kun Ilona férje) egykori kúriája állott, benne vészelte át 1704-ben hosszas betegségének hat hónapját, midőn Teleki Mihály Görgény várát bevette, s neki onnan mennie kellett; és István, mert ő vette védőszárnya alá, s szegődtette el a kúriára szakácsnénak 1917 júliusában Lázár Jánosnét született Király Annát, az egy szál beltelkes, földönfutó hadiözvegyet, az ő kisebbik fia, Árpád volt az, aki a szakácsnőnek – úgy tűnik – nemcsak a főztjét élvezte, de a kegyeit is, e megáldatlan kapcsolat gyümölcse 1918 nyarán a keresztségben a József nevet kapta az anya katolikus hite szerint (és viselte büszkén mindhalálig), s mellé az unitárius nemző apa három holdnyi ajándékát (előbbi Zsigmond erkölcscsősz rábeszélésére).
Így kevert meg erkölcsöt, hitet és vért az első nagy háború, hogy aztán József nevű szüleményéhez az őt időnként megalázó korok szerény ötvenegy óvót hozzácsapja, abból bonyolítva tovább – általam – az egész világ sorsát.
A megesett Király Anna szép volt és büszke, ezért lett alig három év múltán Kovács Ferencné, egy még szebb és büszkébb felvinci kazánkovács neje, akkor túladott a három holdon, és új életet kezdve, új életet adott fiának is Lupényban, ahol Józsi kijárta a hat elemit s hozzá három gimnáziumot, ahol csak egyszer verték pofon amiatt, hogy a folyosón magyarul mert szólni, mert jó és szófogadó gyermek volt, festményeit is – füzetlapnyi zsánerképek – hazavitte, hogy anyuka azzal díszíthesse a puritán, mészfehér falakat, hadd legyen amin pihentesse a szemét, miközben kétnaponta fehérre sikálja a szoba gyalult padlóját, arról álmodozva közben, hogy ez a Józsi, amilyen áldott, akár pap is lehetne; Albu mesternek is három kerek évig szót fogadott (három évtized múltán egyszer nem tette, abba halt bele), segédnek maradhatott volna a petrozsényi műhelyben, de ő kíváncsi volt, miért világ a világ, az első választ rá Brassó meg a híres Neumann-cég ígérte, a Cenk alatti gesztenyéssoron próbálta ki az első lányt, mert imádta a holdvilágos estéket; semmit sem sajnált annál jobban, amikor elvitték felesküdni II. Károlynak Roman városába.
Aztán, mintha a Mindenhatónak végre eszébe jutott volna, hogy gondoskodnia kellene az én berobbanásomról e csodálatos életbe (hála Neki érte!), úgy közelítette a kritikus tömeg („hím”-es) felét a másikhoz, hogy arról senki ne tudja, mi az igazi célja vele, mindenféle esernyős angol úriemberekkel, hetyke bajuszú festőkkel, megtéri szeminaristák hóhérkodásaival, háborús körítéssel, nagy csinnadrattával, ripacsok és még ripacsabbak felvonultatásával álcázta tehát szándékát, s e nyilvánvaló közelítést a sok balga történész azóta úgy jegyzi, hogy

Mondom, semmi más szándéka nem lehetett Józsival, amikor az megérkezett Marosvásárhelyre. Mosolyoghatott is fehér bajusza alatt, mint ahogyan Kuti úr is tette, aki élete „legjobb vásárát” kötötte a rátarti szabócskával, mert bízvást megtarthatta kliensének a város krémjét; olyan divatparádét rendezett a fehérlovas bevonulást követő első karácsony előestéjén, aminek Erdélyszerte híre ment; a csinoska manökenek között ott volt a két Soós lány is, az új segéd protezsálta be őket, és igazán édesek voltak, amint ott illegették magukat az emelvényen, mintha a Jóisten nem tudta volna, miért kell manökent csinálni belőlük.
Azontúl minden a maga természetes rendjét követte, a Böske ízlése állt közelebb, a Böske szeme volt rajongóbb, s a Józsi ázsiója a haja sűrűségével ellentétes arányban nőtt a Kuti úr szalonjában is; bevonulnia is csak a végső megszámláltatáskor kellett, számára a háború, ha a kéthetes gyors kiképzést nem számítjuk, összesen másfél napig tartott, amíg a Bábahalma-Románkocsárd vonalon beásott zászlóalj kétharmadát német felségjelzésű gépekből a románok ki nem lőtték, akkor, aki engem akart a világra – szégyen ide, szégyen oda –, annak illett eldobni a fegyvert, ledobni a mundért, felkapaszkodni az első arra járó szekérre s irány haza, Kálba. illett olyat hazudni a két kakastollas csendőrnek Nagyernye határában, hogy két ló ellenében elálljanak a rögtönítelestől, illett megkeresni Böskét, és attól kezdve végleg csak rám gondolni, még akkor is, ha az egybekelés napján az oroszoknak éppen arra szottyant kedvük, hogy lisztet hordassanak egy sötét ruhás vőlegénnyel.
 
 
Másfelől: Lapály
túl azon is, ameddig
a jó szem ellát.
Mindez szörnyű unalmas volna a Hód tava nélkül, csak akác meg néhány nyárfa. Ahogy a mi kedves, nagybajuszú korondi festőbarátunk mondaná, ki (főként) borgőzös jókedvében a Kalonda nyúlványairól megbámulható életet tépegeti s osztogatja vázlatfüzete lapjairól: „asztalra kéne állni legalább, hogy  az ember úgy lássa a világot, ahogyan neki tetszik – fentről.
Persze, ennek is megvan a maga előnyös oldala: nem kell magasra hágni annak, aki arra állt rá, hogy  visszalásson. Akár hót évszázadnál is többet, ha akar. IV. Lászlóig is el. (M Miért áldassék a király? Mert a Hód partján leverte volt a lázadó kunokat? Vagy mert elsőként engedte meg egyházi és magánbirtokosoknak románok telepítését, még az ötvenedadó beszedési jogáról is lemondva? Ez utóbbitól számítható a közeledés a nagy pillanathoz... de  erről majd a megfelelő időben talán.)
Hogy csak rosszat lát? Magára vessen. Szél fúj át a síkon, tatár s török dúl, ki tudja hányszor megy a magyar janicsárnak, a maradó magot vet, nem szelet, mégis vihart arat, magja nagy részét viszi a török, nyomorult név sem terem utána szerte Hódvásárhelyen. Jó századra rá, hogy a dicsőséget megunva, elvonult a muszlim, egy Bercsényi Miklósnak kellett kézbe vennie a vidéket, hogy az megélni tudjon. (Figyelj csak, micsoda véletlen, odaát is mindjárt beugrik – vagy már beugrott? – ez a név – kicsi a világ, rövidre szabott a történelem!)
Tárt kebel a lapály. Nosza, jöjjön csak minden ember, ki itt megélni képes. Soósok jönnek és Juhászok, Ugocsából és Nyitjából, kisföldű, hoppon maradt nemesnép, de gazdának még rátarti valamennyi. És ha Bercsényi nem bánta, hát a császár sem bánja, úgy sincs a környéken, vár amit lerombolni érdemes, földdel egyenlővé tenni érdemes, csak föld van, embernek-istennek egyaránt vára. És mi minden kiderül közben az áldott földről: hogy nemcsak bevetni lehet és érdemes, de égetni is. Vesse be a Juhász, gondoskodjon a maga hetven holdjáról, hogy ne csak neki jusson róla betevőre, a Soós meg égesse azt, ami arra való, Jut is, marad is alapon.
Nos, n-ik Soós Bálint talán mégsem egy volt csupán a négyszáznál több fazekasmesterből. Bécset is megjárta volt, akár kétszer is, háromszor is évente, ha a kemencében olyan lett a cserépkosár, hogy bármelyik bécsi polgárasszony vagy akár tisztes dáma szívesen tartotta benne a hímzőfonalát, ha úgy csalogatta a mázascserép fésűtartó a Kelendő szépítőszerek, ha az íródeákok, kancellisták és koncopisták jóféle tartót akartak a jóféle tintájuknak, s ha egyik-másik házban volt igény a szép gyertyatartóra, de aranyra, ezüstre nem futotta. És eközben n-ik Soós Bálintnak arra is maradt ideje, hogy Fazakas Erzsivel kilenc utódot nemzzen, kinézve magának közülük a folytatásra (n+1)-ik Soós Bálintot az elsőszülött fiú jogán, kinek Szögeden oszt tisztes nevelés is dukált, Bécset nem lehet akárhogyan megjárni évente kétszer, háromszor is.
Eközben a Soós-portától lóvágtányival odébb, a Szöged felé kivezető úton Juhász János is végezte a maga dolgát, s közben tisztes magyar-apa teendőit, Szántó Kovács Juliskával megnemzette a maga hót gyermekét, hogy amúgy sem lesz földönfutóvá egyik sem, ha megéri, hogy elörökölje a maga külön tíz holdját. Isten nem akarta, hogy megérje, hetvenet hogyan lehessen maradéktalanul három felé osztani, harminc-harminc a két fiúnak, így lett tíznek ára a hozomány, mert Bálint nagyon akarta Juliskát. Vigye hát, hadd vigye, még ha nem is találnak igazán; nagy darab, mulatós-kikapós ember lett Bálintból férfikorára, hogy is bírja mellette a törékeny kis Juliska, de bizony jó parti ez, túl jó is talán azután, hogy a sógor Szántó Kovács János, a maga állandó agrárszocialista hőbörgéseivel olyan szégyenteli csetepatéba vitte bele Vásárhelyt 1894-ben; az ő szégyene, az egész család szégyene.
Mindent összevetve, valamenynyien jól jártak, csak n-ik Soós Bálintot lepte meg a bú, mert (n+1)-ik Soós Bálint hajthatatlan maradt, ha már eltökélte, hogy attól kezdve a maga ura lesz. Amaz rátarti volt, emez nyakas, átruccant hát a hegyen túlra, be a dombok közé, ahol nemcsak a cserépnek való föld, de a jó bornak való szőlő is terem, úgy mondta volt a gróf, aki Dombot egészen s Szentmártont nagyobb részt bírta, s ahol már derékon felül ért a nagy kemence, arra várva, hogy kerüljön valaki, aki befejezze, s tudja is, hogyan kell befűteni. Új volt a kemence, de (n+1)-ik Soós Bálint hamar kiismerte a titkait, s attól kezdve akár tizenharmadmagával is megélt e titkokból. Igaz, hogy nem kímélte az erejét, de nem kímélte a Küküllő menti dombokon termő borokat sem, jobban ízlett az, mint az illatra-zamatra sápadtabb homoki. Amellett, hogy a kemence titkaiból kitermett mindenre, Pekry gróf sem volt fukar, különösen akkor nem, ha a Juhász Juliska főzte tarhonyát kívánta meg éppen. Juliskának eközben csak arra kellett ügyelnie, hogy (n+2)-ik Soós Bálint, Erzsébet, János, Imre, Juliska, Sándor, Anna, Margit igazi anyai szeretetet kapjon. És ha az a majdnem két egész nyomorult év nem következett volna tizenhat tói tizennyolc elejéig, s a nagy hazafi-érzet nem puffasztotta volna fölöslegesen (n+1)-ik Soós Bálint eszét, olyan lett volna minden, mint a földre szállt mennyország. De aki önkéntesnek áll, az akkor sem válogathat, ha éppen csak a hadtáphoz kerül, még annak is meg kell járnia a földi poklot. Ki tudja, melyik sejtjében hordott – fázom, ha Isonzóra gondolok – a szakadó s a karsztokról azonnal lefutó esőben, három napig derékig vízben, támadásra (ellentámadásra?!) várva; tudni lehetett, hogy baj lesz belőle, s lett is – vesebaj. És közben otthon először Jánost vitte el a torokgyík, aztán Erzsikét az agyhártyagyulladás, Imrének meg a tüdejét kezdte ki a kór. Félemberként mászott ki az árokból, vánszorgott haza, de nem volt hajlandó tudomásul venni. Egész emberként, éjszakázva, mulatva, kártyázva élte le a maradék nyolc évet. Hála nagy természetének (isten gondosságának!), tellett még belőle egy Lajosra, új Erzsikére s egy Terkára is. Nem zavarta, hogy a határ kijátszotta, még egy új körkemencét is épített. Aztán magára hagyta a világot, s benne a grófot, hogy boldoguljon nélküle a dómból gyárral, Juliska meg a hét kiskorúval és a – Terka után már végleg gyógyíthatatlan – hassérvével.
Boldogultak, (n+2)-ik Soós Bálint tisztviselői, Imre segédi fizetéséből futotta a szükségesre, sok nem is igen kellett, amit az egyik kinőtt, tovább adhatta a másiknak, észrevétlenül felcseperedett valamennyi; azon kis riadalmak közben, amikor Terka majdnem a Küküllőbe veszett, vagy amikor Böskét is kikezdte a torokgyík, ami – hála Istennek! (fölkiáltás tőlem) – nem volt az, mert a petróleumos cukortól öt nap alatt elmúlt a fojtogató torokjás, hozzátartoztak a rendes élethez. Közben Juliska, Sándor, Anna és Lajos is kereső lett, már nem kellett csalafinta trükkökkel elcsenni egymás elől a vasárnapi ebédkor a húst, ismét jutott mindenre: Böskének befizetni az úrilányok varrótanfolyamára, Terkának zárdai neveltetésére; és az a nagy bánat, amikor Imrétől végső búcsút kellett venni, csak olyan volt, mint amikor egy tüske kerül valamelyik köröm alá, s ami azonnal gyógyulni kezd, mihelyt a tüskét kihúzzák, ahogy ránő a köröm a sebre, úgy múlik a fájdalom, úgy múlik akkor is, ha az idő ránő a bánatra, különösen, ha az embernek tíz ujja van, s kilencet nyugodtan használhat, türelmesebben viseli élete gyötrelmeit – hát így vigasztalódtak.
És Böske igazán boldog volt ezidőben, mert naponta megjárhatta a várost, ő vitte a fiúknak – (n+2)-ik Bálint, Sándor, Lajos – a délebédet a Nitrogéngyárba, kedvére kivihoghatta magát a Pálffy lányokkal, ha Benyovszky Gyuri közéjük rúgta a bőrlabdát, vagy Solymosi Feri tüntetően százszor kihúzta magát a porolóvason, még megvette olykor a maga egy lejre süvegcukrát a sarki szatócsnál, pedig a fiúk már a szombat esti bálba is elvitték olykor; igazán kapósak voltak, ő is, Terka is amolyan karádis, grétagárbós alkat mind a kettő (mínusz tragikum és végzet), és kissé szomorúan vette tudomásul, hogy mindennek váratlanul és azonnal vége szakad, csomagolni kell és menekülni kell, mert a határ ismét kijátssza őket, nyakukon a
 
 
 
 
 
és Dicsőszentmárton kívül maradt az óhajtott Édenen, Vásárhely pedig nem. Marosvásárhelyen aztán a bevonulás nagy zászlólengetős örömmámorában egy pillanat műve volt észrevenni és megszeretni azt az ébenfekete, hullámos hajú, kék szemű, zömök fiút. Jókat lehetett vihogni Terkával azon, hogy egyszerre kettőjüknek udvarol, s azon, hogy milyen ordító szamárságokon jár az esze: mindenféle ruhát, kabátot magukra aggatva járkáljanak fel s alá egy emelvényen. Böske nem értette, miért reszket, ha Józsi próba közben végighúzza kezét a testéhez simuló anyagon. De azt kívánta, bárcsak egy örökkévalóságig tartanának ezek a ruhapróbák, és Józsi közben csak beszéljen, beszéljen, ki tudja, egyszer milyen sorsdöntőt mond majd. Telek és nyarak múltak, egyik szebb volt, mint a másik; váratlanul jött a nagy csalódás, Józsi bevonult, és akkor is csak azt mondta: utána. Hát csak természetes, ha a Józsi után vágyakozó Böskét elhervasztja a bizonytalanság (már akkor tudta, hogy nekem feltétlenül meg kell születnem, erre pedig az ad esélyt, hogy ha jön a front, Kálba kell menekülni). És csakugyan, alig három hét múltán, egyszer csak jön Józsi, azt mondja, gyűrű nincs, itt ez a kis aranyóra, ez a foglaló; az sem volt baj, hogy az órát „dáváj csász”-szal rekvirálták az újonnan bevonulók, a foglalás mindenképpen érvényben maradt, érdemes volt végigjárni minden, a menekültek által üresen hagyott lakást, és december közepe táján már együtt várták a Klastrom utcában az első kuncsaftot a műhelynek átalakított konyhában, miközben a hodálynyi szoba minden sarkába belelihegték, belelehelték eljövetelem hírét, onnan szivárgott ki, szivárgott át a szemközti Surlott Grádicsba is, hogy méltóságteljes iparosok beszédtémájává lehessen.
 
 
Én természetesen nem siettem el, megvártam, hogy XX és XY megszokja az együttlétet (ki ne tudná, mennyi egyeztetni való van egy Józsi és egy Bözsi között, ha engem akarnak?!), szerencsémre derék emberekre bíztam magam, így aztán nem kellett sokáig halogatnom a megszületésemet: alig több mint két és fél évig vártam.
Olyan csúf voltam, hogy szegény anyám még ma sem hiszi el, ami pedig teljesen nyilvánvaló; hogy a világtörténelemnek – beleértve a kunok leverését, János Zsigmond tordai széptettét (tolerancia, oh!), Rákócziékat, negyvennyolcat, hatvanhetet, Trianont, Erdély kettévágását – egyetlen célja volt: az én megszületésem. (Talán még élőbbről is kezdhetném, ha arra gondolok, hogy Dániel Jóska bátyám 1809-ben 139 szép római ezüstpénzt talált Káál határában, a Szent Péter kútja körül.) És ezt nem a kizárólagos önközpontúság állíttatja velem. Ez tény.
(Hogy Isten és világtörténelem egy időben tévedhet? Ez más kérdés. Nekik van idejük korrigálni.)