Lászlóffy Aladár
TÉLI MESE – NYÁRI HABBAL
Ma hétfő van, vagy egyből kedd lett? Annyit látok a derengésben, hogy még csak reggel hét óra húsz, és hogy kinn fehér tetőkhöz fehér köd van, fehér fák állnak benne, mint zúzmarás idegrendszerek. Ezt a csontjaim felől is érzem: kivetíti a frontátvonulás a gyűlő bajok és évtizedek képernyőjére, mint hajnali híradót. Már minden hiába. De lehet akkor is, akkor még inkább így volt, így álltak a dolgok, amikor én (ezerszer, tízezerszer) épp úgy éreztem hogy szép az élet, és gyönyörű a világ. Mert az érzéketlenségig érzékeny voltam a fiatalságtól. Például ma negyvennégy éve, egy januári gyermekkorban. Ó, hányszor szégyelltem el magam azóta, hogyha madártávlatból kiderült: körül égett, lángolt, szenvedett a világ, mikor én öntudatlanul boldog voltam. Másnak Don-kanyar a tél, nekem csak fehér álom. Mint valami Adyversben, ahol senkit sehogy nem tud elkeseríteni az a többször, a meghatódás és megtöretés céljából elismételt rossz hír, hogy férjhez megy a Zsóka. Nyilván: azok a drámák még nem az én zsókáim voltak. A város egyetlen mozijában előtte való nap a Denevért vetítették, ki tudja, mit álmodtam, vasárnap reggelre virradt, és első versiflikációim egyikét, a „Hófúvás volt az éjszaka, barázdás a sima hó” kezdetűt vetettem akkor papírra, a szemetes fazékban mulatságosan kutató szürke kandúrról. A kandúr számára nem lehetett annyira mulatságos, ő nem bécsi hangulatokkal ébredt az ismétlődő farsangi tájra, mely valóban patyolat-fehér és barázdás volt, le egész Nelli néniékig, sőt a patakon túl is, mert ha valaki, ritka jövő-menő kicsit letaposta, a dúsan, kékesen megrakott ereszekről a szél függönyökben seperte rá a frissítést. Mint máskor a gondos házigazda a sót, nehogy valaki épp az ő portája előtt vágja oda a csontjait. Csakhogy ez porhó volt. Hangulatföldrajzilag a helyzet emlékezetesen tiszta. Volt és maradt. Mese hóval.
*
Van egyszer hol nem lesz... A Vezúv lejtőin is vidám szelecskék kergetőznek. Még soha senki, se Pilnius bácsi, se Harun Tazieff nem tudta megállapítani, milyen irányba: lentről a kürtő felé, vagy a kráter felől le, s ha igen, milyen időközönként váltanak? Mese habbal! Még ki nem vándorolt indiánok pöfékelő füstjelei, a neandertávíró betűi szállnak az európai őskor firmamentumára, mert még ugyanaz a Noé előtt is Úristen lobogtatja a vulkánok, tűzfészkek, tűzhelyek felett a kormos keszkenőt, rázza a rongyot, szövi a szőttest, hogy szaggatott Morse-jelei jó messzire láthatók legyenek: „Men-je-tek-el-kár-lesz”... Mese – füsttel! Nem tudom, miért kellett szót fogadni, és elmozdulni onnan. Alighogy magára hagytuk, pár évtized, mit! pár pillanat múlva még a színhelyeket is bántani kezdik, bontják. Ha nagyon hirtelen hal meg valaki és távol, a hír hallatán első döbbenetünkön az is uralkodik, hogy nem láthatom többé, és el sem búcsúzhatunk. Drága színhelyek eltűnése felér egy kedves ismerős halálával. Hányszor csak utólag hallottam, az újságból tudtam meg, hogy már el is kezdték a bontást... Most már világos, hogy javíthatatlanul megrögzött szokásaim mellett úgysem hívattam volna soha elő azt a felvételt se, ha netalán – hipp-hopp! – tüstént a helyszínen teremhetek, érzékenyen elbúcsúzni. S különben is, mihez kezdhet majd bármely érdeklődő vagy kegyeletteljes utókor annyi személyes szempontú emlékképpel? Egykori játszótársam, Sz. L, aki azóta kétezer kilométerre vándorolt a valóság mesebeli hétmérföldesével, és nálam sikeresebben feledkezett meg gyermek-önmagáról, ahogy rákérdeztem, mikor látogat haza, azt mondta: „Tudod, még annyi minden van a világon, amit nem láttam, hogy erre már még egyszer nem futná abból, amennyi hátra van...” Számomra viszont annak a helyszínnek, bármelyik sarkának, utcájának gyermekkorom óta sajnos, már csak az időben érintetlen állapota fontos, szent. Kitörülhetetlenül olyan, mint a csupán egyetlen példányban készülő csoda-fénykép. A polaroid igen, nekem akkor is északi fénnyel van teli, ha csak valami megfoghatatlan, lelkem ujjal közül könnyen kiejthetőt őriz, mely nincs is kapcsolatban eseménnyel. Csak azzal, Ahogy Volt. Egy-egy névtelen gyermekkori este... Gyermekként az ember sosem tudja, milyen varázslatos tájon él: Erdély, Hellász, Kanada, Tahiti. Reneszánsz, rokokó, hosszú béke... Hát ezért omlik konzervatív elégiába bennem a puszta Rágondolás. Persze, tudom, nagyon erőtlen, történelmietlen állapot ez, lelki négykézlábra állás. Ami, tekintve életkoromat, már-már a járni tanuláshoz tartozó tápázkodással éppen ellenkező folyamat. Különben is fölösleges az ellágyulás, mert ugye én is egy megváltoztatott képét kaptam az örök, ki tudja, mióta, mindig is itt álló kedves városomnak. Azt a képet, melyet a századforduló, legfennebb a két világháború közti évtizedek világa elém terjeszthetett, odateríthetett: tessék! szokd meg, szeresd meg és... Mondják, hogy 1710-ben, mikor véget ért a kuruc labanc világ, s csak hosszú hónapok múltán szállingóztunk viszsza, a nagypiacon (íme a főtér egyik fényképarca) akkora gaz tenyészett, hogy alig látszott ki belőle a gazdátlanul legelésző maradék marha. Olimposzi, paradicsomi vagy csak vadnyugati mese lávával és hamuval?..
*
Mennyivel reménytelenebb a térbeli, mint az időbeli! A tévé képernyője bolhás, üresen sistereg. Félálomban heverek az utolsó film után. Mennyivel kisebb a márványszobrok s a por közti távolság, mint az élő ember s a biológiailag, vegyileg meghatározható alkatelemei közti! Fazekasműhelyben az agyagtól síkos padlón lehet elcsúszni, asztalosműhelyben bokáig járhatsz a hullott levélként zizegő gyaluforgács-avarban. Van, ahol a szürke vagy hófehér só ropog a talp alatt. Mint az éjféli hó. Az ismeretterjesztő kisfilmen azt mondták, most már világos, hogy a naprendszer teljes tömegét az a rengeteg, ám ritkásan szétszórt-elvetett csillagmag állomány nem adná ki. De most már megvan a magyarázat: a „fekete anyag”. Ez adja ki a különbözetet. S erre most jönnek rá, két perccel a világvége előtt? Most mit kezdhetünk ezzel s a többi fölösleges tojással, ha egyszerre, egyszerűen kampec, az egész történelem szépen elmúlt, mialatt... De tényleg elmúlt? Nemcsak törvényszerűen leépülő egyszeri életünk s egy időnként, most megint éppen megbomlott történelmi időpont egybeesése nyomaszt, tényleg taccs az egész bűnös világnak, mint Noé korában? S akkor mit mondhatok, mit lehet ráolvasni? „Szezám, zárulj!”... Ilyen bűvös és hűvös helyszín volt, mint Ali-baba barlangja, a Baksa bácsi kőfaragó műhelye is, ahol hetente megjelenünk – főleg iskola után, hazafelé ballagóban –, amikor hatból-nyolcból („na, szervusztok!”) rendre maradunk hármannégyen s végül ketten, akik nem is lakunk egyfelé, csak ideszoktunk. Ott settenkedünk a bűvös műhely környékén, melyet aranyglóriába fog saját sűrűn szállongó pora, ahol a gondozott, hosszú udvar végében sosincs sár, csak úgy ropog a hófehér kavics (innen, ezzel szokták felszórni szekérszám a ligetben sétányokat, jut belőle a ház köré is), és többnyire tárva az ajtó két kopott vörös szárnya, ha itthon vannak. Ha nincsenek, akkor ott a hatalmas lakat, de azt már messziről látni, ahogy az L alakú udvar kapualjából a Rózsika néni konyhájánál befordul az ember. Ha se tárt ajtó, se lakat, akkor csak kellemetlen idő van, esetleg tél, s akkor meg kell döngetni azt a kaput, vagy azt kell kiáltani jó hangosan, éles gyermekhangon, hogy „Szezám, tárulj!”, mert odabent mindig fülsiketítően morajlik, dübörög, visít valamelyik gép, transzmiszsziós szíjak csattognak, surrognak, kőfűrész, légkalapács, eszterga jajgat, köhög, hahotáz, mint papagájok az őserdőben, s különben is hátul a sarokban meg nem áll, azt a fehér kavicsot őrli a selejtből, egy mesebeli dobozban az elvarázsolt malom. Aki tudja a jelszót, hozzájuthat a ládákban heverő hulladékhalmokhoz. Ebből a kockacukor-rengetegből, idom-kásahegyből, forma paradicsomból kerül ki a hatodikban a kézimunkaórák harmadik művész-fázisának nyersanyaga: az agyag s a lombfűrész után a márványnak becézett alabástrom szobrászaté, a pár ujjnyi darabok, melyekből csinos levélnehezéket, hinta-palintázó itatást, sőt egész írókészletet, gyertyatartót lehetett fabrikálni bárki nevenapjára; főleg a szomszéd osztálybeli ideálok monogramját vésve belé. Vajon valahol őriz még valaki ezekből a suta kis mellékes csodákból, vagy csak a temetőben áll még itt-ott pár csorbult, repedező váza, tele földdel vagy zöldre poshadó esővízzel, „made in Baksa és társa”... Mert attól, hogy minden anyag, anyag, anyag, anyag s most még a „fekete matéria” is előkerült, megmagyarázván a galaktika állagának eddigi rejtélyét, nem sikkasztották el a raktáros-angyalok, boltos-krampuszok, attól, hogy ennek morzsáiból ember is kikerült, bár eltörpül és elmúlik hamar, attól kiben támadnak még néha kérdések? Az ügy a 2000-es világvégével le jön zárva (ahogy ezt Marci, a kőfaragósegéd mondaná), aki csatakiáltásként a „szezámot” is bevezette annak idején, mivelhogy olvasott fiú volt: mese-olvasott): kifejlődtünk. Valahogy. Szépen. Lassan. Mint a váza az esztergán, s ha vége a vásárnak, a selejt egyedileg, de ha nincs tréfa, az egész portéka aztán visszaoszlik. Azt mondják, a Baksa félkész árujából, váza és sírkő-torzólból (elég volt egy teherautó, hogy annyi se vesszen kárba, átszállítani a mészégetőbe az egészet) – márványkavicsot, sőt márványport aprítottak, égettek, őröltek szépen a kisüzemek államosítása után. Egy más univerzumhoz, melynek most már másra volt szüksége. Nem tudom. Kóceráj volt. Az öreg belehalt. Mindig maga előtt látta, ahogy féltett porai egy részét az Aranyosba mossák... Másik adagja: attól volt napokig fehérebb a cementgyár híres négy óriáskéményéből gomolygó füst? Harmadik porciója bennem köti a gyermekkor Dévavár-falait... negyedik, tizedik, századik hányada kiáramlott még Gagarin s Armstrong előtt a Holdra, az űrbe, hogy fekete matériává váljék, pótlandó a mennyei leltárhiányokat. Nem tudom, lehet, nincs is más fekete anyag, mint maga a múlttá őrlődő időnk. Ki tudja! Csak arról vannak balsejtelmeim, hogy nekem már kár ismeretterjesztő filmeket mutogatni, öreg lettem és buta, tanácsosabb idejében kioltani azt a sistergő képernyőt. Mert mégis az időbeli a reménytelenebb. Mese – porral.
*
Egy szép napon kirendeltek bennünket önkéntes munkára Lehettünk úgy tizennégy-tizenöt évesek. Akkor már nem merengtünk a porhóba húzódó cicanyomokon, nem faragtunk érzelmes ajándékokat a lányoknak, de még nem láttunk a miénktől eltérő világot, s már kukorékolva röhögtünk a mindentudás reményében mindenen, ami azelőtt olyan érthetetlenül jó volt... Tehát lobogott a hajunk a csepergésben, aztán a teherautó odafarolt a hátsó bejárathoz, s bennünket leparancsoltak. A pincébe kellett menni, ahol személyesen segédkeztem Alexandria, a leleplezett nagy alkimista könyvtárának költöztetésében. Egyenként szélrózsa-levélbe csomagolva, négy szállítmányba csoportosítottuk: Peru, Tibet, Timbuktu. Uppsala... (máglya, zúzda, csomagolópapír, ószer) és felcancukáztunk vele a Bálványosvárhoz vagy a Hargitára? – nem is tudom már. Rendszerint kialudt vulkánokra telepítették ki az effélét, lejárt indexek kitépett lapjaiba göngyölgetve, mint káposztalevélbe a tölteléket. Aztán dolgunk végeztével dióhéjba kerekedtünk, s a nagy ugrósáncon leereszkedtünk, egyenesen a kifordított Földgömb belsejébe; tehát mindig vissza ide, a kezdet kezdetére. Ez mégsem „ember, ne mérgelődj!”, ez már munka, tehát nemesít. Ha némi isa pur és hamu adatik még a meséhez... Mi, kamasz mákvirágok, csak úgy, azértis, a spencerünk alatt elloptunk néhányat a kisemmizett, tiltott táplálékból. Ilyenformán tudtuk meg, hogy az újgörögök már nem hellének, hogy a magyar nemesség átlag életkora a törökvilág idején rongyos huszonegy év volt, hogy az a csodák csodája, hogy a Makkabeusok családneve is, a Martell Károlyé is a kalapáccsal kapcsolatos, pedig nem voltak rokonok, hogy az egyszeri ember gót, herul, szász, gepida, mindenesetre germán volt, de már román földön lakott, hisz román stílben építkezett, csak éppen magyarul beszélt, még a jászokkal, besenyőkkel is, hogy Noé galambja bizony költöző madár, de az Araráton ólálkodó török gyerekek megvágták a lábát, szárnyát, s telente ezért lépked ott, emigráns gólya képében, a Gogománék udvarán, mert ők még mindig örmények, hogy nagymama esténként náluk kötöget, horgol együtt Nelli nénivel, s a Zoltika nagyanyjával meg Nagy Égi Patrónánkkal is egyazon társaságban, jól ismerik egymást, ezért kértük ártatlanul a közbenjárást az égben Erdélyországért is, csakis mint muzeális tartományért, hogy azért ne bántsunk vele senkit; mert bizony még a kötés, kötözés, főkötős, lókötés – hogyne volna – meg a vitéz kötés is munka... kérdezd csak meg háború idején az anyákat! Minden egyéb, nyári mese – téli habbal. Az idő maga a frissen hullott, anyagtalan hab, de azért tapad és köt. Falakat, családokat, népeket, az egész fagyoskodó emberi nemzetet. S az én lelkem is egy jégcsap végén csillog, mint az eleddig utolsónak odafagyott csepp. Szerencsére jön megint a nyár.