Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1993. március, IV. évfolyam, 3. szám »
Szász János
BELGRÁDBAN SZÜLETTEM
Évtizedek óta magyarázom, hogyan születhet egy zsidó származású romániai magyar
író Belgrádban. Nos, szüleim a Bánságban, a Pannon síkságnak abban a csücskében
születtek, amely a Monarchia összeomlása után... Apám 1916-ban kikerült Ferencz
József katonájaként az olasz frontra, és 1919-ben hazatért a királyi Jugoszláviába.
A húszas évek derekán Belgrádban kapott munkát, én 1927-ben születtem. Apám
rövidesen munkanélküli lett, 1928 késő őszén átköltöztünk Romániába,
Temesvárra. De a kapcsolat természetesen nem szakadt meg a két szomszédos
faluval, ahol szüleim születtek, a nagy zsidó ünnepekkor, húsvétkor és újévkor,
néhány napra mindig átmentünk, olykor hétvégeken is. Szüleim nem voltak
vallásosak, de az ünnepek alkalmat teremtettek arra, hogy találkozzék a család,
mely a hatalomváltozás óta részben elhagyta a bánsági fészkeket, és szétszéledt
egész Jugoszláviában. Van egy fényképem valamelyik találkozóról, több mint száz
személy szorong a fotográfus lencséje előtt. Jugoszláviában kevés zsidó élt, a
német megszálláskor a Száva egyik szigetén gyűjtötték össze őket, téltől
tavaszig végzett velük az éhínség és a kiütéses tífusz. Ott pusztult el az
egész rokonság.
Emlékszem, a családban némi büszkeséggel emlegették, Jugoszláviában nincs
antiszemitizmus. Azok a feltűnő családi konklávék például, a sok gyerek
ricsajos játszadozása, sohasem váltottak ki akár egy rossz szót is Debeljaca
(egykor Torontálvásárhely) jórészt magyar, de persze szerb és kevés horvát
lakosaiból. Apai nagyanyám szomszédainak kertjébe annyiszor átesett a labdánk,
de még szemöldökráncolás erejéig se rótt meg senki. Apámtól is mindig arról
hallottam, hogy a faluban sohase észlelte zsidógyűlölet nyomát. Életében
először, úgy tizenéves korában Nagybecskereken hallott zsidózni. Amúgy a
magyarok és szerbek, a kevés horvát között, emlékezete szerint felhőtlen béke
uralkodott. De már a háború alatt a fiatal szerbek átszöktek Szerbiába, nem
akartak a Monarchiáért harcolni. Bár az a csücsök nyilván kimaradt a
Balkán-háborúk véres forgatagaból, de a világháború már kiforgatta öröknek tűnő
nyugalmából. Amikor eldördült Gavrila Princip pisztolya, a szerb nagykereskedő
összeveszett a magyar jegyzővel. Ilyesmi nem történt emberemlékezet óta. A
háború alatt pedig beverték a horvát patikus kirakatát, mert este a vendéglőben
dicsérni merte az Antant-hatalmakat.
De a háború után ismét helyreállt a béke. A hatalomváltozás nem zavarta meg a
viszonyokat. Az új jegyző jól tudott magyarul, a falubeli magyarok pedig
tudogattak szerbül. A tulajdonviszonyok nem változtak, s bár Belgrád ötven
kilométernyire van a falutól, a hatalom és a politika nem sok vizet zavart
Debeljacán. Magam sem emlékszem semmiféle – ma így mondják – etnikai
feszültségre. Bár Magyarország és Jugoszlávia viszonya nem volt éppen eszményi,
zavartalanul lehetett magyar lapokra, folyóiratokra előfizetni vagy felutazni
Budapestre. A szerb lakosság száma kevéskével növekedett, de ez sem vezetett
konfliktusokhoz az érkezők igyekeztek a falu békés légkörével azonosulni.
Apámmal jártunk Becskereken, Szabadkán, Újvidéken és persze Belgrádban is.
Egyszer még Szarajevóban is megfordultunk, Berci nagybátyámnál, akinek ott egy
malma volt. Apám megmutatta nekem azt az utcasarkot, ahol Ferenc Ferdinándot
megölték, a díszes palotákat és a kunyhókat, ahol a nyomornak oly arcát láttam,
mint évtizedek múltán Ázsiában. Szemem meg-megakadt a török módra öltöző
bosnyákokon, váltig csodálkoztam, amiért szerbül beszélnek. Apám elmagyarázta,
hogy évszázadokkal ezelőtt a török hódoltság idején vették fel a mohamedán
vallást, de anyanyelvük a szerb maradt. Amerre jártunk, sehol se hallottam
acsarkodva vagy gyűlölettel szólni másokról, érett fiúcska voltam, s már
érzékeny a nemzeti kérdés lecsapódásait észlelendő, emlékeznék, ha
visszásságokról, bajokról esett volna szó, netán nacionalista kifakadásokat
hallottunk volna. Pedig apámnak sokféle nemzetiségű barátja, ismerőse volt, de
persze nyilvánvaló, ez az ő baráti, ismeretségi köre volt, az ő egyénisége volt
e kör jellegének meghatározója.
Tudom, az akkori Jugoszláviában is erős szerb és horvát ellentétek,
nacionalista mozgalmak nyugtalanították a közéletet. Jugoszlávia művi állam
volt, amelyet kétlépcsős folyamatban Wilson, Clemenceau és a párizsi
békeszerződés diplomata diktátorai találtak ki, egy fedél alá gyömöszölve
népeket, amelyek évszázadok óta saját függetlenségükre vágytak, akiket
évszázadok óta megfosztottak attól, hogy megteremtsék a maguk államiságát. Azt
is tudom, hogy abban a művi összetereltségben a szerb nacionalizmus, olykor a
hivatalos szerb politika is a társnépek feletti szupremációra törekedett, hogy
gazdája s ura legyen a délszlávok államának. És mégis, a politikai osztályok és
a másságot megvető gyülevészek nyüzsgése alatt élt egy másik Jugoszlávia is,
mely alig hasonlított ahhoz a századelő óta puskaporos hordónak nevezett
Balkánhoz.
Amikor a stukák lebombázták Belgrádot, majd a németek lerohanták és megszállták
az országot, mi Temesváron nemcsak rokonainkat sirattuk, de azt az egész
országot, amelyről nem is sejtettük, hogy a század végére végleg elsüllyed. Az
előjáték még reményekkel kecsegtetett. 1941 tavaszán Hitler magához rendelte a
jugoszláv miniszterelnököt és külügyminisztert, és egy okmányt (íratott alá
velük, mely szerint Jugoszlávia csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez, vagyis
német csatlóssá válik. De mire a két miniszter hazaért, egy vérontástól mentes
katonai államcsíny németellenes kormányt emelt hatalomra. Ez keresztezte Hitler
balkáni terveit. Húsz hadosztállyal tizenegy nap alatt végzett Jugoszláviával.
1940 késő őszén még egyszer odaát voltunk, apai Nagyanyám haldokolt. A
szécsányi vasúti csomópont indóházának betört ablakú várótermeben vészjóslóan
fütyült a szél. A falu megváltozott, lépteim üresen kongtak az utcákon, az
emberek halkra fogták a szót, titok lengett körül mindent és mindenkit,
amelynek nevét nem mondta ki senki: a félelem. Jártunk a nem messzi Lajosfalván
és Padinán is, egyik apai s egy másik, anyai nagybátyámnál, az egyiknek
fűszerüzlete, a másiknak vasáruboltja volt, panaszkodtak, rosszul megy nekik,
erősen megcsappant a forgalom, a hadköteleseket behívták, a hátramaradt asszonyok
tanácstalanul néznek a jövő elébe. Saját sorsukért nem aggódtak, a szerbek nem
fogják őket bántani, a németek pedig Európa első kultúrnépe – szó szerint így
mondták –, nem kell félni tőlük. Apám érvelt és bizonyított, de mintha oda se
figyeltek volna. Arra akarta rávenni őket, hogy amíg lehet, meneküljenek
Görögországon át Egyiptomba, de csak nevettek rajta.
Hitler még ünnepelte jugoszláviai győzelmét, az ellenállás máris megkezdődött.
Első kézből tudtunk sok mindenről, egy verseci, ha jól emlékszem, tanárnő
többször is járt nálunk, aki hamis iratokkal rendszeresen átszökött a határon,
és a közeli Temesváron pénzt, meleg holmit, konzerveket gyűjtött a partizánok
számára. Akkor már felnőtt tennivalókat kötelességemmé képzelgő serdülő voltam,
sokszor gondoltam arra, átszököm a verseci nővel, és felmegyek a hegyekbe.
Büszkék voltunk a jugoszláv ellenállásra, majd amint kitudódott a neve, Titóra,
bár apámat aggasztotta, hogy a harc nemcsak a német megszállók ellen folyik, de
a csetnikek és a partizánok között is, váltig furcsállta, hogy a monarchista
csetnikeket és a nyilván kommunista partizánokat nem terelgeti egységbe a
halálos ellenség. 1943-ban, a sztálingrádi csata után, éjszakánként nagy
magasságban zümmögve húztak el Temesvár felett a partizánoknak segítséget
szállító repülőrajok: a nép Titó-buszoknak nevezte őket.
Valamicskével a háború után, majd azután el egész 1948-ig, rendszeresen, de
kiszámíthatatlan időközökben előfordult nálunk egy jugoszláv ezredes, aki
rokonait járt látogatni Temesvárra. A verseci nő irányította hozzánk, akiről
örömmel hallottuk, hogy túlélte a háborút, 1942-től ő is felment a hegyekbe. Ez
a mintegy ötven év körüli, harsány nevetésű, szenvedélyes vérmérsékletű szép
szál férfi, nevére is emlékszem, Miográd Marcovic, egy máskülönben vidáman
elköltött estebéd után elkezdte dühödten szidni Titót. De nem, amint esztendő
múltán nyilvánossá vált sztálini érvekkel, hanem hogy diktátor,
egypártrendszert kényszerít Jugoszláviára, horvát létére szerb nacionalista,
aki a háború végén, azzal az ürüggyel, hogy a horvátországi német bábállam
hívei voltak, tíz- és tízezrével mészároltat le ártatlan horvát polgárokat.
Megfagyott ereinkben a vér. 1948 után M. M. nem jelentkezett többé, nem tudom,
bár sejtem, mi lett a sorsa. Apám nem hitt neki, később, évek múltán szomorúan
belátta, hogy ezredesünknek ugyancsak igaza volt.
Jugoszláviának a létezett szocializmus táborából való kiebrudalása után a
román-jugoszláv határt szegélyező húsz kilométeres sávról mindenkit
kilakoltattak, aki a rendszer szemében gyanúsnak számított: szerbeket,
kulákokat, az egykori polgári pártok tagjait. Legtöbbjüket a nagy román alföld,
a Baragan újdon gyapotföldjelre telepítettek, ahol földbe vájt odúkban laktak.
Némileg lazultabb időkben látogatási engedélyt lehetett szerezni, így fordult
meg a pokolnak ama bugyrában Deák Tamás, akinek anyósát és apósát – kisbirtokuk
volt az átokverte határmenti sávon – ő látta el gyógyszerekkel és ennivalóval.
A temesvár-bukaresti vonatokon a jugoszláv határ mentén az ablakokat be kellett
függönyözni, a folyosókon állig felfegyverzett katonák őrködtek minden ablak
előtt. Mindig az volt az érzésem, egy perc, és kitör a háború. Nekem, minthogy
Belgrádban születtem, hosszú éveken keresztül hetente jelentkeznem kellett a
milícián. Semmit se kérdeztek tőlem, egyszerűen csak látni akartak, tudni, hogy
itt vagyok, nem szöktem meg, talán éppenséggel, hogy nem szöktem-e át.
Eljött annak is a napja, hogy Hruscsov elment Belgrádba bocsánatot kérni
Titótól. Apám és anyám is kezdték latolgatni, ne ugorjanak-e át szülőfalvaikba,
de kedvük szalmalángként gyorsan lelohadt, hiszen kihez is mentek volna. A
család kipusztult, és arról is tudtak, hogy a barátok, ismerősök is meghaltak,
ki ágyban párnák közt, ki a hegyekben, mások még emigráltak Németországba, Franciaországba
vagy a tengerentúlra, a meszszi Brazíliába. Rám maradt volna az istenkísértés,
ellátogatni az egykori színhelyre. De én is húztam halasztottam az utazást,
ezer kifogást, sürgős tennivalót dúsítva áthághatatlan akadállyá. Végül
1979-ben, nyár végén csak felkerekedtünk feleségemmel, A-val. Versecen majd
Belgrádon át jutottunk el Torontálvásárhelyre, azaz Debeljacára. Az
állomásépületet – monarchiai szabvány – könnyen felismertem, de már a falu közé
vezető utat nem. Temérdek új, villaszerű ház tekintett rám, díszes, kovácsolt
vaskerítésekkel, városias kiskertekkel. Minden a külföldi munkából szerzett
pénzből épült. Az okos Titó tudta, miért nyitja meg a határokat, tudta, hogy
végül az ő kultuszának számlájára írják az életszínvonalat. Apai nagyanyám házát
könnyen megtaláltam. Senki se volt otthon. Egy arra járó asszonytól
megkérdeztem, tudja-e. ki lakott itt a háború előtt. Akkor ő még gyerek volt,
nem tudja. Felkerestem még néhány rokon egykori házát. Délelőtt volt, csak
asszonyokat és gyerekeket találtam. Senki se emlékezett a régi gazdákra. Csak
egy élénk szemű, varkocsos süldőlány mondta az egyik portán: „Zsidók laktak
itt, elpusztították őket.” Ezzel telt a nap. Ki akartunk menni a temetőbe,
lebeszéltek róla, a sírokat a németek tankokkal széttiporták, majd a temető
helyében raktárakat építettek. Délután visszamentünk Belgrádba. Ültünk az
állomásépülethez támaszkodó régi padon, ahol annyiszor vártam Apámat, hogy
megérkezzék Pancsováról vagy Becskerekről. Befutott a motoros, a kalauz
elkiáltotta: „Debeljaca, 40 másodperc.” Fel se szálltunk, máris indult a két
kocsiból álló szerelvény. Negyven másodperc meg egy fél évszázad...
Jártam én Belgrádban többször is, még a háború előtt, de gyermekkori emlék nem
fűzött a városhoz, hiszen egyesztendős sem voltam, amikor elkerültem onnan.
Mégis, már a harmincas évek vége felé, hogy a városban néhányszor Apámmal
megfordultam, valami furcsa, nevenincs szorongás kerített hatalmába. Az ember
nem válogatja meg szülőhelyét, de szinte mágikus erővel ragaszkodik hozzá, akár
a nevéhez, amelyet szintén nem ő adott magamagának. Mi működik benne, az
atavisztikus gravitáció vagy a családi kultusz legendateremtő ereje?
A háború alatt sokszor álmodtam a várossal, emlékfoszlányok kavarogtak
nyomasztóan, háttérben a háború véres díszleteivel. Végig az iszonyatos évek
alatt kísértett az érzés, hogy oda is tartozom. A háború után
valójában 1970-ben jártam először szülővárosomban, méghozzá Zaharia Stancuval,
a jeles prózaíróval, az Írószövetség akkori elnökével. Úgy hittem minden emlékem
elsüllyedt, de tétovázás nélkül felvittem a Kaltimegdánra, vagy le a Bazárba, a
Száva mentén Zimonyba. Gyér szerb tudásom is feléledt, segíteni tudtam
Stancunak ezt-azt bevásárolni. Egy este a belgrádi Írószövetség klubjában
megismerkedtem D. asszonnyal, egy rokonszenves kritikussal, aki előbb
kékharisnyának tűnt, de kis idő múlva kiderült, hogy okos és művelt fehérnép.
Illetve... Amikor a jugoszláviai helyzetről került szó, kifejezetten és
nyomatékosan leszögezte, minden elviselhető lenne, ha nem lennének a horvátok,
akik fékezhetetlen nacionalisták, mindent maguknak követelnek, mindenkit
lenéznek, lebecsülnek és gyűlölnek, és egyébként is ki akarnak szakadni a
jugoszláv népek szövetségéből. Ijedten hallgattam szavait, anynyicska
árnyalásért könyörögtem, hogy ne vonatkoztassa ítéletét minden horvátra, de ő
nem és nem, tüzet okádva szidta a horvát nép kicsinyét-nagyját, már-már
elváltozott arccal, melyen az indulatok eltorzították a percekkel azelőtt még
vonzó vonásokat.
Belgrádból Zágrábba utaztunk, ahol ismét találkoztam D. M. költővel, akit egy
bukaresti látogatásakor ismertem meg. Meghívott egy estére lakására; sötét
szobába vezetett, ahol kékes fényekkel pillegett a tévékészülék, körülötte
ismeretlen emberek. Az egyik sarokba két széket húzott, hozott egy üveg bort és
két poharat. Koccintottunk és ő rákezdte, hogy ez így már tovább nem mehet, a
nagyszerb nacionalizmus felfalja a horvát kultúrát, a szerbhorvát nyelv szerb
nacionalista kitaláció, a horvát kultúra, de az ipar és mezőgazdaság is
aránytalanul kis mértékben részesül a központi alapokból, egyébként is a
szerbek nemzetgyűlölő szörnyetegek, úrhatnámok, akik valójában uralmuk alá
akarják hajtani Jugoszlávia népeit... Megtanultam már a leckét, hallgattam,
csak a bor íze keseredett meg a számban. Mindez több mint húsz évvel ezelőtt
történt.
Amióta jobb híján polgárháborúnak nevezett fegyveres harcok dúlják fel a volt
Jugoszláv-térséget, sokszor töprengtem afelett, mi is történt a volt
Jugoszláviában, miért vetemedtek odáig népei, hogy egymás mészárlásához
fogjanak. Ma már mindenki tudja, mily mélyre nyúlnak a gyökerek: nemcsak a
Monarchia, a polgári Jugoszlávia, de a titoizmus talajába is. Németek és
franciák évszázadokig háborúztak, de Hitler rémtetteit leszámítva, közel se
követtek el oly egymás elleni bűnöket, mint kölcsönösen horvátok és szerbek,
vagy mint a szerbek a bosnyákok ellen. Az emberi jogoknak ez a mintegy
tánclépésekkel való lábbal tiprása a legbizakodóbbakat is kétségbeejti. Ha
Voltaire-t a lisszaboni földrengés olyannyira megrendítette, hogy keserűen
kigúnyolta Leibnitz elvét arra nézvést, hogy világunk a lehető világok
legjobbik változata, mit mondjunk akkor mi?!? E század sok mindent megért,
eleven embereket elégettek, és szappant főztek belőlük, de a fasizmus ellen,
térnyerése legvadabb idején is akadtak százezrével férfiak ellenállni a
gonosznak. Hol vannak azok az önerők, melyek véget vessenek e véres farsangi
bomlásnak? Miként lehetséges, hogy hosszú évszázadok óta egymás
szomszédságában, sőt annyi helyt együtt élő rokon népek, szlávok vagy szláv
ajkúak vérengző dühvel essenek egymásnak, gyilkoljanak, földönfutóvá tegyenek
százezreket, s szűnni nem akaró szenvedéllyel megsemmisítsenek mindent, amit
legkevesebb az elmúlt száz év alatt elmúlt nemzedékek s ők maguk teremtettek?
Vajon az embert természet sötétségében keressük e páratlan katasztrófa oksorát?
Nincs válaszom. De a társadalomtudomány, a politológia, az etnoszociológia, a
történettudomány is csak halványan, szabványszerűen és hozzávetőlegesen tudja
megközelíteni azt, ami a Balkánon három éve történik.
Álmatlan éjszakáimon földerengenek a régi falu akácokkal, eperfákkal
szegélyezett utcái, látom a menekülteket araszolni ott, ahol én boldogan
fogócskáztam, látom Blaskovic bácsit, nagyanyám második szomszédját, aki
szerbül tanítgatott ékes magyar kiejtéssel, Macskási doktort, akivel apámék
bridzseltek, a horvát patikust, akitől szalmiák-cukrot kaptam, a szarajevói
bosnyák édességárust nagybátyám háza előtt, akinél rahátot vásároltam, látom
Annát, a szlovák mindenest, aki félvak s beteg nagyanyámat ápolta, fut velem a
vukovári főutca, ahová Apám kisgyerekkoromban elvitt magával a nagy házak
tövébe; Uzdinban járok, a Debeljacához közeli román faluban, ahol míg apám
dolgait intézi, románul játszom kiszámolósdit a gyerekekkel, Antalfalván
(Kovacica) hallgatom, mily jól beszél apám „tótul”; Pancsován egy reggelre
ébredőn valami rokonoknál, hallom, hogy a néni ismeretlen nyelven pergeti a
szót, kimerészkedem, s egy tincses zsidó embert látok, s a nénitől később
megtudom, hogy ladinoul beszéltek, ez az a nyelv, amelyet a spanyol zsidók
hoztak magukkal egykori ibériai hazájukból, ahonnan elűzték őket. Minél
iszamosabb a kiontott vér amott túl, annál fényesebbnek látom a belgrádi
Teréziát, hangulatosabbnak az utcai kávéházakat, s olyannak látom a Duna és a
Száva egymásba ömlését, mint az örök szerelmesek találkozását. Amikor a
tömeggyilkosságokról, etnikai tisztogatásokról, koncentrációs táborokról
olvasok, vagy képsorokban villan el szemem előtt mind e borzalom, megrendül
bizalmam saját emlékeimben. Talán az a régi Jugoszlávia még csak gyermekkorom
káprázata se volt, csupán a valóságtól messze eső álom, amelyet a még ártatlan
gyermekek álmodnak olykor, talán csak egyszer életükben.
Szétválaszthatók-e az egymást pusztítók seregei Bosznia–Hercegovinában?
Hagyja-e Horvátország, hogy a szerbek által elfoglalt területeit megszállva
tartsák? Mivel üzemelteti csapatait és szabadcsapatait Szerbia, ha embargó
zárja körül? A háborút tehát kívülről is táplálják. Miközben a kéksisakos ENSZ
katonák jórészt tehetetlenek. A Biztonsági Tanács már – jóllehet óvatos és
feltételes – határozatot hozott arra nézvést is, hogy fegyveres úton állítják
helyre a térségben a békét. Belgrád ismét romokban? Valóban nincs mód az
egyezésre, az érdekek egyeztetésére, a kompromisszumokra? Talán ha a szerb
elnökválasztásokon Milan Panic győzött volna, talán akkor Szerbia békés jobbot
nyújt a földre sújtott, fenyegetett és elnyomott népeknek, s a haldokló Balkán
talán feltámad. De valójában a sovénnacionalista, nagyszerb politika győzött. A
háború dúl, őrjöng tovább.