Cseke Péter
AKASZTÁSOM HITELES TÖRTÉNETE
I.
Az egyik lábam gyepesi, a másik meg recsenyédi. Így mondták ezt nekem nemegyszer, amikor kicsi voltam. Lévén, hogy édesapám Gyepesben, édesanyám pedig Recsenyéden látta meg a napvilágot. Édesapám az első világháború kitörésekor, édesanyám annak befejezésekor. Vajon jó-e az, ha valakinek csak az egyik lába recsenyédi – töprengtem jó ideig –, vagy pedig merő szerencsétlenség? És hogyhogy gyepesi a másik, ha mind a kettővel Recsenyéden járok?!
Alig vártam, hogy akkorára cseperedjem amikor az iskola küszöbét átléphetem. Ez pedig már iskoláskorom előtt bekövetkezett, egy egész télen át járhattam „lógóban” az első osztályba! Vittem édesanyám számomra megőrzött palatábláját a tarisznyámban, és azon próbáltam „földközelbe hozni” az ábécé betűit. A leginkább persze ugyanannak a – sokat megélt – Dombi Mózes tanító bácsinak az igaz történeteit hallgattam aki – román állami iskola ide vagy oda – már édesanyámat is becsületesen megtanította a betűvetés tudományára. Most is magam előtt látom azt a szomszéd falusi legénykét, aki – amikor megtudta, hogy az Újvilágot (ahová az én szülőföldemről, a Nagy-Homoród mentéről is annyian „rándultak át” szerencsét próbálni, mintha csak valamelyik közeli vásárba indultak volna) olyan hatalmas víz választja el tőlünk – a történet szerint így kiáltott fel a század elején Homoródszentmártonban: „Hát ez akkor nagyszerű! Mert télen csak korcsolyát kötünk, és átkorcsolyázunk Amerikába...”
Attól kezdve elalvás előtt már arról ábrándoztam: milyen jó, hogy az egyik lábam gyepesi, a másik meg recsenyédi. Mert ha befagy az óceán – akkor még fogalmam sem volt arról, hogy „kiteleltetését” milyen „titkoknak” köszönheti –, én hét/kilo/mé/ter/föl/des rugaszkodásokkal siklok át Amerikába.
Elvégre látnom kell azt a helyet, ahonnan gyepesi nagyapám legénykorában – miután két nyáron át hordta a követ az idén négyszázéves székelyudvarhelyi gimnázium engem is „kiszolgáló” század eleji épületéhez – azt a „sok pénzt” küldte, amivel a gyepesi patak mentének egyik pázsitos kertjében a holta után nem sokkal sírkővé lett családi ház alapkövét le rak(at)hatta.
 
II.
Az iskolán kívül a téli szomszédolásokat vártam gyermekkoromban a leginkább. Ráérősen ültünk a szentkeresztbányai érckályha mellett, és nem tudtunk nyugodtan aludni, ha történetesen nem nyitott ránk aznap a szomszéd vagy a sógor.
III.
Legszívesebben már akkor az éjszaka jászlához kötöttem volna az amúgy is rövid láncon tartott délutánt, amint az iskolából hazatértem. De hát mindennek rendelt ideje van – faluhelyen különösképpen. Miközben a Jucinak meg a Virágnak szecskáltam a kukoricakórét (Juci volt özvegy recsenyédi nagyanyám téli éjszakához hasonlatos jószága, Virág pedig a mi egyetlen fejőstehenünk), hogy „siettessem” az időt, én már a másnapi számtanpéldák megoldásán törtem a fejem; amikor másodjára is megtömtem rázottal a jászlat, a fogalmazásokon is túl voltam; amidőn az itatás előtt végre az illatos sarjút is beadhattam – „hogy könnyebben adják le a tejet” –, éppen a „vízfolyásos”-ra felhagyott vers(ek) hangpróbájával voltam elfoglalva. Ezt követően már csak az volt hátra, hogy az aprójószágot is kellőképpen ellássam, és előkészítsem reggelre is a takarmányt. Hogy ne kelljen abban a hajnali kutya hidegben senkinek felmásznia a szénapadlásra. No és a tűzifáról sem feledkezhettem meg. Rendszerint több szárazat aprítottam, mint amennyi nyerset, jóllehet tisztában voltam vele: spórláshoz szok(tat)ott és öcsémmel együtt minket is arra nevelő édesapám (ami van, azt kell megbecsülni, fiaim) nem hagyja ezt szó nélkül, amikor egész napi távollét – nemegyszer: erdőnlét – után végre a házba bekerül. De hát mit számított a mérges szemöldökrándulással tudtomra adott atyai dorgálás ahhoz képest, hogy házi „törvényszegésemtől” csak vidámabb lett az este.
Mert hogy jött keresztapám hórihorgas kedvvel, és amint a kályha közelében elhelyezkedett, a szavak menten köréje telepedtek. Hogy csupa olyasmit adjanak tudtomra a világ dolgairól, amiket hiába is kerestem volna a könyvekben Hét falu határának megannyi titka villant fel ilyenkor előttem, miként kukoricafosztáskor a legserényebb kezekben váratlanul előbukkanó piros kukoricacső. Miközben egyfolytában azon csodálkoztam: miként lehetséges, hogy ezek az emberek éppúgy tudnak olvasni a földből, mint én a könyvekből? Akárcsak a szorzótáblát, úgy „fújták” – mialatt hét falu határának szinte valamennyi parcellája sorra került –: melyik ha tárrészbe kell vetni már szeptember második felében a búzát ahhoz, hogy a következő évben aratni is lehessen, és melyikben terem meg akkor is a kenyérgabona, amennyiben az időjárás szeszélye folytán november előtt nem lehet földbe tenni a magot. Én csak hallgattam őket illő tisztelettel – aligha csupáncsak azért, mert akkoriban a gyermeknek még mifelénk (is) hallgass volt a neve, amikor a felnőttek beszéltek –, mert amit mondtak, úgy hatott rám, mint az isteni kinyilatkoztatás.
Mintha a világ kezdete óta ők vetnék a zabot az északos Hidegkútba, a búzát a kalászérlelő Vápaföldbe, a kukoricát pedig a déli fekvésű Kerehágóba. Sosem szerettem szántáskor az igavonók előtt menni – ostorcsapónál mérgesebben csapott felém a szó, ha véletlenül félreléptek a tehenek, és emiatt vétket hagyott az eke –, de amikor azt a tanácsot hallottam keresztapám szájából, hogy frissen szegett alsóhegyi földünkbe ültessünk mi is krumplit az első esztendőben, mert annyi terem majd, hogy letöri a szekér derekát, hát én akkora örömmel mentem borozdolni, hogy édesapám nem akart hinni a szemének. Pedig csak látni akartam, milyen az, amikor egy földben annyi krumpli terem, hogy letöri a szekér derekát. Mert hogy addig ilyesmi nem esett meg velünk.
*
Törpebirtokos létünkre sosem álltunk olyan jól – mesélte nemegyszer édesanyám –, mint közvetlenül az oroszok bejövetele előtt. Pedig akkor édesapám nem tizennyolc, hanem tizennyolcezer kilométernyire forgatta a vakolókanalat, lévén hadifogoly az Ararát tövében. És recsenyédi nagyapám sem pótolhatta családunkban a férfi munkaerő hiányát, mert hogy első világháborús hadirokkantként utolsó hónapjait szenvedte éppen. Hogy szegény édesanyámnak – akire ilyenformán a szántás és a kaszálás is maradt – ne kelljen annyit kínlódnia, ráadásul velem várandósán, a három fejőstehén közül kettőt eladtak, s az összeggel, amit még egy tinó árával felpótoltak, újabb földparcellát vásároltak. Hogy édesapám nagyobb kedvvel gazdálkodjék, amint a fogságból hazatér. Életműve betetőzésének tekinthette nagyapám ezt a földvásárlást, mert utána már csak két körtefát ültetett, egy veresbélűt meg egy segesvárit – az unokáknak! –, és én, aki ugyanazon esztendő (1945) elején születtem őt már meg sem ismerhettem.
Csak a felszegi „Gábor-tagon” osztozó öccsét meg a húgát. Akiknek élettörténetét jótékony balladai homály fedi máris emlékezetemben, hogy annál valóságosabban lássam magam előtt István nagybátyám Patakfalváról hozott feleségét, akit – azonos nevű kisebbik lányától megkülönböztetvén – Nagy-Juli néniként emlegettünk. Hogy ezt a jelzőt az én szememben nagybetűsként is kiérdemelte, az azzal függ össze, hogy valahányszor a halál közelébe került, mindig akadt valamilyen elintézetlen, halaszthatatlan dolga, ami továbbra is életben tartotta.
Hányszor ránk ijesztett: ha még látni akarjuk őt az életben – üzente, menjünk át hozzá azonnal a szomszéd „élet”-be. Nem a túlvilágra, csak a szomszédos telekre – szerencsére. Rendszerint ott feküdt fehérre festett vaságyán – mintha külön erre a célra szerezte volna be a székelyudvarhelyi kórházból – emeletes házuk csak ilyenkor használatos tisztaszobájában. Abban, amelyikben az oroszok bejövetele előtt az én életemért is őrt állt, kockáztatván a sajátját. Merthogy a „harisnyákat” kereső, pontosan útbaigazított (orosz?, fehérorosz?, ukrán?, örmény?, tádzsik?, üzbég?) katonák – ki tudhatott a Nagy-Homoród mentén oroszul akkoriban? – sehogy sem akarták elhinni neki, hogy a karjában tartott csecsemőt ő szülte. Adja elő gyorsan – rivalltak rá – a gyermek édesanyját! és már csattogtatták is rászegzett fegyverük ravaszát. Hogy az asszonykéz által is könnyen tologatható tálassal eltakart kamraajtó mögött mindezt hallva mit érezhetett az előttem alig fél esztendővel korábban napvilágot látott Ernő unokatestvérem édesanyja (sírköve a recsenyédi temetőben), meg az enyém, akinek akkoriban – tudtam meg jóval később – már erőteljesen rugdostam a hasát, az könnyűszerrel elképzelhető. Átlagosnál érzékenyebb idegrendszeremet alighanem azokban az életveszélyes (haláltól terhes?) napokban-hetekben „szereztem”. A rendkívül feszült helyzetet végül is Ernő oldotta meg, a lehető legtermészetesebben. A nagy fegyvercsattogtatástól, kiabálástól megijedvén (de az is lehet, hogy a félelemtől remegő anyamellből szívott anyatejtől), alaposan „lesárgította” kendőzött-kormozott nagyanyját. Mire a „megutálkozott” hadfiak egyszerűen feladták a „harcot”... Amelynek szerencsés kimeneteléről én csak akkor győződtem meg igazán, miután alaposabban szemügyre vehettem iskolánk falióráját. Amelyik nemcsak a szünet kezdetét mutatta annak idején négy éven át számunkra, de az évtizedekre megállított történelmi időt is. (Hasában a szerencsésen eltávolított – mára a szivárvány színképére bomló – orosz puskagolyó nyomjelével. Amelyik, ha jól meggondolom, meggondolatlanul repülhetett volna az előbbi „kamaratörténet” bármelyik elszenvedőjének a hasába is.)
„Istenem, add, hogy még csak addig élhessek – hallhattuk édesanyámmal a fehérre festett vaságy mellett –, amíg Eszti unokám hozományát előteremtem...”
S bár a kellő időben Szentmártonból átszánkáztatott-átszekereztetett Vogel doktor úr Juli nénit hetekre az ágyba parancsolta, másnap már talpon volt. És attól a perctől kezdve naponként szaporodtak unokatestvérem számára a szőttesek, varrottasok, hímzések, a lepedők, paplanok, konyhaedények és felszerelések; addig lótott futott, amíg elkészültek a konyha meg szobabútorok is. Közben pedig észre sem vette, hogy mennyire megnőtt körülötte az élet. Amikor aztán az utolsó zsebkendő is a megfelelő szekrényfiókba került, hirtelen elkedvetlenedett, mintha rosszullét környékezte volna, szédülni kezdett, odalett az étvágya, magába roskadt, majd magatehetetlenné vált, és kérte a Jóistent, hogy vegye őt mielőbb magához. Hogy ne legyen terhére a továbbiakban senkinek. De amidőn ezért  fohászkodott az Úrhoz, egyszer csak megvillant benne, hogy időközben hogyhogy nem figyelt addig rá? – legénysorba serdült legnagyobb fiúunokája, az árva. Akinek az édesanyja nem sokkal azután költözött ki a recsenyédi temetőbe, miután az oroszok oly „emlékezetes” módon bejöttek. „Jaj, még csak addig nem kellene, hogy meghaljak – olvastuk le az ajkáról édesanyámmal a Fennvalóval folytatott párbeszédének szavait –, amíg Ernőt is el nem rendezem...” Abban a pillanatban, amint ezt kigondolta, máris úgy érezte, hogy értelmetlenül telt egész élete, amennyiben nem tud hajlékot szerezni legnagyobb fiúunokája feje fölé... Aztán a kisebbeket kellett „iskolába adnia”, hogy mesterség legyen a kezükben. Mindenkire volt gondja, csak a legkisebbre nem maradt már ideje. Meg is látszik rajta – állítják unokatestvéreim egyöntetűen.
*
Ha volt valaki mifelénk, aki Juli nénémen is „túltett”, az nem más, mint a Falu Öregasszonya, aki egy olyan korban hordta-vitte a jó szót, amikor minden ablak alatt hallgatóztak. A házán kívül jóformán semmije sem volt Lidi néninek, de a leghíresebb gazdasszonyokat is kisegítette olykor cukorral, tojással, finomliszttel, élesztővel. Nem akadt kocsmába betérő férfi, aki időnként rá ne szorult volna – „hogy az asszony meg ne tudja”. És „nem kell mindent a férfiak orrára kötni” alapon rögtön nyúlt a mindig nyakában lógó pénzeszacskójához, ha valamelyik családban az asszonynak megtetszett valami szép holmi, s történetesen nem akadt a háznál egy lej sem.
Fiatalságát elszolgálta valahol Focsani mellett, a Petrescu bojárok birtokán. Onnan hozta a később minisztériumokban is kamatoztatott román nyelvtudását, őt pedig Bomhér Péter bácsi, akire úgy néztem, mint börtönviselt emberre – előző (vagy első?) asszonyát állítólag a másvilágra küldte –, de akin semmiféle különleges jelt fel nem fedeztem. Annál inkább Lidi nénin, akinek tekintetétől megjuhászodott a legveszedelmesebb szelindek is, és akinek szavára még hónapokig leadta négy gyerek szájába a tejet a háziak kezéből a sajtárt kirúgó fejőstehén. Nagy, meleg szívében egyformán helyet kapott mindenki, s ha valakire haragudott, nem gyűlölködésből tette, csak éppen éreztetni akarta vele, hogy emberség dolgában többre lenne képes. „Olyan ez a falu, te, fiam – hallom most is a sóhajtását –, mint egy gyík, amelyiknek ráléptek a farkára, s most öncsonkítással menekül...” Ezért aztán csak azokra haragudott évtizedes konoksággal, akik e menekülés során valahol a becsületüket is elhagyták.
A megszállottaknak abból a fajtájából való volt, aki nem tudott nyugodtan aludni, ha valaki bajba került körülötte. Ez pedig akkoriban gyakorta megesett. Tudta, hogy nem jöhet érte az a bizonyos fekete kocsi („egy vénasszonnyal mit kezdhetnének?”), s tüntetőleg gyámolította a családot, ahonnan éjszaka ágyából a férfit kirángatták. Olyankor napokig nem lehetett ráismerni: úgy járt fel s alá a faluban, mint aki az embertelenség hétfejű sárkányával viaskodik. Amikor sor került rá, kevéske földjét szó nélkül beadta, de lármafát gyújtott a szava, amint megtudta, hogy ismét pincében tartottak valakit a földje miatt. Sokan feltűnően kerülték azokat, akiket ártatlanul megbélyegeztek – elég baja van amúgy is az embernek, nem kell ujjat húzni a sorssal –, így hát hónapokig egyedül ő lépte át a portájukat, meg a végrehajtó, merőben más szándékkal persze, ő tartotta a hitet a „külsőkben”, s alighanem ő volt a legboldogabb, amikor azt tapasztalta, hogy a „belsőket” sem hagyja el a Jóisten (amiért az erőszaknak engedve időnap előtt kollektivisták lettek). De ha közben „valamit” észrevett, mindig ő volt az, aki a falu valamelyik sértett felének a panaszával felment egészen a minisztériumig.
Egyetlenegyszer halálos vitába keveredtem vele magam is.
Történt pedig, hogy az ’56-os magyar forradalom után édesapám hetedmagával kilépett az addig még csak a fél falut „tömörítő” közös gazdaságból, engem pedig egy szép napon azzal küldtek haza az Iskolából: ne is lássanak, amíg nem „szervezem vissza” a szüleimet. Ennek hallatán Lidi néni mérgesen támadt rám:
– Akasztófára kerülsz te is, ne félj, csak változzék meg a világ...!
Sokkal jobban szerettem őt annál, minthogy ne vegyem komolyan a rám kimondott szentenciát. Csak azt nem tudtam elképzelni, milyen formában fog az majd bekövetkezni. A falunkban akkoriban működő egyetlen telepes rádióból ugyanis azt hallottam, hogy 1956. október 23. után Budapesten kommunistákat és ávósokat húztak lámpavasra. Engem vajon mire akasztanak, ha nálunkfelé is megváltozik a világ? Hiszen nálunk se utca, se lámpa, se lámpavas. Fejem felett lógó tükrös falilámpánk pislákoló fényében elkövetkezendő akasztásom „rettenetes” történetét éltem.
Jól láthatta, hogy mi zajlik bennem, mert legnagyobb kétségbeesésem közepette a Falu Öregasszonya egyszer csak így simogatta meg a fejem:
– No, ne búsulj, kicsi fiam, mert Lidi néni akkor is ott lesz veled, és kiment téged az akasztófa alól...!
IV.
A téli szomszédolás ideje jött el újra. Mintha csak az volna a dolgunk, hogy a testünkkel melegítsük, szótlanul támasszuk a cserépkályhát, és attól tartunk: nehogy véletlenül benyisson valamiért a szomszéd vagy a sógor. Eleget voltunk „együtt” évtizedeken át, legalább most hagyjuk békén egymást, amikor az ember egyik lábával már amúgy is a sír szélén áll...