Lázáry René Sándor
Közzéteszi: Kovács András Ferenc
Ártatlanságom édes éneke
Itt jártam én is, egymagam. Kopáran, mint a téli hold,
Ki csak vonulgat táltos űrködökben,
Az érdesen tajtékzó éjszakákon át, ha elcsatangol –
Itt csellengtem én, s nem égett értem gyertya, régi csillag,
Gyors üstökös se gyújtá lelkemért föl
Léggé fagyottan lángoló sörényét
Süllyedt világ fölött, vak aetherekben.
Én valék csak itt, a Téka-kert s a Vártemplom körül,
Vagy Szentgyörgy-téri bódék bűvkörében
Kerengtem én, bolyongtam émelyítő verkliszóra:
Életművész kis artisták közé vegyültem el...
De számkivetve, mintha egyszemélyben
Kasmír királya volnék, hindu herczeg,
Pandzsábi árny, önlelkem páriája.
Én vándoroltam itt saját nyomomban, ó, igen,
Lobogtam is, miként magányos, méla sál – nyakamra
Hurkolódó fájdalom, mely hosszan, zordonan
Zöld csóvaként lengett utánam át az álmokon,
Lengett legendák pisszegő szelében...
Ballagtam éppen fölfelé
A Köteles utczán, jöttem keresztül épp a Kozmosz árján –
Így jártam én kísértetül, mint szájban boldog szép szavak.
Maros-Vásárhelyt, 1893 januárjában
 
Erdélyi harangok
Kétszáz év múlva rólunk semmi hír már –
Kaczaghatsz hát, hisz mindhiába sírnál...
Mert jó mulatság volt ez – férfimunka.
S nem tudni még: mi lesz, ki tér nyomunkba?
Kolozsvárott vagy Maros-Vásárhelyütt
Nem kérdi senki: „Sándor, újra elgyütt?”
Más örvend, csókol, hívja, szidja Istent...
Más öldököl, lop, irhát s lelket is ment...
Más él-hal, búsul helyettünk, s ha tudja:
Boldogságát is helyettünk hazudja.
Más lakja házunk, más hordozza arczunk,
Más álmodik – mi már csak mélyen alszunk.
Álmok nélkül, mint nyelvetlen harangok...
Oly szótlanul nyugosznak lenn a hangok,
Mert szó sincs már, fohász, fakult esengés,
Ha megtört, hűvös érczbe fúlt a zengés…
Visszhangja bennünk elbolyong, ha alszunk:
Más lakja házunk, más hordozza arczunk.
Maros-Vásárhelyt, 1893 februárjában