Sebestyén Mihály
KIDDÚSÍN
(Történeti beszély 1865-ből)
Május 28. abban az esztendőben, vagyis 1865-ben vasárnapra esett. Ezen a napon adta férjhez Czódik Sándor (bibliai nevén – melyet minden zsidó férfinak viselnie kell, bármi is történjék vele, akárhova vesse is viselőjét a sors vak szeszélye – Nathan ben Jehuda) pipafaragó leányát, a hajadon Klárát Schwartz Lázárhoz (bibliai neve: Lazar Jakob ben Avrum), az erdőszentgyörgyi Rhédei-Württemberg uradalom bérlőjéhez. Egyáltalán nem állítható, hogy szerelmi házasság volt, ugyanis a fiatalok legfennebb két ízben ha látták egymást az esküvő előtt. Nem is volt szükség erre, ugyanis Schwartz Lázár bérlő már elmúlt harmincesztendős, bölcs és megfontolt ember hírében állott ismerősei körében, Czódik Sándor pedig jól megnézte, kihez adja hozzá legidősebb leánygyermekét, az akkor tizenkilenc éves Klárát. Az ügyletet az erdőszentgyörgyi uradalmi bérlő, Schwartz Lázár kezdeményezésére a környék egyetlen és minden gyanún felül álló házasságközvetítője, özv. Farkas Mendelné bonyolította le a legszigorúbb diszkréció mellett.
Az esküvőt Marosvásárhelyen a Szentkirályi utcában tartották, a 212es helyrajzi számmal ellátott Czódik-házban, egész pontosan a szőlővel befuttatott udvaron, ugyanis Sziván hónap ebben az 5625. – a világ teremtésétől számított – esztendőben olyan szokatlan hőséggel és agreszszív kíméletlenséggel tört az alig nyolcezer lelket számláló erdélyi kisvárosra, mintha Czódik Sándor elődei sohasem hagyták volna el a Közel-Kelet szubtrópikus vidékeit, s e Város, hogy történetünk elkezdődik, valahol fél úton Szidon és Türosz között, már-már Főníciában állana. És bár elég régóta a mérsékelt égöv laza szíjai csavarodtak bokájukra, a nagy riadalmakat felejteni nem tudó szívükre és testükre, a szokatlan hőséget viszonylag könnyedén viselték el.
Na és?!! – ránthatja föl a vállát bárki – ha lakodalmat csaptak, az ő dolguk. Bizonyára boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mi tehet ebben rendkívüli?
Legyen szabad ellenvetéssel útját állni az efféle gyanúsan józan vélekedésnek. A dolog korántsem volt ilyen sima és egylövetű. Az eset ugyanis nagy pori vert fel városszerte, s a szenzációban a vidék is osztozott Ha városunknak lett volna hírlapja, mint ahogy Kolozsvárnak és Szebennek, vagy a dúsgazdag Váradnak is, akkor a mondott lakodalom igen figyelemreméltó hírré dagadhatott volna egy mindenre elszánt újdondász tollán. A sivár valóság ezzel szemben az, hogy a Kolozsvári Futár kéthetes késéssel, pünkösd utáni számainak valamelyikében, a Vidéki Levelezések című rovatban egy teljességgel elhanyagolható négysoros pörsenetet adott közre, melynek hírértéke miben sem különbözött a tucatszám napvilágot látó hymen-remeklésektől. Az érdektelen és feltehetően másnapos szerkesztő kizárólag az örömszülök és egybekeltek nevét nyomtattatta ki, kihúzva a vidéki levelező „többletsorait”, ugyanis nem kívánt rossz fényt vetni – így értelmezte a rendelkezésére bocsátott tényeket – néhány közmegbecsülésnek örvendő marosszéki arisztokratára és veretes nevű vásárhelyi polgárra.
Ezek szerint tehát a kiddúsín, vagyis az esküvő emlékezetét az utódok fölöttébb megbízhatatlan memóriája, a töredezett szóbeszédek őrizték meg, nemzedékről nemzedékre szállott, mint legenda, amelyhez semmilyen formában sem kötelező viszonyulni, ennek ellenére mégis bizonyíthatóan újkeletű és hamis ódonságú rétegek rakódtak reá, amelyeket kénytelenek vagyunk kegyeletet nem Ismerő kézzel levagdosni, eltávolítani a puszta tények felületéről.
A házasságot – ami valószínűleg a felek utólagos és teljes megelégedése közepette jött létre (legalább ennyi részrehajlás engedtessék meg nekünk az ősök javára), legkivált a körülmények, azok a teremtett környülállások, melyek akár a friss paripák, mindmáig az események mellett -előtt szaladnak – tették nevezetessé. Megnövelték az ifjú pár hírnevét ugyanebben a földrajzi emberi közegben. Kényszerítő súlyuk alatt (?) a család második fiúgyermeke, e frigy gyümölcse, Schwartz Áron (Aharon Leb ben Lazar), ki majd csak 1868-ban látja meg a napvilágot ugyanebben a Szentkirály (utóbb Kossuth Lajos) utcai házban, huszonkét év múltán, azaz 1890 július 10 én leballag ráérősen a még mészszagú kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem főlépcsőjén (ahogyan e sorok írója is a huszadik század harmadik negyedében), kezében szorongatva azt a különös tapintású fekete bőrhengert, mely a pergamenre kalligrafált ügyvédi diplomáját rejti; vonatra ülve (akkor is Székelykocsárdon, ill. helyesebb, ha azt mondjuk: Székelyföldváron kellett átszállni a Vásárhely felé tartó szerelvényre) ötödfél órai utazás után kilép a gyorsból a főpályaudvar kövezetére (vörös salak), és ügyvédi irodát nyit az esküvői-szülői házhoz ragasztott új épületszárnyban, ami már a Sörház utcára néz mind a négy ablakával. A két esemény között van azonban egy közbeiktatott szünet – két esztendő –, mialatt hősünk unokája, Schwartz Áron ügyvédbojtárként szolgál dr. Adorjáni Károly köz- és váltóügyvéd Szentgyörgy utcai irodájában; a joggyakorlatot elsajátítva, a mesterfogások ellesésében szépen araszolva egyre előbbre, önállósítja magát, 1892 szeptemberétől a mondott helyen. A feltörekvő és friss szellemű ifjú embernek nem okoz majd különösebb nehézséget átvenni nagyatyja „klientúrájának” még élő tagjait, illetve azok utódait, de közhivatalt sohasem fog vállalni, noha dr. Bernády részéről többször is felkérés érkezik ebben a tárgyban.
*
A család neve az erdélyi (vagy még a lengyel, galíciai) zsidók ajkán Cáddíkból torzult magyarosabb hangzásúvá – mintha táncszavakat kiáltanának be egy fergeteges mulatság kellős közepébe –, és így került bejegyzésre, mióta az anyakönyvi hivataloknál is jelentkezni kellet. Értelme az ősidőkben egyenlő volt az „igaz ember”-rel, vagyis a név olyan hívőt takart, aki vakon és feltételek nélkül engedelmeskedik a mózesi vallás parancsainak. Az írás magyarázói úgy tudják: ezt a világot harminchat igaz és bölcs ember tartja; mindenesetre a család valamennyi tagja elfogadta, hogy a família jogos fönntartója és feje reb Nathan – ahogy övéi bizalmasan szólították –, s az ő neve került 1851-ben az első vásárhelyi polgárösszeírás jegyzékébe.
A cáddík második jelentése – ez jóval később alakult ki a lengyelországi hasszídok között – „csodarabbi”, akit az Isten –, kinek neve folyvást áldassék – sok más jeles tulajdonság mellett a jövőbelátás képességével is fölékesített.
Nos hát, ez az a jellemvonás avagy erény, mellyel családunk – emlékeink szerint – sohasem hivalkodott, ezt a kiváltságot az Úr – kinek bölcsessége végtelen – egyszerűen lefújta famíliánk tagjairól, hiszen egy ként éltek a többi jámbor zsidóval: különösebb előrelátásról sohasem tettek ékesszóló tanúbizonyságot, a jövendő megsejtése, hihető fölidézése legfennebb egy-két hónapos távolságra futotta; ugyanabban a jótékony ködben nógatták vágyaik egykedvű öszvéreit, mint a többi közönséges halandó, legfennebb jó gazda módjára nyáron gyűjtögették a téli tartalékot, s télen készültek föl a nyári aszályra, árvízre, gyors hurcolkodásra, vérvádra, mely általában Pészáh – a kovásztalan kenyér ünnepének – táján ütötte föl a fejét faluhelyen.
(Az előrelátás közönséges hiányával magyarázható részint, hogy a nevezett Czódik Sándor dédunokája, nagyatyám 1920 táján nem támasztotta reménykedve és hazátlanul egy kivándorlókkal dohogó ócska gőzhajó korlátját, a hullámok félelmetes háborgásába nem keverte bele naponta többször gyorsan felforduló gyomra tartalmát, hanem tisztességgel megvacsorázva, rövid ima után esténként nyugovóra tért saját ágyába, abba, melybe valószínűleg fogantatott egy régen elszállt, nem kizárólag kötelességszerűen elpukkant kéj pillanatában. Két unokaöccse, Czódik Áron és Lajos viszont egyszerre vágott neki a nagyvilágnak, az első háború után, előbb Nyugaton, utóbb Keleten /Palesztinában/ leltek huzamosabb ideig hazára, halucok lettek, országépítők, és negyvennégyig kisebb-nagyobb megszakításokkal rendszeresen írtak egymásnak, akkor azonban a családi-rokoni szálak egyszeriben elsorvadtak, s nem volt kit okolni ezért, maga a történelem vetett cezúrát a két világ, a földrészek közé, nagyapám és nagyanyám nem tért vissza abból a lengyelországi utazásból, hová családjával együtt szabad akarata semmibevételével vitetett ’44 júniusának legelején...)
Történetünknek azonban jóval napfényesebb vonulatát vizsgálgatjuk e beszély keretén belül, az áldott 1865-ik évit, ahol el kell árulnunk végre egyet s mást (h)ősünk pipakészítő mesterségéről is.
Úgy sejtjük, a szélesebb nyilvánosság elé apróbb javításokkal lépett, megrepedt, elcsempült pipaszárakat faragott újra, csutorát, szopókát fúrt, majdnem ugyanolyan jót, mint amelyet tulajdonosa megsiratott, midőn eltörött, kicsorbult; végletesen eldugult pipákat tisztított meg a történelmi léptékű szutyoktól, kifényesítette a tajtékpipákat, barna diófapáccal futtatta be újfent, színtelen lenolajjal kente át fejét és szárát, egyszóval újjávarázsolta mindazokat a füstokádó szerszámokat, melyeket gazdájuk megunva már-már a szemétdombra vágott volna. Egy idő múltán maga is szerencsét próbált, nem fanyalodott többé idegen kéz munkájára, vásárolt egy faesztergát, gyorsan lenagyolta a fejet, a szár szájba fogható végét, aztán nekilátott a faragásnak. Diófából, rózsagyökérből, könnyű cseresznye- és meggyfából remekelt, hosszasan szárította, próbaégetéssel edzette, csiszolta, foga közé szorítva érzékeny ajakkal-nyelvheggyel tapogatta le, ha nem rejt a szopóka alattomos, érdes felületeket, titkos repedéseket, ha kényelmesen fekszik a fogak között, nem túlságosan könnyű avagy nehézkes és otromba. Csont- és ezüstszipkákat illesztett a fejhez, a díszesebb darabok lecsapható fedelet is kaptak. Efféle portékát senki sem készített akkortájt városunkban. Nem volt vetélytársa, mégis irigyelték, de vélük Czódik Sándor nem sokat törődött.
És bár kopogtatták már a kordivat ajtaját az egyiptomi meg a török szivarok, a bécsi és hamburgi cigarillók, Cz. S. nem panaszkodhatott, hogy vevőinek száma az új igények miatt megcsappant volna: épp elég ómódi ember maradt a Maros mentén, akinek nyugalmat és tekintélyt, lelki békét kölcsönzött a karcsú szárú pipa, mellyel akár órákig el lehetett mulatni az anekdotákba szőtt ámbituson. Nagyapám dédatyja a hosszúlábú tajtékpipák mellett megpróbálkozott a kurtább cserép- és makrapipákkal is, némely korondi fazekassal állt össze rövid időre, de utóbb valamiért meggondolta magát, és teljességgel amazoknak engedte át a makrapipa készítésének monopóliumát; ő fába ültette át a kurta változatot, s így anélkül, hogy tudatában lett volna, a britek elől orozta el az angolos pipa feltalálásának dicsőségét. Milyen kár, hogy akkor a Maroson még nem jártak ír és amerikai matrózok, akik persze kikötöttek volna a jövendő Weekend-telepen, hogy elkacsázzanak rövid markolatú pipáért a Szentkirályi utca alsó végébe.
Hogy mi szükség volt a tenyérbe fogható kispipákra? Ugyanolyan okból hívták életre, mint később a papírba töltött cigarettákat: „a lét elviselhetetlen könnyűsége” miatt – Kunderával szólva korszerűtlenül –, a folytonosan zaklatott idegek a modernizáció lélekölő hajszájában kitartóan követelték maguknak a kábítószert, az új emberek, a liberális nemzedék nem ért rá végigjárni a töltögetés-leszívás-kieregetés ernyedt semmittevését, előbbre helyezték értékeik között a rövid, meleg füstöt a hosszú, hideg füstnél, mely ízlésváltás orvosi következményeinek felsorolásától sajnos, ezúttal el kell tekintenünk.
*
Mióta a hatvanas évek elején megengedtetett, hogy Erdélyország zsidói is birtokot szerezzenek maguknak, Czódik Sándor már két húszholdas földdarabot vásárolt a mezőmadarasi határban Zoltán Péter elszegényedett földbirtokos özvegyétől. Dohányt ültetett, kapásokat fogadott. A Magyar Királyi és Császári Dohányjövedék igen szép áron vette át tőle a termést minden esztendőben.
1851-ben hagyta el faluját, Marosszentkirály nagyközséget. Innen költözött be beszélyünk színhelyére, és leszármazottal is ezt a várost tekintették életük majdnem ideális keretének; ha most már a család Erdélybe érkezésének pontos dátumát kellene felkeresnünk, ugyancsak bajban lennénk. A legendák szerint Galíciából a háborúk miatt futólépésben érkeztek őseink az akkor már eljelentéktelenedett Gyulafehérvárra 1778–79 táján, talán Tarnówból, ugyanis egyikük gúnyneve Tarnowicky volt. Eme régi Czódikok jiddisül, németül és lengyelül tudtak, askenáz rítus szerint imádták az Urat – a mi szabadítónkat és megváltónkat –, de Czódik Sándor atyja, nagybátyjai és nénikéi – amennyiben voltak, s miért ne lettek volna, hiszen akkor a bőséges gyermekáldás a családok erejét és büszkeségét jelentette – már magyarul és románul civódtak a falu (Náznánfalva – Szentkirály) zsellér-csemetéivel, magyarul kötöttek szerződést a földek urával, elegyedtek szóba az úton járókkal, és csupán egymás között görgették az ősök lengyel-jiddis keverékét, melyen még álmodtak, számoltak, olykor imádkoztak, máskor káromkodni kelt kedvük, és persze tudtak dalokat is, mondókákat, melyek nemzedékről nemzedékre haladva, egyre jobban elkoptak, s mind több érthetetlen szóval telítődtek. Fogalmuk sem volt az asszimilációról – élni akartak, boldogulni, azt tették, amit mindenki tesz, ha egy másféle élet vonzalmait nem tudják, nem akarják elhárítani maguktól.
Czódik Sándor tehát eladta azt a falusi vályogházat, mely a szentkirályi fazsinagóga szomszédságában romladozott, és telket vásárolt Vásárhelyen, félév alatt tető alá került a ház, ahol most éppen lakodalomra készülődnek.
Kalandor volt – ha egy zsidó lehet kalandor a legkisebb kedvezmény korában –, életének pontosan ez a szakasza maradt legkivált homályban. Annyit lehetett csupán tudni, hogy amikor a szabadságharc önkénteseket kívánt, e jeles fiatalember (értett a lovakhoz, hiszen számtalanszor hajtotta messze Erdélyen kívülre is áruval megrakott szekerét, s a pisztollyal is bánni tudott, hiszen a zsiványok és útonállók már a Vácmány-tetőnél életére törhettek) elszökött otthonról, és álnéven, 23 éves fejjel beállt a XII. kolozsvári huszárezredhez lovásznak, míg végül Arad alatt negyvenkilencben, augusztusban már közhuszárként vitézkedett – ez volt családunk legjelesebb hadi babérja, melyet azóta sem kísérelt meg senki közülünk túlszárnyalni –, hogy aztán a világosi fegyverbúcsút követően bujdosva térjen haza Marosszentkirályra 1850 április-májusában. Valahol a Maros fölé hajolva, Soborsinnál egy holdvilágos éjszakán leborotválta Kossuth-szakállát, huszáregyenruháját még Simánd határában elásta, végül visszavette fekete kaftánját, és a zsinagógában gyakran könyörögve Teremtőjéhez, igen jámbornak mutatta magát. Oly együgyű és ájtatos képet vágott, olyan harmatos mentséget rebegett (’48 nyarán elindult rokonlátogatóba Tarnówba, de a háború miatt félős volt hazatérni egy darabig, kb. másfél évig...), hogy soha komolyan nem vonták kérdőre a vásárhelyi várban állomásozó schwarz-gelb katona urak: hol csavargott, mit is cselekedett Czódik Juda második fia a rebellió alatt?
Úgy halt meg 1897-ben, hogy nem diktálta tollba emlékeit, dédunokáinak mesélt, amikor felnőtt nem volt hallótávon belül, s a gyermekek emlékezete felette keveset őrzött meg számunkra. Csak azt hallották róla, vele egykorú aggastyánok mondták: „vén Kossuth zsidó”, amit az utódok nem tudtak kezelni, korholásnak fogtak fel, s egyet jelentett szemükben a „palesztinai székely”-lyel.
*
Czódik Sándor minden valószínűség szerint a lovascsaták közötti kényszerű pihenők alatt fogott kést, s unalmában faricskálni kezdett, apró bábukat, kis figurákat faragott, s egyszer – maga sem tudja, miként – egy szép fejű pipa bukott ki a kezéből, aminek csodájára járt az egész szakasz. Parancsnokának, Rázmán János főhadnagynak ajándékozta – talán valamelyik hadi múzeumban mutogatják, mint névtelen mester remekét, mint a magyar géniusz jelentős alkotását –, s mindjárt megrendeltek tőle újabb kettőt, így aztán az aradi vereségig nem maradt egy pillanatnyi pihenője sem.
Ezt a mesterséget folytatta a Szentkirályi utcai műhelyében is, s a faragványokért kapott forintokat tizenöt százalékos kamatra ki is kölcsönözte. A bankok mellett minden városban léteztek efféle zugkölcsönzők, melyek azonnal folyósítottak gyorssegélyt, igaz, a megszabottnál magasabb kamatra (ne szégyelljük kimondani: már-már az uzsora határát súrolták), de fölöttébb szükségesek voltak, ugyanis a bankok már akkor is nehézkes és bizalmatlan műintézeteknek bizonyultak. Mi sem demonstrálta ékesebben a fenti szükséget, mint az a tény, hogy Czódik Sándorhoz gyakran fordultak égető pénzszűkében a város és a környék polgárai, zsidók és keresztények egyaránt. Jelentősen kedvezett ennek az üzletnek az a tény is, hogy az országos érdekeltségű nagy pénzintézetek még nem nyitottak fiókot városunkban, majd csak ’68 után vásárolnak telket és ingatlant a Nagypiacon, a jövendő Széchenyi téren és mellékutcáiban. De ősöm és felmenőm nem vetette meg a zálogügyleteket sem: nem kevésszer fordultak meg házában előkelő urak inkognitóban, avagy szolgalegényeik által képviselve, zálogba csaptak családi ékszert, államkötvényt különféle értékesebb jószágokat, melyeket Czódik Sándor gondosan becsomagolva tett el, őrzött meg, míg gazdái újfent nem jelentkeztek érettök, tizenöt százalékos interesszel váltva vissza magukhoz. (Kevésbé megszokott volt ezzel szemben az a furcsa szokása szópapámnak, hogy a leggyakrabban visszajáró ügyfeleinek újesztendőre remekbe szabott pipával kedveskedett; a megajándékozott ugyan nem küldötte vissza, legfennebb nem fedte fel az ajándék-pipa eredetét..)
Volt egy hallgatólagos egyezség Czódik uram és látogatói között, ezt mindenki respektálta, a pénzkérők sohasem ajtóstul rontottak a házba, alkonyat után érkeztek, mikor az utca forgalma kevésbé volt kínos a látogató számára, s kerülték a pénznek említését; bevezették őket a pipatóriumba, ahol kedvtelve nézegették, forgatták a falra kifüggesztett mintadarabokat, kézbe vették azokat, csettingettek, a muszter színét-súlyát latolgatták, a fogását próbálgatták, beleszívtak, a szelelése felől érdeklődtek, mintha csak pipavásárba jöttek volna. Megtudakolták az árát, a rossz termésről hümmögtek, a nagy drágaságra panaszkodtak, s a növekvő adókra, megkóstolták Czódik Sándor pálinkáját, faltak hozzá egy darab száraztésztát, amit ősanyám, Fleischer Szeréna sütött hetente kétszer, és amúgy mellesleg emlegették föl, hogy új istállót építenek, házat vásároltak a Fazekas utcában, egy darab erdőt a Kosárdombon, rosszul fizetett az idén a Tróbely-hegyszőlőben a szotyogós körte, a pónyikalma… s a végén előhozakodtak a legkeservesebbel, hogy a múlt héten az Ebhát utcai Úri Kaszinóban ezer forintot veszítettek kártyán… Czódik Sándor rezzenéstelen arccal hallgatta végig vendégelt, aztán a térdére csapott, mint akinek elege van a panaszokból, előtte senki ne alázza meg magát, egyetlen lendületből felállott, és a Bécsből hozatott kis, hasas Werthelm-szekrényhez sétált. Kalamárist, papírt, tollat húzott elő, megírta a szerződést, üresen hagyva az összeg helyét, melyet a kérelmező sk. töltött ki. Ősapám a papírra pillantott, és másodszor is kinyitotta a kasszát. Könnyű kézzel seperte ki, csak ujjheggyel érintette a bankókat, leszámolta, majd az adós saját pecsétgyűrűjével erősítette meg az adóslevelet. Ha tízezer forintnál tetemesebb összegért folyamodtak hozzá, akkor elszalasztott a Dinnyeföld utcában lakó Szengyeli Kováts Ádám hites jegyzőhöz, emez pedig ráírta a szerződésre: „Coram me Adamus Kováts de M. Szengyeli.” A felek egy pohár rozsolissal is nyomatékot kívántak szerezni a dolognak.
*
A történelem rosszindulatával dacolva Czódik Sándorról igenis maradt fönn fénykép. Nem volt nagyon magas, mikor a gépet kezelő Csonka Géza előtt állott, már hízásnak indult jobbját egy cicomás faragott biedermeyer szék felmagasított háttámláján nyugtatja, félprofilban áll. Biztonságot, nyugalmat, akaraterőt, magabiztosságot sugall egész tartása. („Mintha nem is lenne zsidó” – mondta róla dédanyám, Sebestyén-Schnittländer Judith.) Haja már mélyen hátrahanyatlott, bajuszába, maradék hajába belenyilallott az őszi fehérség. Népes családja 1880 körül cipelte el a jövendő Arany János és Kossuth Lajos utca találkozásánál álló egyemeletes műintézetbe. Csonka úr ezen a vasárnap (?) délelőttön pontosan 26 képet készített, melyekért Czódik Sándor egyetlen zokszó nélkül kisebb vagyont fizetett a fotográphia mesterének. (Czódik Sándor már nem érhette meg, midőn 1907-ben a háromszögű téren leleplezték II. Rákóczi Ferenc, nagyságos erdélyi fejedelem mellszobrát, s még kevésbé annak titokzatos eltűntét alig tizenhárom esztendővel a szoboravatást követően.)
*
Illendő, hogy visszatérjünk eredeti és föltett célunkhoz, ugyanis az esküvő még várat magára, a menyasszony valószínűleg toporzékol a szobájában, mert az ő esküvője a mi szószátyárkodásunk okán már-már zátonyra fut. Persze Klára kisasszony nem tudhatja azt, amit ml már bizonyosságként kezelünk, ti. frigyüket szerencse kíséri majd, és az esemény belekerül az örök emlékezet mókuskerekébe.
Czódik Sándor két héttel a nagy esemény előtt kora reggel kocsiba ült, és behajtott a Nagypiacra: damasztabroszokat, Bavaria-porcelán étkészletet vásárolt a Harmath-féle üzletben. Az ezüst evőeszközöket egyenesen Nagyváradról, Hausmann Mór lerakatából hozatta, s megérkezésük után ki sem csomagolta, egyenesen vitte Poncz Henrik – arany és ezüstmíves – Sáros utcai műhelyébe, ahol belevésette valamennyi nyelébe az S & L névbetűket.
Az asztalos (neve nem maradt fönn a számlákban) kecskelábú asztalokat ütött össze, és magas támlájú székeket készített. Ezekre ősatyám gyapjúzsákokat tétetett, ugyanis olvasta, hogy az angol parlamentben ilyenen ül maga a király. Az udvar közepére felvonták a selyemsátrat, a hüppét, mely alatt az ifjú párt összeadja majd a rabbi, oda voltak készítve az üvegpoharak, amiket a vőlegénynek kell eltörnie, hogy emlékezzék a lerombolt Jeruzsálemre minden nap, és az üvegcserepek szerencsét hoznak ugyanakkor az ifjú párnak, a zenészeket is előparancsolták, és az egész udvar fölé hatalmas sátorponyvát feszítettek ki a szokatlanul tolakodó hőség ellen.
Bürger úr személyesen gurított át hat hordó sört a szomszédból, míg a bort Fischer Dávidtól vásárolták a gróf Bethlen Elekné szőkefalvi szőlőjéből. Külön főztek azoknak, akik – a meghívottak többsége – csupán kósert fogyaszthattak, s más edényekben, más konyhában – a szomszéd házban – azokra, akikre ezek az előírások nem voltak kőtelezőek.
A család kerülte a túlzott jámborságot, mértéktartó volt. Czódik Sándor lelke mélyén idegenkedve olvasta a Jüdische Blätterben a pesti és temesvári zsidók újításait és csatározásait, a zsidó egyházban „felette szükséges újításokról”, melyek megosztották a magyarhoni közvéleményt, de minden jel arra mutatott, hogy egyetért Eötvös Józseffel és az emancipáció gondolatával, csak azzal nem volt tisztában, miként fest majd ez a való életben: lesznek-e egyszer zsidó miniszterek és országgyűlési képviselők, bárók és grófok, akiknek nem szükséges kikeresztelkednek? Ő maga semmiképpen sem akarta elhagyni őseinek vallását, hisz úgyis zsidónak tekintené mindenki, maga előtt sem hazudhatna, inkább nagyobb összegeket adományozott a hitközségnek, s nem utolsósorban az ő fáradozásainak nyomán került tető alá 1858-ban, pár esztendővel azelőtt az Iskola utcai szefárd rítusú zsinagóga, Isten első vásárhelyi zsidó hajléka, mely alig száz évig fog állni, s ükunokáinak századában fogják lebontani a pompás Hargita kertvendéglővel együtt, midőn felépül a város modern theátruma.
Elsőszülött lányának menyegzője előtt egy héttel bezárkózott műhelyébe, és meghagyta: kéressenek tisztelettel a látogatók másnap visszafáradni. Írni kezdett. A hozzátartozók nem fűztek megjegyzést kívánságához, hiszen világos volt előttük, reb Nathan pontosan fölmérte cselekedeteinek értelmét és konzekvenciáit. Lesütött szemmel bólintottak, és tették, amit kell, folytatták az esküvői előkészületeket. A kiddúsin amúgy is a vőlegény és az atyja dolga elsősorban.
Egész délelőtt percegett a tolla a csontszínű keménypapír meghívók jégtábláin. Nagy, cirkalmas, mégis tisztarajzú betűk kerültek a lapokra, a kuvertákra. Tíz, mások szerint tizenkét megcímzett borítékot adott át légényének, Löb Mayernek, pecsétviasszal zárta le valamennyit. Löb Mayer még azon a napon eljárt a megadott helyeken: eljutott Koronkába ifj. gróf Toldalaghi Ferenchez és Medgyesfalvára csíktaploczai Lázár Antal nyugalmazott főjegyzőhöz, a nemes Maros Szék Reformata Eklézsiájának második papjához, Fogarasi Sámuelhez, benn járt a Kollégiumban Koncz József segédtanárnál és Mentovich Ferencnél az Ebhát utcában, aki akkor a menynyiség- és természettan professzora volt az említett főoskolában, ifj. Bélteky Nagy Zsigmond orvosdoktornál kopogtatott a Szentgyörgy utcában, és Pávai Vájna Sándornál, aki híres kártyás volt, nagyivó, rátarti lovas...
Hogy mekkora lehetett Czódik Sándor és a fent nevezett férfiak között a társadalmi állásban mutatkozó szakadék, azt aligha lehetne fölmérni, hiszen a hangya kérte meg a telivér paripát – hogy ezópuszi hasonlattal éljünk –, lenne a vendége. Köreik nem érintkeztek, vallásuk egymástól úgy elkülönözött, mint tél és nyár, mint dér a lángtól. S bár a szabadságharc után úgy tűnt, hogy a császár drillje és zsarnoksága a megalázottak hajlandóságát, lelkét (e férfiak mind Kossuth hívei valának egykor) egymás felé hajlította, volt egy határ, amelyen túl nem keveredtek elegyedtek egymás tel. Noha Deák és Eötvös elkezdte már a nemzet erőinek összebékitését, és ’49-ben kimondatott a törvény színe előtti egyenlőség, a tényleges egyenlőség még riadalmat támasztott a demokráciára áhítozó kebelekben. Senki sem mérte egyforma mércével a birtokos őshonos osztályt, meg azokat, kiknek apja nagyapja még bérlő és kocsmáros volt amazok birtokán; azokkal, kiknek voltak, s kiknek soha, királyi kézjeggyel ellátott ármálisaik, emezeknek csupán pénzük akadt, vagy még az sem, csak éltek a felkínált alkalommal, és beköltöztek a városokba, ipart űztek, kereskedtek bőrrel, tollal, gabonával, ronggyal, papírral, ritka portékával, sokasodtak, foghagymát ettek és veszekedtek, elmélkedtek, magyarosodtak. Mikor Czódik Sándor szíves invitálás végett elküldte ama hallatlanul szokatlan leveleket, az emancipáció ügye úgy festett, mintha a bárány az oroszlánnal akarna barátkozni, hiszen mindketten azonos rendhez, az eleveneket szülőkhöz tartoznak.
Ugyanakkor nagyapám dédapja nagy tisztelője volt Jókai Mórnak, kitől ugyan egyetlen sort sem olvasott (a regények az asszonyok felségterülete volt), értesült viszont a Pesti Hírlapból, hogy Jókai Mór meghívót kapott, és elutazott Löw Lipót szegedi rabbi leányának esküvőjére.
Czódik Sándor hosszasan elgondolkodott a hír fölött. Hümmögött, álmatlanul forgolódott ágyában, de ősanyám, Czódik Sándorné szül. Fleischer Szeréna meg sem kísérelte szóra bírni urát és parancsolóját, hiszen mint a tenyerét ösmerte: vagy megosztja vele gyötrelmeit, vagy maga keres rá egyedül gyógyírt, megoldást. Ha faggatózik, reb Nathan dühében kivonul a tornácra, és egész éjszakáját ott tölti.
Egy éjszaka álmában megjelent neki az Úr Angyala, aki gyanúsan hasonlított reb Ghedaljéhoz, a huszonöt esztendővel azelőtt megboldogult szentkirályi és náznánfalvi zsidó bírához, és ékes szóval mondta neki:
„... ha ezekkel az urakkal egy táborban voltál, mikor a szabadságért viaskodtatok, ha senki közülük nem jelentett fel téged, ha őkegyelmeknek a te pénzed, reb Nathan, nem alávaló és nem dögletes, sőt a dicsérettel sem fukarkodnak, midőn ökonómiádat emlegetik, akkor jöjjenek el a te leányodnak, Klárának esküvőjére, arra a kiddúsínra, melyet nemsokára megtartasz... hiszen Jókai Mór sem átallott elmenni a kegyes életű Löw Lipót leányának lakodalmára...”
Ennyi volt a sugallat, mely magától az Istentől – örök dicsőség a teremtőnek – jött. Czódik Sándor legfennebb azt furcsállotta, hogy reb Ghedalje milyen tökéletesen megtanult magyarul odaát a Paradicsomban, noha falusbíró korában csak jiddisül szónokolt, akkor is dadogva-nyögve, de reb Nathan tudta, az Úr bármiféle csodákra képes, ezért hát vállat volt, és úgy cselekedett, miként az Angyal szólott.
És mert az igazi (?) emancipációra még várni kellett, azt csak (h)ősöm életének ötvennyolcadik esztendejében mondatik ki polgári tekintetben az 1867-es országgyűlés XVII. Törvénycikkelye által, Czódik Sándor ez egyszer tökéletesen megfelelt nevének, előrelátóan megtette azt, amit a haza sok bölcse csak két esztendő múltán mond ki nagy fájdalmak és haraguvások, vívódások és viharos vótumok közepette.
*
Az esketésre Meir Panethot, a dési rabbit hívta házához. Kocsit is küldött utána.
A násznép már kora reggeltől gyülekezett. Zsidók voltak, zajongtak, egyszerre beszéltek, kiabáltak, hevesen gesztikuláltak. Fekete kalapjukat sűrűn vették le, és nagy, fehér zsebkendővel törülgették a homlokukat. A kánikulát szidták, a menyasszonyt és a vőlegényt akarták látni. Schwartz Lázár pálinkát töltögetett. Klára az ágyon feküdt, és száraz szemmel bámulta a plafont.
Bölcs szépapám olykor elővette az óráját selyemkaftánja zsebéből, és azt leste, elérték e már a mutatók a négy órát.
Amikor a két fekete nyílvessző pontosan a bűvös számokhoz fenődött, Czódik Sándor csendet kért.
Ruhe! – szólt szigorúan. Erre a zsidók mind elhallgattak. Úgy gondolták, a ház gazdája szólni kíván. Az apa intelmei és tanácsai leányához búcsúzóul, miként az írásban is benne foglaltatik. Minden szem feléje fordult. A zenészek tust húztak.
Ő azonban egy széket húzott a kapu torkolata felé. Két könyökét a térdének vetette, fejét a tenyerébe támasztotta. Maga sem törte meg a csendet, amit parancsolt.
A népek semmit sem értettek. Félve ugyan, de suttogni kezdtek. Schwartz Lázár egy pohár vizet vitt neki. Czódik Sándor azonban rá sem hederített.
Várt.
Várta meghívottait.
Mennyi idő múlott el? Alig kevesebb, mint az örökkévalóság? Tán egy fertályóra sem? Nincs mértékegység a kifeszített idegek rezzenéstelen gyötrelmére.
Mindannyian hallották, hogy odakinn az ájult, kora nyári utcán egyszer csak megállott egy fogat. A lovak horkantása, a kocsis durva hangja áttörte a forróság falait.
A kapu, Czódik Sándor házának kapuja, nyikorogva nyílott meg.
Ősöm felismerte a belépő Mentovich Ferencet.