Bogdán László
EGY VÉGTELEN NAP
– unokáimnak a fonóba, ha lesznek, s ha
lesz még fonó –
„Engedi bármilyen megszégyenülést
annyiba vennem,
mint nemiszervek ábráit, amelyek
egy vizelde falán az esti fényben
átszellemülnek.”
kálnoky lászló
1. Hajnali áhítat
És eljött 1992 karácsonya is, bár az előrejelzések nem sok jót ígértek¹ Nagyapa² bár négyig „tévézett”, akciófilmek, akciófilmek, hogy szétmegy a készülék és a feje – RTL plusz! –, fél hatkor kelt. Csicsergett orosz ébresztőórája, és ő egyből ugrott bakancsába, mint Charles Bronson a Bosszúállásban, vagy Mel Gibson a Halálos fegyverben. (A hasonlóság az elszántságban éppen úgy megmutatkozott, mint az előzőleg elfogyasztott tömény alkohol mennyiségében, azaz Nagyapa is tudta, hogy mit akar, és ő is ivott tévénézés közben. Tehát fejébe nyomta zöld amerikai sapkáját, barátja, Tócsy Sándor figyelmes ajándékát³ – olyan lehetett (úgy nézhetett ki), mint egy őszülő szakállú kommandós, agya pedig legalább olyan üres volt, mint a „tökéletes katonáé”, a feledés peremén egyensúlyozva pedig a Szarvasvadász hősei tüzeltek gránátvetőkből a dzsungelben lapuló láthatatlan ellenfeleikre. Tudata távoli tisztásán még folyt az összecsapás. Képzavar ide, képzavar oda, sapkával a fején mosott fogat (mint Michael Douglas a San Francisco utcáin halandó hőse), és fél hat után öt perccel már lefelé csörtetett a negyedikről, az üzletig egyetlen lendülettel futott, aminek meg is lett az eredménye: még bekerült az ajtón, igaz, nem az üzletbe – oda a meg korábban startolok jutottak csak be –, de a két ajtó közötti térbe, ahol viszonylag nem volt olyan hideg, s látható volt a huzatban remegő szemközti ajtó is, ahol a tejesládák kellett volna megjelenjenek, mint az ígéret hírnökei. Csakhogy még nem jelentek meg⁴; Nagyapa tehát hosszabb várakozásra rendezkedvén be, rágyújtott egy Monte Carlóra, kivíva a mellette állók leplezetlen dühét. „Na, mi van, írókám, felkeltünk, felkeltünk?” – igyekezett menteni a helyzetet egyik szomszédja, Ő, lehet, nem a Szarvasvadászt nézte (SAT 1), hanem a Kína tavi gyilkosságokat (RTL plusz) vagy az Egy rakomány szőkeséget Hawainak-ot (PRO 7), vagy az is lehet, önmaga bánatos arcát pálinkája tükrében, mit lehet tudni? Szolidaritása jeléül ő is rágyújtott. Szeme veres, mint a nyúlnak – állapította meg Nagyapa, de a mellettük levő asszonyok is felfedezhették őt, s agresszivitásuk hirtelen váltott témát, „maga újságíró?”– kérdezték több oldalról, „hát eztet írja meg⁵, ezt a disznyóságot, mindjárt hat, és még nincsen itt a tej!” „És lehet, nem is lesz itt – hallatszott valahonnan a belső üzlethelyiségből egy árus hangja –, s különben is, intézkedni fogok, hogy ne is hozzanak ide több tejet, minek a cirkusz, nekem nem éri meg...” így beszélt valaki (talán a főnők?), de aztán sürgősen eltűnt, mert félő volt, hogy a tejre és kenyérre várók meglincselik.
Ő, mondotta tömören nagyapa barátja, s orrán-száján dőlt a füst, nem is csodálkozna azon, ha az ilyen alakokat, mint ez is, agyonvernék... Mert ezek csak pillanatnyi hasznukat nézik, s nem azt, hogy... Hogy mi kell a népeknek – egészítették ki az asszonyok. Telt-múlt az idő, de nem jött a tej. Nagyapa fél hét felé nézett először hátra, nem szeretett haraggal visszanézni – hát már jó ötven méteren kanyargott a sor, az ideges, didergő emberek elszántan toporogtak, és a Művelődési Ház impozáns palotája felől lövések hallatszottak. Az is lehet viszont hogy nagyapa füle csengett, tudata játszta vissza szorgalmasan a Szarvasvadász jeleneteit. Vagy Delon lőtt volna a Mint egy bumerángban (az RTL plusz, a Kína tavi gyilkosságok utáni második karácsonyi ajándéka...), vagy gyerekek játszottak volna? Közben a sorban újra elmérgesedett a hangulat, és az asszonyok dühe most a cigányok ellen fordult, az egyik kövér cigányasszony ugyanis be akart jutni az üzletbe, állítólag azért, hogy személyesen győződhessen meg róla, se tej, se kenyér, de a sorban előtte állók nem akarták előreengedni. „Ilyenek ezek, bemennek, aztán nem jönnek ki, s megveszik előlünk a kenyeret a disznyóiknak” – prüszkölt az egyik asz szony, s a bibircsók fenyegetően mozgott az orrán. A sorban létrejött a konszenzus, alapja a már megszerzett helyek kialakította hierarchia volt A kényes egyensúly. A passzív rezisztencia tömegbázisa. Nagyapa fél nyolckor már úgy érezte, tovább állingálni kár, a lába is fázott, a hasa is korgott, s elviselhetetlen szomjúság tört rá. Pánikszerűen távozott. Persze anyáitok mégis megitták Szenteste is a kakaót.
Nagyapa hazáig rohant, lihegve állt meg a konyha közepén, persze (!) meleg víz sem folyt a csapból, feltette a vizesfazekat a gázra, rágyújtott. Ivott egy korty vodkát feltette a teavizet is, elhatározta, hogy meleg vízben fogja áztatni átfagyott lábát, de addig is bekapcsolta a rádiót. Szarajevó körül újra dúlt a harc. Ezt viszont lekörözte a magyar médiavita újabb fejleménye, Hankiss elkeseredett nyilatkozata. Nagyapa elzárta a rádiót elkészítette a teáját, mosdótálba töltötte a meleg vizet, s leült a hokedlire A vodka fenyegetően csillant meg a félig kiürült üvegben. Miközben pirosodó lábfejét bámulta a forró vízben, azt próbálta kielemezni: az álmosságtól avagy a másnaposságtól volt-e annyira ideges sorbanállás közben? Aztán úgy döntött, nem, mégsem. Leginkább a mellette állók szaga zavarta. Büdösek, döntötte el szomorúan, s leereszkedően vállatvont⁹. S a csordaszellem is nyomasztó. Nem, kortyolt teájából, ennek soha nem lesz végei...
2. Reggeli regény
Miután megtörölgette lábát, meleg zoknit húzott, s megitta a teáját, felkeltek anyátok is. Persze rögtön Nagyapa szobája és a tévé, Frédi a Pro 7-en, a kőkorszaki szakik, őrület. Nagyapa kivonszolódott a fürdőszobába, mosdott, s újra fogat mosott, szájvízzel öblögetett. Az alkoholizmus átka, gondolta keserűen, egy olyan országban élni és szenvedni, ahol nem tartanak az üzletek szájvizet, ahol nincsen szájvíz (!).¹⁰ Negyed kilenc után három perccel fűzte be a papírt a gépbe. A Hol vagytok, ti régi játszótársak? című regénye épp esedékes történetét írta, címét a „regény” egyik hősétől, a vadásztól kölcsönözte: Róbert, a katona. A történet 1967 nyarán pergett, több szinten. Az azóta, az árvízvédelmi munkálatok során a föld színéről eltörölt egykori szentgyörgyi Olt- parti szabadstrandon, ahol Nagyapa fiatalon, öreg barátja, Zsé bácsi – azóta ő is elsétált az elágazó ösvények kertjébe – háta mögött ülve kibicelt, s időnként, mikor már nem bírta tovább a meleget, fejest ugrott a hídról, barátja ellenben élet-halál harcot vívott valahol Közel-Keleten az arabokkal. A történet szerkezete több lépcsős volt. Nagyapa és Róbert ideoda röpködtek az időben, tekintve, hogy a barát, megunván a dicsőséget, úgy hagyta ott választott hazáját és a neki kiutalt tankot, mint Szent Pál az oláhokat, és meg sem állt Új-Zélandig 1970-ben kapott Nagyapa tőle először levelet Azóta rendszertelenül ugyan, de leveleztek, ami nem volt teljesen veszélytelen vállalkozás abban a korszakban, amely Nagyapa fiatalságának adatott¹¹. Most épp egy akció-jelenet következett, Róbert kiugrik a tankból, szélsebesen rohan előre, a talpát a bakancson keresztül is égető forró homokon, amikor a lövészárokból derékig kiemelkedik egy ifjú arab, az izzadtság nagy foltokban üt át a zubbonyán, a foltok az elhagyott Romániára emlékeztetik Róbertet. A foltok alakja még pontosabban Romániát idézi, mely gyönyörű¹² országot Stefan Pascu akadémikus, valamikor a nyolcvanas években, nem átallotta sasmadárhoz hasonlítani¹³. Repült a büszke sas velünk a történelemben, s Róbert úgy lőtte keresztül az arabot Uzijával, ahogy kiképzésen tanították, s amikor az ifjú eléje dőlt, az őt repítő lendület hirtelen fékeződött le, a vér ugyanis bugyogott belőle, a combjából (talán?), s pirosra festette a melegben szinte parázsló homokot. Róbert döbbenten bámulta az előtte fekvő testet.¹⁴
Hasonlítani akarta valamihez, de emlékezetében, mely kiürült, mint egy mély kút. „Tata – szól közbe brutálisan a Frédi anyósának cselszövéseiben gyönyörködő elsőszülött Anyátok –, tata, mit jelent, hogy pechvogel”? Na, ez az! Nagyapa ugyan soha nem készült pedagógusnak, ehhez, hogy is mondjuk, túl szangvinikus volt a természete, most mégis a homokon hagyta a félholt, vérző arabot, s az előtte álló megdöbbent Róbertet, igen, úgy állt ott, mint egy palimadár, futott át az agyán, egészen úgy. „De mi jó barátok vagyunk!” – harsogott kintről a rádió, ezek szerint hős Nagyanyátok is felkelt. Az első pofon a legnagyobb, hallatszott még, amikor kisebbik Anyátok becsukta az ajtót. „Mit jelent a vogel?” – kérdezte szigorúan Nagyapa. Madár, mondták kórusban anyáitok. A kisebb így – akkor még – madáj... Nahát, ez az, nézett rájuk elismerően Nagyapa. „És a pech?” – ezt nem értették. Nagyapa ernyedten próbálta körülírni, tudjátok, amikor valakinek nincsen szerencséje, sőt, amikor kimondottan balszerencséje van „Az mi a szejencse?” – kérdezte a kisebbik, aztán mindenben megegyeztek. „Magyarul – fejtegette Nagyapa, elismerően pillantva Nagyanyára, aki megérkezett az első kávéval – palimadár! Ne feledjétek, ez a mi szent erdélyi madarunk!” Kortyolt a méregerős kávéból, és eltolta maga elöl az írógépet. Mára elég ennyi. Az utolsó kép fenyegetően meredt eléje: a forró homokon vérző test, s mellette Róbert, bávatagon, mint egy pechvogel. Megcsörrent a telefon. „Ki keresi?” – kérdezte a nagyobbik anyátok. „Horváth Károly” – mondotta ellenkezést nem tűrően, és a kagylóval a kezében úgy állott, mint egy élő figyelmeztetés. Nagyapa felállott, tett néhány tétova lépést és átvette a kagylót. Róbert és a combon lőtt arab eltűntek a képzelete színpadáról, s belibbent, madár képében Drakula „Igen, a szinopszis, a pesti címedre küldtem el” – mondotta határozottan Jellasics hangja – Váradról az atyai házból beszólt – kissé kétkedőnek tűnt a telefonban¹⁵.   „Januárban neki szeretnénk fogni” – mondotta még. „Tudod – fejtegette meggyőzően Nagyapa –, amikor én valaminek nekifogok, akkor nincs megállás, vorba lui Nagy István” Ebben maradtak Ahogy a képernyőre pillantott, látta meg, hogy Jennifer és Jonathan kézen fogva rohannak egy erdőben. Hart, aber herzlich – mondotta még teljesen feleslegesen, s puhán tette le a kagylót. Már jól benne voltunk a délelőttben. Tulajdonképpen mit akarok én Drakulától? – tette fel a kérdést, magamagának, ernyedten. Lerágott csont.¹⁶
3. Délelőtti ájtatosságok
Újra beleugrott bakancsába fáradhatatlan Nagyapátok, s reménytelenseggel telt szívét némi vodkával erősítve, zöld sapkáját fejébe nyomva, zöld kabátjába bújva, mint egy kommandós egészen olyan volt elrobogott újságért. A postaládában már ott volt a „22”. A kávézóban viszont, ahová egy üveg dobozos sörre ugrott be, huzat volt. A karácsonyi lapokat eltolva maga elöl, mogyorót rendelt, a sör kellemesen hideg volt, bár a poháron első látásra észrevétlen repedés megsebezte a száját, élvezettel kortyolta „Na, mi van?” – ereszkedett le melléje a megtermett, szakállas férfi. „Csütörtök” – válaszolta Nagyapa, s felállott. Rendelt még egy dobozzal. A másik gyanakvóan figyelte. „Hogy honnét van egyeseknek ennyi pénzük – motyogta. – Jól fizetik az írókat, igaz?!” Nagyapa precízen vázolta a helyzetet , aztán olvasni kezdték a lapokat. A „22”-ben Mihai Sin arról kesergett, hogy Marosvásárhelyen, ahol hosszú évekig élt, úgy érezte magát, mintha száműzetésben volna. Érdekes, próbált emlékezni a mindentudó Nagyapa ez soha nem látszott meg rajta. Bár ki tudja, lehet, hogy rosszul emlékezik, emlékezetében meglehetősen szeszélyesen keverednek a marosvásárhelyi román írók. „De akkor – ért idáig a szakállas is –, akkor miért ült ott, miért nem ment az övéi közé?!” „Kérdezd meg tőle” – vont vállat Nagyapa. „Ő az övéi közt is száműzetésben érezte magát, s ennek, feltehetőleg, mi, magyarok voltunk, lehettünk az okai, tehát minket kellett volna eltüntetni onnét, hogy a kiváló író ne érezze száműzve önmagát” „Helyben vagyunk” – füstölgött a szakállas, de Nagyapa már unta ezt, fizetett. (A két sör és a mogyoró ötszázhetven lejbe került. Könnyelműen hagyta a pulton a hat százast.) A piacra ballagott le, anyáitoknak rágógumiért, narancsért, banánért, mogyoróért, feltölteni az otthoni készleteket. A hideg ellenére meglepően „nagy élet” volt a piacon. A magnón a székely himnusz bőgött, két részeg cigány ordítva ütlegelte egymást. A mellettük álló milicista¹⁸ unottan fordult el. Társa oldalba bökte, és tétován indultak a gyűrűket áruló, színes katrincás cigánylány felé. Nagyapa is arrafelé haladt a piaci forgatagban. Nem alakultak ki még (?) a respektált fő irányok – anarchia! anarchia! –, mindenki összevissza közlekedett, s kisebb csoportosulások is állandóan akadályozták az előrehaladást. A fiatal cigánylány szorgalmasan kínálta az „arany” gyűrűit, egyetlen robbanó mosoly volt ő a piaci kavargásban. Mocskos, fehér blúza a kopott bunda alatt szinte szétrepedt a mellén, gomblyukában vörös rózsa volt. Ahogy jobban odanézett, nagyapa nagy elégtétellel fedezte fel, hogy művirág. Előtte két jól öltözött, valószínűleg külföldi fiatalember állott. Szőkék voltak, ápoltak, magasak, izmosak. Ők nem a művirágot nézték, nem is a gyűrűket, hanem a lányt.
A hajlott hátú, idősebb rendfenntartó közeg váratlanul ért melléjük, s a cigánylány vállát megrántva, valószínűtlenül magas, már-már nőies fejhangon rivallt rá: „a gyűrűket! a gyűrűket! gyorsan!” A lány kacagva kapta szájához a kezet, mintha vakító fehér fogait akarta volna eltakarni. Aztán szégyenlő sen fordult el, tikogott. „A többit – szólal meg végül, nagyot nyelve –, a többit akár el is lehet kobozni, ezredes úr!”. Győzedelmesen vigyorgott. A rendőr kézzel lábbal magyarázott valamit az elképedt, idegen úriembereknek, hamar megunta, legyintett, továbblépett. „Délutántól a bilin fog ülni” – mondotta röhögve, távolabb bámészkodó, magasabb társának, aki továbbra is szigorúan meredt a lányra és az urakra, akik látták ugyan, hogy mi történt, de nem értették. „Bilin?”– fordult most elképedve társa felé. „Bilin” „S ugyan miért?” „Na vajon? – röhögött tovább tapasztalt, öreg társa. – És körül fogja állni az egész pereputty. Lesik, hogy mikor koppan” A magas milicista elképedve rázta a fejet. „És a többit? A többit miért nem kobozzuk el, Marin?” Az idősebb nagyvonalúan, picit gúnyosan legyintett „A többi réz volt, fiam, csak ez az egy lehetett arany, amelyiket lenyelte?…” „Honnét tudod?” „Miért? Hát másképpen mi a francért nyelte volna le?” Nagyapa mosolygott magában (a szívében), s megvette háromötvenért a narancsot, négyhuszonötért a banánt, százhetvenért a mogyorót, s derűs arccal, mint ki jól végezte dolgát, indult hazafelé.¹⁹
4. Dél
Amikor beért a lakásba, harangoztak. Ismét elfelejtette elzárni a rádiót, ötlött fel benne, s nyugatra néző szobájába átsétálva másik, nagyobb, „szolgálati” gépe elé ülve, papírt fűzve be, kopogni kezdte régóta esedékes tárcáját a Háromszék szilveszteri számába. Ha ugyan beférek én oda, gondolta még ernyedten. Így éltünk Transzilvániában – írta föl a címet, s előkereste a dossziéból a tereken, felvonulás közben elhangzó versikék gyűjteményét tartalmazó lapokat. Régóta gyűjtötte a falköltészet halhatatlan remekeivel egyetemben.²⁰ Dél volt, karácsony, még hallotta a Kálvin tér harangjának összetéveszthetetlen szavát, dél volt, az őrület, a szomorúság és a magány dele. Valahol dél-amerikai nagyvárosok széljárta sikátoraiban CIAügynökök lopakodtak előre, lyukas zsebükben Berettájuk markolatára fonódó kézzel. Dél volt, végéhez közeledett az óv, s nagyapa, kibaktatva a konyhába, egy korty vodka után ernyedten gondolt arra, hogy hamarosan esedékes lesz elkészíteni az évi számvetést Mit csinált ő ebben a boldogtalan esztendőben? Azon kívül, hogy egyre hosszabb kényszerszüneteket tartva, kitartóan alkoholizált?²¹ Na nem, kissé előre ugrottunk a történetben: Új-Zélandon csak jóval később tűnnek fel a Dél-Amerikából átdobott CIA ügynökök, s megisznak Róbert társaságában néhány whiskyt Pán Tadeusz kocsmájában. Közben barátunkat gyanakvóan méregetik, talán Mosszadügynököt sejtenek benne, de mondom, ez később lesz, még nem tartunk itt, még csak a harag és a bánat delénél tartunk, mindenesetre kitartunk. Csak most kezdődik a történet. Nagyapa kihúzza a gépből az Így éltünk Transzilvániában kéziratlapját, újat fűz be, és írni kezdi Róbert, a katona történetét. Az évi számvetés még várhat. A telefon viszont nem vár, számonkérően megcsörren. Barátja, a főszerkesztő²² keresi, de a vonal megszakad. Miközben kissé bávatagon áll a kagylóval a kezében, a szentgyörgyi szabadstrand homokján Zsé bácsi épp besöpri a nyereséget, Róbert pedig odahajol az eszméletlenül fekvő arabhoz, s a perzselő homokon a nyaki ütőerére teszi az ujját. „Tata” – hallatszik az utcáról, anyáitok jöttek meg bizonyára. Az ablak hoz megy, kinéz, igen, ott állnak, mint az orgonasípok, mellettük dédnagyanyátok. „Kaptam tejet” – kiáltja fel. „Gyere le, tata” – kiabálják anyáitok. Dél van, a harag a bánat, a számonkérés dele, a sarokból a homály néhány óra múlva eljövendő szobrai közül ugrásra készen leselkedik a sűrű hálószövésű depresszió. Nagyapa indul lefelé. (Bakancs kabát, zöld Ché Guevarra-sapka... Így megy ez.) „Volt szabad tej?” „Ugyan” – néz rá az anyja, amíg anyáitok megindulnak fölfelé a lépcsőkön.²³ Amire Nagyapa beér a lakásba, újból megcsörren az álnok telefon Barátja hívja – nem főszerkesztő! – egy egykor baráti fővárosból.²⁴ „Hogy éltek Transzilvániában?” – kérdezi alattomosan, s hosszan kivár. „Sorok megint vannak – feleli Nagyapa megfontoltan. – És hála az egeknek, emlékeink is. Lám csak, nem is olyan régen még jól ment nekünk, kijártunk tüntetni a terekre és ordibáltunk is, mink, született erdélyi liberálisok, ahogy a torkunkon kifért. Egyfelől mert már lehetett – kifejezetten nem tiltották –, másfelől meg, hogy talán majd legyen amire emlékeznünk!” „És miket kiabáltatok a tereken?” – érdeklődött a barát, úgyis, mint csasztuskák és fal-versek – újabbkori nép- és utcavándorlások költészete – egyik nemzetközi (!) szakértője.” „Bukarestben még nem is olyan régen azt kiabálták a tréfás kedvű diákok, hogy «România Mare/ minte cel mai tare!»” „A rigmus igazsága vitathatatlan, kétértelműsége telibe talál” – így a barát. „És nálatok?” – érdeklődik óvatosan Nagyapa. „Nálunkfelé a környezetvédők mindhiába skandálják, hogy «Túl sok a sóder, túl sok a duma/ saját medrében folyjék a Duna!» – a szlovák politikusok nem tudnak magyarul. A diákok itt is tréfálkoznak, hogy aszóngya: «Megmondta a Csurka Pista/ Tévé Maci bolsevista!»” Itt a telefon „megsüketült”. Nagyapa pedig visszament a gépéhez, kivette a Róbert, a katona befűzött példányát, tiszta lapot tett gépébe, és írni kezdte a Háromszék szilveszteri számának szánt példázatát, Így éltünk Transzilvániában címmel²⁵. Közben telt-múlt az idő, ellobbant a harag és a számonkérés dele, anyáitok már ebédeztek, most ott szundikáltak a tévé előtt. Már Raymond Burr magyarázott fiatalon és soványan az esküdteknek. Ebből – PRO 7 és a halhatatlan Perry Mason – körülbelül ki lehet számítani, mennyi volt az idő. Ezt Nagyapa mar akkor sem tudta, nem lévén birtokában működő óra (az elemesekből az elem fogyott ki állandóan, a Rakétával megfürdött etc). Szívesen idézte viszont mindenkor Jókai Mórt. A kék szemű mesemondó, mikor egyszer a Képviselőház folyosóján megkérdezték tőle, hogy „mennyi az idő?”, azt válaszolta, hogy „járok, ütök, de nem mutatok”, és elsétált a kérdezőktől. (Bizonyára a halhatatlanságba...)
6. Délutáni séták
Nagyapa megebédelt, megivott két hosszúlépést, anyáitok is felkeltek, felöltöztek, és hármasban indultak el sétálni a parkba. Hogy nagyanyátok feldíszíthesse a karácsonyfát. Mindig Neki szegénynek volt a nehezebb! Nagyapa viszont csalárd módon – ami mindig is jellemző volt rá – úgy tüntette fel mindezt, mint áldozatot. Mintha ő hozott volna áldozatot a családjáért avval, hogy anyáitokat sétálni vitte. Noha az igazság az volt, hogy utált karácsonyfadíszekkel meg szaloncukrokkal bajmolódni. Kimondottan élvezte viszont a karácsonyi park hangulatát, a kivilágított, néki (lévén református) mindig is kissé misztikusnak tűnő katolikus templom körüli nyüzsgést. Általában ezen a napon már a parkban is feltűntek a különféle állatokat ábrázoló alakok, a bódék, a fekete alagút, a Gullivert és egy várat ábrázoló faalkotmány, amelyikre fel is lehetett menni etc. A gyermekváros. Anyáitok is idegesek és türelmetlenek voltak már, hogy láthassák, és minő meglepetésben volt részük: a park ugyanolyan volt, mint máskor, az idén nem építettek gyermekvárost. Valószínűleg nem volt rá pénze a városi tanácsnak, vagy nem érdekelte őket, esetleg elfelejtették, ki tudhatná ma már ennyi év távolából megválaszolni a kérdést? Némi nyüzsgés a katolikus templom melletti játszótéren azért volt. Nagyapa is arra igyekezett, igyekvő leányaival. „Hol a fekete alagút? – kérdezte számonkérően Zsófi. – Hol van a Gulivej?” „Ne sírjál – felelte talányosan Boglár. – Mert megfáznak a könnyeid.” „Hol van a fekete alagút?” – kérdezte újra makacsul Zsófi, és hümmögött. Papírzsebkendőt kért, kapott, kifújta az orrát. „Biztosan eladták – válaszolta talányosan Boglár. – Az araboknak vagy a zsidóknak vagy a farizeusoknak vagy Sámsonnak.” Nagyobbik anyácskátok ekkoriban egy képes bibliát olvasgatott esténként, amikor megunta a PRO 7 rajzfilmjeit, és mindent ide vezetett vissza. „Egy író – szólalt meg egy számonkérő olvasó –, aki ilyen szellemben neveli a gyermekeit.” „Milyen szellemben?” – érdeklődött unottan Nagyapa. Legszívesebben bement volna a katolikus templomba, vonzotta a sok ember, az imbolygó gyertyafények, a távoli zene, a duruzsolás. „Hát ilyen merkantil, antiszemita szellemben” – támadott a kissé beszeszelt olvasó, mire Nagyapa avval szerelte le, hogy ő tudvalevőleg fejedelmi család távoli leszármazottja, némi örmény és székely beütéssel, és egy moldvai fejedelmi sarjról, egy több ezer éves türelmes, kereszténynek született nép fejedelmi leszármazottjáról azért mégsem lehet büntetlenül azt állítani, hogy merkantil lenne, a zsidókat leánya itt nyilvánvalóan bibliai értelemben használja, s hűséges olvasójának azt tanácsolná, olvassa inkább ő is a Bibliát, így legalább nagyobbik leányával lesz mit megbeszélnie. Egyebekben pedig nem kell megzavarni a gyerekek fejét holmi előítéletekkel. Akkor igyunk” – mondta az olvasó, és előhúzott a zsebéből egy csököttet²⁶. De Nagyapa hajlíthatatlan és hajthatatlan volt, úgyhogy az olvasó egyedül ivott, ő pedig toporgó, kipirult lányaival – a fülük is fázott, hideg volt – bement a játékparkba, és azt ajánlotta gyermekeinek, hogy töltsék a várakozás oly gyötrelmesen nehéz perceit mondjuk hintázással, csúszdáról ezúttal szó sem lehet. Nehogy oda fagyjanak a csúszdához. Az olvasó krákogott. Hisz-e Nagyapa az Istenben? – kérdezte talányosan. Magánügy, vont vállat a lélek egyre idegesebb mérnöke²⁷, és nagyokat taszított hintán ücsörgő anyáitokon, akik sikongva repültek, szálltak a magosba. Mert ő, kortyolt megint üvegéből a kitartó olvasó, nem nagyon. Hiszen, ha lenne Isten, tűrhetné eztet, ami itten folyik?! Mondjuk, Boszniában? „Van neked családod?” – kérdezte Nagyapa, s amikor az olvasó lelkesen bólintott, kereseten szavakkal küldte hozzájuk őt, noha legszívesebben... de ezt hagyjuk.²⁸ „Ki volt ez a bácsi? – kérdezte Zsófi, leugorva a hintáról. – Olyan szomojú volt a szeme.” „A tata egy olvasója – mondta Boglár, és végigsimított Nagyapa fázó kezén. – Hova ment?” „Haza!” „Hol lakik? – kérdezte Zsófi érdeklődve. – Abban az utcában, ahol a nap? Ahol a nap szokott felkelni?” „Nem tudom, hol lakik” – vont vállat Nagyapa. „Biztosan nem lakik sehol – filozofált Boglár. – Biztos nincsen is lakása, szegénynek. Haza kellett volna vigyük.” „Nálunk mindenki lakik valahol” – vonta meg a beszélgetés mérlegét nagyapa.²⁹ A katolikus templomból kiszűrődő fényben a hinták el-elmozduló árnyékát figyelte a szórt havon, és fázott. „Menjünk a cikrázdába” – javasolta Boglár. „Tatának nincsen pénze” – replikázott Zsófi. A templomból kiszűrődő moraj váratlanul hullámcsobogásra emlékeztette Nagyapát. A játszótérre ebben a pillanatban ért el a tenger, a hullámok, ezek a méregzöld, haragvó óriásgyíkok, felemelték a hintákat és a csúszdákat a fák hegyének magasába Nagyapa kinyitotta a szemét „Min gondolkodol, tata?” – kérdezték szánakozva anyáitok, és megfogták kétoldalról Nagyapa kezét. „Van-e pénzed?” – kérdezte Zsófi. „Menjünk tésztát enni” – replikázott Boglár. Megindultak át a sötét parkon. Nagyapa a félhomályos cukrászdaasztalnál saját ábrázatát orosz tésztákkal békítette meg! – hosszan elnézegetve, felsóhajtott. Akkor, mintha végszóra, sötétbe borult a cukrászda. „Kell egy kis áramszünet” – énekelte egy már karácsony délutánján becsiccsentő, kótyagos polgár a szomszéd asztalnál. „Nem kell” – mondotta dühösen Boglár. „Nem kapom a kanalamat” – panaszolta Zsófi, mire a részeg öngyújtóval világított. „S mért nem kell nektek áramszünet, kicsik!” „Mert most senki nem fogja visszakapcsolni a Satot” – válaszolta Boglár.³⁰ „S nem fogjuk tudni este megnézni az amerikai mesefilmet.”³¹ Nagyapa kiitta a vodkáját, s arra gondolt, felelőtlenül elszunnyad a sötétben, amikor ahogy elvették, olyan váratlanul meg is adtak az áramot s a félhomályban hiába kereste az előbbi tolakodó s lányainak öngyújtójával előzékenyen világító részeget, már nem volt sehol. Fizetett s kiterelte elégedett anyácskáitokat a cukrászdából.
6. Szenteste
És megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul zajlani kezdenek az események. Nagyapa szobájában íróasztalához vonul vissza, kijavítja az Így éltünk Transzilvániában kéziratát, s összeszámolja, hány oldalt írt ma a Róbertből – eddig hetet (mikor?), közben a kicsi szobába lányai üdvrivalgásából következtetve megjön az angyal a karácsonyfával. Ének. Csöndes éj, szentséges éj Nagyapa kitartóan folytatja a Róbert, a katonát, most épp Zsó bácsi szövegei következnek 1967 villámló nyarából, az Olt padi, azóta felszámolt szabadstrandról. A doktor urat 1967-ben helyezték ide, „büntetés”-ből, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyéről, az egyetemről, a poros kisvárosba, a végvárra. Németh László harmincas évekbeli tanúsága szerint mifelénk „... az a benyomása az embernek, hogy az örök szélcsend övébe érkezett. A levegő nem vezeti rendesen a hangot; még a városok is olyan állottak, hogy az ember Csipkerózsikát keresi. Nyitván őérette álltak meg a legyek a falon. Sepsiszentgyörgyön a meglátogatott városok közül a legszomorúbbikban...” örök cáfolatul alakítja meg Zsé bácsi (vigadjunk tehát!) Ferkó bácsival, az ugyancsak büntetésből idehelyezett ideggyógyásszal, némi vidámságot lopva a szívekbe, a Felszarvazott Férjek Egyesületét. Az agancsok méretétől függően rangokat is osztanak.³² Sugás-béli törzsasztaluknál tényleg vidám az élet³³, bár mindez nem feledteti a múlt századi hangulatot. Szentiváni Mihály tanúsága szerint – a plebejus erdélyi utazó a nyolcszáznegyvenes években járhatott erre – „Gyűléseik szelleme nyers oppozitio. Ha egy angol közikbe cseppenne, bajosan tudná elhatározni: «ultra whig», «ultra tori» vagy «ultra radical» szellemű szónoklatokat hall-e? Tisztelet a kevés jobbaknak. Hogy ezt megérthessük, ismerkedjünk meg Háromszék népével”.³⁴
Idáig ér Nagyapa, amikor betódulnak a szobába ujjongó családtagjai, hamarosan kezdődik a RTV 1-en a Dallas. Nagyapa a karácsonyfa alá emigrál irományaival, dossziéival és táskarádiójával. Az évi számvetés még ráér, most halljuk először a híreket. A BBC arról tudósít, hogy kezd összeállni a Clinton-kabinet. A friss szenzáció, hogy több női miniszter is lesz, s előreláthatólag az igazságügyminiszter is hölgy lesz, méghozzá a híres-neves, nevezetes Zoe Baird, az első nő az Egyesült Államokban ezen a poszton, aki már tíz esztendeje, alig 30 esztendős korában rukkolt elő Carter elnök jogi tanácsadójának. 32 évesen, magánvagyonát gyarapítandó, egy Los Angeles-i divatos ügyvédi iroda sztárügyvédje lett, aztán a General Electrics, majd az Aetna Biztosító Társaság főjogászaként kereste az aprítandó kalácsot kakaójába. Zoe-nk (már neve miatt is szimpatikus lett rögtön Nagyapának³⁵ legnevesebb alkuját – akkor már 120 ügyvéd dolgozott keze alá, és 90 millió dolláros évi költségvetést kezelt – egy női WC-ben kötötte, ugyanis a tárgyalóteremben kiszúrta magának a felperes vállalat ugyancsak női ügyvédjét, kihívta a toalettre (ez volt az épületben az egyetlen csöndes hely! – s villámgyorsan megállapodott vele). A további hírek közőrt első helyen szerepel a pápa békefelhívása. Az idegenekkel szembeni türelemre inti híveit a Szentatya. Nyár és füst. Nagyapa elzárja a rádiót, s irkája fölé hajol Róbert újra a tankba ül, rükvercben tolat hátrafelé, felkavarva a homokot. A sebesült arab ott nyöszörög mögötte. A szituáció ígéretes ugyan, de nem tud kibontakozni, mert megjelennek igyekvő anyácskáitok, és egymás szavába vágva – nem csoda, hogy felcsigázták őket az események! – mesélni kezdik, hogy mit/miket is hozott nekik az Angyal. Közben nagyapát kihívják, összegyűlt a család, illik koccintani. Reflexszerűen kapcsol át az RTL-re – miközben fölemel borospoharát, s az aranykarika megcsillan a metszett pohárban –, persze már megkezdődött a Halálos szafari, a dombos vidéken menekülő gazellák és unottan égre üvöltő oroszlánok között egy terepjáró hősiesen halad előre. Ebből elég. Az RTL plusz átadja helyét a PRO 7-nek, ahol a Frank Sinatra-sorozat újabb remekműve megy teljes lendülettel, a Négyen Texasért, de Boglár máris önhatalmúlag kapcsol át a SAT 1-re, ahol hamarosan az amerikai mesefilm kezdődik. A DUNA-tévében ellenőrzi Nagyapa a programot, most valamilyen karácsonyi népszokás megy, a Superen a Kém vagyok, avval a Bill Crosbyval, akit lányai a rajzfilmek után mindennap végigderülnek a Prón egy Show-műsorban. Igaz, akkor még a hatvanas években sokkal soványabb és fiatalabb volt a kitűnő színész, azóta meghízott, és megtalálta humorérzékét is. És a mozgása. Nagyapa kiissza borospohara tartalmát. Családi vacsora. Szórt beszélgetés. Valahonnan a térről puskaropogás hallatszik. Vagy gyerekek robbantgatnának, karbiddal? Ki tudja?) Ki tudhatja?! A lányok – ellenőrzi – már alszanak. Nagyapa karjában viszi szobájukba, és fekteti ágyukba őket. Elzárja a tévét, még iszik egy korty bort, s maga elé húzza a Róbert, a katona kéziratlapjait, de valahogy most nem tudja folytatni a beinduló jelenetet. Maga elé húz szórakozottan egy folyóiratot, és elkezdi olvasni Balázs Attila egy írását³⁶ Balázs Attila újvidéki, jugoszláviai magyar író. Van még Újvidék, de van-e Jugoszlávia?! Most épp egy behívó elől a Váci utcába emigrálva, kedvetlenül ül le sörözni. Erről a kedvetlenségéről mindentől függetlenül – ráismer Nagyapa. Az elszakadt országrészek „hazajáró” kisebbségi magyar írói általában kedvetlenül söröznek a Váci utcában. Tudja a fene, miért? Nem, nem, ez nem a pénz! Forint mindig kerül, viszont soha nem elég³⁷. Igen, a Váci utca a hiányzó pénz, a fene fátumok, melyekkel a kisebbségi magyar írók Pesten meg vannak verve. De a történet másképp folytatódik.³⁸ Ml, erdélyiek ugyanis hazajöhetünk, Balázs Attila Jelenleg nem mehet haza, hacsak nem akar meghalni „mindenképpen téves csatatéren”.³⁹
Igen, volt egyszer egy Jugoszlávia… volt egyszer egy Balkán, ahol Krieza szerint a nemzeti tudat vérből, lidércből és rettenetből épült. A rettenet elszabadította ismét a lidérceket, s azóta ömlik a vér. Igen, volt egyszer egy Balkánia. Le lehetett szólni, de szeretni is lehetett. Az emberek olajos-barnák voltak, vidámak. A nők feketék szépek, hosszasan, csilingelően nevettek, lehetett rájuk emlékezni⁴⁰. Amikor befogadtak, a hasbeszélő, szivárványosan purpárlézó balkániak, már nem akartak átvágni, várták az újabb palimadarat Európából, te már közéjük tartoztál. Ennek most vége. A csilingelő női nevetést elnyomja a makacs balkáni sorsverkli. Most éppen a bosnyák keserves...⁴¹
7. Éjszakai hajtóvadászat
Nagyapa eloltja olvasólámpáját, levetkőzik, kimegy fogat mosni, lefekszik, bekapcsolja a tévét. A PRO 7-en hamarosan megkezdődik a 2001 Űrodüsszeia, ezt szeretné megnézni, de még nincsen vége a T. J. Hookernek, ahol az Enterprise űrhajó hős kapitánya most fekete rendőrruhában nyomoz fáradhatatlanul a bűnösök után. Az RTL-en már megy a Gyilkos krokodil című horror, a SAT 1-en A hét mesterlövész, amelyet ifjúkorában látott többször is Nagyapa⁴² A DUNA műsora már befejeződik, a Superen ITN hírek, a 3 Sat-on egy német film, a RTV 1-en a Jó éjszakát. Télapó (!). Nagyapa unottan kapcsol vissza PRO 7-re, a fáradhatatlan T. J. Hooker pocakját behúzva – mióta testesedik, előnytelen neki a szoros zsaruruha, űrhajósként előnyösebben fest – rohan egy bűnöző után a forgalmas utcán. Villódznak a fények, a reklámok, egy hazug világ elámító üzenetei⁴³. Nagyapa hátradől, lehunyja a szemét. Igen, az évi számvetés. Már nem halaszthatja tovább. Milyen is volt az idei év?⁴⁴ Nem tud elmélyedni a rádőlő, egymásra csúszó részletek mániákus elkülönítgetésében, mert megjelenik Nagyanya. Hoz egy utolsó pohár bort, és érdeklődve kérdezi, hogy mi lesz a tévében? Nagyapa előzékenyen, hosszasan sorolja, Nagyanya dühösen vonja le a következtetést, hogy most sem lesz valami szép szerelmes film, s hogy ő az Űrodüsszeiára nem kíváncsi, s a gyilkos krokodilokra s a lövöldöző cowboyokra sem. Elbúcsúzik és visszavonul. Nagyapa még megkéri, vesse meg a karácsonyfa alatt az ágyat, ő ugyanis reggel, mikor igyekvő Anyácskáitok megjelennek álmosan és „bébizve”, hogy „jajzfilmet” nézzenek, oda fog emigrálni, hogy még aludhasson egy keveset. Közben megkezdődik a sci-fi film. Nagyapa hátradől és nézi, az évi számvetés ismét elúszik a gyilkos ködben.⁴⁵ S különben is szilveszterig van még idő, ne mindig mindent elsietve!... Ne mindig mindent idő előtt!...
Nagyapa arra gondol, hogy legalább most, az éjszakai tévés hajtóvadászat közepén illendő lenne valami ars poeticával is megvilágítani mindazt, amit mégiscsak elmondott. Az olvasók szeretik az efféle ars poeticákat⁴⁶ – de most nincs idő ere, Nagyapát elragadja és lenyűgözi az Űrodüsszeia. Utána kissé fáradtabban még ide-oda vándorol a képernyőn, de mindenütt horror avagy akciófilmek, beállítja a Gold Start 15 percre, ami azt jelenti, hogy egy negyedóra múlva magától kikapcsol, aztán behunyt szemmel arról elmélkedik, hogy igen, mindig piros esőernyő szeretett volna lenni, védekezőn borult volna szép lányok fölé, megóva őket naptól, esőtől. Aztán elalszik. Álma mély és rövid, fájdalmas, mint egy hajnali tőrdöfés. Egy toronylépcsőn rohan fölfelé, mintha üldöznék, aztán egy kanyarban megcsúszik, zuhanni kezd. Alig tud elkapni egy kiálló gerendát. Lóg a mélység fölött, s arra gondol, hogy még meddig bírhatja? Fölriad, erősen ver a szíve (tahicardia), fölkel, járkál a sötét lakásban, kimegy, iszik egy korty vodkát, egy korty ásványvizet, visszasántikál, bekapcsolja a tévét, a PRO 7-en a Klute című amerikai film, a kitűnő Jane Fonda éppen egy férfival ölelkezik, s közben átszellemülten nyöszörögve, számítóan pillant fordulás közben csuklóján amúgy is megvillanó karórájára. Ennyit a tiszta szerelemről, gondolja dühösen Nagyapa, és átkapcsol az RTL-re. Aktuell. Megjelenik a Pápa, és a szeretetről beszól. Nagyapa utolsó erejével kapcsolja ki a televíziót, s szemüvegétől megszabadulva újra elalszik. Még arra gondol, lám, mégsem vált be a jóslat, mégsem lett még vége a világnak!...⁴⁷
 
Magyarázatok unokáim számára
„Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok világos fő, de azt sem mondhatom, hogy világos fő vagyok. A megvilágítás szándéka erős, a megvilágítandó azonban csak nehezen adja meg magát.”
ROBERT MUSIL
1. Többen, többféle fórumon jósolták meg az épp esedékes világvégét. Az IRSOP független közvéleménykutató intézet független adatai szerint Románia független állampolgárainak több mint fele (függetlenül nemétől, fajától, anyagi bázisától etc.) – hisz benne. Egy cigányasszony Szentgyörgyön a minap arról hadovázott, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, ezért az idén nem is lesz karácsony, mert lám, vége lesz a világnak, bűnösek vagyunk mindannyian, és a jó isten most megbüntet bennünket etc. Ezért döntött a szerző úgy, hogy eléje menve a szerkesztőség megtisztelő kérésének, eljövendő unokáinak már most előadja huszonöt-harminc év múlva a családi fonóban előadandó mesélt önmagáról.
2. A szerző – mint már mondottuk. E sorok írója, e sorok feltárta történet hőse. Figyelem: szerző és hős egy. Egy független nagyapa.
3. Nagyranőtt színészbarátja valamikor a hetvenes évek végén tántorgott ki Amerikába, ahol buzgón taxizott a City és a Kennedy repülőtér között, darab időre testsúlya gyarapodása miatt fel kellett cserélnie a taxit a fiákerrel, de ismét lefogyott, s közben a színészettel sem hagyott fel, barátaival – így Nagyapával is – levélben, telefonon ápolta kapcsolatait, s Tanos Miklóssal, a Panoráma száguldó riporterével –, aki épp a Los Angeles-i zendülések idején tartózkodott Amerikában –, emlékeztetve Nagyapát ifjúkori Che Guevara mániáira, küldött neki egy zöld fejfedőt, amit Nagyapa büszkén viselt, ugyanis így végleg mellőzhette kék színű bundáját Mindez szomorúan zűrzavaros, de hát jeleztük már, a megvilágítandó nehezen adja meg magát.
4. Ezekben az években Nagyapa számára felfoghatatlan volt, hogy a lakosság ellátásában illetékes személyek játszanak-e a fogyasztókkal, vagy egyszerűen képtelen megszervezni a dolgukat?
5. Nagyapát nagyon sokszor idegesítette, máskor meg, ennyi év után bevallhatja, jóleső érzésekkel töltötte el ama hit, ami olvasóiban az írott betű szentségével és hatalmával kapcsolatosan elevenen élt. Noha Nagyapa – tiszta perceiben – tudta, hogy mindez veszélyes és kártékony illúzió, mert megírni meg lehet ugyan mindent, de pusztán ettől még semmi meg nem változik. Nagyapa meglehetősen ambivalens érzésekkel viseltetett mindazzal szemben, amit röviden és közkeletű fogalommal nyílt és alpári ellenszenvvel Balkánnal neveztek.
6. Elsősorban azért, mert akkoriban újra kiújultak makacs nyaktáji ízületi bántalmai. Nem kell minden cselekedetének rögtön jelképes értelmet tulajdonítani!
7. Románia hős népe tulajdonképpen az aranykorszak leszálló éveiben, az elsüllyedt és szomorú és sivár nyolcvanas években egy szálig ellenálló volt. Persze a disszidencia balkáni Duna-tájakon ismeretes formáját választották, a passzív rezisztenciát. Az őrült suszter álma – a hatezer éve mioritikus türelemmel várakozó országot egyetlen kantinná szerette volna változtatni etc. – már csak ezért sem sikerülhetett. Az idő tájt Románia minden kereszténynek született vagy a húst nyereg alatt puhítva ide bevonuló és ezer éve a kereszténynek születettek vendégszeretetét élvező polgára, lett légyen munkás, paraszt, értelmiségi, szekus vagy aktivista, egyfajta benső ellenállásba vonult. Passzív rezisztencia Jellemezte a besúgók, az utolsó években különösen megélénkülő, „megpezsdülő” tevékenységét is. Ennek is van nyilván magyarázata: ők feljelentéseikkel mindent össze szerettek volna zavarni (még jobban); belülről bomlasztották tehát a rendszert. Ezért nyilván megérdemlik a forradalom hőse érdemrendet. Ennyi jót igazán elmondhatunk róluk, különben is az elnöki palotához akkoriban közel álló vélemények szerint besúgók nem is léteztek, mint ahogy terroristák sem! Kitaláltuk őket mi magunk, magunknak, mumusnak. Csak mi létezünk, az egykori benső ellenállók. Etc...
8. Ennek is, mint annyi mindennek, meglesz a logikus magyarázata. „Ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtti...”
9. Ez olyan tény volt, ami a legjobban zavarta a Balkánon, különösen olyankor, amikor önhibáján kívül szorosabb kapcsolatba keveredett másokkal. Így sorbanállás közben is. A passzív rezisztenciába vonulók többsége nem részesítette ugyanis előnyben a mindennapi mosdást, hogy egyebekről ne is beszéljünk, mintha csak a vidék egyik hajdani pártkorifeusnőjének intelmeihez tartotta volna utólag is magát aki szerint elég, ha egy héten egyszer mosdik az újtípusú ember, mert ennyiszer lesz meleg víz, és punktum.
10. Mert az a lötty, amit mostanság árusítanak ötven vagy hatvan lejért – Crisedent néven –, nem érdemli meg, hogy szájvíznek nevezzék. Evvel azok kellene naponta ötször öblögessnek, akik kitalálták és forgalmazzák Akkor, akkor talán változna valami, bár Nagyapa már az idő tájt sem volt megverve a gyengeelméjűek optimizmusával, tudta ő, amit tudott. Még 1990 lázas januári napjaiban hallhatta-láthatta az akkor még szabad és független román televízióban egy toalettcikkek gyártására szakosodó szakember lelkes fogadkozásalt. Az egykori elvtárs (ma Úr) elismerte, hogy nagyrészt az átkos akadémikusnő utasításai nyomán a román szappanok minősége tényleg „kívánnivalókat” hagyott maga után, de mindennek ezennel vége lesz! „Facem niste săpuni, ca lumea” – pirult ki a lelkes szakember Nagyapa és bizonyára mások is, azóta is várják eme beígért luxuscikkeket, de csak a Faszappan ára vándorol fölfelé, már négyszázötven-ötszáz, s ki tudja, hol a határ?!?
11. Az egykori, a balkáni Caligula dicső éveiben érvényben lévő Alkotmány 33-ik szakasza nyíltan kimondta ugyan, hogy „A levelezés és a telefonbeszélgetések titkossága szavatolva van!”, de hát már akkor is, azelőtt is, azután is a Balkánon egy volt az elv, és kettő a gyakorlat.
12. A föld leggyönyörűbb helyei. Ez nem vitás. Igaz, hogy mindezt főként azok állítják, akik – részben önhibájukon kívül – nem voltak máshol, de egy bizonyos, elmondhatjuk a vakondok mamával, hogy ez a hazánk) Hát ezért!... És mindebből az anyaországi és mondjuk, felvidéki magyar testvéreinkkel szemben származik némi előnyünk is – hogy ne beszéljünk haszonról –, nekünk ugyanis, romániai magyaroknak, van tengerünk is!
13. A jeles tudós a zömében magyar anyanyelvű, román agitátorok előtt lelkesen ecsetelte az ország sashoz való hasonlóságát. A lángoló hazafiúi érzésektől áthatott hallgatóságban a prófécia hatására megképződött a látvány, a szintén jelenlévő Nagyapa viszont feltette önmagának azonnal a kérdést, hogy is van ez: ha a sas egyik szárnya Erdély s a megnyirbált Moldva – burkolt akadémikusi célzás volt ez az ellopott Besszarábiára! –, és Havasalföld a teste, akkor mindközönségesen mi van a büszke ragadozó karmai között, illetőleg milyen szóval lehetne illetni Dobrudzsát?!?
14. Az arab persze nem hal meg, kórházba kerül, fogságba, kicserélik, s miután Róbert pánikszerűen Új-Zélandba távozik, hamarosan levelet kap Ibrahimtól, aki élete megmentőjeként ajánlja fel Róbert vállalkozásaihoz anyagi segítségét etc. Lásd bővebben Nagyapa a Látó 1994-es évfolyamában megjelenő, Róbert, a katona című kisregényét.
15. Ugyanis több jeles költőbarátja már átverte hasonló ígéretekkel. Neki pedig nem ígéretekre, hanem szinopszisra majd musical szövegkönyvre van szüksége, hogy dolgozhasson. Etc...
16. Azért nem annyira. Ha Nagyapa ebben nem bízott volna, sikeres munkácskáját soha nem álmodta volna meg. Etc...
17. Egy novelláért akkor is hatszáz lejt fizettek, amikor egy néptanítói fizetés is kábé ennyi volt az átkos 50-es években, s most is ennyit fizetnek, amikor mindezzel már egy fái kiló kávét sem lehet vásárolni. Mi ez, ha nem fejlődés?
18. Pardon, mostan rendőr.
19. Bár tudván tudta ő, hogy haza csak ott van, ahol jog is van, s a népnek nincs jogai...
20. Az egyiket a pesti metróaluljáró faláról felejthetetlennek tartja s idegbeteg, hulló korunk mottójának. Szól pediglen ama felirat ekképpen: a jóisten is munkanélküli!...
21. Ez Nagyapa egyik kedves hamukázó szövege volt, Nagyapa akkortájt is szeretett simlizni, legendákat gyártani, fabulázó típus lévén. Nem is ivott ő (egyszerre) olyan sokat, bár hol állott például saját atyai nagyapjától, mely Úr felesége firtató kérdésére, hogy „mégis mennyit ivott?”, unottan vont vállat: „Ő csak egy pohárral!” Persze, Nagyapa Nagyanyját sem lehetett csak így egyszerűm átrázni, szigorúan kérdezte meg mindig: „Jó, jó, de mekkora volt a pohár?!?”
22. Mivel személytelen hangú titkárnő jelezte hogy „a főszerkesztő úr szeretne beszélni önnel!”, nem tudta, hogy most már melyik barátja? Lehet találgatni: 1. Markó Béla; 2. Ferenczes István; 3. Farkas Árpád... S akkor még mindig nem beszéltünk például Gálfalvi Zsoltról! Ebből is látszik, hogy jól ment Nagyapának, barátaiból főszerkesztők lettek...
23. Próbáltak volna lefelé indulni, akkor a pincébe érkeznek meg, és nem a lakásukba!...
24. „Másodosztályú Bécs, a Kék Duna mentén” (Orbán Ottó)
25. Ha valakit érdekel: Szentgyörgyi Demokritus című készülő regényébe illeszkedett.
26. Nagyapa ifjúkorában így nevezték a negyedliteres pálinkásüvegeket
27. Csak távolról szerette érdeklődő olvasóit.
28. Egy másik csillagon kellene élni, egy másik tejútrendszerben, de előbb-utóbb azt is megunnánk...
29. Kivéve persze azokat, akiknek nincs lakásuk!
30. A SAT 1 olyan erősítőn érkezett, amelyik áramszünet hatására azonnal (automatikusan) kikapcsolt, de miután „megjött” az áram, nem kapcsolt ugyanilyen automatikusan vissza, s üzembe helyezéséhez valakinek fel kellett menni a tetőre.
31. Kilenc óra ötvenöt perctől hirdette a műsor a Santa Claus című mesefilmet. Bár nincs jogunk ugrabugrálni ebben az alapvetően realista történetben, de annyit elárulhatunk, hogy megnézték, legalábbis az elejét, mivel valaki mégiscsak visszakapcsolta a SAT 1-et. Egyetlen okból kifolyólag nem nézhették meg a végét, de ezt bárki kitalálhatja: kifárasztották őket a nap egymásra csúszó, zsúfolt eseményei, s belealudtak...
32. Vannak ezredesek, őrnagyok, kapitányok, sorhajóhadnagyok és természetesen mindig bevethető keretlegények. Közben a dolgok is zajlanak, ha lassan is! Nemcsak a szolgáknak, de a romániai nemzeti szocializmusnak is telik esztendeje..
33. ... és mi csak ültünk a Súgásban, a problémák összekuszálódtak, a „párt”-ban öntisztulási (?) folyamatok játszódtak le, és „nagy átrendeződések” kezdődtek, hogy azután példásan még rosszabb legyen minden, az ország élén álló „hős”-t, a „kortárs világ (akkor még) meghatározó erejű személyiségét, a nép legszeretettebb fiát”, más olvasatban „a kommunista királyt”, Drakulát, balkáni Caligulát állandóan újraválasztották, s különös fényben ragyogott a Nagy Protokoll Romániában, az akkori, Európa talán legunalmasabb és legsivárabb országában... és ni csak ültünk a Súgásban, és megtörténtek az ideológiák, zajlottak a dolgok, begyűrűztek a történetek, az „elvtársak” őrült táncban követtek egymást a vezető posztokon, útra kertek a vándorcigányok és a vöröshangyák, megalvadt a tej, elröpültek a sültgalambok, fortyogott a puliszka, gyűltek a tanulságok, a kelet-közép-európai táncrend szabályai szerint Moszkvára vetették vigyázó szemük ez él-táncosok, de Párizsra kacsintgattak, gyermekeink felnőttek, dolgaink romoltak, a viccek egyre kilátástalanabbak lettek, már röhögni sem nagyon lehetett rajtuk, soraink fogyni kezdtek, fogyatkozni, egyre többen álltak fel az asztaltól, és indultak el Napnyugatra avagy a boldog vadászmezőkre, mely vadászmezők, ahol egy keletnémet indiánfilmben mondotta volt egy szerb származású, németül beszélő, marxizáló indián: ránk várnának, ha lennének, de nincsenek, és ezért itt, a földön kell irtani az imperialistákat... és mi csak ültünk a Súgásban, és nyár lett, és tavasz, és megint hosszú, székely, sárga őszök jöttek, és a megmagyarázhatatlan események résein át egymás elszánt arcába meredhettünk, mi, örök maradók, legkitartóbb törzsvendégek, s a feluszuló nacionalista propaganda, a feltámadó virulens xenofób indulat a legegyszerűbb, legmaflább vicceknek is mögöttes értelmet adott! „Vannak itten kannibálok?” – kérdezte egy viccben egy elszánt utazó, mire a törzs legöregebb embere megadóan válaszolta: „Nincsenek már, hogy is lennének, az este ettük meg az utolsót!”... etc...
34. Mióta írunk, ezt tesszük, hogy milyen eredménnyel, nem elsősorban mi vagyunk hivatottak eldönteni. Egy bizonyos: a gyűléseiken ma megint és újult erővel dühöng a „nyers oppozitio”, a passzív rezisztencia éveiben a szív mély bugyraiba szorulván, most annál erősebben, hevesebben törend fel, vajha eredménnyel-é?!?
35. Már csak kedves Caragiale darabja, Az elveszett levél miatt is, ahol köztudomásúlag ugyancsak így hívják a Hősnőt, akinek Tipătescu – legfelejthetlenebbül a Nagyapa által látott előadások közül a Bulandra színház-béli ragadta el, ahol is a felejthetetlen Toma Caragiu alakította nevezett Tipătescut – egyszer azt mondja hogy „Zoißica, fi băbată!” Hát ez az, amit rnég megközelítőleg sem lehet lefordítani, a magyarnak nem lévén neme...
36. Ha valakit érdekel a Meghalni? (úgyis téves csatatéren) című. Az alcím különben idézet Domonkos István híres verséből, a Kormányeltörésben -ből
37. Márai mondja a Szindbád hazamegy című csodálatos Krúdy-regényében, hogy a magyar férfiaknak a pénzük soha nem elég, mindig hiányzik legalább négyszáz pengő…
38. „A negyedik képen Isten házába tévedt katona. Beléptekor nyilván nem vetett keresztet, de azért mintha megtorpant volna egy pillanatra. Nem az ő temploma ez, de Isten talán ugyanaz. A katona agya megmozdul a sisak alatt; sajnos, ez a fényképen nem látszik. A puskacső önkéntelenül a menynyezetre irányul. Illő pillanatig csend és nyugalom azután folytatódik az eszeveszett lövöldözés. Istenem, meddig tart még?” (Részlet Balázs Attila írásából).
39. Domonkos István: Kormányeltörésben
„én lenni
én nem lenni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
koponyánkból a habverő
nyele kiáll”
40. Erre most nincs idő, de legalább Szvetlána tűnjön fel itt, egy életfogytiglani pillanatra. Adria, Abbázia, hatvanas évek vége. Kézen fogva rohanunk a zöldes tengerbe, távolban egy fehér vitorla, a nap úgy süt, mintha a nyár soha nem akarna véget érni. Etc...
41. S erre a bosnyákoknak minden okuk meg is van. Nemrég a Kossuth rádió 168 óra című adásában szólalt meg a Crna Gora-i Jevrem Brkovic, akinek Zágrábba kellett menekülnie, mert hazájában halálra ítélték, mivel beszédet intézett a szerencsétlen jugoszláviai hadseregben szolgáló katonákhoz, kérve őket, hogy ne kövessenek el bűntetteket. „Ami most Boszniában történik, mindenképp szörnyű” – mondja a szerző, aztán arról beszél, hogy a szerbek mindig is Bizáncot csodálták, „nagy hatással volt rájuk a bizáci politika, az a felfogás, mely útonállásban, vérengzésben nyilvánult meg. Ez a szerb hagyomány egyik alapköve, és a kortárs szerbek felültek ennek a hagyománynak. Elsősorban a szerb értelmiség, tőle pedig átszállt a köznépre, melynek körében ez aztán általános hisztériává és gyűlöletté fajult”. A muzulmánokat „nem terheli ez az érzés, de nincs meg bennük a cselekvés készsége, s így az ellenállásé sem! Ezek hiánya lehetővé tette, hogy az elmúlt ötven évben kétszer is tömegesen legyilkolják, elpusztítsák, tönkretegyék őket. És mind a kétszer ugyanattól a szerb késtől szenvedték el mindezt... Ilyen szörnyűségnek egy néppel történelme során csak egyszer lehetne megtörténnie....”
42. A hatvanas években évekig vetítették nálunk, az egyik faluban az ötletes mozigépész úgy fordította a román címet – Cei sapte magnifici –, hogy A hét szomorú magnetofonista, amin jókat derültünk... A hetet és a magnetofonistát értettük, de a jelző, a jelző?!
43. Erről bővebben másutt, más alkalommal.
44. Gyönyörű. Jó, hogy elmúlik.
45. A hanyagság, a mindent halogatás, a feledés költői álneve Nagyapa családi használatra összetákolt szótárában.
46. Kedveseim, véreim, bennetek folytatódom majd, unokák, ezért idemásolok most – érzékenyül el a vodkától, a bortól és az érzelmek rohama tól Nagyapa – egy ugyan régebbi, de szívemnek oly kedves ars poeticámat: „Sűrűn, csak minél sűrűbben” – mondotta mindig nagyanyám ősz felé, amikor a hátsó udvaron, a szilvaízes üst alatt a lobogó ágakat megpiszkálta, s azután másik kezében tartott fakanalával a rotyogó masszát meg-megkavargatva, kiemelt belőle egy-egy kanálnyit, megszagolta, megfújta, óvatosan megízlelte, csak nyelve hegyével, s avval is alig-alig érintve, s lassan, óvatosan engedte vissza kanalát, hogy ellenőrizhesse a lekvár sűrűségét. „Ez a titka, a sűrűség!” – mondta még, s a túlságosan falánk darazsakat kanalával szigorúan elhessegetni próbálta, természetesen nem sok sikerrel. Alkalmazzuk máig visszhangzó tanácsát történetmondásunkra is, hátha végre egy olyan provinciális tanács megy át a gyakorlatba, az erdélyi híres-neves-nevezetes pragmatizmus szellemében – s az elmélet próbája mindétig maga a gyakorlat, ahogy azt már Vlagyimir Iljics is mondotta volt –, amely ebben a tündöklően kozmopolita műfajban is beválhat... Sűrűn tehát, csak minél sűrűbben, még akkor is, ha a félreértések falánk, erőszakos... hm? darazsait képtelenség elhessegetni... Hát jöjjenek!...
47. Legalábbis egyelőre megúsztuk. Reménykedjünk! Csak reménykedjünk, atyámfiai, édes honjaim. Ez úgyse kerül semmibe...
1993. JANUÁR 15–17.