Tóth István

Ibrányi Mihály váradi kapitány
elfelejtett sírfelirata
(1660-ból)

E hangyabolynyi várba
a bolydult sereget
Rákóczi György rendelte,
s érte én felelek.

A sebezhető bástyát,
mordályt és rossz nyilat,
fukar kéz hagyta rám, s én
felelek mind miatt.

Késő a választás már;
egy van: a vállalás,
míg égig csapó, sápadt
lángként terjed a láz,

mely lábbá nyurgult szörnnyé
fest önmagad előtt,
és szédítő korongként
veri talpad a föld...

hogy fuss az ég alól ki,
míg az ördögi hold
rémei nem verik fel
újból az esti port.

Két félsz közt állok: űzne
a pogány dél felől,
de becsületem itt vész,
s ez északon megöl.

- Ha e halálra szánt had
magáévá fogad,
elfogyó csapatában
várom be sorsomat.

Csillogna még a szablyám,
ha egyszer kialudt...
Ha el nem veszne sírban
a legyőzött halott.

Úrasztalához álltam
mint jövendő halott;
Kovásznai uramtól
kaptam útravalót.

Furcsa dolog, hogy éppen
egy közelgő pogány
indít majd az egekbe,
hol trónol szent Atyám.

S furcsább, hogy nem az ozmán
ás el - e tűzözön -,
de a belétek mélyült,
nagy, pocsolyás közöny.

Somostető, 1985. X. 21-22.


Ócskavas

Megmocskolt törzsek,
rozsdafekélyes arcok,
elfeketült végtagok, bezúzott agyak -
sajgunk - maródunk
kihullt alkatrészekként
gyomok között és gyökerek alatt.

Mint harcostársak
és tűzhelyi barátok,
csillogtunk hosszan az emberek oldalán;
most leszerelve
limlomok sok rokkantja -
lehullunk csaták, lakomák után.

Egy kéz, mely fehér
izzásig hevített fel,
és önmagáról negatívumot adott:
elbocsát titkon,
fordított mozdulattal
szegénységet, torz szégyelnivalót.

Vicsorgó állatfogak,
égő torzulás,
volt sebhelyek helyei, dühödt vízfejűek -
meg nem tűrünk semmilyen
hasonlóságot
fekélyünk torz grimaszai felett.

Egyenként elfeküdve
fájó savakban,
elfeledjük, hogy külső fekélyünk mögött
- havazó levegőég
gondolataként -
közös belső felszínünk összeköt.

Rozsdák zabálnak
a legbelsőnkig érve,
gyémántos-fehér belsőnk szertemállik,
amellyel. - fénygyűjtő, új
szerszámokká váltan -
mosolyoghatnánk egy világnyit.


Jég

Csendesen szivárog alá az árkok
és erek lehűlt vize; a fagy éles
kése mélyen belehasít a medrek
vízkötegébe.

Mélye csillan, vetkezik a folyó is;
titka, mint vak félelem élt a szívemben,
s most ezüstös izgalom ég helyében:
éled a tűzzel.

Bárcsak a nagy tél idején is égne
egy felengedő titok, ami tűzbe
visz, ha rátekintek: a fagynak úgy nem
fájhat az éle.


Emlék

Súlytalan fogalmakként, mint a pernye,
szállunk a hangok és a csend között;
ha egy felszállt szó belénk ütközött,
eltérítődve és egymásra lelve,

- míg várnak ránk újabb csillagközök,
várunk mi is magunktól elfeledve.
Vakon irányít mások kénye-kedve,
mely súlytalan mezünkbe öltözött!
-
Mint a kölcsönkérhető eszközök,
egy kézre várunk, amely elővenne,
s bogot oldana: mi nincs, még összeköt.

Senki sem kérdez, senki sem felel, de
irgalmazzatok ti, emlékezők;
itt nincsen semmi végleg eltemetve.
Somostető, 1985. II. 3.


Változat

Villámcsapásként ért, hogy meghalok.
De látva, amint múmiaként fekszem
még önnönmagamtól is elfeledten -,
félszemre épp ez adott balzsamot.

Aztán, hogy nyugodt lélegzetet vettem,
a rejtőző lét vissza is adott
tudatomnak, mint féltenivalót -,
mivelhogy elmúlásom elfeledtem.

S ismét elkezdtem reszketni. Bolondot
űznek belőlem az eltakart dolgok,
mihelyt testközelükbe érkezek:

félszet csendre és csendet félszre váltva,
omlik a dolgok roppant kártyavára;
kicserélődnek az előjelek.


Egy hársfához

Kis hársfám - melyen öt parányi ág
úgy tart fogva egy maréknyi havat,
hogy szemem rajtad többször megakadt,
és most követsz a mély erdőkön át -

mi indított, hogy kövesd utamat?
Tán néma társaid, a többi fák:
az az elvesztett, közös ősvilág,
amely bennetek inkább megmaradt?

Hogy közös törzsből nőttek volna ki
testünk nap felé tárt végtagjai -
innen a paradicsomi hasonlat?

Vagy csak magát szokta ámítani
a képzelet, mely egy érvet belophat
múltunkba: szükségét a Közös Oknak?

De hogy szólhat mindnyájunknak, Aki
csendjéből mintázta meg alakunkat,
s Őssejtként néma őre egy szavunknak?!
Somostető, 1985. X. 28.