Olvasás közben
Czine Mihály: Móricz Zsigmond
Különösebb odafigyelés nélkül mentünk el a tavalyi Móricz-évforduló mellett. Ami azt is jelentheti, hogy az ötven éve halott Móricz Zsigmondnak, a móriczi hagyománynak – sajnos – nincs immár túl nagy becsülete a jelenkori magyar irodalmi köztudatban. Valóban így volna? Ha a különféle modern és posztmodern prózaírói irányulásokat tekintjük, bizony, nem sok jelét tapasztalhatjuk a kötődésnek. A Móricz-örökség ma már jobbára irodalomtörténeti jellegű értékállomány; nemigen van a mában közvetlen, alakító kisugárzása. De az irodalomtörténészek Móricz Zsigmond felé irányuló tájékozódása sem mondható túl elevennek. Az évfordulóra nem készültek új szempontokat érvényesítő tanulmányok, elemzések; a könyvkiadóknak – úgy látszik – egyéb gondjaik vannak manapság, mint a legnagyobb huszadik századi magyar prózaíró műveivel való törődés…
Ebben a cseppet sem kedvező széljárásban okkal készlet pillanatnyi megállásra és elismerő tűnődésre Czine Mihály Móricz-monográfiájának negyedik kiadása (Csokonai, Debrecen, 1992). Nem tudom, van-e még hasonló példa a magyar irodalomtudomány háza táján, hogy egy írói pályarajz – korokat, roppant szakadékokat átívelve – negyedszázad alatt négy kiadást érjen meg? Lényeges változtatás nélkül…
Czine munkája először 1968-ban látott napvilágot, a Gondolat Kiadó Nagy Magyar Írók sorozatában. (Másodszor 1970-ben, harmadízben 1979-ben adták ki.) De a szerző Móricz iránti szenvedélyes, máig tartó érdeklődése sokkal régebbi gyökerű, s tegyük hozzá: meghatározó jelentőségű. Az irodalomtörténész és kritikus Czine Mihály Móricz Zsigmond (s Ady Endre) vonzásában indult el a pályáján. Már 1952-ben egyetemi diákként sajtó alá rendezte, és bevezetővel látta el a Rokonokat (a Szépirodalmi Kiadó Magyar Klasszikusok sorozatában). Ezután számtalan részlettanulmányt írt Móriczról; több Móricz-kötet az ő gondozásában, illetve kísérőszövegével (előszó, utószó) került ismét az olvasók kezébe. És megírta a rendkívül gazdag Móricz-irodalom egyik alapkönyvét, a Móricz Zsigmond útja a forradalmakig című, több mint hatszáz oldalas összefoglalást, amit aztán 1960-ban jelentetett meg a Magvető Kiadó.
A népi mélyvilágból, ugyancsak Szatmárból érkezett fiatal Czine Mihályt felejthetetlen személyes élmények kapcsolták a móriczi próza termőtalajához; bizonyára ezért (is) tudott mindig oly hitelesen és bensőségesen – szívvel s értelemmel – szólni választott tárgyáról: a Hét krajcár és A boldog ember, a Barbárok és a Rózsa Sándor-könyvek halhatatlan emlékű alkotójáról. Nemcsak a szóban forgó kismonográfia szerzőjére, de áltatában Czine Mihály egész irodalomtörténészi és kritikusi munkásságára jellemző, amit Görömbei András 1989-ben írt róla (az Alföld 4-es számában): „Czine Mihály kerüli az aprólékos, unalomba fullasztó részleteket az egyes művek bemutatásakor, viszont tudós gazdagsággal rajzolja meg a művek, életművek történeti helyét az irodalom és a társadalomfejlődésében, változásaiban (…) Emberszabású irodalomtudományt művel, nemcsak stílusában, de műveinek arányosságában és történeti érzékében is példamutató.” Ezt az értékelést igazolta fényesen tanulmányainak és kritikai cikkeinek reprezentatív gyűjteménye is, a két vaskos kötetet kitevő Nép és irodalom, melyben egész fejezetet szentelt a határokon kívüli magyar literatúrának. S tette ezt akkor, midőn a nacionalizmus vádját is rásütötték egyesek, „a kinti magyarság sorskérdéseit” nyíltan feltáró megnyilatkozásai miatt. Megírta az erdélyi magyar irodalom történetét, de ez a munkája nem jelenhetett meg önálló kötetként. Huszadik századi magyar irodalomtörténetének is csak bizonyos fejezetei kaptak helyet a Nép és irodalomban. (Túl nagy hangsúlyt helyezett, úgymond, a népiség gondolatára, a népi írók mozgalmára – Illyés Gyulára. Veress Péterre, Szabó Pálra, Sinka Istvánra például…)
Irodalmunk szép szavú, bátor igehirdetője volt Czine Mihály indulásától fogva, s ma is az: járja az országot fáradhatatlanul, felkeresi a Kárpát-medence, a nagyvilág magyarjait, hogy egy-egy kínálkozó alkalom ürügyén erősítse hitüket, szolgálja megmaradásunkat. Naplójegyzeteiben Németh László, a nagy kortárs a legjobb ügyek képviselőjének nevezte őt. Ilyen jó ügy számára bármikor egy emlékház-avatás Farkaslakán vagy Parajdon, egy évfordulós ünnepség Nagyszalontán és Dicsőszentmártonban, Ungváron vagy Szabadkán. Ahol „azt védi, amit kell”…
Czine Mihály szellemének s tollának varázsa, hogy irodalomtörténeti és kritikai írásait belemerülő, zavartalan élvezettel olvashatja bárki. Úgy, mintha magát a tárgyalt művet tartaná kezében. Merőben idegen tőle az elvont okoskodás, a száraz-merev fontoskodás, a kérkedő műveltségfitogtatás valamennyi változata. Ritka tünemény ő a mai magyar irodalmi kultúra égboltján.
Harag György színháza
Megszoktuk a „régi időkben”, hogy egy-egy pesti könyv vagy folyóirat a legbonyolultabb úton, többnyire szíves magánközvetítők segítségével érkezik el hozzánk, ebbe a nem is távoli messzeségbe. Most már tele vannak az üzletek és az utcai árusok asztalai „ott” megjelentetett kiadványokkal, többnyire különféle silányságokkal, sajnos: az értékeket változatlanul csak elvétve, ritkán szerezhetjük be akadálymentesen. Így aztán rendszerint kézről kézre vándorolva jutnak el asztalunkra a valóban figyelemre méltó kötetek. Ekként kaptam kölcsön nemrég a Pesti Szalon Könyvkiadó újdonságát a Harag György színháza című könyvet. (Anyagát összegyűjtötte, válogatta és szerkesztette, a bevezetőt, az összekötő szöveget és a jegyzeteket írta: Nánay István. A Harag György szerepei és rendezései című függeléket összeállította Harag Györgyné szül. Váli Ilona)
Harag György színháza… Ugye, nem felejtettük el még egészen a fordulópontot jelentő Özönvíz előttet (Tanaival, Lohinazkyval, Bács Ferenccel, Anatol Constantinnal, Illyés Kingával a főbb szerepekben), minek bemutatója alkalmával a szerző, Nagy István morcosan megjegyezte: „Olyan ez, mintha Kafka írta volna.” S hozzátette: „Nekem nem tetszik.” Lett belőle messze hangzó, megérdemelt siker – nem utolsósorban a bátran kezdeményező-vállalkozó, újra törekvő rendezőnek: Harag Györgynek köszönhetően… Ugye, emlékszünk még az Egy lócsiszár virágvasárnapjának kolozsvári bemutatójára (Vadász Zoltánra, Héjja Sándorra, László Gerőre, Sebők Klárára és kitűnő társaikra). Ez volt a Sütő–Harag kettős igazi nyitánya a jelenkori erdélyi magyar színjátszásban: egy páratlan sorozat indulásának nagy pillanata… És a Tragédia Marosvásárhelyen… És Székely János darabja, a Caligula helytartója Gyulán… És a Ványa bácsi Újvidéken, az Úri muri Budapesten, az Éjjeli menedékhely Kolozsvárt… És – legvégül – a Cseresznyéskert Vásárhelyt, a román tagozat művészeinek remek előadásában. A pálya végállomása. Ekkor a rendező már nem jöhetett ki a függöny elé, hogy megköszönje a szűnni nem akaró tapsot; pár nap múlva koporsója köré sereglettek egybe a marosvásárhelyi zsidó temetőben művésztársai, barátai, tisztelői, akik nevében Héjja Sándor, az egykori kolozsvári „csapat” egyik legjelesebb tagja búcsúzott tőle ilyenképpen: „Köszönjük neked, te örökösen játszó, glóriás, nagy gyermekember, hogy keresztként cipeltetted velünk az anyanyelvi, a közösségi magunk-kifejezés kényszerét (…)”
Ez a gazdagon elegyes válogatás most sorra mind megidézi bennünk a Harag-emlékeket. Melyek immáron színházi kultúránk közelmúltjának történelméhez szolgáltatnak fontos adalékokat. Ezek rendjébe tartozik a Nagybányán megkezdett, majd Szatmáron folytatott legendás-romantikus színházalapítás is. Színháztörténeti esemény volt Nagy István jórészt elfelejtett, egykori darabjának színre vitele Marosvásárhelyen, aztán a Sütő Andrással való, rendkívül termékeny együttműködés valamennyi mozzanata, az 1973-as kolozsvári Páskándi-bemutató (Tornyot választok), az olyan erdélyi magyar darabok feltámasztása, mint például Asztalos Istvántól  A fekete macska, Tomcsa Sándortól a Műtét, Bajor Andor, Csiki László, Huszár Sándor, Lőrinczi László színpadi munkái iránt tanúsított kitüntető figyelem… Szerzőnek, színésznek, díszlettervezőnek, minden rendű és rangú színházi embernek egyaránt élmény volt Harag Györggyel együtt dolgozni. Mindannyian tanultak tőle valamit, megtanulhatták – egyebek között – a kockázatvállalás nagyszerűségét. Nem sokkal halála előtt egy interjúban így vallott Harag: „Amíg rendezőként dolgozom, mindig járatlan utakat keresek.” Nemcsak kereste az újat, a mindig korszerűt – meg is találta azt a színpad ezerarcú világában…
Elegyes könyv ez, mondom, s ezzel leginkább az egybefogott írások sokféleségét, műfaji vegyességét kívánom hangsúlyozni. Harag György naplójegyzetei, műhely-forgácsai mellett olvashatunk itt interjú-részleteket, kiemeléseket színikritikákból, leveleket, vallomásokat, búcsúbeszédeket. A jegyzetek, a gazdag és változatos képanyag célszerűen egészíti ki Nánay István szövegválogatását.
Élmény és öröm, hogy Harag Györggyel – múlhatatlan emlékével – ismét találkozhatunk.
NAGY PÁL