KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Et resurrexit
„Aki megtalálja e szavak értelmét, nem ízleli meg a halált.” Szent Tamás apokrif evangéliumának éles, egzisztenciális riadalmat gerjesztő kezdőmondata jut eszünkbe Pilinszky János verseit olvasva. Pilinszky költészete, ez az irodalmunkban a maga nemében hagyomány nélküli, szikár „töredék-gyűjtemény a szemlélődve szenvedő, révülten szemlélődő ember számára, annak, aki megtalálta a világban a megértésnek ezt a speciális „helyét”, mindent alapvetően másként mutat fel a teremtés titkairól. Mindaz, amit eddig megtapasztalnunk adatott, és amelyről ilyes szavaink vannak mint: halál, szenvedés, idő, öröklét; mindaz, amit ismerni véltünk: csak redő, az örökkévalóság egyegy hullámverése, csak az eredendő kiáltás, az idők előtti megszólíttatásunk egy-egy visszhangja csupán, amelyek elkallódásunkról és magunkra maradottságunkról szólnak – hozzánk.
Pilinszky költészetének radikális mássága legközelebbi rokonságban az Evangélium boldog-mondásaival áll, amelyek arról hoznak hírt megnyilatkozásuk kegyelmi pillanataiban, élesen és szelíden, hogy az Isten arcát magán viselő kreatúra immár visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül kipusztult, eltűnt a világegyetem színpadáról, immár nincsen, aki Isten arcát meglássa, és aki birtokába vehetné a teremtést, mely Isten öröme. „Hol járunk már az éden fáitól!” – hangzik a kiáltás; nem kérdés, következésképpen nem mondhatjuk, hogy messze, hiszen út nincs, amely visszavezethetne. Ám ebben az egyetemes leépülésben új Isten-arcú emberi lény jelenik meg a teremtésben, az Ember Fia, akinek a léte voltaképpen a világ „végső megvigasztalódásának” Karamazov Aljosa-i gyerekes hitével ajándékoz minket. „Mindaz, ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” Ezek a szavak egyszerre vonatkoznak a nagypénteki eseményre és az e századi gonosz tovább immár nem fokozható leleményeire. A két esemény tehát ebben a lezártságban találkozik egymással, érinti egyik a másikat, és a közöttük húzódó történeti időt üdvtörténetivé változtatja egyszersmind. „Ami énrólam szól, az be van fejezve” – mondja Jézus az Eucharisztia titkáról. Mit is jelent ez? Azt mindenképpen, hogy ami történik, az immár nem külön történik Istennel és külön az emberrel, hanem az Ember Fiában együtt megy végbe Istennel és emberrel, a szenvedés tehát megszentelt szférája a kornak, amelyben Isten és ember ismét, miképpen a világ fundamentumának felvettetése előtt, találkozhat egymással. Ezt az új szimmetriát a Harmadnapon c. vers a maga tökélyével realizálja, amennyiben a ravensbrücki, halál iránt elindult szegények feletti ég, benne a hallgatagon várakozó Atyával, ugyanaz, mint a golgotai oltár fölé boruló és azt befedező kupolája Isten tekintetének. Mindkét esemény passió, amely immár nem történhet meg az emberrel úgy, hogy ezzel egyidőben, teljesség szerint magával az Atyával ne történne meg a Fiúban. Egyszerre és egymás mellett van jelen az elkallódás motívuma és a megérkezés, hazatalálás harmadik napja; a „jeges tumultus” és a „meleg csend” (Simone Weil).
Pilinszky „evangéliumi esztétikáját” megérteni nincs mód, csak rátalálni lehet avagy megtaláltatni általa. Ám ha „látni” akarunk valamit belőle, akkor nézzünk bele Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című művébe, amelyet megintcsak misztikus pillanat hozott létre. Azt látjuk, hogy a kép tulajdonképpen nem is a fiúról szól, hanem az Atyáról, akinek az arcán hihetetlen tisztasággal fedezhető fel a szenvedés, a fiú szenvedése. A találkozásban a kettő együvé kerül, amiképpen a testek forrnak össze és lesznek eggyé, magát az örökkévalót formálva ebben a gyönyörű és titokzatos unio mysticában. Pilinszky versei ezekről a pillanatokról mondanak el mindent, ami elmondható. Ez a „minden” azt jelenti, hogy az út, amit egyedül Pilinszky járt a magyar lírában, mások által nem járható, mert ő végigment rajta. Ha Isten világában való jelenlétének vannak – avagy: lehetnének – tárgyi bizonyítékai, akkor Pilinszky János költészete minden bizonnyal ezek közül való. Neki az jutott osztályrészül, ami a keresztyén kultúra legnagyobb misztikusainak: a szenvedés titkának a megsejtése és a világ egészének a visszahelyezése a szakrálisba a(z eksztatikus) dadogás nyelvén. Új nyelv, új szótár az életmű, „a polgári élet zsebszótára után mi ismét természetes hangon használhatjuk a világ nagy-szótárát Shakespeare szótárát, a görög tragédiák szótárát, az evangélium szavait.”
Mozart zenĂŠje az angyalok nyelve a mennyben, Pilinszky versei meg az: aprĂłszentekĂŠ.
VISKY ANDRÁS