Sakkfigurák szabadsága
Géczi A. János: Patthelyzetek. Kriterion, Bukarest, 1992.
Bűzösen párálló láp, szortyogó mocsár a láthatáron. Nem érzéki csalódás, konkrét, kitapintható valóság. Mélysége ismeretlen. Az ember beleszületik a helyzetbe. Nem. Újrafogalmazom: azonosíthatatlan pillanatok valamelyikében kezdem tudni a létem, azt, hogy helyzeti energiám rövidesen elmozdít a kvázi-alternatívák irányába, amelyek illúziója olcsó hamiskártyás-trükk. Ám komolyan veszem magam és lépek. Saját akaratomból, szabadon. A sakkfigurák szabadságával a zsigereimben.
Akárcsak Géczi A. János hőse (mert, bár több novelláról van szó, mégis mindig ugyanazt a profilt véli felismerni az olvasó), a felvázolt léthelyzetek szüntelenül provokált, minduntalan döntés elé állított, ám döntésre képtelen hős típusa, aki vagy nem mer önnön életének cselekvő alanya lenni, vagy annyira későn ocsúdik fel tehetetlenségéből, hogy már nem vállalhatja tiszta lelkiismerettel ezt a minőséget. Hagyományvállalás, szülőföldszeretet, önmegvalósítás, párkapcsolat, egyén-hivatal, egyén-hivatás problematikája – megannyi válsághelyzet, melyet a novella körülszimatol, szemügyre vesz, elemezget, miközben a téma az, amely a furcsa fluiditású szöveget összetartja, míg egy adott (és nem mindig váratlan) pozícióban meg nem dermed.
A kiút-, a helykeresés mindig is a huszonévesek generációjának égető problémái közé tartozott. Ami azonban specifikus Géczi A. János hősei esetében, az egyúttal térben és időben is jól meghatározott koordinátákat ad a történésnek. Ez alkalommal a Géczi-novellák három jelentős motívumát emelném ki. Ezek közül a leggyakrabban visszatérő (már a Holdfényben című Forrás-kötetben, majd a Patthelyzetekben) a kihelyezés, illetve pontosabban: a kihelyezés réme, amely valós helyzetére, „létbe vetettségére” ébreszti rá a szubjektumot, megváltoztatja az események dimenzióit, irritáló hangsúlyeltolódások forrásává válik. A kritikus pont maga a kihelyezés. Ehhez képest van „előtte”, és van „utána”. Az ember azt gondolná, hogy a „tűzkeresztség” után a feszültségi görbe a nyugalmi állapot felé halad, s ha nem is megnyugtatóan, de rendeződnek a dolgok Az Alibi meg a Vedernyi bizsu történései bizonyítják azonban az ellenkezőjét. A seb nem képes behegedni, magába olvasztani az idegen anyagot.
A „kihelyezés” mellett előkelő helyet foglal el Géczi A. János prózájában egy másik, ugyancsak szorosan térhez és időhöz kötött, ezúttal jellegzetesen erdélyi és magyar motívum: a „menni vagy maradni” dilemmája. A képlet meglehetősen egyszerű: van egy „itthon”, mely a nincstelenség, kilátástalanság, nyomor és diktatúra fogalmaival definiálható, és van egy „ott túl a rácson”, amely a jólétet, a viszonylagos szabadságot és a többségi fölényérzetet helyezi a mérleg másik serpenyőjébe. Az erdélyi magyar azonban (legalábbis a fenti novellák általt képviselt rétege) nem megy el. Nem, mert várja őt itthon a „csupabeton kisváros”, a „télről télre penészesebb” lakás, a melegedni a gázláng köré húzódó család idillje. És még valami, amit szerencsére a novellák egyike sem fogalmaz meg.
„Lányok vonzásában” – idézhetném az Őrségváltás című novella egyik mondatát, a harmadik motívum kapcsán. Az az érzése az olvasónak, hogy Géczi A. János novelláiban a nő és a férfi csupán azért kerülnek egymás mellé, mert ez a természet rendje. Ám tulajdonképpeni kommunikációra nemigen kerül sor köztük, hacsak az ágy biztosította keretek közt létrejövő kontaktust nem tekintjük annak. Mindkét fél a maga külön életét éli, terveik nem illeszkednek egymásba, s ha mégis házasság lesz a vége, a férj előbb-utóbb „flamand asszonnyá” változtatja a feleségét. Nem azt jelenti ez, hogy a párkapcsolatok feltétlenül és kivétel nélkül a fatalizmus jegyében születnének. Sokkal inkább arról van szó, hogy ez is egy része a ’70-es, ’80-as évek szkeptikus életérzésének, amely viszont valóban magán viseli itt-ott a fatalizmus bélyegét. És ha már a nyolcvanas évek generációinak életérzését említettük, akkor helyben is vagyunk Géczi A. János novelláinak tematikáját illetően. Talán ez is az oka annak, hogy a kötet a „megkésettség” érzését kelti az olvasóban. Mert kétségtelen, hogy más lett volna a súlya ’88-ban, amikor az adott történelmi szituációban, az adott társadalmi helyzet elevenébe vág. Kérdés azonban, hogy mit konnotál majd a tíz év utáni olvasóban a „kihelyezés” fogalma közvetlen tapasztalat hiányában?
De végül is nem a tematika lesz az, ami időtállóvá teszi (esetleg) a novellák némelyikét, hanem az a kihívás, amit Géczi A. János prózája jelent az olvasónak. Stílusa nem sorolható egyik irányzat csillagzata alá sem, hiszen stilisztikai jegyei korántsem egyértelműek, a realizmustól a posztmodernig egész széles skálán mozognak. A tíz novella többszöri elolvasása után sem kapunk pontos diagnózist, egységes képet e próza stílusáról. A címadó novella arányosságával, megszerkesztettségével tűnik ki a többi közül, a Duplafuvar sejtelmes hangulatával, a nagyobb lélegzetű írások a montázstechnika, a perspektíva váltogatás látványos alkalmazásával hívják fel magukra a figyelmet. A Holdfényben novelláihoz képest (amelyekben néhol bántóan ütközik ki az írás irodalmiasítatlan „mondanivalója”) jóval csiszoltabb szövegekkel van dolgunk, melyek olvasása akkor válik igazan élményszerűvé, amikor az írói „üzenet” nem feslik elő a szövegfelszín alól. Amit viszont hiányoltam a Patthelyzetekből, az a Mint szénagyűjtéskor az árnyékban című novella újszerű, balladisztikus hangvétele, amikor a szöveg az önmaga által gerjesztett homályba burkolózva, olyan értékeket villant elő, melyek mindvégig igézetükben tartják az olvasót. (Némileg csupán a jelen kötet Duplafuvar című írása rokonítható az említett novellával.)
Végezetül még csak annyit, hogy úgy érzem: ebben a kötetben már benne vannak mindazon elemek, melyek Géczi A. János igazi hangjának lesznek a komponensei. És mesélőkedve, írástechnikája, novelláinak intellektuális töltete és nívója feljogosítják őt arra, hogy legközelebb már így szólaljon meg. Az olvasót pedig természetesen arra, hogy ezt el is várja tőle.
LAKATOS MIHÁLY