Kisgyörgy Réka
PÉNTEK, JELEN IDŐ
Elhangzott az Éneklő Borz II. évfolyamának 1. számában.
 
Abból a rekonstrukcióból, amely életem része lesz, legszívesebben B. Juliannát, „férjezett” D. Juliannát emelném ki és D. Dánielt, „férjurát”, mivel ők még azok közé tartoztak, akik „saját szemükkel” látták a démonokat. A helység, ahol leélték életüket, maga is hordozott nevében valamit abból, amit mi, jobb híján – mert elvesztettük azon képességünket, hogy bármit is nevén nevezzünk – titokzatosságnak hívunk; a név egy hajdani apácakolostorra utalt, azaz egy valamikor létező épületre, amely már akkor csak alapköveiben volt meg, amikorra a falut felégető tűzvész után az első anyakönyvek datálhatók. Továbbá van egy mozdulat, amelyet tudatosan – mert századokra visszamenően ez az egyetlen bizonyítékom, hogy valamiben hasonlítunk –, mondom, tudatosan „végigélek”, valahányszor a darab kenyér után nyúlok, mohón, mert éhes vagyok, s feledem a viszonyulásaim mélyén ott lappangó „intellektuális” reményt, hogy igen, megtartóztassam magam. Ilyenkor ez a pár pillanat, míg nyitva felejtem magam, válasz is lehetne D. Dániel halálára. Elképzelem, bár e szó sok tekintetben nélkülözi a vágyak alapjául szolgáló valóságképet, elképzelem, vagy mondjuk, megízlelem azt a fajta halált, amelyet D. Dániel választott magának.
Azon a napon egyedül kívánt maradni, s az a tizenhat év korkülönbség, amely semmiképpen sem a megértés irányában feszült D. Julianna és D. Dániel között, lehetővé tette azt is, hogy különösebb feltűnés nélkül, munkájára hivatkozva megtegye azt, amit kíván. Pedig semmi nem volt; azt hiszem, mindannyiunk számára ismerősek azok a júniusi délelőttök, amikor semmi nincs. Pár kiszáradt akácfa a déli kaptatón, s két sor viruló tulipán a ház tövében, mintha rejteni kívánná azt a házfalat, amelyen a salétrom- és penészfoltok a térképek domborzatjelző kontúrvonalaihoz hasonlóan terjednek a légypiszkos ablakok felé.
A rendetlenség, amely körülveszi e pillanatban D. Dánielt, el is süllyeszti ugyanakkor egy feneketlen mocsárban. Szerszámai szétdobált ruhák közt egy heverőn, a csirkék (bárdolatlan galambok) szétrúgták a kemencenyílásból kiszóródott hamut, s a nyomok, amelyek föltétlenül vezetnek valahová, helyesebben a nyomok látványa jól ismert szorongást ébreszt abban a szemlélőben, aki hajlamos a jelentéstulajdonításra.
Talán nincs egyedül. Mintha valaki rámenősen figyelné és kisajátítaná mozdulatait, amelyek így, ebben a formában tétovák, lényegüket tekintve pedig céltalanok.
Ha az utókor valamire is emlékezni kíván, az bizonyára nem ez a nap lesz, amikor D. Dániel bablevest készít magának, csülökkel, jó rántásosan; nem ez a nap, amikor már sokadjára történik ugyanaz: meg-megrándul D. Dániel csuklója, és valaki arra készteti, hogy ok nélkül és váratlanul lehunyja a szemét. Eleinte csupán különös fáradtságot érez, mintha egy láthatatlan testet reákötöztek volna, a bokát bokájához, a csuklót csuklójához, a hasat a hátához érzi a szapora lélegzetvétel nyomán pulzáló hasfal ritmikus remegését, tarkóját és kopaszgyanús fejebúbját szinte másodpercenként körüllihegi egy idegen tüdő. D. Dániel több ízben megkísérli lerázni magáról e testet; adataink vannak arról, hogy D. Dánielt élete utolsó éveiben Goor-féle ideggörcs kínozta, amely arra késztette, hogy a roham perceiben félfordulatokat tegyen, fejét több ízben egymás után előre buktatva, mintha ellenfele arcába készülne ily módon beleharapni. D. Dániel azonban nem győzi le a támadót. Mert pár percig nyugta van, sejthetjük, hogy megijesztette ugyan, a csirkék (bárdolatlan galambok) kiszélednek a napra, s a konyhában D. Dániel háromlábú kisszékére telepedhet munkája mellé. Várván az újabb támadó lendületet, időnként hátrafordul, és tekintetével próbál az idegenbe kapaszkodni. Az ablakból tisztán látszanak azok a fák, amelyeket D. Dániel akácoknak nevez ugyan, de nem azok. Krétai eredetűek, a déli szél, az agyagos kaptató szomorú látványt sejtetnek, a fáknak azonban nincs árnyékuk, s a kávéscsésze alján a zaccból kirajzolódó alakzat nem utal baljós előjelre. Mégis:
– Ott jönnek! – mondja ki hangosan D. Dániel.
Két zöldesszürke, ijedten táguló-szűkülő pupilla, a szemívek körül a fonnyadó bőr millió hajszálvékony ráncból áll össze, az arcfal kórosan vörös és sima bársonyos tükre fölött. Az ijedt rebbenés a csirkék (bárdolatlan galambok) előbbi mozdulatát eleveníti föl, a menekvés évezredei, gondolja D. Dániel, miközben kilép a hátsó ajtón, s úgy teszi be maga után a rossz deszkatákolmány ajtaját, hogy az érkezők is hallják: menekül.
– Most nem lehet. Szarok – dugja ki fejét a deszkaajtóba vágott háromszögletű résen, majd visszahúzódik, s meztelen karját nyújtja ki, csápolva inti: nem lehet.
Az érkezők otthonosan körülpillantanak. D. Julianna kissé úgy mozog, mint lánykorában, seprűt vesz elő, és szoknyafodra közül magot szór a tulipánok közé. Érzékelhetően jóban vannak, ehhez kétség nem fér. Az asszony leveszi az idegen kalapját, szabad kezével átkarolja, s azzal a jellegzetes mozdulattal, ahogyan a galambfiak isszák a vizet, veszik át anyjuk csőréből az eledelt, rovátkás ajkát, melyet D. Dániel annyira szeretett, csókra nyújtja. Fiatalos melle az idegen csontgombjainak lenyomatát őrzi éveken keresztül, ezekről a lilásfekete-hússzínű foltokról tartja azt a családi hagyomány, hogy a kisfiúk gyerekkori foghelye.
– Szóval megcsalt – szögezi le D. Dániel, miközben azon iparkodik, hogy fél kezével szakszerűen lehámozza pocakjáról a nadrágot. Hasában mintha egy madárcsalád fészkelne, s készülődne kiröppenni a kinti világba D. Dániel az utolsó pillanatig megkísérel ellenállni annak a születő borzalomnak, amely testéből kel életre. Megfeszíti körkörös záróizmait, gátat szabva annak a tülekedésnek, amely a gyomrából indult, s az enyészetet megcélozva a gravitáció irányában, a legkisebb ellenállás nélkül kifelé hatol, a bedeszkázott szörnyűség közé, amely fölött úgy trónol az Embernek Fia, mint a Nap a Világmindenség felett. Igen gyakran, pusztán egy pillanat erejéig minden férfi a szülés örömeinek birtokosa lehet. A kitörekvő borzalom, a sátán verítéke, minden anyag veleje, e hulladék, fekély megvált D. Dániel testétől. A megkönnyebbülés gyors fokozatokban lepergő pillanatok egymásutánjában, ismerős görcs és fájdalom kíséretében érte, mint e vidékek lakóit a forradalmak. A salakból születő sátán leszállt D. Dániel hátáról, igazított valamicskét csontgombos kabátján, és mosolyogva a konyhában termett, hogy megkavarja a bablevest, s megkóstolja a tavalyi disznó egyetlen, még ép maradékát: a jobb mellső csülköt.
– Mint egy üzletember – gondolja a tolófájdalmak szünetében D. Dániel. Bár mindannyian tudjuk, hogy az üzletemberek varrott velúrcipőjében emberi talp tapos, és a haj sűrűjében minden valószínűség szerint nem rejtezik kiütköző szarv.
Megkönnyebbülvén, D. Dániel úgy dönt, hogy meglesi és lefüleli üldözőjét. Fél kezével nadrágját tartva, végigmegy a kockaköves ösvényen, magához veszi a szín ajtajának támasztott kisbaltát, kemény és lapos csonka ujjával végigtapogatja az élet, „csakis így”, gondolja, s bár hálás az idegennek, hogy ideig-óráig megszabadulhatott a kínzó ideggörcstől, fejében már ott munkál a gyilkosság gondolata. Már csak kíváncsiságból is úgy dönt, hogy itt vér folyik majd. Ölni vagy verni – „nem kunszt”, úgy kell élni, mint ő, óvatosan becsukván a budiajtót, hátból támadva, hogy a halál órájában csak azt ne tudjuk bizonyosan, hogy „itt ez a halál órája, uraim”, vagy: „ütött a halál órája”, vagy: „ez itt a vég”, ahogyan az elemistáknak szemléltetik az iskolában a disznó részeit: ez itt a lép, a tüdő, a vese. Árnyékból kell kihalni, a konyha csukott zsalui mögül csak hangok hallatszanak, nem tudni, ki készül a halálra. „Az asszonyt is megölöm” – mondja D. Dániel, emlékiratainak címét kölcsönözve a szituációnak, amelyben három(?) halálra szánt(?) ember(?) tömörül az „ügy érdekében” a halál kapuja elé. Jövőben nem gondolkodhatunk – szögezi le. – A jövő nem az embereké, hanem istené.
A tulipánok vörhenyes fénye, mint D. Julianna nedves, rovatkás ajka, issza a júniusi délelőttöt. Egy jó tízórás sok mindent megoldana – véli D. Dániel –, az asztal mellett arról  beszélgetünk, hogy mikor indul be a fatörzsben a nedvkeringés, jó-e a konkoly vetőmagnak, illetve hogy miként élezik szakavatott kezek a kisbaltát. És akkor mi van? Ha így van, akkor mi van? Biztosan basznak. És akkor mi van? Jövőben nem gondolkodhatunk; D. Dániel csonka ujját bizalmasan végigszánkáztatja a kisbalta élén: milyen lesz vajon, ha csöpög a vér róla, s egy pár hajszál is odaragad? A tízórás és a kisbalta körüli gondolatok oly mértékben egyeznek, mint a napszakok. Az időtartam azonos, csak a fény és a hő intenzitása változó. Ha nem volna ott az a velúrcipős láb, D. Dániel talán leszámolna eredeti tervével, bekopogna saját házába, és úgy tenne, mint aki maga is vendég. A kisbaltát elrejtené az asztal alá, és tálalást sürgetne; úgy követelve a bablevest, hogy mindenkinek azonos módon jusson, és elegendő legyen.
A láb azonban ott van az orra előtt az ablakban, időnként felé rúg, mintha támasztékot keresne. A velúrcipő fölött bolyhos boka, az alsónadrág szára nem takarja teljesen a csont és bőr testrészt, amely – állapítja meg D. Dániel – mintha bablevesből kandikálna. A nadrág szárához felesége szoknyaszegélye simul, a kék és a fekete összhangja a szemlélő számára maga a bizonyosság, akárcsak a hintamozdulat, amellyel a velúrcipő és a fekete nadrág viselője csitítgatva elringatja a kék szoknyaszegélyt:
– Vérzel, aranyom?
D. Dániel lába körül csirkék (bárdolatlan galambok) hada rugdalja a port, csipegeti a vércseppeket, melyek mint a higanyból kiszakadt gömbök, gyöngysorba fűzik a tulipánszárakat. A kisbalta kissé távolabb, a fűben hever, D. Dániel elunván a várakozást, vörösre érett császárkörtéket szabdalt szét, és addig tömte magába, amíg szusszal bírta. A nedvdús gyümölcs húsa és leve telepötytyözi D. Dániel arcát és karját, a porban vércseppek vezetnek a házig, a körte vércseppjei vezetnek a gyilkosság színhelyéig, ahol már senki sincs, csak a félreérthetetlen nyomok jelzik a tűzhely körül a változást, hogy megérett az idő a lakomára. D. Dániel veszi a kisbaltát, és a ház felé közelít. Ujjai, amint végighúzza az élen, vörösek lesznek, a gyümölcs leves húsa végigcsorog a hideg fémen, s eléri D. Dániel csuklóját is. Mint egy mészáros, aki véres gyümölccsel kereskedik. Mint egy isten, aki a jövő birtokosa s nem fél a vértől, mivel tudja, hogy a vér is úgy anyag, ahogyan a körték húsa anyag, csak az íz más, s az a vörhenyes massza, amely nem áll ellen az időnek, ez az íz befurakszik a nyelved és az ínyed közé, keveredik az enyhén sós és az enyhén édes, a magvakat kiválasztja a nyelv és a szél, a vért felszárítja a nap. Két keskeny fűszál ragadt a balta élére, D. Dániel irtózattal fogja meg mindkettőt – az áruló jelek –, s messze, távol tartva magától,  a lefolyóba hajítja szerre az áporodott mosóvíz szennyes habjai közé. Elhatalmasodott rajtunk az idegen szelleme, s ez olyan szomorú. S most, hogy D. Dániel talán megölte őt, szabadulván ideggörcseitől, a hasában rettentő ürességet érez. Bűzből, sárból megszületett a kisded, amely felnővén, szüleje ellen fordult, megerőszakolván édesanyját.
Egy homokzsák kellene, amelyet D. Dániel óvatosan a hasára helyez, hogy amikor felkel, ne ismerjen magára, egy valódi úriember, az kellene hogy legyen. Varrott velúrcipőbe bújtatná a lábát, s úgy igazítaná alsónadrágját, hogy csont és bőr bokáját valahányszor felvillanni látják a zsalu mögül leskelődő avatatlan kíváncsiskodók, azt is sejtsék legalább, hogy itt bosszú forr, elcsábíttatnak a feleségek, s elszivárog a kályha résein át a bableves. Ez a fáradtság, amelyhez foghatót soha nem érzett még D. Dániel, segített abban a felismerésben is, hogy egy könnyű szabadság nem ér fel a vállalt cipekedés egyetlen napjával sem. A hiányt pótolnia kell, az űrt fel kell töltenie a maradék salakkal, köveket kell a hasába helyeznie, hogy ha ismét előjönne az a förtelmes rángatódzás, akkor magába harapjon, önmagát égesse el saját szervezete, s por helyett csillámpala maradjon utána, amelyből rövidlejáratú sírköveket készítenek.
– Ebből még per lesz – ez volt sajátos észjárása szerint D. Dániel utolsó értelmes gondolata. Mármint per lehet még abból, hogy valaki elcsente emésztőkészülékét is. Hova önti ő akkor a bablevest? A per nyilván „a démonok otthonában” zajlik majd, ahol csak könnyű kalácsot esznek, és mindenkivel elbeszélgetnek kényük és kedvük szerint. A gyakorlati érvek és vonatkozások kínzó jelen ideje azonban egyre csak egyetlen képet villant fel előtte, s ez egy hatalmas üst látványa, egy üst, amelyből elszivárog az íz, ha nincs önkéntes vállalkozó, aki számolna a gyomortalan étkezés lehetőségével.
Két adag hiányzik – tehát itt voltak. Az ágy is híven őrzi a testek lenyomatát, D. Dániel azonban még csak nem is dühös, érzi, hogy aminek így kell történnie, az így is történik egy titkos és permanens jelen időben írott forgatókönyv szabályszerűségei és utasításai szerint. Egyetlen feladata marad még hátra: számolni azzal is, hogy hová jut az elfogyasztott étek, ha valakinek még gyomra sincs. Mint egy hatalmas tortáról a máz, testét belülről önti el a massza, és lepereg a hasfalon, körülölelvén a zsigerszerveket. Csak igyekeznie kell, amíg egyedül van ezen a júniusi délelőttön. Szaporán kanalaz, és nem hagyja, hogy az undor elhatalmasodjon rajta, az az undor, amely megcsaltsága és kifosztottsága folytán egyre gyakrabban tolakszik elő valahonnan a teste mélyéről. Az erők – két irány birtokosai lévén: kiegyenlítődnek. Az undor mértéke a telítettség növekvő arányával egyidőben: csökken. Ahogy egyre több bableves fogy, úgy egyre szilárdabb lesz az a megérzés, hogy a sátán viszszajár világunkba, és átveszi a múlt és a jelen uralmát.
– Ebből még per lesz – mondhatnám, hiszen a „hős” utolsó gondolatát illő felerősíteni.
D. Dániel az ágyán fekszik, és pár pillanat múlva mozdulatlanná merevedik. Ekkor hull ki D. Julianna kezéből a szerszám a kertvégi szántás szélén lévő fiatal szilvafák alatt állván, s ugyanakkor felsajognak mellén a csontgombok lilás lenyomatai. A levegő körkörös hullámmozgása felerősíti egymás felé küldött gondolatainkat, de ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy a hangsúlyok eltolódnak D. Dániel mozdulatlansága: családunk egyik öröksége; úgy őrzi őt a kollektív emlékezet, mint oly halottat, aki vállalnunk tanította a pusztulást. Ölt volna? E napon a világtörténelem jelentős eseményeinek garmadájáról tudunk. E napon is öltek hát, és a világ áll. Kóbor felhők árnyéka szelídíti a naptárlapra hulló fényt. Olvashatatlan: péntek, 1886. június huszonnyolcadika.