Zeno Ghiţulescu
Örök őrségben
Gyermekek állnak őrségben a szelek közt,
áprilisi havazások örvénylő csendjébe figyelve;
Ők nem eregetnek sárkányt, mesebeli szarvast
sem űznek át a hegyeken.
Ellenséges erők tartják őket arany egyensúlyban,
isteni tekintet közelében,
hiába kérdem őket tegnapról vagy máról,
zavartalanul szemlélik a  láthatatlan biztatást.
Szóltam nékik az idő haláláról; a szökésről,
mely nyomot nem hagy;
az eperről, mely megromlik, ha későn szedik le;
a varázslók kezéről. S a gyermekek mosolyognak,
és otthagyják játékaikat, örvénylő liliomok közt,
boldogulnak a nem védekezők diadalától.
Változatlan derűs körökkel
gurigáznak zavartalanul a gyermekek;
hangjuk páraként megfagy
örökös kezdetben.
Lábuknál megpihent tenger ringatózik,
a végtelen üzenetét zúgja a kagylókba,
dicséri azokat, akik a földet bírják, a gyermekeket,
akik örök őrei, még ha a csillagok alszanak is,
örökké erősebbek a kőhegyeknél,
a halálnál,
és egyre szebbek, fényes homlokúak
az olthatatlan tűztől.
A palatetőn
A palatetőn átszökik a macska
magával hordva síri klaviatúra titkát,
melyről csak ő tud. Nem emlékszik többé
a széttépett kékmadárra,
amely az első napsugárban próbált felrepülni.
Közönnyel issza a csillagutak tejét,
csodálatos röppályák lényegét.
Kígyózva közeleg
válaszolatlan csendben,
a fűszál, határtalan szél nővéreként,
ólmos zenével, a pillája alatt;
felkúszik a széttárt karú fára,
egy suttogásra, egy kérdésre
lesve.
Az ismeretlen szél monológja
A szél vagyok, melynek éntudata nincsen
a világ kezdetétől; ki véletlenül fedem fel
magam, anélkül hogy tudnám:
mi is voltam, s mivé leszek. A lényem
hasonlít egy eltűnt könyvtárból vissza-
szálló szavak árnyékaihoz,
s a fák füzéhez, mik maguk feláldozták,
hogy megjelenjék a legenda.
Nem adatott meg nékem a dicsőség s a dicsfény öröme;
dolgok urává sem koronáztak;
gyalázat oszlopává sem avattak,
jóllehet többször is szemtanúja voltam,
hogy fedte el a homok a törvényszegéseket, a házakon
virrasztva, melyek alól a sötétség faunája terjedt
Örökös névtelenként, mint a kóbor fűszál
– amely kiirthatatlan; használt gondolatként
– anélkül, hogy tudnánk, kié volt először –, közel maradok
mégis az emberhez: álmok, remények nem látott testvéréhez.
... Én szikkasztottam meg a vérét a templomlépcsőkön,
mikor Cézárt megölték,
és a viharzó zúgást tengerig sodortam;
és bátorítottam a könny lázadását
és a száraz ág letörését,
felfedezve a puszták kincseit
évszázados sötétség múltán; én segítettem,
hogy halhatatlan rögre hulljon az erők birodalma,
vágyván örökké más-más lénnyé lenni.
TÓTH ISTVÁN fordításai