Király Béla
RIPORT EGY JÁTSZÓTÉRRŐL
Kenedi Jánosnak
Délelőtt van. És szombat. És harmincadika és december. És ezerkilencszáznyolcvankilenc. Na és?
És nagyon összerázott az autóbusz. Másfél órai vonatozás, majd három órai buszozás után érkeztem haza a Kis-Küküllő menti kisvárosba. Nagyon vágytam már ide, szeptember óta nem láttam idős szüleim. Csupán százhatvan kilométerre élek tőlük, mégis ritkán vagyunk együtt, alig tudok hazavergődni valahogy néhanapján. Kocsim nincs, honnan is lenne, hiszen tanár vagyok, annak rendje és módja szerint. Rendje és módja, azaz: kis fizetés és kis becsület. Mehetünk kisdolgunkra. Végeredményben egy improduktív társadalmi réteg tagja vagyok, legalábbis ezt sulykolják immár hat éve az agyamba, és örülhetek, ha a munkásosztály és a parasztság beleparolázik kinyújtott jobbomba. Szóval, addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér.
Most éppen vakáción vagyok, a forradalom már lezajlott választott nagyvárosomban. Az ideiglenes forradalmi bizottság vette át a közigazgatást; végre valódi változásoknak nézünk elébe, ha igaz. „Választott városom”... hm... ez bizony szépítgetés a javából, hiszen az egyetemről helyeztek oda engem, hiába ragaszkodtam foggal-körömmel az egyetemi városhoz. De hagyom a magánmitológiám taglalását, legalábbis szeretném hagyni; most a közügyek a fontosak, hiszen győzött a forradalom, elmenekültek a pribékek. A zűrzavar ellenére úgy éreztem, hogy a hátam mögött hagyott megyeszékhelyen rend van. Indulhattam haza a szüleimhez; látni kívántam kamaszkorom kisvárosát is, hadd lám, mire vitték ott élő atyámfiai a decemberi nagy pálfordulásban.
Ám a Hargitán átbaktató, autóbusznak becézett, agyonhegesztett őshüllő éppúgy összerázott, mint a forradalom előtt. A járgány csigalassúsággal vette sorra hajtűkanyarait a hegygerincek hónaljában, feltört a padló repedésein a benzinfüst és a hideg. Az autószaurusz gyomrában ügetve még olvasni is megpróbáltam, minden ajtónyitásnál mélyet lélegezve a fenyvesek beillanó ózonjából. „Szentegyháza, Homoród, Székelyudvarhely – számoltam türelmetlenül, majd: Baknyatető, Szentlélek, Farkaslaka, Kalonda-tető, Korond...” De minek folytassam: „Ne félj, a tél meg fog gyötörni,/ Mint máskor hogyha akar,/ Élethez, szemhez nincs közöd...”
Azért az út vége felé közeledve mégis emelkedni kezdett az öröm dagálya bennem, a Bekecs-hegy szellemujja meg-megpattintotta az orrom hegyét. Nehéz bőröndöm maga előtt tolt a leszállásnál. Jónás megszabadult a cet torkából, de feje reflexszerűen tovább rugózott a nyakán. Az olcsó benzin szagától a fejem, az erőltetett olvasástól a szemem fájt. Ezúttal Hubay Miklós színdarabjait olvastam, de képtelen voltam végig az oldalamhoz szorítani a könyököm: a rázkódó járműben fel-alá szökdécseltek a pompás sorok szemgolyóm előtt. Józan vagy becsiccsentett nyugati szemantikusok bizonyára értékelnék a szöveg eme új, speciálisan kelet-európai megközelítését, az új kontextualitást.
Szóval, végre leszálltam. Viszem a bőröndöm, meg-megcsúszom a járdán. Vert viszi veretlent. Valliteráció. Hátam mögött a ködbe veszett a benzinbelélegeztető készülék. Megyek: spiccem hasítja, nyiszálja a jeget. Kisvárosom kis méretű főterén kell átvágnom, ha mihamarább el akarom érni szüleim – nyáron egyébként szőlőlugasos – házát. A főtérre érek, mely – így, ahogy elnézem – kellemetlen meglepetéseket tartogat az elővigyázatlan sofőrök számára. A középületek egy része valósággal ráterpeszkedik a három út irányába is igyekezni kívánó térre. Északkelet felől a néptanács sárga, tohonya épülete veszi el a kilátást, nyugatról a Fekete Szarvas szálló hívja ágyra és kávépótlékra az idült feketézőket. Oly hirtelen bukkan fel ez az épület a gyanútlan turista-sofőr előtt, hogy az kénytelen hirtelen fékezni. A parkolóhely közvetlen a főtérre tolakszik. Menetrendszerűek is itten a balesetek. Északnyugatról vegyes- és kenyérüzlet tátong, többnyire üresen. A legemberközpontúbb, azaz a legzsúfoltabb mindig a délkeleti részben állingáló középület. Megnéztem most is magamnak, amíg fogást cseréltem.
A Szenkából – mert így hívták az olcsó italmérőt –, ajtónyikorgással, tompa puffanással ellenpontozott énekszó didergett a fülemig: „Vi-i-rá-á-goos ke-errt az één szí-íveem...” Söröztem, vodkáztam én is benne futólag néhányszor, amíg boldog vőlegénykoromban menyasszonyomra vártam. Fodrászlány volt, és a munkából hazajövet a Szenkával szembeni autóbuszmegállóban szoktunk találkát adni egymásnak. Kegyetlen hely ez a söntésburkolda – széplélekszemmel nézve. Nem inspirálta az embert az égvilágon semmire, ellenkezőleg, mindig úgy éreztem, mintha egy hatalmas emésztőkészülékben őrlődnék, avagy Dante egyik bugyrában kapálóznék fejjel lefelé. De azért néha mégis bementem, s ki tudja, ha itt, ebben a kisvárosban kellett volna leélnem világomat, törzsvendége lennék én is ennek a miniatűr infernónak. Lám, a helyiség durva, vegyített italra szomjas kalapácsa pufajkában kopogtat be, hogy majd később, hazafelé menet legyen mi védje a sorozatos esésektől. A mostani puffanás sem volt más, mint a pufajka csontkímélő zaja.
Elég az emlékekből, felemelem ismét a bűnnehéz bőröndöt, és elindulok a kenyérüzlet mögött homályló tömbházsorok felé. Ez a negyed egy nagy játszótért dédelget a keblén, azon kell majd átcsoszognom, ha úticélomhoz akarok érni.
Egy harsanó kiáltás fagyasztja belém a mozdulatot: „Gééézaaaa! Áállj meeg!” A volt, immár nyugdíjas tornatanárom korpolens alakja bukkan ki a gyérülő ködből. Ahogy közeledik, úgy tömörülnek a magánhangzók is lelkendező beszédében, mígnem eggyé nem válnak: „Szeervuusz, Géza! Háát te is hazajöttél?! Na, mit szólsz ezt is megértük!” Kezet ráztunk, bizakodva néztünk egymásra és a jövőbe. Fejünk köré glóriát vont a szánkból kiáramló pára. Az ezt persze, nem rám vonatkozott, jóllehet éppen krisztusi korban leledzem, hanem az idegbajos diktátorra, akit végül is elért a kisemmizett nép kétévtizedes átka. „Hogy rendeznének pártkongresszust az agyában a nyüvek! Hogy vennék el a villanyt, amikor operálják!” – acsarkodott félhangon vagy két évvel ezelőtt épp Szenkában egy borostás atyafi, két deci rum közt szünetet tartva.
– Nálatok hogy volt? Mondj már valamit!... – nyaggatott a tanár úr, miután vázolta az itteni, nem mindennapi eseményeket.
Ösztönösen húztam az időt a válasszal, tempósan gyújtottam rá. Hol is kezdhetném mondókámat? (Sosem voltam bőbeszédű...) Mi érdekelheti tanáromat, azt az embert, aki még emlékszik esetlen mozdulataimra, nyurga, kamasz testemre? Aki meglehetősen fanyar ábrázattal vizsgálgatta, hogyan csimpaszkodom a bordásfalon. A bordásfal ezúttal közöttünk állt. Hogyan mászom meg úgy, hogy neki is tetszedjen, hogy élményben legyen része? Hogyan közöljem vele életem egyszeri, legnagyobb élményét, nevezetesen azt, hogy emberek ezreivel menetelsz egy sorban, és egyet akarsz velük?! Senki sem szól hozzád, te sem szólsz hozzájuk, mégis tudod, hogy ugyanazt érzitek. És végre akartok, mertek valamit!
– Tanár úr, ha megengedi, a jövő héten, szilveszter után megkeresem – szedtem ki a bordásfal alsó léceit, majd átbújtam alatta. – Akkor zavartalanul elmesélhetem elejétől a végéig, amit láttam, aminek cselekvő részese voltam.
A búcsúzás után ismét felkerekedtem. „A kommunikáció számomra szent dolog. Legyenek a szüleim az elsők, akikkel megosztom élményeim!” Már a tömbházak közt ügettem bőröndömmel, amikor egy üres falfelületre felragasztott hatalmas plakát hívta fel lankadó figyelmemet: „Jóemberek! Magyarok! Holnap, december 30-án du. négy órakor a volt néptanács gyűléstermében megválasztjuk városunk új vezetőit, a mi embereinkét! Jöjjön el mindenki! Sorsunk a mi kezünkben van! Éljen a demokrácia! Isten velünk!” Gyerekkezek virágokat rajzoltak a sorközökbe. „Ott leszek én is” – mormoltam a hirdetésnek, és azzal a szilárd elhatározással ragadtam meg a bőrönd fülét, hogy majd csak a szüleim színe előtt engedem ki a markomból.”
*
Rövid, zavaros álmot láttam ebéd után a hajdani gyerekszobámban. Egyetlen éles képsorozatra emlékszem, persze, Eszterrel függ össze az is. Szinte minden itthoni álmomba belekomponáltam őt. Ezúttal szeptember vége felé járt az idő, nagyszünet volt, és én, a harmadéves középiskolás a gimnáziumunkkal szomszédos katolikus temető fenyőfái alatt kísérgettem őt.
– Latin csók, hallottál róla? – fordult váratlanul felém Eszter, oldani próbálva romantikusan sötét, vészteljes hallgatásom.
A temető egy domb tetején terült el, ahonnan leláthattunk az ötven méternyire alattunk zsibongó iskolaudvarra, sőt, az egész városra is. Tulajdonképpen nem domb volt, csak lentről látszott annak, különben is Eszter közelében elvesztettem tér- és időérzékemet. A város – és benne az iskola – egy keskeny völgyben feküdt. A temető mögött hosszú fennsík következett, végében a Bekecs-hegy egyik féregnyúlványa gubbasztott. Idefenn a fenyők folyton zúgtak a Görgényi-havasokról lezúduló északkeleti szélben. Berzsenyit, Rousseau-t olvasni a világon nem találsz ennél jobb helyet!
– Mondd, hogy szeretsz!... Szeretsz? – közelített fejével, táguló pupillákkal Eszter, zavaros és korántsem tisztességes gondolatokkal barázdált agytekervényeimet borító kobakom felé.
– Szeretlek! Na és? – kérdeztem vissza ingerülten. Hogyisne, ma már harmadszor kérdezi! Mi vagyok neki, lejátszókészülék!? Aztán a végén megint csak kicsúszik a markomból!
– Ha igen, akkor latin csók – ismételte, oda se figyelve válaszomra, azzal a számnak esett, és mire észbekaptam volna – férfias kezdeményezésemet bizonyítandó –, összehúzott nyelve karamella ízű kiskalapácsával ütemesen kopogtatni kezdte füstös szájpadlásom ellágyult üllőjét.
Amit tett, azt tehette. Nagykorúsítás előtt álltunk. Ezzel a fura csókkal avatott engem Eszter magyarul beszélő román állampolgárrá. Mire istenigazából belejöttem volna, már nevetve libegett előttem, ügyesen lavírozva a sírhantok között. Idehallatszott a csengő szava: kémiaóra következett. Szorongtam az élménytől is, az órától is. Ha Puki, a tanár gyötörni kezd a savas és a bázikus oldatokkal?! Ó, ha Eszter nyelve volna a lakmuszpapír, és én a meghatározásra váró oldat!
*
Nem kellett felelnem, anyám rázogatta szelíden a vállam: negyed négy van, ébredj és indulj, ha menni akarsz a népgyűlésre. Apám maradt; elkoccintottam vele egy pohár bort, azzal kifordultam a kapun.
És most merre?
A házunk egy megkövült hullám hátára épült, ahonnan pompás kilátás nyílt a hosszú völgyben elnyúló településre. (Most is, hiszen a köd felszállt.) A mi utcánk fújtatva, asztmásan mászta meg a neogén földtörténeti korszakban keletkezett vulkanikus eredetű földtarajt, de megérte: házunk és a szomszédos telkek után mező következett, bokrokkal, szántókkal tarkítva, s itt a fáradt utca hanyatt vághatta magát, süttethette barna hasát a napfényben. De most tél volt, gyerekszánkók suhantak rajta lefelé. Ha balra indulnék, kávéfőzésnyi idő alatt a már említett főtérre érhetnék a játszótéren keresztül, de még van jó negyven percem, és így kerülök: jobbra tartok, rézsút a mezőnek, hogy a kertek fölött mielőbb elérjem a katolikus temetőt s onnan a rég nem látott iskolám.
Az öreg kapus még emlékezett rám. Bent az épületben halálos, vakációs csend fogadott. Lélegzetvisszatartva jutottam el az osztályunk tablóképéig. Vajon jelent még valamit néhai társaimnak ez a suli, vagy csak én ápolom fölös áhítattal az emlékét, mert szükségem van rá, mert egyensúlyom megőrzéséhez ajnározott múlt kell?
Hol vannak a fiúk, merre fújta őket egyenként a szél? Kongtak lépteim az üres folyosón. Itt, ebben az osztályban beszéltük meg velük a diákújság szerkesztését. Itt terjesztettük illegálisan a géppel írott diáklapunkat, amelyért aztán nekünk is, az oszinak is meggyűlt a baja az állambiztonsággal. Ebben az ablakmélyedésben olvastam soros malacságaim Simcinek, csupán azért, hogy megnevettessem, hogy lássam „gyöngyház” -fogsorát. Itt, a lépcső alatt stímoltam Pinci idegeit, a feljárón ő az enyémet. Ott, abban a sarokban hoztuk meg a tanárellenes döntést: nullás géppel nyiratkozott másnapra az egész banda. Úgy nézett ki a suli egy hónapig, mint egy fegyenctelep. És végül Eszter... Eszter...! Kész őrület, ha belehajszolom magam a vele kapcsolatos emlékeimbe!
Most is az ő arcképét bámulom a közös tablónkon. Belefúrom tekintetem göndör hajába; metszett érzéki száján megcsillan a kinti hótükör visszfénye. Nem néz vissza rám! Rézsút száll el a tekintete a vállam fölött. Kedvem volna betörni az üveget, és rárajzolni halvány szeplőit retusált arcképére! Ezek a szeplők már akkor behavazták álmaimat. Mákszemnyi szeplőit azóta is eregetem lefele értelmem homokóráján, vele mérem az időt, amíg fel nem rúgom a talpam az égnek. Tavasszal és ősszel kibátorkodó szeplői láttán kereken huszonegymillió-hatszázhetvennégyezer-nyolcszáztizenhat – Románia akkori összlakossága! – millimikromnyi ördög kezdett piruettbe a bőröm alatt. Vajon nem szitával szokott napozni a lelkem!?
Érte, a filigrán katolikusért, nyakas kálvinista őseim minden intelmét sutba vágva, az oltár elé léptem – oroszórán. Mentolos cigivel kínáltam-tanítottam slukkot venni a kertek mögött, mielőtt elcipelt volna a temető alsó végében pompázó templomba, hogy megmutassa, hol bérmált. Mivel először jártam ilyen helyen, megmutatta, hogyan kell bemártanom ujjam a szenteltvíztartóba, hogyan kell térdet hajtanom. Tíz perc múlva úgy hánytam a keresztet, mint réten a cigánykereket. Lélekben kuncogva jött velem az oltárhoz, ahová ájtatosan vezettem, beleélve magam a férj szerepébe.
Kifele jövet azért volt annyi fapofám, hogy belekukkantsak a perselybe. „Nem lesz jó katolikus belőled, ha annyira kíváncsi vagy”, sóhajtott Eszter affektálva, majd karórájára mutatott. Sietnünk kellett: a kedvenc matekóránk következett. Szaladtunk vissza a múltba, két egyismeretlenes egyenlet.
*
Órámra pillantok: tíz perc múlva négy. Magánmítoszomat átmenetileg sutba vágom, rohanok a népgyűlésbe. Ütött-kopott házak maradtak el mellettem, szégyen és indulat pofozta kétfelől az arcom. Ki tudja, még most is ölnek valahol, égető közügyi problémákat kell orvosolni, és én itt lelkizek, nyúlósra rágva a múltam. A főtér közelébe érve latom, hogy minden irányból érkeznek az emberek. A néptanács terme már dugig, de valahogy, oldalazva csak bepréselem magam; majd türelmesen, kitartóan araszolgatok előre a fal mentén. Valaki vállamra teszi a kezét: Bence az, a volt latin-magyar szakos tanárom. Jól vagy? – kérdi. Köszönöm, jól, válaszolom, és a tanár úr? Hát, mint a nyugdíjasok, feleli, de ha felmegy majd ismét a humaniórák ázsiója, vállalok néhány órát a középiskolában. Közben nézem, hogy hátrafésült haja még most sem gyér. Gyilkos humorú, szókimondó volt mindig, szélsőségesek voltak róla a diákvélemények. Ő volt az, aki – miután felismerte irodalmi tehetségem – több ízben felhívott magához kávézni, csevegni, könyveket kölcsönözni. Oázis volt nekem a kommunista sivatagban.
Az irodalom és a nők – e körül a biztos pont körül forgott szédült és szédített világa. Később, a diktatúra centrifugális ereje ellen én sem találtam ezeknél jobb fogódzót. Bence most is felőlük érdeklődött. Még szomorítanake a szoknyák?... Akkor nincs baj, nem égtél ki, felelte bólintásomra. Írogatsz-e még? Ebben az évben ritkán láttam a neved. Apadóban a fantáziám, szűkül az élményvilágom, tártam szét a kezem, a tanári munka megkezdte erózióját. Nekem-mondod? – vág a szavamba. De ne bánd, ha ritkulnak verseid, azt felfordított mosóteknőn is lehet írni! A versekben gyakran megsajnálja magát az ember, meghatódik saját magától, és néha úgy simogatja önnön lelkét, mint a lakásban egyedül maradt bakfislány az ágyéka tájt pelyhező szőrzetet. A versírás nem igazán férfias dolog, Gézukám! Írj prózát az az igazi! Ne búslakodj! rázta meg a mindig szomorkás, néha méla néha léha diákja vállát, ezután cselekményesebb lesz az életünk, csak győzzed megörökíteni! Oda süss!
A számomra ismerős és ismeretlen arcok tömege egyértelműen az emelvény felé fordult, ahol szólásra emelkedett egy középkorú, ügyvédforma férfi. Balján a helybeli református pap ült, jobbján egy nő vezette a jegyzőkönyvet. Két tanár, egy üzleti elárusító és a kultúrotthon egykori, a rezsim alatt félreállított igazgatója egészítette ki a fent ülők sorát.
– Tisztelt Jelenlevők, sorstársaim! – némította el a tömeget az ügyvéd reKedt hangja. – Immár egy hete annak, hogy Temesváron, Bukarestben és az ország megyeszékhelyein győzött a forradalom. Kérem szépen, már ilyenolyan hangok hallatszanak külföldről, de egy azért számunkra biztos: mi itt forradalmat csináltunk. Elmenekült a karhatalom nagy része, kereket oldottak a pribékek, a pártideológusok. (Hogy a fene a nyeldeklőjüket enné meg! – mormolta mellettem egy asszony, mielőtt megigazította volna álla alatt a kendőt.) A legnagyobb gazembernek a házát is felgyújtották, kérem szépen! Aki nem tudta, most tudja meg, kérem szépen, hogy a padlás tele volt több hordó benzinnel és több mint száz liter szilvapálinkával, azaz töklámpással, ahogy mondani szoktuk errefelé. Nem volt ügyes-bajos ügy, hogy azt ne lehetett volna töklámpással elrendezni, legyen az felvételi vizsga vagy vállalatok közötti biznisz. Így gyűjtöttek ezek a népnyúzó gazemberek, kérem szépen, mi meg racionálisan táplálkoztunk havi tizenkét deka vajjal és öt tojással... De nem azért gyűltünk össze az úr drága napján, hogy ilyen hitvány, hercs-morcs pecsovicsokról beszéljünk, hanem hogy közösen új, rátermett embereket válasszunk városkánk élére, akik mellé bármikor egy emberként odaállhatunk, kérem szépen...
Verejtékezni kezdtem a türelmetlenségtől, a szégyentől: mi lesz itt, ha mindenki ilyen körülményesen adja elő közölnivalóját? ha refulációk vezetik a képzettebb agyakat is?! És egyáltalán, mikor érünk a végére, hiszen tél van, korán sötétedik, és őrizni kell a házakat, virrasztani kell a lépcsőházak bejárójánál? Összenéztünk Bencével, csavargatta a fejét.
A következő atyafi már csak két bekezdésig jutott. A népek zúgolódtak, egyre türelmetlenebbé váltak a kint rekedtek. „Mi is hallani akarjuk! Mi is választók vagyunk! Emberek, keressünk jobb helyet!” Könnyű mondani, de hol? akadt fel bennem is a kérdés. Kitekintettem, háromszor akkora tömeget láttam, mint idebent. A később érkezők már nem juthattak be, tehetetlenül bámulták az épületet. A teremből is egyetértő hangok hallatszottak mindenfelől. „Tegyenek már végre igazságot, legyen mindenkinek része benne!” – kántálta sírósan egy csuparánc asszony, akinek katonaviselt fiát két éve nyomorékká verték valami semmiség miatt a szekuritátén.
Hová menjünk, tényleg, hová? néztünk össze. A szervezők is tanácstalanul állingáltak egyik lábukról a másikra, nem tudtak mindenkit meggyőző megoldást találni. Ennél nagyobb terem valóban nincs a városban, csak a kultúrotthon terme, az meg nagyon messzi innen. „A játszótérre, menjünk a játszótérre!” – röppent be nyílként egy éles kiáltás a nyíló ablakon. „Tényleg, ott mindenki elférhet” – hangzott innen is, onnan is a csodálkozás bárgyú mondata. Nem törődve a hideggel, a tömeg hullámzani kezdett a város legnagyobb játszótere felé.  – Nálatok hogy volt? – kérdezett Bence útközben. És csodák csodája: megjött a hangom! Beszélni kezdtem.
– Nálunk – meséltem –, a két legnagyobb és legmodernebb gyárat, a város szélére építették, közel az állomáshoz. Onnan jövet, az Olt folyón keresztül spárgázik egy híd. A tömeg, beszüntetve a munkát, a hídon keresztül jött át a város fele. A feleségem is velük gyalogolt, hiszen ott dolgozott a gépgyárban. Indulásuk előtt még sikerült valahogy telefonálnia, de befejezni már nem tudta, megszakadt a vonal.
Ügyesek voltak a szervezők, mert hangosbeszélő kocsit szereztek, és a felvonuló tömeg közepéből buzdították az embereket, igyekezvén bevonni az útszélen bámészkodókat, a lakások függönye mögött leskelődő gyengébb idegzetűeket. Legelöl három nagy teherkocsi hajtott lépésben, fedezve az embereket. A főúton jövet befelé, a tüntetők a tömbházak elé értek, öklükkel ütemesen verték a hideg levegőt, a reménység kapuját: „Gyer-tek velünk! gyer-tek velünk!”
Az órámra pillantottam, háromnegyed tíz múlt két perccel. Óvodás fiam a székre állva, én a kislányommal a karomon a harmadik emelet magasából néztem a tüntetőket konyhánk ablakából. Alig tudtam kivárni, hogy közéjük szaladhassak. Lépcsőházunk elé érve, asszonyom kiszakította magát munkatársai gyűrűjéből, és sírva a izgalomtól, a meghatottságtól rohant fel hozzánk. Egy szóval sem tartott vissza, amíg kapkodtam magamra a csizmám, nagykabátom, sálam, sapkám. Csak akkor kiáltott utánam, amikor lélekszakadva, négyesével vettem lefelé a lépcsőfokokat: „Jaj, vigyázz magadra!”
Ismeretlen, addig sose látott emberek, fiatalok öleltek magukhoz odalent. Eggyel többen voltunk.
Mentünk tehát, akárcsak most. Előbb a textil-, majd a dohánygyár felé kanyarodtunk, hogy az ott dolgozók is csatlakozzanak hozzánk. Útközbe az előző este, a postaládában talált röpcédulába pillantottam, és újra átfutottam szemeimmel a kétnyelvű szöveget: „Polgárok! Ne menjetek dolgozni HÉTFŐN, Szent Karácsony ünnepén! Szolidaritás a temesváriakkal! Le Ceauşescuval, le a diktatúrával!” Nemhiába vettem elő a cédulát, hiszen hétfő még messze volt. Ma péntek!
Civil lakosokkal feltöltődve az óriásivá duzzadt tömeg a nagy, parkosított főtérre ért, és azt széltében-hosszában betöltötte. A huszita szekértábor jutott eszembe, amikor megláttam a pártbizottság megyei székházát védő katonai teherautók félkörét. Az autókon tömött sorokban katonák álldogáltak, élesre töltött puskákkal. Bennebb, homokzsákok mögött gépfegyverek; a könyvtár, a színház, a templom illetve a pártbizottság által bitorolt épület tetejéről pedig távcsöves puskák, golyószórók meredtek a felháborodott emberekre. A többi már ismerős, hiszen következett a tévé bejelentése, metszettem el rügyező, szerteágazó mondataim tövét. A játszótér közelébe értünk, nem cifrázhattam tovább. Valaki integetett Bencének, s ő magamra hagyott.
Nem mondhattam el neki a hangosbeszélőt használó tüntetők és az erkélyre kihívott, mérsékeltebb hangnemet megütő megyei pártfőtitkár szópárbaját. A főmufti a tüntetők küldöttségét egyeztető tárgyalásra invitálta a pártszékházba, amit füttykoncert kíséretében utasítottak el. Akkor még senki sem tudta a fővárosi események végkifejletét. Ha a diktátor pribékjei rendet teremtenek ott, és megjön a hír a forró dróton ezeknek, a helyzet életveszélyessé válik számunkra.
Nem mondhattam el azt sem a holt nyelv kiváló tudorának, hogyan őrlődtek két malomkő között az ártatlan kiskatonák. Az egyénnek néha igen, de a tömegnek nincs beleérző képessége. Folyton provokálták őket. Amikor például az eddigi áldozatok tiszteletére énekeltek az egybegyűltek, követelték tőlük, hogy vegyék le a sapkájukat. „Az anyádra lősz, ha rám lősz, te szerencsétlen!” – őrjöngött előttük egy középkorú nő. Bizonyos látószögekből időnként egymást váltogató katonaruhás, rangjelzés nélküli belügyisek váltak láthatókká a kiskatonák mögött – pisztollyal a kézben. Tibor barátom, aki textilgyári melós volt és tősgyökeres helybéli, férfinak öltözött román szekusnőt is felismert a sorfal mögött.
Tiborral még a gyár udvarán futottam össze ezelőtt jó félórával, amikor a tömeggel odaértem. Harminc-negyvenen ugrottuk át a kerítést, és kinyitottuk a kaput. Ők belülről szaladtak ki, és hívtak minket a gyárépületbe. Az udvarra sokan bejöttek az útról a textilesek csatlakozására várva, de a gyár épületébe nem mindenki mert-akart behatolni. A nők mintha bátrabbnak mutatkoztak volna. Egy csoportjuk vérszemet kapva, máris kergette a kis termetű, böször aligazgatót hátra a kazánház felé. Könnyű bátornak lenni annak, aki nem képes a következményekre  gondolni, akinek halvány  dunsztja sincs arról, hogy milyen lehet, ha visszafordul a nagy kerék, hűtött le Tibi, amikor dicsértem a szép nemet. Ő azok közé tartozott, akik tessékeltek minket befelé. Nemsokára két csoportra oszolva, mintegy egyenként, hetven személyből álló önkéntes sietett be a szövődébe és a fonodába. A cél az volt, hogy ha kell, szép szóval, ha kell, erőszakkal csatlakozásra bírjuk az első váltást. Jöjjön mindenki, ne legyen köztünk előnyös helyzetben egy sem, ha a helyzet rosszabbra fordul, azaz ha majd vallatni kezdenek!
A gyárért felelő szekus hadnagyot és az üzemi pártbizottság exponáltabb tagjait mintha a föld nyelte volna el. Tovább rohantunk. „Most megvagy, te jelentgető gazember!” – kiáltotta rekedten valaki jóval előttem balra, az előcsarnokban. Valami lágy részt érhetett egy erős rúgás, nehéz test rogyhatott össze hangtalanul. Nem volt időm szusszanni sem, az utánam jövők maguk előtt toltak felfelé a lépcsőn. Az első emeletre érve, a fejek közötti résen át láttam az irodájába szorított igazgatót, vasdoronggal a kezében. Hamar lefegyverezték. Nem érte különösebb bántódás, már ráncigálták is maguk után a nyakkendőjénél fogva.
Tibor után rohantam. Jólelkű, önfeláldozó ember, de hirtelen haragú, és féltem, valamelyik ellenszegülőben még kárt tesz. A szövöde öltözőjében értem utol. Egy ide rejtőzött, reszkető állú beosztottját biztatta, jönne ő is velünk. Az ötven év körüli, jelentéktelen arcú férfinak le-fel ugrándozott az ádámcsutkája, és úgy nézte dúlt képű barátomat, mint a béka a közeledő kígyót. „Tibi sógor, nem megyek, mer meglőnek” – rebegte. „Maga milyen példát mutat a fiának, aki már várja az udvaron, hogy mások is leérjenek oda?!” – húzta össze szemöldökét Tibi. „De sógor, ha meglőnek, mi lesz a családom többi felével?!” – siránkozott tovább a férfi. Tibi elvesztette maradék türelmét, és galléron ragadta. „Inkább ott haljon meg az igaz ügyért, minthogy itt dobjam ki az ablakon!” – ordította. „Mars ki innen, a kutyaúristenit a pofájának, mert mindjárt megnyivasztom! Hát kell magának ez a rohadt rendszer?!”
Nem mondhattam el azt sem, hogy a főtérre érve másfél óráig néztünk farkasszemet velük. Ha össztüzet zúdítanak ránk, fordult meg a fejemben, a halottakat húzom magamra védőpajzsul. Aztán futótűzként terjedt el a hír a diktátor meneküléséről. Leírhatatlan hangorkánban tört ki a közel harmincezernyi tömeg. Egyesek táncoltak örömükben, mások  „A hadsereg velünk!” – kiáltással megrohanták a katonai teherautókat. Ölelkeztek, paroláztak a megkönnyebbült, könnyező kiskatonákkal. Cigaretták, almák, kekszcsomagok repültek fel a zöldre festett autókra. Nemsokára már szedelőzködtek, és indultak a kaszárnya felé. Ezt az eufóriát használták ki a pártfiúk és a belügyisek, akik a behemót épület hátsó felén, amint az később kiderült, egy föld alatti vészkijárón kereket oldottak.  A tüntetők első csoportjai, akik behatoltak a nagy hodályba, már hűlt helyüket találták.
A csőcselék vandalizmusával tűnt ki. Számukra a forradalom azt jelentette, hogy össze kell törni mindent, amit a kommunisták megérintettek. Zabráltak a nagy fejetlenségben, csak nagy sokára sikerült őket megfékezni. A hangosbemondó kocsi kétségbeesetten bömbölte: „Emberek! Polgárok! Ne törjenek semmit össze! Mától minden a miénk! Mindenre, a legutolsó dokumentumra is szükség lesz! Embereek!...”
Mindhiába! Betörték a pártszékház földszinti ablakait, és sorra ugrottak be rajta azok, akik nem fértek az ajtóhoz. Könyvek, pártdokumentumok bukfenceztek a levegőben lefelé nemsokára; Románia elnökének vigyori pofáját dugták ki az ablakon. Mint Kassák fekete szamovárja, repült fölöttünk idióta feleségének retusált, óriási méretű arcképe. Százával lebegtek, pilinkéztek a kongresszusok dokumentumainak kitépett lapjai. Valakik odébb máglyát raktak belőlük. Vállat vontam tehetetlenül: megalakult az első ÉGETŐ KFT. Ordítva rohant ki a háromemeletnyi magasban fekvő erkélyre egy széles pofacsontú, behemót alak. „Ide süssetek, mit ittak ezek itt!” – recsegte, és két wiskys üveget lendített a magasba, majd kétfelől töltötte fogsora kerítése mögé a filmből ismert, mitizált angolszász rozspálinkát.
A tömeg lassan, egymást kereső és egymást felismerő belterjes kis csoportokra tagolódott. Osztva-szorozva a történteket, hamarost arra lettünk figyelmesek, hogy egy piros telefonkészülék himbálózik az erkélyről alá. Bizonyára ki akarták tépni, de nem sikerült igazán.
Ez a látvány még a békésebbek számára is több volt a soknál. Többen sietve indultunk az épületbe. Ezúttal hamarább értem fel a tágas hallba, majd az elsőtitkári szobába, mint Tibor. A vécé mellett elhaladva, a félig nyitott ajtón keresztül csörömpölést hallottam. Benyitva oda, egy sötét bőrű fiatalembert pillantottam meg, aki egy jókora husánggal igyekezett ripityára törni a kagylót, a csészét és a gyönyörű csempét. Ahogy felém fordult, teljes erőmből gyomorszájon rúgtam, különben vesztett ügyem lett volna. Tovább haladva mégis kétségem támadt: aki itt védelmez valamit, az gyanús alak, hiába beszéli ékesen Lőrincze Lajos bácsi édes anyanyelvét!
Baltafokkal zúzták az intarziás asztalokat, székeket, amíg le nem fogták őket. És persze, miért is ne, nagyban folytak a zenésítések. Tibi tudni véli, hogy kinél van például a pártszékház videókészüléke. Olyan embert is rántottak be eközben az erkélyről, aki nescafés dobozokat hajigált a jónép közé. Nescafé: a vágyak Csimborasszója! Ilyesmit csak a pártnomeklatúrások, a nyalós bennfentesek és a pultalólisok ihattak itt. A pesti ember vagyonokat, nőket szerezhetett vele, hiszen egy kiló kávéért egy havi fizetésüket is odaadták az emberek! A fővárosi, minisztériumi összekötő embert a gazdasági egységek beszerzői egy főzetnyi, azaz két kávéskanál nescaféval és egy szál Kenttel (mindezt ízléses celofáncsomagolásban!) kenyerezték le, hogy minél több nyersanyagot utaltathassanak ki a vállalatuknak. Érthető, ha lentről sokan méltóságukat feledve – ha ilyen volt még egyáltalán! –, lihegve kapkodtak a dobozok után, nagy tumultus keletkezett, hogy aztán dühödt csalódással tapasztalják: becsapták őket. A dobozok egytől egyig üresek voltak. Az erkélyről hajigáló fickó télikabátjából persze folyt ki a kávé, amint hátrafelé húzták a nyakoncsípők.
*
– Te – mondtam Tibornak hazafelé baktatva a kora délutáni téli napsütésben –, ezek otthon a kabátját is kifőzik. A kávéillat státuszszimbólum errefelé.
– Az sem érdekel, Géza – válaszolt legyintve –, ha szappant főznek a gazemberből. Ahogy közeledek hazafelé, úgy ülik meg az otthoni gondok az agyamat.
– Ilyenkor? Ugyan mifélék? – álltam meg egy pillanatra.
– Hát a karácsonyfa – ingatta fejét lemondóan. – Most, ilyen hullafáradtan járjam a várost érte! Hol a francba találok én most fát?! Az asszony betelefonált délelőtt a gyárba, hogy elpusztítja magát, ha elmegyek tüntetni; ő nem akarja egyedül nevelni a két gyermeket. Mondom neki békítőleg, hogy nem tudok kibújni a lelkiismeret parancsa alól, de igyekszem vigyázni magamra. Mire ő elkezd alkudozni: jó, legyen, menjek, ha annyira muszáj, de hazafelé hozzak egyúttal egy karácsonyfát! Tudod – vonta le a következtetést Tibor – minden elmegy, de ez az egyúttal, az fájt, ez már több a soknál.
–        Hm, a női fifika – tártam szét a kezem –, több a sokknál.
Vidítani próbáltam őt, és egy groteszkbe illő jelenetsort meséltem el, aminek szemtanúja voltam a tüntetés során:
Egy magas, jókötésű embert láttam több ízben kijönni a mellékutcából. Néhány szót váltott a hozzá legközelebb álló csoport embereivel, és máris szaladt vissza, ahonnan jött. Körülbelül negyedóránként ismétlődött a jelenet. A harmadik alkalom után már nem bírtam a kíváncsiságtól: ki lehet ez az úr, összekötő láncszem, informátor, besúgó vagy sztrájktörő?... Átfúrtam magam a tömegen, de a kérdésemre személyét illetően hideg zuhanyként jött a válasz. Semmi különös nincs a viselkedésében, mondták készségesen a kérdezettek, bár lehet, hogy egy idegennek úgy tűnik. Szegénynek peche volt. A munkatársunk, mert róla van szó, ma hajnalban vágatta le disznaját apósánál a külvárosban. Kocsijával behozta a megpucolt állatot, s már javában dolgozta volna fel, amikor az érkező tömeg moraja a mellékutcában levő házáig ért. A tévéje már hetek óta meghibásodott, rádióján nem tudja fogni Szabad Európát, mert a betonfal megszűri a rádióhullámokat; hullámcsapdát meg nem csináltatott. Persze, hogyne, érezte ő a feszültséget a levegőben a temesvári események óta, de ki a fekete fene gondolta, hogy épp ma fog kitörni itten a népharag?! Akkor nem vágta volna le a disznót, várhatott volna még. Most nem tehet mást, rohan ide, rohan vissza, fut, mint egy fél tökű kutya. Ketten vannak odahaza a feleséggel, most éppen a kolbászt töltik, azt sem lehet elhalasztani, ha már megkezdték; ilyen egyszer van egy évben. Meg aztán azt sem akarja, hogy odahaza fölös patáliát csapjon  az asszony, mert eléggé házsártos szegényke, ismerjük mi őt is. De a kollégánk azért lélekben velünk van, erről az imént is biztosított minket.
Amint így beszélek Tibinek, egy más váltásban dolgozó kollégája – ahogy nálunk mondják: szektorfőnök – kiált át a túlsó járdáról. A vasárnapiasan kiöltözött koma két társával igyekezett velünk ellenkező irányba.
– Ilyenkor nem hazafelé kell mendegélni, hékások, a központban zajlik az élet! – kiáltotta hetykén.
– Hol voltatok mostanáig, anyámasszony katonái? – mordult vissza kelletlenül a barátom
Most bizottságot, komitét kell alakítani! – ütötte el tanácsával a kellemetlen kérdést a vörös képű koma. – Forduljatok vissza, a munka dandárja ezután következik!
Vállat vontunk Tibivel, túl fáradtak voltunk a választósdihoz. A barátom már akkor tovább látott, mint én. Jobb emberismerő volt.
– Figyeld meg jól ezt a pofát – bökött a fejével hátrafele, miután tovább indultunk. – Én jól ismerem a fajtáját ezeknek a szimatjancsiknak. Leteszem a nyakam, ahová mondod, ha nem kap ez magának valamilyen funkciót! Ilyenek az utóvitézek! Jól jegyezd meg: ezután az utóvitézek korszaka jövend, a cowboy-forradalmároké!
Három nap múlva városunk ideiglenes hatalmi gépezetében, a Nemzeti Megmentési Front vezetőinek névsorában ott találtam az illetőt.
– Egyszerű – magyarázta nekem Tibi karácsony harmadnapján a konyhaszékre lehuppanva, miután összehajtogatta az új megyei lapot, benne a listával. – Aki odasompolygott a városházához, aki szünet nélkül tépte a száját, akinek volt pofája az önjelöléshez, és egy fokkal kinyaltabb volt, mint a csőcselék, azt beválasztották.
– Ó, ti könyveskálmánok, sokszor nem láttok tovább a lap szélénél – méltatlankodott Tibor hitetlenkedő fizimiskám láttán.
*
Cinizmusom kétségbevonhatatlan jelentkezéséről sem beszélhettem a játszótérre menet Bencének. Ott a nagy városban, a megyeszékhelyen, a diktátor menekülésének hallatán helységünk közkedvelt naivája, a csupán látásból ismert színésznő, Aliz, a boldogság ugródeszkájától fölrepítve a magasba, közvetlen közelemben landolt önfeledten egy férfi nyakába. Az irigységtől szinte epeömlést kaptam. Visszaugrottam a kiskatonától, akit éppen cigarettával kínáltam; fülembe csengett még megkönnyebbült válasza: „Mi úgysem lőttünk volna!”, és Aliz mellé perdültem, összeakadt a tekintetünk.
– Tanár úr, mától fogva miénk a világ! – kiáltotta a boldogság paroxizmusával a szemében, és karjait kitárva, önfeledten ismételte meg az iménti rituálét.
Felemeltem, ropogtattam repülőbordáit, és amíg körbeforogtam vele, a közelben tanyázó, parolázással elfoglalt férjére, a rendezőre sandítottam. Semmi veszély, konstatáltam, és tovább pörgettem ezt a sajátos körhintát.
– Ezt a boldogságot! – szirénázott fölöttem Aliz.
– Ezt! – kontráztam egy teljesen más irányú gyönyörtől telten, és igyekeztem minél erősebben odaszorítani fülemet hullámzó keblére.
Hajdani rajongott tanárom nem tudhatta meg azt sem, hogy milyen különös, feltehetően vallásos szokásnak lettünk áldozatai Tibor barátommal. Már közel voltunk a mi tömbházunkhoz, amikor az egyik balkonról, a második emelet magasából nevetgélő román hölgyek töltöttek konyakot fedetlen fejünkre. Hiába görnyedtem össze, a konyakcsermely játszadozva kacskaringózott lefele hátgerincem csigolyái között. Közben hallottam fentről, hogy mindez az egészségünkre van. Megérdemeljük, hiszen onnan jövünk, és nem oda megyünk. Végre érteni kezdtem a görög bacchanáliák lelki érvényességét. Ó ingatta fejét az önsajnálat bennem, hány lelki feszültség testi levezetésének lehettünk volna élveteg eszközei édes egy barátommal, ha erre tettünk volna fel minden lapot! Ahelyett ülünk idehaza, pihenve a nap fáradalmait, kortyolgatjuk a fahéjas, forralt vinkót, nézzük a botcsinálta tévészereplők bárgyú, néha botrányosan primitív felhívásait, tanácsait, helyzetelemzéseit és... és azon törjük a fejünk, hogy honnan a fészkes fenéből kerítsünk karácsonyfát!
Mit nem mondtam még el Bencének? A legváratlanabb eseményt. Karácsony első éjszakáján minden átmenet nélkül, szűnni nem akaró fegyverropogás kezdődött. Persze, a belügyisek nem hátrálnak meg olyan könnyen, dühöngtem, itt minden jel provokációra utal! Kétélű megoldás volt minden jöttment önkéntesnek, jelentkezőnek fegyvert, lőszert osztani. A sötétben amatőr módon egymást puffantják le, vagy régi számlájukat rendezhetik haragosaikkal, hiszen a rendszer természetében benne volt, hogy egymás ellenségeivé, besúgójává, kiszolgáltatottjává tegye az embereket. Azon az éjszakán, a szememmel láttam, hogyan lövik a kaszárnyát, mivel a tömbházunk nem fekszik messze tőle. Mit akarnak ezek? Nem volna jobb nekik csendben meghúzódni, vagy elslisszolni még a környékről is? Muníciót akarnak szerezni, vagy minket, avatatlan civileket elámítani? Az is lehet, hogy szekusoknak öltözött katonák lövik saját kaszárnyáikat, hogy bebizonyítsák, hogy újfent illusztrálják: ők a „néppel” vannak. Meg akarják nyerni szimpátiánkat, amelyből már így is fölösen részesültek? Ki tudja, ki meri állítani, hogy tudja: mi történik a „végtelen lehetőségek országában”? Ha ez az ország nem volna, ki kellene találni!
Nappal vadásztuk pincétől a padlásig, a gyárak raktáráig a gyanús alakokat, nem minden eredmény nélkül, éjszaka pedig felváltva őriztük fejszékkel, improvizált ütő- és védőfegyverekkel a lépcsőházak bejáratait, és... és nagyon megdöbbentett kislányom halálfélelme! Honnan tudja egy hároméves csöpp lény, hogy mi a halál?! Honnan tudja, hogy a puskaropogás halált hoz, hiszen sose beszéltünk ilyesmiről neki, és nem is látott ilyet soha?! Karácsony másodnapjának kora reggelén a fáradtságtól kábultan támolyogtam ki a hálóból a konyhába, amikor valami különös mocorgás hallatszott a nappali felől. Kitártam a félig nyílt ajtót, és amit láttam, az bennem marad örökre. A hároméves Jutka pizsamájában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt felelte, hogy kiságyából kibújva, kinyitotta a gyerekszoba ajtaját, és egyenesen ide szaladt, mert nem akart meghalni, nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a fa alatt megvédi őt az angyalka!
Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, ha megérezte, attól a fura zajtól, a puskaropogástól, amit most hall először életében – félni kell?!
*
Úgy tűnt, mintha csitulna a zaj körülöttem. Hiába nézelődtem, nem láttam Bencét semerre. Rágyújtottam. Ki akartam rázni fejemből az emlékképek zuhatagát. Már a harmadik vagy a negyedik szippantásnál tartottam, amikor lábujjhegyre emelkedve, úgy jó ötven méter távolságra valami teljesen szokatlan dolgot vettem észre: a játszótér legmagasabb csúzdájának tetején három ember állt, közülük az egyik éppen szónokolt; csak úgy dőlt belőle a szó, mint bomlott kévéből a kalász.
Jól ismertem ezt a játszótért, hiszen nyaranta, amikor hazajöttem, már hintáztattam itt nemegyszer a fiamat is, a lányomat is. Nem voltak itt különös szerkentyűk, gyereklélek-herkentyűk. Három homokozóból, négy kétszemélyes hintából, három csúzdából, hat egyszemélyes hintából, egy elhasznált traktorgumi-kerekekből összeállított féregből (almanyű?) és öt deszkacsacsiból állt össze a játszótér társadalma. Az illúziót, a rendíthetetlen ólomkatonát csak én képzeltem ide. Ezt a mikrovilágot a játszótér közepén pöffeszkedő legnagyobb csúzda uralta, amely olyan nagy volt, hogy a tetején három meglett felnőtt is elfért volna, méghozzá kényelmesen. A tetőre vezető vaslétrán viszont már nem volt könnyű felmenni, különösen akkor, ha részeg volt az ember.
Ahogy néztem a tömeggé összeverődött honfitársaim, a jelöltek rátermettségén töprengő arcokat, rájöttem, hogy senkinek sem fordult meg a fejében a helyzet visszássága. Másodszor értem tetten a hajlandóságomat a cinizmusra e forradalmas időkben. Eközben a vezető testületbe javasolt egyének sorra felmásztak a csúzda tetejére, ki könnyebben, ki nehezebben. A tömeg elfogadta, megtapsolta, vagy ha valaki kifogást emelt személyük ellen, szavazásra került sor. De csak két ilyen eset volt a tizenkettőből. Volt, aki a rögtönzött napirendet áthágva szpicset akart kivágni, de a diktatúra alatt elszenvedett sérelmeit sorolgatva úgy elkapta a hév. hogy az alkohol gőzében párologva, sírva, ordítozva a poklok mélységes fenekére küldte volna az egész világot, teremtőjével egyetemben, ha idejében le nem ráncigálják a csúzdáról.
Mennyivel olajozottabban, operatívabban menne az egész választás, menynyi időt spórolnánk meg, morfondíroztam én, a szenvtelen megfigyelő, ha az, aki befejezte beszédét, vagy akit megválasztottak – lecsúszott volna a csúzdán. Erre a lehetőségre azonban a szervezőknek már nem terjedt ki a figyelmük. Sebaj, majd legközelebb!
Nem mondom, ezen az ötleten és az elképzelt kép élességén én is meghökkentem kissé. Azon morfondíroztam, mire jó a sok tanulás, a kínkeservesen szerzett erudíció, ha a körülmények mégis megkeményítik a lelket? Hová lett a szentimentális viszonyom a világhoz? Csak álltam, álldogáltam – magyar jótét lélek! –, mint Robinson ama bizonyos szigeten, s még az is eszembe jutott nagy magányomban, hogy – bizony – pénteken születtem.
A felismeréstől arcul csapva indultam el hazafelé. Nem vártam ki a választások végét. Itt, ezen a játszótéren valami megmásíthatatlan esemény történt, amiben nem vettem részt szívvel-lélekkel.
Mindennek megvan az ára.
Otthon fáradtságra hivatkozva korán feküdtem le. Ruhástól dőltem az ágyra. Próbáltam, de nem ment az olvasás. Aztán az éjszaka kellős közepén, amikor a lidércek fehér pokrócba burkolózva tivornyáznak a temetőben, én is felkeltem. Lábujjhegyen settenkedtem el alvó szüleim szobája előtt, miközben a jó öreg falióra tárgyilagosan visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de-ha-za?
Sietség nélkül, lassú, puha léptekkel mentem le a kihalt játszótérre – és a Hold hideg fényénél háromszor eresztettem le magam a csúzda jeges csatornáján.
Aztán ültem a hóban, néztem a Holdat kuszált, összefürnyölődött lélekkel.
– Ez is cselekvés – mormoltam később feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét ebben a fura forradalomban, ahogy tudja. Majd mentem, mendegéltem lehajtott fejjel kifelé a játszótér elvarázsolt világából. A számból kiáramló pára glóriát vont fedetlen fejem fölé.
Énem ott maradt, csodálkozó gyermekszemével jól megnéztem bandukoló magam, a hóban üldögélve. Néztem, hogyan kisebbednek menet közben a perspektíva örök törvényei szerint.
– Ez a mi perspektívánk – suttogtam nehéz szívvel. – Megyünk, csörtetünk kifelé a játszótérről, és addig zsugorodunk szenvtelen, mindent megértő, mindent elfogadó felnőtté, mígnem akkorák leszünk, mint ez a.