László Noémi
Lobogó
Útjába állj az elmenőnek,
ösvényszélre terítsd magad,
lobogó légy a lengetőnek,
árnyéka annak, aki ad,
cseppkőbarlang ölébe rejtőzz,
mert lényege, mit elveszít;
múlt arcaidból ki ne vetkőzz:
rádhullnak jövő arcaid.
Vigyázz a léptek lágy neszére:
mindenkit elvisz, aki megy,
kifosztottaknak tenyerére
árnyékot nem vet semmi kegy;
a külső fény hamis szerencse,
ha cseppre csepp nő legbelül:
hogy lobogóját elveszejtse,
a lengető elszenderül.
Te vers
Álom küszöbén
ül a vers és
ébrenléttel ámít,
de ébren be nem
járhatod
a szó gyerekszobáit.
 
Tükrödben nem
bomolhat el
a szóródó idő,
te senkiföldjén
röpködő
hamis szitakötő.
Gyerekszerelem
Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok;
emlékszel-e,
ha el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
csak úgy settenkedve,
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e,
ha majd megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?