Bogdán László
A VADÁSZ
A költő színlelő-művész.
 Oly jól ért már a mímeléshez,
hogy tetteti a bánatot,
a bánatot, mit tényleg érez.
S az olvasók az olvasott
bánatból érzik helyesen
nem azt a kettőt, mit a költő
ismert, de amit ők sosem
S így fogaskerékszerkezetben
forgatja játékát az ész,
a kis felhúzós-vasutat, mely
a szívről kapta a nevét.
FERNANDO PESSOA
Ritka kivételtől eltekintve, az emberek valójában egyedül önmaguk iránt érdeklődnek.
SZENT-GYÖRGYI ALBERT
1. Esők
Barátom, a vadász és okleveles madártömő, valamikor a hetvenes évek közepe felé tűnik ki a képből, hogy csak egyre barnuló, sárguló, szakadozó, szürkülő fényképekre emlékeztető állóképeinkről nézzen vissza ránk, emlékeinkben, dacosan, vonzón, felejthetetlenül, hogy csak egyre fogyatkozó verseimben tűnjön fel másokkal együtt, akik szintén kitűntek a képből, vagy áttűntek más, színesebb (?) képekre – meg nem alkuvón vagy éppen mélabúsan... de hát minek megismételni mindazt, amit egyszer – úgy ahogy – már elmondtam? minek felidézni azt, ami egyszer már megtörtént?!
Van értelme?
Értelmetlen?
Mindenesetre amikor 1984. augusztus 20-án este felhív, hangja meglepően ismertnek tűnik a telefonban, mintha nem is telt volna el nyolc-kilenc esztendő elválásunk óta. Mi van, baszd meg? – üvölti – itten ázok a lúval együtt, és zavaros a Nyárád! Végre válaszol kérdésemre is, hogy honnan beszél! – s akkor megértem, hogy miért is cseng olyan otthonosan (mert közelien!) a hangja a telefonban – de akkor már feltartóztathatatlanul sodornak az események. Künn vigasztalanul zuhog – egy, talán már az őszt előlegező elállíthatatlan eső, úgy, ahogyan csak elvetemült augusztusi estéken tud zuhogni. Mivel már ácsolják a felvonulási tribünt, és a vadász a színház kapuja elől – ahová még a postáról, a köztelefon mellől, ahonnan felhívott, gyérülő topológiai emlékeire hagyatkozva is, különféle bonyodalmak nélkül elérhet – nem láthatja a lovasszobrot, amelyre nem is emlékezhet, létéről mit sem sejthet, hiszen jóval távozása után állítják fel –, döntök, és feladva eredendő lustaságomat és a felesleges cselekvéstől való irtózásomat –, csuklyás, patkány vadász-egyenruha-zöld kabátomba bújva sietek eléje. Közben eszembe jut, hogy 1975-ben Bukarestben éppen egy ilyen, ehhez hasonló, vigasztalhatatlan esőben váltunk el, én indultam az állomásra, hogy hazautazzam a támaszpontra, ő indult ellenőrizni a tavait, akkoriban épp a fővárosi tavak ellenőreként kereste számlálhatatlan féldecik és fél liter borok ellenértékének becézett fizetését.
A két eső – ahogy fapapucsomban slattyogva és a vizet spriccolva előrehaladok a téren – menthetetlenül összekeveredik bennem.
Nincs megállás!
Azt, hogy miért is mentem akkor este a zuhogó – májusi? – esőben a Gara de Nordra, és utaztam haza, nem tudom már. Összekeveredik minden menthetetlenül. De az eső még mindig ver, és a vadászt is látom.
2. Ars poetica
De kije is vagyok én neki? Kim is nekem ő? A barátom? A barátja vagyok? Egymás életének tanúi vagyunk? Beavatottjai? Asszisztálunk egymás időnként fárasztóan modoros sztereó-színjátékaihoz?
Tény, hogy mindketten – végre egy közös vonás! – a latinos világosság elkötelezett hívei vagyunk a prózában, magunkra eszmélésünk zűrzavaros esztendeitől kezdve. Áttekinthetőségre, tagoltságra, pontos okfejtésekre szavazunk. És nyilván a célirányos szerkezetre.
Erről persze, mindenkor könnyebb mesélni, mint meg is valósítani, és ha kapcsolatot tételezünk fel élet és irodalom között – és már miért is ne tételeznénk, úri passzióból, szabad időnkben? –, AKKOR VILÁGOS, HOGY ELÉG NEHÉZ LEHET egy bizonytalan vonalvezetésű és áttekinthetetlennek tűnő tagolatlan, bizonyos vonatkozásokban érthetetlen és önpusztító életformát latinos világosságú, áttekinthető, tagolt, pontos, világos, megejtően logikus okfejtésekkel önnön céljait kellően megvilágító – vagy éppen a megváltó homályban hagyó! – célirányos szerkezetekben megvalósuló történetekre fordítani.
Hát innét is eredeztethető egynémely baj!
Mert bajok, azok azután vannak bőven, hűségesen kísérnek, egymást metsző, majd egymástól széles ívben, élesen elkanyarodó útjainkon.
Így hát intenzív, váltakozó időtartamú találkozásaink, közös ivászataink, derűs vagy éppen ellenkezőleg, elmebeteg ötletekben bővelkedő bandázásaink alatt mindketten sokat beszélünk, és szidjuk egymást, valamint azokat, akik éppen nincsenek jelen; írásaiban túlteng a kalandos elem, írásaimban sikertelen kísérleteket teszek nemzedékem akkor általam jellemzőnek érzett, észlelt, gondolt, hitt alakjainak megteremtésére.
Nagyobb szerencséje – helyzeti előnyéből adódóan is – neki van: írásainak (kalandjainak) természetes közege az anyatermészet, míg az én nagy hajú álmodozóim csak az aszfalton ücsörögnek, falhoz támaszkodva nézik az eget, az előttük elhúzó autókat, elringó lányokat, elkeseredetten dohányoznak, mintha minden cigaretta utolsó lenne – ez egyébként az ő hőseire is jellemző! –, és a földre szórják a hamut. Ama nagy kérdés – hogy mégis miből isznak? – föl sem merül, hiszen éppen azért nem hagyják el az utcát, mert nincsen pénzük bedobni egy felest; inni vagy nem inni? az itt a kérdés, ez viszont mégsem lehet a történet tétje.
3. Glória
Valamikor a hatvanas évek végén ismerkedhettünk meg. Na, vajon hol másutt, mint egy kocsmában. Hogy melyik kocsmában – Muskátli, Kóla, Gong, Súgás, Korona, Berlin –, hol, miféle városban, erre már, jellemző, nem is emlékszem. Ki tudja, hol van immár az eleje? Mindenesetre valahol az erdélyi nemzetköziségben, hogy tragikus sorsú barátom egy világító sorával borítsam homályba a helyzetet és a létezés bohócait. Mindenesetre csakis az oroszlánfej szerkesztő, az induló tehetségek örökös mentora és önzetlen gyámola ismerkedtethetett össze bennünket. A híre természetesen őt is megelőzte, mint ez már annyi korábbi és későbbi barátom esetében is történt, akik azóta is csak bennem egészítik ki egymást, alkotván az én nem létező nemzedékemet. Az életben – amely mégiscsak az álmodozások egy konkrét terepe – elég nehéz lenne azért egyetlen kocsmaasztal mellé ültetni őket, s még ha sikerülne is ez, ki tudhatja, meddig maradnának meg békében vagy akár üvöltve-vitatkozva is együtt?!?
A hírek egy vad váradi gyerekről beszéltek, aki íróként amatőr – de hát körülményeink között, a viruló erdélyi önképzőkörben ki nem az, könyörgöm? –, vadászként azonban profi, és az asztal sarkára félfenékkel éppen csak elhelyezkedve, a fogpiszkálót vagy a csikket épp áttolva szája bal sarkából a jobba (és soha nem fordítva), amúgy foghegyről tárgyal a szerkesztőkkel („hát, ide figyelj, te Gyula, baszd meg!”), és közben, előtte és utána mindig rátölt egy felest vagy egy pohár bort.
Egyszóval iszik.
Igen? De hát, ki nem? – kérdeztem vissza. Jött persze azonnal a megnyugtató válasz is: igen, de ő sokat! Sokáig csapdákat, hurkokat és rumos üvegeket láttam, ha furcsa, lírába áthajló, erdő szél zúgatta fái között, napfényben fürdő tisztáson vagy hajnali félálmok folyópartján, esetleg alkonyatkor nádasban etc. zajló zűrzavaros történeteit olvashattam.
4. Azonosság
Érzékeny, büszke és hiú – tehát sérülékeny – fiatalemberről szóltak, a fiatalember VEZERDILIje (az ő szép, plasztikus és éppen ideillő kifejezése, emeljük ki mostan környezetéből, vizsgáljuk meg a fényben, csillog-e? – ha csillog, ha nem, marad!) köré szerveződtek ezek a történetek. Ez a fiú szerette a természetet és a szabadságot. A rock- és a beatzene nemzedékeinek közös kovásza láthatólag nem játszott életében számottevő szerepet, nem érdekelték a (kedves szép szavával): „buzizenészek”. Nem is igen kötött kompromisszumokat, s ennyiben hasonlított a mindenkori hős a lelkes szerzőre, aki olvashatatlan, madárkarmokra hasonlító betűivel létrehozta őt – története mezőjében vagy éppen erdejében – a bizonytalanul világító fehér papírlapokon. De ha mégis kénytelen volt ilyeneket tenni, nem nyugodott ebbe sehogyan sem bele, hiszen érezhette, mi több, tudta ő jól, hogy szabad mozgásában korlátozzák. És azt sem szerette, ha túlságosan gyakran kacsintgatnak rá, még az első pohárka előtt, cinkosan; azt, ha a vállát veregetik – a konszenzus örök önképzőköri alapja! –, pláné nem szerette.
És azt sem szerette, ha túlságosan gyakran akartak a lelkére beszélni, ilyenkor olyasmi nem is volt neki (ami – lévén egy alapvetően érzelmi beállítódású ifjúról szó! – maga a tiszta szkizofrénia).
És így tovább!...
Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy sokszor, még a mindközönségesen kötelező stilizálásokra sem ügyelve, önarcképét készíti ő is a dörgő időben.
Mindig készen a leszámolásra.
Az önleszámolásra is.
5. Nótaest
– Hol a lú? – kérdeztem kedves közvetlenséggel, amikor az esőben, még mindig nyolcvannégy augusztus 20-án este észrevehettem felém imbolygó szálas alakját.
– A szálloda előtt a parkolóban – válaszolta.
– Hogy hívják?
– Mostan Ford, de ez sem végleges.
Ahogy leültünk a konyhában, egymással szemben, és a pálinka „fenyegetően csillant meg” a poharakban, kissé érzelmesen azonnal elkezdte: „Befújta az utat a hó, céltalanul fut a fakó.”
A lényegiekben azért ő sem igen – nem sokat – változhatott, néztem meg akkor jobban, ahogyan ő is engem.
– Nekem már a rongyos es jó – adtam vissza a kölcsönt –, úgyse leszek szolgabíró!
Röhögött, úgy, mint régen.
– Ez az, amire akár be is lehetne venni a mérget is – mondotta.
Már volt mire inni.
6. A visszatérő motívum
– Jó katona legyél, baszd meg, melegszívű, könnyed léptű. Jó katona. Zavaros a Nyárád!
A visszatérő motívum összekötötte örökké félbemaradó történeteit, amelyek soha nem mondtak ugyan szabályosan, áttekinthetően, célirányosan tagolva végig egy történetet, de legalább kiadták mesélőjük, a vadász és okleveles madártömő robotképét. S ha az elmozdulás is volt a lényeg – hittem még akkor, botorul! –, nem nagyon változhatott.
Hogy igenis változott, s még mennyire! – csak később jöhettem rá, de hát ez még csak a beláthatatlan és baljós jövő eseménye. Kottázzuk akkor szakadt szövegeit, tehetünk mást?
7. Félkarú ezredes
Ha „ezek” nyerik meg a háborút, működnének a közvécék, és lehet, tiszták is lennének. Mi pedig valahol Afrikában teljesítenénk szolgálatot? Vagy a másvilágon, mivelhogy meg se születünk?... Ennyi. Egy félkarú manusz, volt SS alezredes vezette a mikrobuszt, Hamburgtól München elővárosáig. Igaz – így a vadász –, ő se mondotta, egyetlen szóval sem, hogy adja át a kormányt, minek is mondotta volna, vezessen, ha akar. Félszavakkal társalogtak, azután már azzal sem. Az Alpokba indultak különben, zergét fogni a NAGY REZERVÁCIÓnak, ahová bedolgozott akkoriban. A már nem fiatal férfi rezzenéstelen arccal, félkarjával vezette a kocsit, a cigarettákat ő rakta a szájába az aranyfogai közé. A két láger közötti különbség, mondta egy tigrismosoly kíséretében például, hogy az ő aranyfogai megmaradtak. Szibériában nem foglalkoztak még evvel is, míg ők ugye általában kiszedték a felesleges szájakból. München előtt váratlanul fáradt el, beleegyezett, hogy ő darab időre átvehesse a kormányt. És ő szinte nekivezette a nagy fekete mikrobuszt egy oszlopnak. Már a szubalpesi táj levegője is más volt, mint fenn északon, ahonnan jöttek. Az út szélén, szemben egy kirakattal, a lemenő nap fényében csodálatosan megduplázódva a kirakat üvegében: egy lila fejű polgárt (vagy sokat ihatott? vagy mégsem eleget?) piros (!) lakktáskájával csépelt a nője, és közben barátságosan mondogatott valamiket-ezeket nyilván ő az autóból nem értette, de nem is volt fontos. Beszélt a helyzet is, míg a nő bokorugró szoknyája úgy libegett, mintha direkt bemutató lett volna, és időnként combközépig felcsúszott az erőlködéstől. A liluló fejű atyafi magas volt ugyanis, nagyon magas, a nő combja viszont szép vastag volt.
Ő röhögött, s rögtön otthon is érezte magát. És jól is, ahogyan már évek óta nem. ... Né, ezeknek még van! – kezdte volna el, de az alesre pislantott és abbahagyta. Éppen hogy nincsen nekik – replikázott méltóságteljes gőggel a félkarú hadfi, s ő akkor vette észre, hogy az előbb önfeledten, hangosan gondolkodott. Vigyázzon, böffentett a társa, én nem azért éltem túl a világháborút és a szibériai lágereket, hogy pont most forduljak fel, édes demokrata hazánk kellős közepén.
Mijük nincsen nekik? – kérdezte ő tőle, amikor egy útmenti csárda előtt végre parkolhatott. Eszük – nézett rá szúrósan az alezredes. Mért, maga szerint mijük van? Szívük – vigyorgott erre ő kedélyesen, akárha megnyert sakkpartik után. Fáj nekik valami – magyarázta később, széles taglejtésekkel, talán hogy bosszantsa a sokat, de ám lám mégsem eleget próbált férfiút. Emberek, mégiscsak emberek!
Nem értettek egyet, de ha ő, így a vadász, mindig csak azokkal ivott volna, akikkel egyetértett, akkor nem is lehetett volna ott vele, München mellett valahol, egy út menti csárdában.
8. Erkélyen
Kikkel nem értett egyet a vadász?
Druszáival – Csével és velem. Csé szobájában, illetőleg időnként erkélyén, száradó nyúlbőrökben, a melegben fel-felizzó otromba tömbházakban és a töredezett aszfaltra krétarajzokat varázsoló lurkókban gyönyörködve, majd a törhetetlen június déli nap melege elől ismételten a lesötétített szobába menekülve ÜNNEPELTÜK MAGUNKAT (magunk!) egy László-napon, az elsüllyedt hetvenes években.
Nos, velünk bizonyosan nem értett egyet a vadász.
Ugyanakkor önmagával sem értett egyet.
Nagy egyet nem értés jellemzett ott és akkor minket – még a szelíd és béketűrő házigazdánkat is.
A vadász időnként már az asztalt is verte és üvöltött. Hogy ő igenis szeretné KIPRÓBÁLNI magát!
– De hát ki nem? – kérdezett vissza epésen Csé.
– Én igen – csatlakoztam le rögtön.
Az állókép kimerevedik: félmeztelenül ülünk a lesötétített szobában, lihegünk a melegtől, a bortól, az érzelmek rohamától, és büszkén nem értünk egyet. Illetőleg egyetlen dologban mégis, hogy a bor minősíthetetlenül rossz. Akkor és ott ez a konszenzus alapja, egymás vállát nem veregetjük magunk a magunkét még kevésbé. Persze, a bor, teszi mindjárt hozzá magabiztosan a vadász, azért nem teljesen ihatatlan. Ihatatlan bor, ezt hittel valljuk mindhárman, még a fekélyével fölösen bajmolódó Csé is – igazából nincsen is. Aki meg valamely lőrét mégsem tud meginni, az az ő privát baja, magára vessen, megérdemli, orra ettől fokhagymás, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. És akinek nincsen ágya? – kérdezi magát még némileg türtőztetve a boldogtalan vadász. Az a barátai ágyát veti meg – így, éberen én. Vagy a barátnőiét – kacag Csé.
De nem nevetünk, semmi kedvünk nevetni.
– Vagy nem is aluszik – mondja később szomorúan a vadász. – És így nem is álmodhat. Igaz?
Később, amikor lemegy a nap, és kezdetét veszi a csaló, mert meleg balkáni este, kióvatoskodunk az erkélyre, és fáradtan bámuljuk az elszürkülő tömbházakat: lenézünk az aszfaltra, óriási hétfejű sárkányok acsarkodnak egymásra, lila, kék és zöld sárkányok, az ifjúság, a haza sólymai fantáziáját dicsérendő, szellő kél, megmozgatja a bűzlő nyúlbőröket mellettünk, fintorgunk, nesz kél, az egykori tó felől gyermekhangok hallatszanak, és ahogy majd lehunyom és ismét kinyitom a szemem, lenn az aszfalton megmozdulnak a sárkányok, a kék és piros fejek tátogni kezdenek.
– Mikor viszed már el ezeket innét a francba? – kérdezi türelmesen Csé, a házigazda, de hangjában valahol mélyen, még rejtőzve, ugrásra kész izgalom vibrál.
Rájuk pillantok.
9. Nyúlbőrök
– Majd, ha fagy – mondja rejtelmesen a vadász.
A nyúlbőrök azon nyulaktól származnak, akiket személyesen, úgyis mint „halastó felügyelő”, ő maga fogott vagy ejtett el, hogy mivel? – hurokkal? csapdával? – azt soha nem tudtuk meg. Minő kár! Itt most jöhetne egy formás kis értekezés is a vadász módszereiről, hurkairól, kedves csapdáiról. Első tanítómestere még valahol, egy azóta felszívódott, legendák és rémtörténetek színtereire visszahúzódó lápvidéken egy öreg és csavaros észjárású alföldi orvvadász és-halász lehetett, akitől ő, amint erre nemegyszer büszkén hivatkozott is, nagyon sok mindent megtanult a „szakmából” s hogy mindezt mennyire nem felejtette el, bizonyítja az is, hogy később, érett férfikorában, Somogyban vidrákat is képes volt befogni, erre immáron két évtizede nem volt példa az anyaországban, a maga nemében kisebb szenzáció lehetett, meg is jelent barátunk egész alakos fotográfiája a Nimródban.
– De még mindig bűzlenek – így a házigazda, erély-, mert eleve esélytelenül.
– De már egyre kevésbé – vigasztalta a vadász, és oktatólag tette hozzá –, nap mint nap kevésbé bűzlenek, Laci bátyám! Hidd el, a javadat akarjuk, és így hidd el, ahogyan mondom, ami ma bűzlik, az nem bizonyos, hogy holnap is bűzleni fog. Vannak fokozatok is, árnyalatok!...
Érezhető volt azért, hogy feszül közöttük valami röpke, gomolygó, nehezen megfogalmazható ellentét. Valami nőügy? – tűnődtem el, elhessegetve magamtól a próbababákkal kapcsolatos gyanakvásaimat és kényszerképzeteimet.
– De ha nem tetszik a pofám vagy a nadrágom – mutatta a vadász elkeseredetten szakadt nadrágjából kilátszó ülepét –, akkor én tűnök el, ha nem is balfenéken Ott kevésbé óv a hűtlen szövet – magyarázta még –, s amikor csúszom le a korláton, esetleg felsértheti a... szálka mehet belé, vagy...
Röhögtünk. Végre volt min derülni.
– Hülye vagy – jött a replika a házigazdái magas lóról. – Egy részeg hülye.
– Madarat tolláról, embert barátjáról – kedélyeskedtem éberen. Mostanában soha nem lehet tudni.
– Talán eltűnök hirtelen – így a vadász ábrándosan, de nem eltűnt, csak áttűnt.
10. Az áttűnés
Nem tudom már, hova igyekeztem, vagy honnan? A sarkon, a stoppnál megálltam, s mivel balra zöld volt, balra fordultam, de nem gyönyörködhettem el hosszasan a hadsereg házának impozáns épületében sem, sietni kezdtem, mögötte, tudtam, ott a kedvenc kocsmánk bejárata, nem volt kizárva, hogy valaki ismerőseim közül most is ott ücsörög. Magányosnak éreztem magam ebben a borzalmas és sivár épületbányában, társaságra vágytam, már-már futottam (ÉN – esendő és magát egyedül érző, ingatag lelkiállapotából kitörni igyekvő, a többiek felé közeledő magánlény), amikor valaki hátulról megfogott, előre haladásomban átmenetileg megakadályozva. Ekkor döbbentem rá, a sört is nagyon kívánom.
Megfordultam.
Ott álltunk az utca közepén, a zöld akkor váltott át sárgára, de sietős és türelmetlen autósok máris ránk dudáltak.
– Merre? – kérdezte.
Ránéztem. Nem volt éppen szívderítő látvány. Több napos borosta, erős, átható bráhaszag, vérmes szemek. Keze észrevehetően remegett. – Csak nem? – vigyorgott, s vállam átfogva gyengéd eréllyel, a „megváltó járda” felé kormányozott. Már ideje is volt igyekezni, pirosba váltott a lámpa.
– Na vajon?
– Van valamennyi nálam is – hajtotta le a fejét megadóan. – Akkor egyfelé?
– Nem kérdezem, hogy vagy.
– Ne is kérdezd.
Felmentünk a sörözőbe, ahol különben is annyit és annyiszor, annyiféle összeállításban... Leültünk egy nagy asztalhoz a benső teremben, zúgtak a ventillátorok, énekeltek a négerek (! – a szomszéd asztalnál és magas fejhangon), két lány pedig máris elkezdett körülöttük forgolódni, ruhájukat, bubifrizurájukat rendezgették, ránk-ránk pillantottak, elkapták a fejüket máris, mint a dacos lovak, nevettek. A pincnök már ismert, egyszerre két pohár sört tett elénk.
– Cu ce?* – kérdezte, s mint aki mindent ért – sőt, tud! –, máris elénk varázsolta a vodkákat. Hidegen villogtak talpig kristályutánzat poharaikban.
– Én eltűnök – mondotta, még mielőtt ihattunk volna, és sóhajtott.
– Nem el, hanem át! – javítottam ki.
– Úgy, úgy! Legyen neked igazad!
– Járványos – vontam meg a vállam. – És ott jobb lesz?
– Majd megmondom, ha visszajövök – vigyorgott óhatatlanul is belekavarva induló történetébe Mikszáth híres anekdotáját, na, vajon melyik regényből?
– Onnét nemigen jönnek vissza, vagy ha igen, ha mégis egy Opellel, mondjuk, amely kormánya mögül minden másnak látszik. Kiderül ugyanis, hogy itten minden csúnya, mocskos, rendetlen, minden kicsi, formátlan, idétlen, alaktalan, poros, piszkos, harmadrangú, sivár és unalmas.
– Állítsd le magad! – kért kegyelmet ő elmélázva, és mohón újra ivott.
– Egy orvosbarátom (meghalt!), akinek áttűnése előtt még itthon is két kocsija volt, egy Fiat és egy fekete Volga, s közbevetőlegesen a Volgája száma 1001-es volt, míg a frissen alakuló megye első titkáráé 101-es, ezért, különösen szürkületkor, könnnyen összekavarták a lesben álló zsarvak a számokat, s feszes vigyázzban tisztelegtek, soha nem írták fel gyorshajtásért, a bakterok sem váratták a sorompóknál, mindig gyanús sietséggel emelték fel azokat, hogy barátunk szárnyas Volgáján szabadon repülhessen. Nos, ezen büszke atyánkfia akinek mindene megvolt itthon, kocsik, kacsalábon forgó palota, barátnők, klientúra, minden, viszont fürdőszobája isten kifogyhatatlan kegyelméből palotájában idehaza mégsem volt (?), amikor hazalátogatott, mit ad a jóisten, mocskosnak találta megyéjét és városát. Bizonyára van ennek a történetnek is valami tanulsága, de mostan még nem szeretnélek terhelni vele...
– Okos vagy.
– Alkati adottság. S még csak annyit, hogy az ember, az igazi ember á la Borisz Polevoj, úgy teremti meg boldog és felhőtlen jövendőjét, hogy apró, lényegtelennek látszó, ám lényegbe vágó átalakításokkal változtatja meg múltját, mert akkor már nem az a fontos, hogy neki tetszedjen, hanem az, hogy mások is megcsodálják. Határt vonható különbség! Erre már most szeretném felhívni nagyrabecsült figyelmedet.
– Reménytelen veled beszélgetni, baszd meg – mondta ő lassan, és ivott.
– A holdat irigylem, tudod, mert örökké elfogy, de soha nem teljesen. Olyan, mint a te szöveged.
Erre mit is mondhattam volna, hallgattam a négereket, később átültünk a lányok asztalához, sűrűn jártunk ki a klotyóra is – na vajon miért?** –, s aztán, talán, hogy ne unatkozzunk (lerítt rólunk a céltalanság), odaült hozzánk egy öregember is, mesélt, de ez azért már végérvényesen egy másik történet. A történetek különben is érintik, s időnként átmetszik egymást, ha összeérnek néha, felszikráznak, s a tanulságok baljósan tétova fényében ide látszik fiatal ám tanácstalan arcunk a hetvenes évekből.
Ez már ilyen!
– Mire érdemes emlékezni? – mintha mégiscsak ezt kérdezte volna a vadász.
 
*Mivel? (román)
** Aki serivó, tudja!
 
11. Az öregember
– Hát magik magyarok, az áldóját, nem is hittem vóna, hogy itten ebbe az épületbányába ma még valaki anyaszültével beszélgethetek es. Az itteniek nem nagyon akarnak szólani. Sert isznak-e? Ifjú ember szereti a sert, én es innék, de sok a habja, eltakarja a levit, mint a kutyaszart a hó. Igaz, a kutyaszart es ki lehet kaparni, de ki es láccik a hóból, mert setét. Persze, a lé es laccik a hab alól, s akkor mán csak az a nagy kérdés, hogy milyen? Mán ízileg persze. Mostanában főleg savanyó. Mondom az asszonynak reggelibe, te Rebi, az áldóját, máma megjáratom az apostolok lovát. Hogy osztán után nyegjék itten nekem, egész áldott éjen, Feri, mint a fába szorult féreg, mán amejik ugyi csak félig szorult belé, met ha egészen szorult vóna, mán nem nyegne. Feri, Feri, megvert az atyaúristen magával, nem elég nekem ez a város, amejiket fojton bontanak, csak egy fél konyak peszivel, s attól nyeg osztán egész éjen, mint a betyár, mikor valattyák... Hát ezétt iszok én mostan egy egész vodkát, egy nagyot, ahogy itten mongyák a népek...
Lehet, hogy hosszabb volt a szöveg, sűrűbb, mint nyáron a zabvetés, de mondta, mondta lélegzetvétel nélkül, kiejtése és szófűzése a vadászt annyira meglepte, hogy szólni is elfelejtett átmenetileg, s engem mintha hájjal kenegettek volna, ám lám nem vagyok egyedül.
– Üljön le, jó bátyám.
Az öreg ránk pillantott, porcelánkék szeme volt, rezzenéstelenül nézett meg, majd leereszkedett fél fenékkel a padra A lányok akkor jöttek vissza, vidáman riszálták magukat, s csak amikor megálltak mellettünk, bámulva hogy ám lám megszaporodtunk, tűnt fel, hogy a négerek nem énekelnek már mély torokhangon, s a vendégek – megannyi hozzánk hasonló „kétes” egzisztencia! – a szomszéd asztaloktól tágra nyílt szemmel figyelnek.
– Min gondolkodik, bátyó? – nézett vendégünkre a vadász.
– Padon – így az öreg, s csippentett a szemével.
– Na jó, de miről – vigyorgott kínjában a vadász.
– Mindenkinek van egy története – lendültem bele én is –, mondja csak el a magáét, bátyókám, mondja...
Nyeglék vagyunk? (VOLTUNK?!?) Lehet. De többé már ilyenek se lehetünk. S különben is őszintén kezdett érdekelni öreg beszélgetőtársunk, intettünk a lesben álló pincnöknek, érkeztek az újabb sörök vodkákkal. A lányokat megnyugtattuk: a tervezett program nem marad el, de még ülnénk itt egy kicsinyég, legalább amíg meghallgatjuk öreg ismerősünket. A négerek átmenetileg hallgatva, felénk fordulva figyeltek, a lányok, mint akik mindent értenek, vihorászva kezdtek nézegetni egy előkerülő német képeslapot. Templomtorony látszott rajta alkonyi fényben. Az öreg pedig csendesebben ugyan, poharában a fémesen csillámló vodkát megbámulva, kezdte el, hogy ő a doktor úrral még a háborúban ösmerkedett össze, met a doktor úr őtet maga mellé vette, afféle hátramozdítónak.
– Csicskásnak – szólt közbe a vadász.
– Szanitécnek – javította ki fennsőbbségesen az öreg, ujját oktatólag felemelve.
– Szóval ápolónak – mondtam békítőleg én.
– Úgy van, ez a helyes beszéd – örvendezett az öreg, és mondta tovább – A jótevője es vodkát ivott a nagy orosz éccakába, mikor csak a lüdércfényeket nézettek a templom mellett, a setétben. Lehet, éppeg az a templom vót a képről – csippent az öreg a lányok képeslapja felé –, lehet, egy másik. Nem érdekes. A kísértetektől nem féltek, akkor mán inkább a partizánoktól. Met ha ők jöttek, akkor kányec!... A többiek irigykedtek rejám, mivel mindétig a doktor úr mellett vótam. Úgy mondották nékem, hogy dögös. A fogságból es ketten jövénk meg, negyvennyócba, s ketten se vótunk akkor egy mázsa. Szibériába transzportáltak vót münköt a muszkák, ismerjük meg ugye a világot, s ahogy a doktor úr mondotta szegén, vegyünk részt a nagy tajgairtó versenyben. De vége lett ennek es. A doktor úr es hazajött vélem, az én falumba, de másnap mán eltűnt a szem elől, minta beteg szamár a ködben, ment haza ő es, lássa, él-e, hal-e a naccságos asszon, de egy éccaka ott ült a házunkba, itta vélem a pálinkát, s azt mondogatta, soha nem felejtem el, haza csak ott van, ahol jog es van, Ferenc. Vésd az eszedbe! Nagy tervei vótak vélem a doktor úrnak. Addig ne mozdujjék semerre se, Feri bátyám, búcsúzott, míg én meg nem jövök. Én majd jövök, s eligazítunk mindeneket, de úgy, hogy jó legyen, sőt, még jobb. Én meg, tudhatnák magik es, milyen ez, csak nyűvődtem, éccakákon át, ettem magamot, mennyek-e a városba, maraggyak, írjak-e alája ne írjak? Igaz, Rebi mán akkor es mondogatta néki – az öreg időnként harmadik személybe váltott át, s mint egy idegenről mesélt magáról –, hogy állna inkább az eresz alá, úgy nem esne a gallérja megé az eső, hanem egyenesen a nyakába, de ő csak nyűvődött, egyre rosszabbra fordult a világ sora, a telek hidegek vótak, a nyarak ellenben melegek, ellehetetlenült minden, s ő mán le is mondott a doktor úrról, amikor az egy reggel méges megérkezett kiőtözve. Lekezeltek, ivott egy pohár pálinkát, s bérakta őköt egy nagy fekete kocsiba. Nem volt apelláta! A frász mán mindenkit tört ki a faluba, senki nem tudta akkoriba, hogy hol áll meg a fekete kocsi, s kit visznek bé Udvarhelyre beszélgetni. Na, magik mostan vélem jőnek, Ferenc bátyám, mondotta a doktor úr mán frustuk után a városi kocsmába. Elegáns, csíkos öltönybe vót, makulátlan fehér inggallér, zöldes-szürkés nyakkendő, a fejin, azon a makacs magyar fejin puha kalap, szájában bőrszivar, de még ennek a füstye se tutta elnyomni a pacsuliszagot, amitől bűzlött... Szóval magik mostan énvelem jőnek Bukurestbe. Mink-e, képettem el én őszintén, mink mit csinájjunk ottan, hát még a nyelvet se bírjuk! Mindegy az, megtanujják, mindenki megtanul anynyit, amennyi éppeg kell, s hogy vakerált maga az orosz menyecskékkel es bátyám, fog majdnan a román fátákkal és kukonicákkal es a piacon. Hát így kerültem én ismét csak melléje, afféle mindenesnek. Met a sorsunk erőst össze vót akkor mán forrva. Rebi meg szakácsnénak, őtőle csak annyit kérdett a drága doktor úr, hogy csipognak-e még a madárkák a derekába... Jaj, ne bolondiccson meg, drága doktor úr, így az ő Rebije. Hát hogyne csipognának, nem hallgatnak el azok mán ebbe a világba soha. Hagyja csak el, ez a hátralevő ötven-hatvan év csak eltelik, tréfálkozott a drága doktor úr, mire Rebi kezdett el nagy hangon sápítozni, hogy mit mondott, egy fél évszázadot? Hát csak nem büntet az isten, hogy még annyit dolgoztat... Hát így kerültek ők a fővárosba, legyint az öreg. Akkor mán felesége is megkerült a drága doktor úrnak, egy szép asszon, a haja olyan aranyos éppeg, mint a búzakalász. A főzéshez persze, nem konyított, máshoz mindenhez igen. De amikor először ette a Rebi főztyit, nagyon megenyhült irányunkba, s időnként ki-kiült a konyhába beszélgetni, noha főként csak Rebi beszélt, őmeg csapdosta a szép fehér térgyit a még fehérebb kezivel, s akkorákat nevetett, hogy meg lehetett vóna kapálni. Hogy maga megint olyanokat mond, Rebi nénékám, amiket ki se lehetne találni.
– Hol dolgozott a maga doktora? – vetem közbe a soha nem fölösleges „kisegítő” kérdést.
– A pártnál – így az öreg, kiissza poharából a sört, kézfejével kétfelé törli a bajszát, a talpas pohár után nyúl, fejének egyetlen utánozhatatlanul gyors mozdulatával a vodkát is a sör után küldi, látható élvezettel krákog, arca színesedni kezd. – Ő vót a pártban a főorvos, csak benne bíztak az eltársak. Nyáron vagy a tengerparton vótunk, vagy Szinajában. Annyit állingáltam a tenger vízibe, hogy a szomorú életemet es eluntam, met úszni ugyan hol tanulhattam vóna meg, még a pisztránoknak es kicsi vót az otthoni patak. A hegyek között lebzselni mán jobban szerettem, ott legalább kedvemre tekereghettem az erdőbe, eprészkedhettem, szedrészhettem, málnászhattam, nézegethettem a hegyeket, egészen közelről, akár a bornyú az újkaput. Rebi es kikupálódott az eltárs urak környezetibe, szappanyt es rakott mindég a hátizsákomba, mossam meg a patakba a kezemet, ne jöjjek bé a konyhába hezzájuk fődes vagy málnás kézzel, a múltkoriban es azt hitték, vérezek. De osztán ugyi megtörtént a baj!...
– Miféle baj? – mered rá a vadász.
– De hallgatnak róla, nem szeretném, hogy ebből es pletyka legyék – néz ránk szúrósan, hirtelen támadt bizalmatlansággal az öregember.
– Mint a sír – mondjuk egyszerre.
– Na, azétt. Met ő igazán nem szeretne tömlecbe kerülni a pofája miatt. Hát a szakácsné vót a hibás, a pártnál lévő főszakácsné, Rebi mondotta es mindétig, hogy fuzsitus ez a Sári, nem ide való, a pártos urak közi, hát nem esszekeverte nekünk a cukrosport a szódabikarbónáttal. S így osztán az eltársak, amúgy zákányosan – met ijenkor ottan Szinajába mán délbe berúgtak, nem vártak ezzel estig –, felriadva rögtön két pofára kezdették zabálni az epret, persze, böfögni es kezdtek tőle, mint a beteg kutyák. Böfögött az egész központi bizottság. Erre Dézs eltárs felordított, nyelni kezdette a port, elfelhősödött az a szép, okos homloka. Asta nu e dulce* – ordittya. Méreg, bömbölik azonnal a többiek, mivelhogy bizalmatlanok voltak, és örökkétig rettegtek valamitől. Csak a szigorú vizsgálat derítette osztán ki estére, hogy ugye mégse méreg, csak szódapor vala. S az nem es lehet édes. Akkor mán az eltársak se böfögtek, itták a jégbehütött Azuga seriket, de a doktor úr, az enyim es ki vót mán penderítve magas állásából. Hogy métt nem vigyázott jobban, azétt!... Münköt az Adi vigasztalt, a söffer, a tömlecbe es mindég Dézs eltárs mellett vót s így a jövőjit megalapozta. Haggyák el mán no, ne ríjjanak, úgy még nem vót soha, hogy valahogy ne legyen. Mintha münk eztet nem tudnánk magunktól, legyintettem, s vedeltük münk es a hideg sert. A doktor úr persze, nem volt egy nyámnyila lélek, talpraesett őkeme, mint a macska, s ejsze nem es búsult olyan nagyon, hogy a pártból kiesett. Szép klientúrája vót neki itten mán akkor, s azóta es csak nőtt, az eseten meg – aki mert! – sutyiba röhögött. Ez se csökkentette az ázsióját. Megvót mán ökeme alapozva. Münk se mentünk haza, hova es mehettünk vóna, a faluba? A házat rég eladtunk, a fődet meg, aztot a kicsit, ami vót, elvették, csak annyi maradt, amennyi a cserepekbe fért, a muskátli alá. Osztán a doktor úr megsegített, vettünk egy házat, s itten ragadánk. A lányom Kalarásba ment férjhez, ha jőnek az onokák, mán vélik es csak románul értekezünk, met valamit ugye csak tanultunk azóta. A piacon mán nem adnak el. Időnként még látom a patakot, be se kell hunnyam a szemem, a falu s a hegyek mindég megjelennek álmomba, és olyankor biza nehéz a szívem. Rebi meg főzi a turbojateát, a jótét lélek, ami jót tesz nekem, tiszticcsa a véremet, s azzal vigasztal, ha zákányosan elbőgöm magam, hogy ez vót, úgy lehet, a mű sorsunk, belé kell nyugodni, s még azzal es hergel, ha úgy kévánkozok, hát ő elenged, ő semmi rossznak nem az elrontója, egyet se búsujjak, menynyek csak haza, látogatóba, nézzem meg, megvan-e még az udvarunkon az almafa? Én-e? – kérdezem. Oda-e? Hogy csúfójjanak, met mán nem úgy rakom a szót, élire, ahogy ők. Ha legalább Amerikából jöhetnék meg, egy fene nagy luxuskocsival, akkor még nem mondom. De így?! Még megkérdenék, mit tud felhozni a mencségire, Ferenc bá, s nékem mán szekerem sincsen, hogy legalább a lőcsöt hozhatnám fel, ugye?!? Hát akkor minek?...
– Azóta tehát itt vannak?
– Hát méges, hol az isten nyavalyájába lennénk? – néz szét maga körül az öreg. – Hely itten van elég, s az a helyzet, hogy nem es túl rossz itt, csak nagy a zaj, sok a kocsi, és bűzlenek, mint a kanegerek. De münk künt lakunk a város végibe, majd még meglássák, hol, ha eljőnek.
A vadász a lányokhoz fordul, mond valamit, az öreg újból széttekint, mintha keresne valakit, majd meglepetésünkre feláll, s egy gyűrött huszonötöst felejtvén nagy sietségében az asztal sarkán, búcsúzkodni kezd, s mire feleszmélhetnénk, már el is tűnik a helyiségből.
– Mindenkinek van egy története – így a vadász.
– De nem minden történetmondó egyforma – Így én.
– Na, kedves – néz ő a szőkébb lányra –, mondjad szépen, hogy is képzelitek ti a jövőnket? Összeállítottatok-e már egy programszerűséget, hogy ne unatkozzunk?
– Valami mindig hiányzik – sóhajtok, s az ajtóra nézek, ahol az előbb még láthattam öreg ismerősömet.
– Ki volt ez az öreg? – kérdezi kíváncsian a kevésbé szőke lány. – Valami rokonotok?
– A magyarok mind rokonai egymásnak – mereng el a szőke lány is.
– Az, kedves – mosolyog a vadász. – Lelki rokonok, a vérbe belé!...
A lány hangosan nevet, s a valószínűtlen kék ég alatt meztelenül rohangáló s a tajtékzó tengerben oltalmat kereső nudistákra egyetlen határozott mozdulattal csukja rá a képes újság fedőlapját, ahol viszont egy lepedőbe burkolózó lány menekül két hosszú csövű pisztolyokkal őt már célba is vevő, fekete kalapos és öltönyös férfiú elől, akik azután egyik regényemben is feltűnnek majd mint mellékszereplők. Miért is ne?...
 
*Ez nem édes. (román)
 
12. Mi hiányzik az alpesi tájból?
Az ezredessel továbbra is feszült volt a viszonya, így a vadász, nyolcvannégy augusztus 20-án, éjszaka, a konyhámban. Rágyújt egy Caporalra, mélán mered a füstbe. De az Alpok – mondja hosszú szünet után –, az Alpok tényleg csodálatos volt. A levegő, a szagok – mélázik a vadász –, azt is hitte, higgyem csak el, nem túloz, azt is gondolta, megvadul; lefeküdt a földre, harapta a füvet, mint a lovak, rohanni szeretett volna, énekelni, üvölteni... Este az ezredes, bizonyára unalmában, újra visszatért a témára. Hát ő nem érti fiatal barátját. Hogy miért is van okvetlenül igaza annak, pláné szíve, aki piros táskájával csépeli a férje vagy a szeretője fejét, nő létére és a világ szeme láttára. Nincsen egyedül – mondotta ő akkor kedvesen a félkarú ezredesnek. Az nem értette, merev lett az arca rögtön, elvörösödött, és rángatózni kezdett a szeme. Hát azok között, akik őt nem értik.  Azok között nincsen egyedül. Vigyorgott ő kedvesen, erre viszont partnere gorombult be, csúnyán nézett őrá, mintha mondani is akart volna valamit, idejében visszanyelte mégis, s eldöcögött lefeküdni, ő pedig, mint aki, ugye, csakis erre várt, kisettenkedett újra a menedékházból, elment vagy két kilométerre, nézelődött, aztán leült a földre, a fűbe, szívta teli tüdőre a levegőt, borzongott, szédült, sírhatnékja támadt, a sötétben néhány tétova szentjánosbogár-fény látszott csak, távoli menedékházak fényei. S ő csak üldögélt a fűben, bebeszélte magának, hogy otthon van valahol a Kárpátokban, amikor hirtelen rájött, már percek, sőt órák óta nyugtalanítja valami. Neked hiányérzeted van, testvér – szólott akkor magamagához fenségesen, sőt fensőbbségesen –, ne is tagadd, testvér, neked innen, sőt, itten hiányzik valami. Egy újabb órába telt, amíg kiköbözte, hogy csend van, és az zavarja A csend.
– Miért? A Kárpátokban nincsen csend? – kérdeztem én érdeklődve.
Elhallgatott. Rám meredt. Így sem nézett rám senki az elmúlt esztendők ben, döbbentem meg, még a kihallgatótisztek sem.
Röhögött. Ivott. Köhögött. Megint ivott. Rágyújtott. Felém fújta a füstöt. – Nincsen – mondotta kedvesen, kissé rekedten.
– Üvöltenek a farkasok vagy orgonálnak, te tudod, hogy mit csinálnak, költő vagy. De csend semmiesetre nincs.
– És az Alpokban nincsenek farkasok? – kérdeztem szerencsétlenül.
– Jó, hogy azt nem kérdezed, elefántok vannak-e – legyintett ő a csikkel a szája sarkában, és sután vigyorgott. – Eztet tette Ájrópa legnagyobb hegyével a civilizáció!...
– Egyáltalán, vannak az Alpokban még vadállatok? – folytattam én, hirtelen feltámadó érdeklődéssel.
– Te teszed magad, vagy... – rám bámult, újra röhögött. – Éppeg azért küldtek minket oda, hogy zergefogás mellett nézzük meg jól, mit is lehetne csinálni, hogyan lehetne esetleg telepíteni. Tanulmányozzuk a kérdést mint szakemberek. Voltak már más kísérletek is, például hiúzokat, vadmacskákat raktak egy körzetbe, a Cseh-erdőbe fogták be őket, s aztán az Alpokban eresztették szélnek, hogy boldoguljanak.
– És mi történt? – kérdezem én nyájasan. – Boldogultak?
– Mi történt volna? – tárja szét ő a kezét. – Talán túlságosan is boldogultak.
– Hogyhogy? – érthetetlenkedem. – Ne légy már olyan rejtélyes, bátyó. Sok mindennel foglalkoztam az elmúlt esztendőkben, kivéve az Alpokban szélnek eresztett cseh vadmacska és szlovák hiúz telepítésének bizonyára bátorító történetét.
– Feltrancsírozták a gyanútlan zergéket, mert ezekből időközben kivészett a
13. Reflex
– és nem is védekeztek.
– Hogyhogy nem védekeztek?
Már eszünk, tele szájjal magyarázza, hogy egy-egy különösen vérszomjas szlovák dög tízesével nyírta ki a gyanútlan svájci zergéket.
– A legérdekesebb az volt – herseg foga között az uborka –, hogy a levegőből érkező veszély tudata vagy érzete még bennük volt, még nem halt ki az ösztöneikből, pedig a sasok is elég régen elrepültek már az Alpok légteréből. Figyeltem másnap távcsővel, ahogy büszkén és menekülésre azonnal készen állanak egy szirten, és elhúz fölöttük egy-egy vitorlázó repülő. Hát, baszd meg, erre mintha megőrültek volna, úgy bújtak volna be egy picurka repedésbe is, szinte hozzásimultak a sziklához, keresték a rést, hogy megbújhassanak, hát ez, apám, még megvan bennük, a levegőből jövő veszély tudata, de a hiúzok elől nem menekültek, baszd meg, megálltak, bambán várták, mi lesz, azok a vérszomjas dögök meg... Na azért ennyit te is el tudsz képzelni, nem? Mészárolták őket, mint dicső elődeink a törököt Rigómezőn.
14. A meghívás fennáll
– És? – kérdeztem én, vagy kérdezte a vadász. Hány alkalommal, hányszor, hány helyzetben? – kérdezte.
– Nincs és – válaszoltam én, vagy válaszolta ő, minden magyarázat helyett felemelve a poharat.
A lányok – mert ereszkedjünk alá a félhomályos, vidám, felelőtlenül lázas hetvenes évekbe s a Berlinbe, hiszen a történet korántsem ért véget, csak most kezdődik a történet – nevetnek, isznak ők is, újra nevetnek saját ostobácska vicceiken, értik miről van-lehet szó, nem értik? Ki tudja, ki tudhatná? De hát mindez nem is fontos, nekik amúgy is csak afféle rezonőr szerepük van a történetben, kellékek ők, a kor divatosan öltözködő hetyke próbababái, nevük sem túlságosan fontos, lehet, nincsen is nevük, minek nekik név, cím, amúgy sem akarunk leveleket irkálni nekik, s ki tudhatná, hol vannak – hol lehetnek – immáron, hová tűntek át?!
A négerek az újabb és tekintélyes szállítmány sör elfogyasztása után – kísérőnek üvegből itták hozzá a valószínűleg shoppban megvásárolt whiskyt, kis üveg Johnny Walkereket, amelyet mi is úgy szeretünk! – megint rákezdtek bizonyára mély értelmű, torokhangú énekeik egyikére. A reménytelen szerelemről szólhattak ezek a dalok, mert egyikük – alacsony, kerek fejű fickó – éneklés közben könnyekkel sírt. Valószerűtlen volt az egész, mint egy hajnali félálom, amikor szerelmünkkel utazunk egy fürdőhely és a boldogság felé, s azt álmodjuk fejével a vállunkon, hogy otthon ülünk a szobánkban, és a másnapra szóló katonai behívót elmélyülten, bánatosan s bizonyos malíciával nézegetjük, vagy épp ellenkezőleg, megkaptuk a másnapra szóló katonai behívót, keserűen meditálunk hanyatt fekve „tutajszerű” heverőnkön, érdekel, hogy hogyan is lesz tovább? – elszenderedünk, s álmunkban imádott szerelmünkkel utazunk gyönyörű májusi tájban, hófehér menyasszonyi ruhát öltő gyümölcsfák között, egy hegyi fürdőhely barátságos manzárdszobája felé, ahol lesz bizonyára egy ágy is, s mi hamarosan kipróbálhatjuk a rugózatát.
Néztem a négereket, és félni kezdtem. Éreztem, ideje volna indulni, ha még el akarom érni valamelyik esti vonatot, hogy hazaröpítsen elhagyott városomba.
– Tűzzünk innét, Laci bátyó – fordultam hozzá közvetlenül, de ő már feltette régi lemezeit, és nem figyelt rám. Ő elmegy, sziszegte a foga közül és mereven, kihívóan fixírozta a síró négert. Ő elmegy, mert csinálni is kell már végre valamit, s ehhez legelőször innét kell elmenni, akár a brantba is, csak el innen, el...
– Ezt mondom én is – szúrtam közbe. – Innen el.
De ő nem figyelt rám, kire figyelt életében a vadász? Mondta tovább, megállíthatatlanul, csak lelőni lehetett volna. Mert ő már itten nagyon unja, mert ki szeretné próbálni azt is, hogy mennyit ér ő valójában, mert meg szeretné nézni közelről a kölni dómot, mert el szeretne jutni Barcelonába, Ostendébe, Oslóba, Tokióba, Rio de Janeiróba, Lisszabonba, Dublinbe, a Dél-afrikai Unióba, Nepálba, az Antarktiszra, az Új Hebridákra, a Húsvét Szigetekre, a Fokföldre, mert...
És én semmit sem tudtam mondani neki minderre, s nem is tudtam megszólalni, mert váratlanul érkezett vissza az öregember. Leült, s amíg kifújta magát, némán meredt maga elé, aztán odaintette a pincnököt, és minden kommentár nélkül rendelt egy újabb kört. A vadász ettől úgy megdöbbent, hogy kínjában elővette, és az öregember elé tolta az előbb az asztal sarkán felejtett huszonöt lejest.
– Maga a vendégünk volt, bátyóka, és egy vendég nem fizet.
– Mehetnénk immár – szólt közbe türelmetlenül a kevésbé szőke lány, és éreztem, hogy az asztal alatt félreérthetetlenül bök meg cipőcskéje orrával
– Mehetnénk, mehetnénk – így a vadász –, de hová?
– Hozzánk – jelenti ki a szőke lány, hangsúlyozottan felejtve nefelejcskék szemét kérdező szálas alakján.
– Igen, hogyne, el tudom képzelni – merengett az én nagy barátom –, hogy hogyan fog örülni kedves családod még kedvesebb tagja érkezésünknek, ők alapjában véve, titokban, évek óta miránk várnak, mert két ilyen fiú – nézett rám elismerően – nem terem minden bokorban. S ahhoz, azt hiszem, külön gratulálni fognak, hogy sikerült két magyarral megismerkednetek. Így legalább éltethetjük jó atyáddal az ezer esztendős román-magyar barátságot is.
– Te csak ne éld bele magad a hangulataidba – intette le a lány. – Nálunk ilyenkor senki sincsen otthon. – Nagyvonalúan legyintett. – Akár táncolhatnánk is. Frankó kasa lemezeim vannak.
– Hát hol ülnek az őseid? – kérdezte a vadász.
– Otthon.
– De hát most mondtad, hogy...
–Otthon, Urziceni-ben. Ezt a lakást Liza nénitől béreljük ketten – nevetett a lány. – Most már boldog vagy ugye, hogy mindent tudsz.
– Fel Belgrádra – intett szemével a vadász a pincnöknek.
– Én nem vagyok koldus – szólalt meg ekkor váratlanul méltóságteljesen az öregember, és amikor a pincér végre megérkezett az újabb sörökkel és vodkákkal, nagyvonalúan mutatott a poharakra. – Magik, uracskáim, a vendégeim – és jelentőségteljesen tolta vissza az elárvult huszonöt lejest a vadász elé.
– Miért? Mondotta valaki, hogy maga koldus? – kérdezte idegesen a barátom.
– Egyéb nem es hiányzott volna, mint az, hogy szavakkal es megfogalmazzák a véleményiket, met kezdettől fogva furton fúrt éreztették, met azétt magik es megérik a pénziket.
– De hát, könyörgöm, mit akartok a bácsival? – érdeklődött türelmetlenül a kevésbé szőke lány, és veszedelmesen csillogott szürkéskék szeme, míg cipőjéből kibújt lábfejével már a térdem masszírozta az asztal alatt.
– Mit akarhatnánk? – tártam szét a karom. – Meg akarunk vele inni egy deci vodkát sörrel.
– Rázzátok gyorsan le – így a lányka fesztelenül –, és menjünk fel hozzánk – nézett barátnőjére. – Oly jól érzem magam, s ott még jobban érezném, folytatva a mulatságot.
– Persze – helyeselt szelíden a vadász. – Mindjárt megyünk.
– De hezzám – így az öreg. – Hezzám jőnek mind. Az egész.
– Így lesz – nevetett a lányra a vadász. – Jóbátyám mostanság hívott meg magához gombavacsorára.
– Jó borom van – mosolygott az öreg. – A kisasszonkáknak ízleni fog biztosan. S a túróspuliszkát es megrendeltem Rebinél az elébb, telefonilag.
– De utána majd hozzánk megyünk – alkudozott a szőke.
– Merre lakik? – kérdezte gyakorlatiasan a kevésbé szőke, s felállva cipőjébe visszabújva, az asztalt megkerülve mellém lépett, s átmenetileg megalkudván sorsával, kedvesen kért meg, hogy kísérjem ki.
– Hát mi azt honnan tudjuk? – hallottam még a vadász nevetését, miközben a lány belém karolt, s kifele andalogtunk a teremből.
Közben a vadász fizetett, s ők is ott állingáltak az illemhely előtt. A félhomályban veszedelmesen csillogott a szőke lány szeme. Mária jött a másik, futó csókot lehelt az arcomra, és újra szorosan belém karolt. Kisétáltunk a vendéglőből, s a villamosmegálló felé andalogtunk. A kevésbé szőke hozzám bújt, csicsergett valamit, kezdtem jól érezni magam. Az öregember körülményesen magyarázta, hol merre lakik, eszméletlenül messzinek tűnt. Villamosra szálltunk, zötyögött velünk a villamos a lehetséges estében, mert szinte észrevétlenül ránksötétedett, mintha soha nem is akart volna megállni, pláne célhoz érni, s én már nem is gondoltam arra, hogy a kivilágított Északi Pályaudvaron éppen megindul az egyik vonat, amivel hazamehettem volna. Utazásom valahogy egyre távolodott az estében. Lassan kijutottunk a bérháztengerből, már a külvárosban döcögtünk, a macskakövek hullámzottak a szórt fényben. Az öregember mozdulatlanul, lehunyt szemmel ült a széken egy hihetetlenül kövér asszonyság mellett, a vadász feje is a mellére horgadt, lehet ő is elszunyókálhatott, vagy csak lazított volna? A két lány egymást nézte, kérdőn, bizonyos számonkéréssel, de most valahogy nem mosolyogtak, s én megint arra gondoltam, mégis leugrom a következő megállónál, keresek egy taxit, s talán még elérhetem a tíz előtt induló nagybányai gyorsot, amelyik szintén áthalad városomon.
– És amikor így elgondolkozol, dőlt nekem a kevésbé szőke lány –, akkor mire gondolsz? Mondjad!
– Arra, hogy milyen is lehet te ruhátlanul – néztem vissza rá.
– Hamarosan meglátod – hajtotta a vállamra a fejét, mintha már évek óta együtt utazgattunk volna végállomástól végállomásig, ezen a kopott, sárga bukaresti villamoson –, én most legszívesebben…– de elhallgatott, nem fejezte be a mondatot, csak a kezem szorította, s már sejtettem, hogy a nagybányai vonat nélkülem indul el.
– Ne búsulj – szorítottam magamhoz a lányt, beszívva hajának szokatlanul erős, de pillanatnyilag azonosíthatatlan illatát. – Én is...
– Legyetek nyugodtak, bébi – szólalt meg váratlanul, még mindig hunyt szemmel a vadász. Mindennek eljön az ideje, mint a szalmakalapnak.
– Ez egy hamisítatlan székely közmondás – tettem hozzá én teljesen feleslegesen, de ezen legalább már lehetett nevetni.
– Még öt megálló – mondotta az öreg komolyan, miután fölállt és kikémlelt a sötétségbe. Még öt megálló, és otthon is vagyunk.
15. Otthon
Közbevetőlegesen – így a vadász, még ott a villamosban – ő a maga részéről még soha ezidáig nem volt, s úgy néz ki nincsen is, és erős, valamint alapos a gyanúja, hogy még sokáig, nagyon sokáig nem is lesz otthon. Kitudja egyáltalán, mi az otthon, és van-e? Mindenesetre annyit még őszintén bevallhat, hogy ő igenis törekszik arra, hogy valahol a világban végre már otthon is legyen darab ideig, minden megalkuvása, ballépése, meggondolatlan cselekedete ebből a törekvésétől érthető meg, innét vezethető le.
– Most rólunk beszéltek? – kérdezte a kevésbé szőke próbababa, és idegesen csípett a karomba.
– Ne reménykedj! – paskolta meg az arcát a vadász.
És amikor jó évtized múltán felém imbolyog az esőben – noha a két helyzetben igazán semmi hasonlóság nincsen –, mégis beugrik elém, akár egy filmkocka, akkoris szomorú, tépelődő arca. Sajnos nem meditálhatok sokáig arcok és helyzetek hasonlóságán és különbözőségén, mert csorog az eső az arc eredetijéről is, viszont letagadhatatlanul közeledik, és ez is valami.
– Te se sokat változtál, baszd meg – ver hátba.
Miután már ittunk és ettünk, kérdezem meg – szerényen, de vigyázva azért, hogy gondosan bekössem akkori közös élményeinket is: mindezt, ami megtörtént velünk az öregember házában (akkori veszett kedvünket is őrzöm még, az én emlékezetemben még nem süllyedt el nyomtalanul az Egész!) –, hogy az otthonnal, az Otthonnal mostanában hogy van? Ért-e már végre haza is azóta, mióta ősei évszázadokkal ezelőtt elhagyott földjére mégiscsak viszszatévedt, hogy onnan igyekezzen valahonnan valahová?
– Északról Délnek – így ő kesernyésen, s azután még borúsabban: vannak dolgok, baszd meg, amikről nem kell beszélni, nem lehet, de nem is érdemes. Talán ott, akkor, az Alpokban, amikor hirtelen sodorta el a régi érzés, hogy otthon van mégis a Kárpátokban… talán... De azért az sem volt az Igazi, nem is lehetett, mert a csend, szóval a csend állatian megzavarta...
– ... hiányzott a farkasüvöltés – mondom halkan.
– Hát ez az, baszd meg. És te, te hogyan állasz a világban? Otthonosane? Mert, hogy lakásod már van, azt látom.
– Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor nevét, virágát is tudom,
tudom, hogy mvtre mennek, kik mennek ez úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorrgó, vöröslő fájdalom * – tértem ki patetikusan a nyílt válasz elől.
– Versek – kacagott ő kesernyésen. – Bujkálsz, még mindig, bujkálsz Bembere, örökké rejtezkedel...
Sokáig már nem bujkálok, nem akarok, de nem is tudok, s a választ – a méltó és részletező választ – sem halogathatom tovább... Itt most ez a válasz következhetne, de az a helyzet, hogy mégsem következik. A lejegyző döbbenten állapíthatta meg, hogy kéziratának néhány oldala hiányzik. Talán az egerek rágták meg a pincében, ahová elrejtette az 1988 márciusában íródó kéziratot? Talán már az emlegetett pincébe való száműzése előtt megcsonkulhatott, esetleg a huzat röpített ki néhány sóvár lapot az ablakon, vagy egy épp esedékes házkutatás alkalmával tűnt el? Ez esetben a szokatlanul nyílt vallomást olvasmányairól fel akarták volna használni ellene makacs és kopótermészetű kihallgatótisztjei? Ki tudja? Ki tudhatja? A lejegyző férfikorában túlságosan sok veszély leselkedett a kéziratokra. De mindez a dolgokon immáron aligha változtat, rekonstruálni akkori lajstromát ma már képtelen. Épp esedékes olvasmányainak bőségesen részletező bemutatása után valami olyasféle vallomást bújtatott el a listák és lajstromok közé – melyek során mindkét, Keletre és Nyugatra néző szobájában elhelyezkedő íróasztaláról is bőséges szó esett –, hogy igen, itten van ő otthon, ha valahol otthon van? Ezekben a könyvekben, illetőleg abban a világban, amelyet ezek a könyvek építenek benne, miközben ír és fordít és olvas és cédulázik, és lemezeit hallgatja... Igen: labirintusai is akadnak ennek a világnak – emlékszik, ezt is nagy kedvvel részletezte az eltűnt oldalakon –, paloták tükörtermekkel, ballusztrádokkal, sötét folyosókkal, kaszavermekkel, de néha egy-egy napfényes tisztás is feltűnik azért a reménytelenül és csüggesztően zöld erdőkben, néha kijuthatunk akár a fényre is, fürödhetünk egy-egy mondat verőfényében...
Ennyi.
Közben – hogy visszatérjünk az elhagyottan lebegő történet egyik, különösen kedves pontjához – ahonnan azután példásan lehet gombolyítani az egészet –, még mindig ott állott az esőben, 1984. augusztus 20-án este, a park némi védelmet azért mégiscsak nyújtó fái alatt, és nézte, ahogy barátja medve formájú alakja feléje imbolyog az esőben. Igen, valami tétova örömet is érzett ekkor, hiszen mégiscsak élete egy fontos szemtanúja jött meg, váratlanul, ahogy mindig is járt-kelt a világban, s tudta jól, hogy fogadalmának (most darab időre nem fogyaszt alkoholt, másik mániájának él!...) ezennel vége. Akkor az Egy huszártiszt gáláns kalandjai Bécsben című hőstörténet szereplőit bámulta éppen videón, s úgy gondolta, hogy időnként jó lesz kisebb szüneteket tartani a fogyasztásban, a megkedvesedéstől a megnedvesedésig elnevezésű hosszú útnak valahol a közepe táján járhatott, s arra az éjszakára még volt két kazettája, Conan, a barbár, Schwarzeneggerrel és Fellini Casanovája...
A kép minden eshetőségre készen kimerevedik: ő a fák csalóka védelmet nyújtó koronája alatt áll, a vadász feléje tart, arcán csorog a víz, az elrobbanó évek nyomait lemosó eső, miközben teli torokkal feléje üvölti: semmit nem változtál, baszd meg!
 
* Radnóti Miklós: Nem tudhatom
 
16. Állókép esőben
Később, 1985 februárjában, valamikor egy üres órájában, Mozart Rondójának hallgatása közben újra átgondolja a túlméretezett román bizonytalanul távolodó befejezését: igen, a barátai életrajzai keverednek itt össze, s valamiképpen kiadják majd az övét is, hiszen az ő élete úgy belevegyült már barátnői, barátai életébe, hogy nélküle (! talán?) ők sem tudják. Hát ez az ötlet sem túl eredeti, gondolta kesernyésen. Kint rendületlenül havazott, mintegy angol regényben. Nem túl eredeti, győzködte magát, de itt, messze vidéken, valahogy úgy vagyunk evvel elmaradottságunkban, magányunkban, hogy még az ilyesminek is tudunk örülni. Hol vagytok, ti régi játszótársak? És elszántan kezdte keresni régi dossziékban, elsárgult, megfakult borítékokban a képet. Míg végre meg is találta.
A képet kitette maga elé, keletre néző szobája íróasztalára. Elhatározta, egyik vállalkozó szellemű ismerősével ki is nagyíttatja majd az első világháborút hősiesen végigharcoló bakák fotográfiáját. Nagyszerűen kivehetők még az arcvonások is, az elrévedő vagy éppen konok tekintetek sem merülnek el teljesen a könyörtelen esztendők hullámaiban. Itt vannak. Nagyapám – csákóját legényesen tolva feje tetejére – középen áll. Mellette jobbról is, balról is hat-hat bajtársa. Állnak, részben ülnek, nyitván, hogy mindenki beleférjen a szűkített mezőbe, az egész szakasz. (Az elrendezés az egykori, névtelen fényképész szimmetria iránti nem mindennapi érzékét is dicséri. Persze, a szimmetria tomboló sikeréhez az olaszok is kellettek, akik, hogy is mondjam, a fényképezkedés pillanatáig alaposan megritkították a szakaszt...)
Ennek a képnek a mintájára próbálom valahogyan elképzelni a regény alapillusztrációját is: középen, valahol egy kelet-európai város főterén, egy helyi grandiozitásról árulkodó talapzaton állok én, mellettem kétoldalt félkör alakban barátaim, hőseim, életem tanúi: jobbról, mondjuk, Casanova, az író, azután a költő (már csak azért sem jöhetne össze a valóságban, mondjuk, eme csúcstalálkozó a szent életrajzok egyenes következményeként, mert ő kedves, szép szavával már „feldobta a talpát”, s jelenleg a nemlétből maszog, vicsorog zsebébe gyűrt verseivel...), hátuk mögött a színész kétméteres alakja magasodik fel, itt van persze a boxoló is, itt van Ödipusz, most is ideges, egyesekre „kivan” a társaságból, nem szívlelhet mindenkit, érzékenyen válogat, s a mellette bámészkodó diszkoszvetőre is eléggé idegesen tekint. A másik oldalon félkör alakban állnak a többiek, a vadász, az öttusázó, a tévériporter s két pillanatnyilag azonosíthatatlan figura, fejükre bőrfejű és konzervatív nemzeti szellemű ifjak szép szokása szerint csuklyát húznak, rejtőznek tehát. Leghátul ismeretlen egyenruhában Róbert, a katona búslakodik. Ő valahogy elüt még ettől a közvetlen csoportképtől is.
Nos, hát őket szerettem volna én egyszer ebben a kurva életben legalább egy nagyobb és nyilván kerek asztal mellé összehozni. De ha ezt nem lehet, hát legalább a regény végén jöjjön össze a csapat. Persze, sokan hiányoznak még innét, de feltűnnek máshol. Csak semmi pánik. És feltűnhet mindenkinek, hogy a képen lányok nincsenek, noha voltak, hőseink körül mindig is rengeteg nőnemű lény nyüzsgött. Szőkék, barnák, vörösek, feketék...
Álmomban a két kép – nagyapámék első világháborús fotográfiája és az én képzeletbeli fényképem alakjai példásan összekeveredve ittak egy talponállóban.
ÜDV NÉKED, OLVASÓ!...
Azután minden átmenet nélkül kezdett el esni az eső (a talponállóban! felfoghatatlan módon, de ha mást akartok: ez egy álom!). Végigcsurgott az arcukon, belehullott a poharukba, az esőbe tűntek át lassan: voltak, nem voltak...
Egyébként a vadász – akinek fontos szerepe van a történetben, megnyitja a sort! –, amikor végre ismét a közelembe ért, 1984. augusztus 20-án este ott folytatta, ahol akkor a villamoson abbahagytuk.
Valami űz, baszd meg, de nem, mégsem a világ megismerésének a vágya, noha az is. Inkább valami más!
Ezt a mondatát ám lám nem felejtettem el, hozzávetőleges pontossággal idéztem is, kiegészítve a mindközönséges magyarázattal: hát, erre, feltehetőleg a maga mögött hagyott években, vidra, hiúz, vadmacska fogás közepette, medvéket lesve filmezőgéppel, valamint az Alpokban, a Szaharában, Kenyában, Szudánban, Somogyban vagy a Mazuri-tavak vidékén, a brazil őserdőkben vagy – mégis! mégis! – a Kárpátokban kódorogva, feltehetőleg több alkalma volt, mint az említetteknek vagy épp most nem említetteknek, a képzeletbeli csoportképen valami okból nem szereplőknek, közülünk bárkinek, noha a riporter is állandóan ide-oda repült és autózott cége megbízásából, sőt a színész is átment az óceánon, és New Yorkban telepedett le. („Milyen író az, akinek nincsen New York-i barátja? Szar író, édes öregem, de neked most már van, te kurva örmény, hát már ezért is boldog lehetsz.”) Sőt Róbert is megunta az arabokat feleslegesen irtani, gondolt egy nagyot és merészet, és eltávozott a messzi és csodálatos Ausztráliába, de ezek csupán fénylő kivételek, világító példák, még csak a szabályt sem erősítik, sokunknak azért csak az erdélyi tenger jutott, a sokszor nem is teljesen veszélytelen hajózás. Az a kelet-európai kisvárosok bermuda-háromszögei.
– Amikor másnap reggel – folytatja a vadász bensőségesen az asztalnál 1984. augusztus 20-án éjjel – az a kurva ezredes a fél karjával szalutálva gúnyosan kérdezte meg: nos, drága uram, kielégült, megtalálta, elveszítette szülőföldjének kísértő ízeit, szagait, illatait –, mert mégsem volt éppen olyan bunkó azért, hogy valamit ne fogott volna az én sodró hangulataimból –, rájöttem, hogy beszélhetünk reggeltől estig, a vezérdili egy, az élet az ugye kettő – a puskacső és a ravasz fondorlatos viszonya mindig mindenben! –, de a
 
17. Nemzedékek
KÖZÖTT AKKOR IS ÓRIÁSIAK S HATÁRT VONHATÓAK A KÜLÖNBÖZŐSÉGEK! Igen lényeges különbségek vannak.
– Sőt – füttyentettem én –, hasonlóságok is.
És emlékeztem megint.
Valamikor a hetvenes évek elején, egy álmos délutánon, szintén a Berlinben, összejöveteleink, „csúcstalálkozóink” színhelyén azt mondta a vadász: – Most érzem, baszd meg, hogy vagyok. Most. Hogy én vagyok. Most, hogy Ő már nincsen, és minden méretkezés vesztese ezután már én, csak én, csakis én lehetek.
Meleg volt, a pincérek egykedvűen szunyókáltak a sarokban, a mellettünk lévő asztalnál egy lány és egy fiú csókolózott fáradhatatlanul, s a törzsvendégek a sarokasztaluknál a szombati bajnoki forduló esélyeit latolgatták, mint rendesen, s felettünk a levegőben egy, ki tudja, mikor és honnan útjára bocsátott papírrepülő körözött. Előttem szorgalmasan gyűltek a kiürített fröccsös poharak, s amikor már a hatodikat kértem, minden alkalommal erőszakosan ébresztve fel a pincnököt ugyanazzal a szöveggel: „Nea Valeriu, inc’ una!”* – a vadász is elveszítette a türelmét és rám förmedt.
– Kérjél már egy üveggel, baszd meg, melléje egy üveg vizet. Ha fáj a kezed, vagy valami okból utálnál tölteni, majd én kiszolgállak.
Ő akkor csak pepszit ivott. Két napja temette el édesapját, akivel, akárcsak a világgal, homályos, áttekinthetetlen, zűrzavaros volt a viszonya, s azóta nem evett, nem ivott, nem aludt.
– Mit csináltál? – kérdeztem kedvesen, és borosüvegemet (a pincér minden híreszteléssel ellentétben értett magyarul, mert azonnal hozta a lehűtött borospalackot és a szintén lehűtött vizesüveget) hosszasan elnézegettem. A bukétáról egy álmos tekintetű lány vágyódott el valahová messze, s ahogy bennem diadalra jutott a rizling, egyre inkább egyetértettem vele.
Rám emelte gyulladt szemét, de nem válaszolt.
Nézegettem a repkény méla sírverseit a napsütésben égő tűzfalon, s hallgattam én is.
– Sokszor megvert – mondotta később, látszólag összefüggéstelenül – sokszor nem volt igaza, amikor megvert, ezért is pattantam meg otthonról, de mégiscsak az apám volt, amíg élt, volt –, lehetett volna ahová hazamenni, ahonnan megint eljönni, most egy szereppel kevesebb. Én se lehetek már tékozló fiú!...
Azután már nem beszélt, ő is a repkény titkosírását nézegette. A délutáni nap oldalfényében a papírrepülő valahol a második és harmadik emelet magasában akadt bele az indákba, s most ott várakozott. Két öreg a mellettünk levő asztalnál máris sörökben fogadott: még meddig marad ott, s mikor sodorja tovább az előbb-utóbb feltámadó balkáni szél? Egyelőre szellő sem rebbent, a levegőben szinte megállt a meleg. Szállingózni kezdtek a többiek is. Azon a délutánon a Berlinben mindenki ott volt, kivéve azokat, akik eleve nem lehettek ott, s igazoltan hiányoztak. Elsőnek az oroszlánfejű szerkesztő érkezett, Hugóval és Zozival, az „előtöltés” is meglehetett immár a Prahovában vagy a Prahovicában, s az elfogyasztott vodkák a hőségben láthatólag nem tettek jót a „fiúk”-nak, eléggé meg voltak már „kedvesedve”... Hamarosan befutott az egyik iker, megérkezett Somogy, a mérnök is, aki diplomatatáskájában mindig váltás fehérneműt, belső zsebében nyeletlen fogkefét és beretvát hordott magával, hogy holmi „higiénikus szempontok” ne befolyásolhassák választásában, s ott aludhasson el mindig, ahol éppen éri és helye van. „Az ember – mondotta a mérnök mély átéléssel – soha nem tudja, éppen hol éri az éjszaka!...”
– Te mért nem iszol? – nézett a búslakodó vadászra a helyénvaló kérdéseiről és borotvagyors felfogóképességéről ismert iker, akit az különböztetett meg a hozzá teljességgel hasonló testvérétől, hogy kedvelte a rövid italokat, a borokat és a söröket, a ködöt is megitta volna, ha pohárba tudták volna tölteni neki, míg alteregója nem ivott. Legalábbis a nyilvánosság színe előtt soha, de mit ért sportszerű, önmegtartóztató életmódja, szolid polgári életvitellel, ha így is, úgy is állandóan összetévesztették kicsapongó testvérével. Ezért, ha mosolyogva vagy éppen ellenkezőleg, morcosan indult meg feléje egy ismeretlen, soha nem tudhatta meg szegény: most éppen ünnepelni akarják-e legutolsó sportjegyzetéért, vagy épp ellenkezőleg, meg akarják verni testvére valamely esztelen csínyjét megtorlandó? Neki sem lehetett könnyű, de hát kinek volt akkoriban az?!
– Te mért nem iszol semmit, beteg vagy? – kérdezte megint a kíváncsi iker.
– Hagyd békében – szólt rá szúrósan az oroszlánfejű szerkesztő, úgy is mint kör-, kor- és kórelnök. A papírrepülőt ebben a pillanatban mozdította meg kényszerhelyzetében egy érezhető légáramlat, és kezdte felénk, lefele sodorni. A vadász felállt és végignézett a félig üres kocsmakerten, de nem szólt semmit, s anélkül, hogy búcsút intett volna, megindult kifelé.
– Neki is nehéz – jegyezte meg Zozi kotnyelesen.
– Mi a baja? – fordult felém Hugó. – Valami nőügy?
– Eltemette az apját – magyarázta mélabúsan az oroszlánfejű szerkesztő, aki mindig mindent tudott, s határozott mozdulattal intette oda a pincért, hogy feltegye a keresztkérdést, s megrendelje italát és vacsoráját.
– Mi az igazi magyar nacionalizmus?
– Minél több román pénzt elinni – válaszoltuk kórusban.
– Hova jár az igazi magyar nacionalista?
– A saját kocsmájába.
– Elszédítenek – sóhajtott Hugó –, elszédítenek ezek az örökegyforma
 
* Valeriu bá, még egyet! (román)
 
18. Ingaévek
mintha már a tegnap vagy a tegnapelőtt megittam volna azt a vodkát, amit ma itt még ki se töltöttek nekem.
– Nem unjátok, mondjad? – És elszántan körbenézett.
– Figyelj csak – néztem rá kissé fáradtan, és egy szolgálatos cetlit húzva elő, olvasni kezdtem: „Térjünk vissza a természethez? Dehogyis, minek, itt vagyunk benne, fölötte, alatta. Semmi cukor és semmi ecet. Semmi tüntetés jobbra vagy balra. Csak annak az igézete, ami érzékelhető, csak annak a víziója, ami látható mindörökre. Feketével, fehérrel falu utcája, házikó és fák, a fekete-fehér ijesztő egyszerűségében, hogy szinte fázol és megnémulsz...” * Hallgattunk.
Furcsa volt, hogy nem fűztek kommentárt az elhangzottakhoz.
Erre a hallgatásra – azóta is ezt gondolom – mindenkinek meg lehetett a maga alapos oka.
A lejegyző fülében pánikszerűen távozó gyászoló barátja látnoki szavai, vezérdilijei, mélyrealista próféciái rémlettek fel, amikor – igaz, hosszú, szenvedésekkel teli évekkel későbben** (a hetvenes évek különben is, egyébként is, együtt is sokkal hosszabbak, hiú badar álmokkal viselősebbek voltak, mint például az őket példátlan mohósággal követő nyolcvanasok!) – hallgathatta Cseh Tamás egyik műsorát. A népszerű gitáros arról énekelt, hogy „mélyvízi életforma volt/ új kultúrának tűnt pedig/ s elszáradt, mint egy vodkafolt/ eltűnt mint a Rock and Roll music...”
Hát igen, kétszer valóban nem lehet belelépni ugyanabba a folyóba, de ha valaki szemléletesen írja le, meggyőzően jeleníti meg azt, hogy mondjuk, ő – éppen ő – hogyan lépett bele, mintegy révületben átélheted te is, mintegy öntudatlanul is emlékezvén arra, hogy hogyan is volt például, amikor te mély lélegzetet véve, semmivel sem törődve, anélkül, hogy a víz hőfokát először minden eshetőségre készen megmérted volna, s anélkül, hogy számoltál volna tízig és visszafele, anélkül, hogy a valószínűleg kedvezőtlen körülményeket mérlegelted volna, elszántan beleléptél, s utána másodszor is, mintha meg lettél volna igézve, harmadszor is, mintha el lettél volna átkozva, negyedszer is, ha nem is mindig „ugyanabba”...
– Hagyjuk, hagyjuk – intett le a Macskarádió jelen lévő szépreményű színész-szerzője (meghalt már ő is, igaz, előtte még eljátszhatta Arturt Mrozek Tangójában, azaz konkréttá tehetett egy izgatóan-bódítóan vibráló nemzedéki látomást, megmutathatta, milyen is volna, ha hatalomra juthatnánk mi, azaz a „mélyvízi életforma” elszánt hívei!...). – Túl bonyolult ez imigyen, Mester!
– Nem a tétel bonyolult, hanem az egyén egyszerű – villogtam én is. – Az egyén agya...
Ő kacagott és felerősítette a magnetofont. Ő hozta Cseh Tamást Kolozsvárról, valaki Pesten a Kertészeti Egyetem klubjában tartott előadóesten vette fel, hol voltak akkor még a későbbi nagy sikerű lemezek!...
Üldögéltünk, vodkát ittunk, hallgattuk az énekest, épp arról énekelt, hogy „... reggelre érve/ ahogyan ez itt szokás/ Közértbe ugrik le tejért/ János és Tamás/ tócsák tükrében/ arcukat nézve/ dohányszemcsékkel zakók zsebében/ indulnak el”.
A későbbi Artur idegesen nevetett, mintha személyisége integritását őrizte volna a közvetlen szövegtől és a mélabús dallamtól. Nevetése most ismét megkeres – nem először és nem utoljára –, átjön az évek akadályain, míg a gitárzene egyre halkul. Már-már nem is hallom.
Hugót viszont még igen. Vagy csak bebeszélem magamnak?! A lényeget tekintve teljesen mindegy, a cél szentesíti az eszközt, az eszköz nemesíti a célt...
– Nem unjátok már, hogy állandóan itt ülünk? – beszél tovább Hugó a délutáni kocsmakertben, leállíthatatlanul – nem unjátok, hogy csak iszunk, s közben már egymást is unjuk, nem csak magunkat.
– Nem tudom, ki veszítette el legutóbb is a zokniját? – jegyzi meg egy alamuszi hang. (Az ikeré? Zozié? Az oroszlánfejű szerkesztőé? A mérnöké? Az enyém?) Füst kél, sokan pöfékelnek tajtékpipákból, bőrszivarakat is többen színak, meggyúlt egy abrosz? nem lehet tudni, mi okozhatta a füstöt? mindenesetre az asztal és a mellette hadonászó, hadováló alakok mindközönségesen s immáron örökre belemosódnak a füstbe, ami a felejtés másik elegánsabb neve, áttűnnek az évek színes goblenjébe, az egész már-már olyan, mint egy megbízhatatlan emlék, hol volt, hol nem volt, lehet, igaz sem volt... De a dombormű katonájának a szájába cigarettát tett valaki egy reggelen, azóta is füstölög, csak nem veszitek észre, mert vakok vagytok mindannyian, vagy ami még rosszabb, közömbösek.
Hopplá!
Egyébként is a lejegyző azóta egynémely, még elérhető hősénél szemérmesen puhatolózott, tudni szerette volna, vajon ők is így vannak-e evvel? Azt is, hogy ők egyáltalán hogyan vannak? Mert, mondotta szemérmesen félrenézve, ő mostanában, ha emlékezik, egyre jobban belezavarodik mindenbe, feltűnik egy arc, felhangzik egy mondat, megképződik egy vodkás pohár – ó, azok az örök kocsmázásaid! –, dohog valaki a háttérből, mindegy, erre itt nem figyelünk, mindenre nem lehet, amúgy is mindenkire kell – de azután egy másik arc, egy másik mondat, másik pohár lép ezek helyébe, azután jön a harmadik, a negyedik, az ötödik rend, ezek azután példásan összekavarodnak-összekeverednek, akár a nyarak, gombavacsorák és a szerelmek, mintha egy inga mozgatná őket, egészen úgy takarják el s teszik megint szabaddá egymást, feltűnik, tehát természetesen ez-az, de semmit soha nem tisztázhatunk, mert mindez állandó mozgásban van, nem áll meg. Ki tudja, ki tudhatja, hol van már az eleje? S egyébként is, mintha egy idegen tükörben néznénk magunk állandóan, mi vagyunk, nem mi?
– Igen – mondta ki hosszas tűnődés után a lejegyző Amerikába szakadt nagy barátja –, az a te bajod, hogy innod kell ahhoz, hogy igazán TE lehess! Te nem iszol, állandóan tépelődsz, aggodalmaskodsz, gáncsoskodsz, menthetetlenül vidéki maradsz, hogy azonnal ne minősítselek mondjuk, vidéki baleknek, pláné én, aki elfogult is vagyok veled, mint apa a hülyébbik gyermekével.
– De hát nem ihatok állandóan – törtem ki, s ő, az álnok, mintha csak erre várt volna, röhögni kezdett. – Ugyan, ugyan, kisbojtár, engem akarsz átrázni? – s mivel ez a szóváltás is a kocsmában, igen, egy vendéglátóipari egységben hangzott el, valamikor az áldatlan emlékezetű, bátorító hetvenes években, de záróra előtt, mert már nem hoztak italt, viszont az elfogyasztottak árát már hangosan követelték, rájött, nincsen mit tenni, s a gondosan selyempapírba becsomagoltatott rumosüveget nyitotta ki, hogy az asztal alatt, lopva tölthessen nekem egy bámész kiskortyot.
– Végeredményben – jött azonnal víz helyett kísérőnek a szöveg – úgyis, otthon is mi innánk meg, nem? Otthon, az úton vagy itt, egyre megy, ha nem is hegyre.
– És a másik – mondotta még hosszas töprengés után, mint akinek váratlanul megvilágosodása támad –, ha tényleg író akarsz lenni s nem csak költő, amely állatfajtából több van mifelénk, mint colonelből Brazíliában (ottan mindenki ezredes, itten mindenki költő!), akkor seperj el a városodból, és ne seperj örökké a saját portád előtt. Tűnj el innét minél hamarabb, s ne csak a saját személyeddel foglalkozz. Egyrészt mert senki nem lehet próféta saját városában, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy azért ez a város sem éppen Rio de Janeiro, érthető lesz az egész, világos, mint néger segge az alagútban. Erről ennyit.
(Folytatjuk)
 
* Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt.
** Vö.: Amikor még minden megvolt, de már indult a kísértethajó.