Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1993. június, IV. évfolyam, 6. szám »
FÓRUM
Márai, a konok kívülálló
„Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.”
BABITS MIHÁLY
Márai Sándor írói magatartásának egyik alapvető vonása az ellenállás, a
sértődöttség, az elzárkózás, a konok kívülállás. A mottóként idézett
Babits-sor Márait is jellemzi. Babits A magyar jellemről írva állapítja meg,
hogy a múltat meg kell őrizni, ellen kell állni a „rohanó világ áramlatainak”,
hiszen olyan időkben él – 1939-ben –, amikor a létet maga az ellenállás jelzi.
Korábban is szerette volna jó gazdaként bekeríteni házát, szigetre menekülni,
„holt prófétaként” élni a hegyen, de észrevette, hogy a „sziget nem elég
magas”, ártérré vált Magyarország és a világ is. Babits a kor sötétjében így
kiált fel: „Fényt és fényt! Már mint a Néró fáklyái, magunk is égnénk,/
csakhogy fény legyen!” (Verses napló) Márai különös
írói-emberi egyéniségével, gőgös polgári alkatával lázadva-elzárkózva sohasem
nyugodott bele a különböző kényszerű helyzetekbe, a kor által megkövetelt
sablonokba. Sohasem akart megalkudni, kompromisszumokat kötni. Mindig
hivatkozott a maga szabadelvű, polgári őseire, szellemi örökségére.
Kosztolányitól tanulta, hogy az ember egyedüli példány, még a nem kiemelkedő
ember is egyéniség, melyet tisztelni kell. Az egyén, a polgár szabadsága,
függetlensége nem korlátozható. Természetesen az egyénnel, az egyes emberrel
mindig szembeállította a tömeget, a tömegembert. S ebben az időben mind többen
hivatkoznak a szigorú erkölcsiséget megkövetelő sztoicizmusra, Marcus
Aureliusra. Közismert Kosztolányi Marcus Aureliusról írt verse, Babits az Esős
nyár verssoraiban szól a sztoikusokról, Márai pedig, esszében vall Marcus
Aureliusról az Ihlet és nemzedék című kötetében. Ez a sztoikus vonás
is hozzájárul a jellegzetes Márai-magatartáshoz. Egyik kedvenc szava: a sértődöttség.
Márai, az érzékeny polgár sértődötten fogadja a külvilág behatásait,
sértődötten zárkózik el a szabadságát érintő támadásoktól. Sértődöttek címmel
regényt ír, 1933-ban fogalmazza meg Sértődött vers című költeményét:
„Megsértett valami barom/ Mikor? Nem emlékszem/ Szöggel verték át két kezem...”
Márai, a megsértett európai polgár büszke szellemi fölényére, műveltségére,
magas erkölcsiségére. írói magatartását kezdettől fogva valamiféle
arisztokratikusság, távolságtartás jellemezte. Márai nem fogad el semmiféle
dogmát, zárt eszmerendszert: határozottan hivatkozik az emberi-írói egyéniség
szabadságára, a sérthetetlen egyén méltóságára, az önálló gondolkodás
felelősségére. A minőség gondolata hozza közel Babits vagy Németh László
igényességéhez.
Milyennek látták kortársai Márai írói magatartását? Komlós Aladár tüntetően
magányos írói alkatát emeli ki, Illés Endre Márai kételkedő, menekülő,
aprólékos vonásairól ír, Schöpflin Aladár pedig az intelligencia és a
fölény összefonódásáról szól. Karinthy Frigyes Márai arisztokratizmusáról ír,
Kassák Lajos pedig írói alkatának Nyugtalanságáról, démonikus örvényléséről.
Szabó Lőrinc Márai írói függetlenségét emeli ki, Szentkuthy Miklós az emberi
szenvedések bugyrainak íróját elemzi. Pomogáts Béla a megsértett hűség íróját
látja Maráiban, Rónay László az ulyssesi, jézusi és fausti életformát értékelő
ellenzéki magatartású írót vizsgálja munkájában. Borbándi Gyula a
távolságtartását emelte ki, Czigány Lóránt hűvösen előkelő, intellektuálisan
finnyás magatartására utalt. Folytathatnánk még a sort, kik hogyan ítélték meg
Márai írói magatartását De talán jelen vizsgálódásunk szempontjából ez a néhány
vázlatos utalás is meggyőzhet minket arról, hogy Márai konok következetessége,
tántoríthatatlan írói magatartása életművének egyik középponti kérdése, mely
végigvonul egész munkásságán.
Márai versekkel kezdte írói pályáját: egyszer a menekülő, máskor a tanú
szerepében szólalt meg. Az írói magatartás problémáját a Senecát idéző vers
veti fel, s az Ujjgyakorlatban vall a világ csapda-jellegéről. S
megjegyzi: „Nincsen menekülés.” Az 1950-ben Posillipóban írt leghíresebb verse,
a Halotti beszéd újra megfogalmazza az emigráns sors
kilátástalanságát, a magyar nyelvbe fogódzás szükségességét („Őrizd eszelősen
néhány jelződet, álmodat..”). Sokkal többet árul el sértődöttségéről, írói
különállásáról költői prózában, az Ég és föld, A négy évszak című
köteteiben. Az írói munkába menekül. Ez az igazi vállalkozás. „Írok, mert élek”
– állapítja meg. Hiszen ez az írás az élet végzetes pillanataiban való
válaszadás. Magasra teszi a mércét: a Szellemben hisz, a szó és a mondat
erejében bízik. Így több a többinél. „Magyar író vagy, egy nemzet dolgát
képviseled a világban akkor is, ha a nemzet nem akar tudni erről” – fogalmazza
meg önmagának. S mindig tiltakozni kell az igazi írónak. A négy évszak
prózakölteményeiben határozottan állapítja meg: „Elhallgatni, félreállni: nem
egyezni bele.” Később: „Hallgatni. Megdögölni. Csak nem beleegyezni.” A szépíró
Máraira annyira jellemző többszörösen összetett mondat ebben az esetben
megváltozik, leegyszerűsödik. A félreérthetetlen megfogalmazás miatt a mondat
lerövidül, pár szóvá zsugorodik. Csak a legfontosabbról akar írni. Másutt Márai
ebben a kötetében az írói szerepen tűnődik, a festéken, a vendéghajon, a szöveg
különböző elmondásán, az egyéniség és jellem megtartásán. A harmadik
helyen fogadalmat tesz, hű szeretne maradni az értelemhez, az igazsághoz,
Shakespeare-hez és Goethéhez és másokhoz. Fogadalmát ámennel zárja. A témát az
írás hangneme és lezárása különösen emelkedetté teszi. Később is visszatér az
ellenállás gondolatához. A Feladat című kis írásában a fiatal zsenit
tanítja: ne adja áldását a világhoz. Ellenállásra van szükség: „ez az
ellenállás lehet termékeny és nemes”. A szorgalmas ember tud írni, de
ellenállni csak a keveseknek adatott meg, A Különbségek című írásában
kétszer is ír sértettségéről, és kétszer határolja el magát az
igénytelenségtől. Többször vall arról, hogy az író maradjon pártatlan. Álljon
egyedül, maradjon meg az írásnál, őrizze meg eszményeit. írjon. Mindennap
írjon. A halálig írjon. „Úgy halni meg, két állítmány között” – jegyzi meg az Írni
című prózaversében. A Politika című írásában így vall az írói
magatartásról: „Az író, aki tagja lesz egy pártnak, eldobta kardját vagy tollát
ahogy tetszik. Az író csak egy módon politizálhat: elmondja az igazat az
életről, s a hazugsággal, az érzések és az öntudat lustaságaival szemben
igényérzetre neveli az embereket. Flaubert a maga módján folytatta a francia
forradalmat, mikor megírta a Bovarynét. Mindenesetre hatékonyabban
folytatta, mintha elesik valamilyen alkalmi barrikádon.” Az Ég és föld, A
négy évszak prózakölteményeihez állnak közel a Füves könyv gondolati
írásai, lírai jegyzetei, melyeket Senecának, Epiktétosznak, Marcus Aureliusnak
és Montaigne-nek ajánlott. A Füves könyvben is sok mindent elárul írói
magatartásáról: „... élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó
lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.”
Márai elgondolkodik az emberi viselkedésen, minden cselekedetünk felelősségén,
a magányon, a szakmai önérzeten stb. Újra vall az írói munka
jellegzetességeiről, politikamentességéről. Márai a kötet 33. szakaszában vall
az ember szabadságáról. Ha valaki a hatalmasokkal áll szemben, akik elvehetik
az ő életét is: ne tántoruljon, hisz a lelke felett senkinek sincs hatalma.
„Csak arra gondolj, hogy szabad vagy, amíg igazságos vagy, s a nagy úr
tehetetlen igazságod ellen.” Az író sztoikus bölcsességgel vigasztalja magát,
ne féljen senkitől és semmitől, még a haláltól sem. Szívesen hivatkozik a
könyvekre, az igazi könyvekre, hiszen csak így felelhet mindig a világ
hívására. Ezen készenlét kapcsán Senecára utal. Többször felmerül a Füves
könyvben az igényesség, mely az egyént a tömegtől elválasztja. A
107. írásban a remekművekről vall. Úgy kell élni, hogy mindennap olvasson pár
sort Senecától, Tolsztojtól, Rilkétől. Mindennap hallgasson zenét, például
Bachot, Beethovent, Mozartot. És mindennap nézegetni kellene egy Dürer- vagy
Michelangelo-rajzot. Mert így válik teljessé minden nap: „élj vele, mindennap,
ahogy lélegzik az Ember”.
Márai regényhősei is kifejezik sokszor közvetve vagy közvetlenül írójuk
különállását, írói arculatát. Bébi, vagy az első szerelem című
regényének fiatal tanár főszereplője magányos, különálló. Az íróval rokon az a
magatartása, hogy „nem tört be”. Megítélésében is érvényesül az igényesség,
hisz ő mindent üresnek tart. Eléggé eltávolodik mindenkitől. Mint Balzac
hajdani hősei, ő is illúzióit veszti. A zendülők című korai regényének
hősei közel állnak Cocteau „vásott kölykeihez”, Kosztolányi regényhőseihez.
Érdekesen felmerül itt is Márai irodalomfelfogása, a jó író nem politizálhat.
Az Idegen emberek regénycímében ki kell emelnünk az „idegen” jelzőt,
hisz a sértődöttséghez hasonló jellegzetes Márai-féle magatartást fejez ki. A
fiatalember nyugati útja, európai tapasztalatai, érzékenysége, a „modern
Odüsszeusz”-alkata visszatér más műfajú alkotásaiban is. Igényessége, európai
álmai itt is megjelennek. A Csutora látszólag „kutyaregény”, de
valójában az emberi kapcsolatokról árul el sok mindent, az író által
nagyrabecsült „szabadság” középponti fontosságúvá válik. A sziget című
regényének főhőse, Askenazi az adriai környezetben emelkedik ki hétköznapi
világából. A Freud és Bergson hatását követő regényben mind határozottabban
érvényesül a „különállás”, a többitől való elkülönülés problémája. Márai Egy
polgár vallomásai című munkája – a korabeli szociográfiák valóságfeltáró,
felfedező szerepéhez hasonlóan, a magyar irodalom történetében csaknem
korszakos jelentőséggel bírt. A kassai polgárcsaládból származó író valóban
„felfedezte” a magyar polgárság értékeit és útkeresését saját sorsát ábrázolva.
A főhős-Márai a maga egyéniségét keresi, a saját függetlenségéért küzd,
önmagának magányosságát rajzolja meg. A család szerepét érzékelteti („...
szemérmesen, áhítatosan összetartott. Valamilyen öntudatlan veszélyérzet,
történelmi óvatosság tartotta együtt...”), az utazás egyéniségformáló hatását
vizsgálja A maga különállásáról így vall: „Nem tartozom senkihez. Nincs
egyetlen ember, barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám...
lelki magatartásomban polgár vagyok.” A Napnyugati őrjárat című
útirajzában az idő-pánik foglalkoztatja,” aggódva veszi észre a „tömeg” szerepének
megnövekedését. A regény műfajának formálásában Thomas Mann és Roger Martin du
Gard hatása érvényesül legjobban Márai műveiben. A polgár veszélyeztetettsége a
Féltékenyek című regényében is felmerül. A Vendégjáték Bolzanoban című
regényében a velencei ólomkamrákból megszökött Casanova kalandját ábrázolja az
észak-olaszországi városban. A regényben az inkvizíció rabságával szemben az
igazi szabadság kultuszát, a kiemelkedő egyéniség varázsos hatását ábrázolja.
Casanova sikeres szökése érzékelteti, hogy „egy ember erősebb, mint az önkény”.
A zenei, csaknem mozarti könnyűségű regényben a felületi szerelmi történeten
túllép, a felfokozott egyéniség kultuszát vehetjük észre. Hisz Casanova
egyszerre több szerepben jelenik meg: hős, doktor, lovag, színész, író stb.
egyszemélyben. Márai lép elénk az író magatartásáról vallva: az írás az igazi
hatalom, az menti meg. Voltaire-re hivatkozik ezek a boldog-boldogtalan írók
meg akarják változtatni a világot. A Szindbád hazamegy című, Krúdyt
idéző regényében sokat vall az író és úriember kívülállásáról, a politikától
való távolállásról, a magányos és reménytelen írósorsról. A világ idegenné
változott, az író száműzetésben, Tomiban él. „Mindössze arról volt szó, hogy
úrnak ós írónak született egy világban, amelynek nem volt többé szüksége igazi
urakra, sem igazi írókra, mert a kettő, Szindbád szerint, egy és ugyanaz.” Kassai
őrjárat címmel különösen személyes hangú útirajzot ír. Szülővárosába
látogatva a maga írói voltára gondol, többször hivatkozik az ellenállásra („Aztán
még egy varázsszó ellenállás.”), sértődöttségére („Mindig tragikusok a
sértődött nemzedékek...”), európaiságára, szerepvállalására. A világháborús
hírek közben az írói felelősségről vall: „Nem szabad beleegyezni. Nem szabad
engedni, mikor a politika, az üzlet... ” Mindig az író a mérték, mindig
Európában kell gondolkodni. Mágia címmel novelláskötetet jelentet meg.
A címadó elbeszélésben az írásról vall, a varázslat, a mágia erejéről. Jelképes
történetet mond el egy öregúr óriási könyvszekrényéről, a könyvek szerepéről,
az „elkallódott” kis aranybetűs könyvről. A gyertyák csonkig égnek című
regénye két barát párbeszédére épül, Konrád és a tábornok párhuzamos
monológjaira, az egymásnak szegeződő eszményekre és magatartásformákra. A
gyermekkori és a későbbi emlékeket illesztik egymás mellé, az igazságot keresik
életük vége felé, a halál közelében. („De a lényeget, az igazságot érdemes és
kell is firtatni, mert különben miért éltem?”) A Sirály című regénye
és a Verses könyv (1945) valamiféle műfaji korszakhatár Márai
életművében: most már a Napló lesz a középponti mű (és műfaj).
Az író konok kívülállása félreérthető Márai, a polgár, az író előkelő
távolságtartása, a politikától való idegenkedése csak részben szellemi
törekvés, be nem tartható vágyakozás, másrészt szellemi ellenállás, erkölcsi
szembefordulás, valóságos, nyílt politizálás is. Márai szembefordul a
nácizmussal. Mint Rónay László tanulmányában olvashatjuk: Márai a Páholyból
című cikkében 1933-ban „sötét jelenkorról” ír, megfogalmazza a Sértődött
verset, megdöbbenve hallgatja Hitlert Berlinben, figyeli a náci arcokat, a
„bunkóval nevelt engedelmesség és puskatussal lelkesített odaadás” tüneteit. A
fügefalevél című cikkében ironikusan szól Göbbels „erkölcsnemesítő”
törekvéseiről. A magyar jobboldali sajtó ellen fordul, „pesti címre”, Milotay
Istvánnak küld levelet. Márai a nácizmus veszélyét úgy érzi és
érezteti, mint a liberális polgár elleni támadást. A Vasárnapi krónika című
kötetében gyűjtötte az 1936-tól 1943-ig megjelent vasárnapi cikkeit. Előszó
helyett búcsút ír, búcsúzik Európától. 1939-ben a gázmaszk, a pártprogram, a
vasfüggöny stb. tűnik fel neki: sötétedik Európa fölött. Márai megőrzi írói
alapmagatartását: 1937-ben a negyvenéves férfi csalódásával nézi a szélsőbal és
a szélsőjobb rohamosztagait, 1938-ban félelemmel hallgatja az ausztriai
híreket, a német csapatok átlépik a határt, „Isten óvja Ausztriát!” A Lánchídon
megy haza Budára, megáll könyvei előtt: Tolsztoj Háború és békéje félelmesen
időszerűvé vált. Az írót körbeveszi a háborús és embertelen kor: nem
szabadulhat. Újra meg újra vallani kell, nem tud nem „politizálni”. Mit tehet
az író, a művész? Márai a Például Holbein című írásában 1938
áprilisában Holbein vagy Dante példáját idézi: a háborúk és száműzetések sem
befolyásolhatják az igazi alkotót. Holbein akkor is festett, Dante pedig írta
az Isteni Színjátékot. És Márai is, amikor hallotta Hitler hangját,
tudott a német csapatok fenyegetéseiről, ő sem tehetett mást, mint írt,
figyelmeztetett, tanú és őr volt egyszerre. A szeretett Babitscsal együtt
mondhatta: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”.
Az írói különállás, magatartás jellegzetes vonásait figyelhetjük meg Márai
Sándor, Illyés Gyula és Cs. Szabó László azonos élményt feldolgozó írásait
összehasonlítva 1946 novemberében mindhárman – Pátzayval, Czóbellel és
Szőnyivel – elindultak a romos, háború utáni Budapestről Svájcba. Innen Cs.
Szabó, Illyés és Márai „leszökik” Rómába, aztán meg Párizsba utaznak. Ez az
utazás tehát mindhármuk közös élménye, így különösen érdekes a megírt vagy meg
nem írt élmények összevetése. Illyés többféleképpen írja meg ezt az utat,
hosszabban, talán Gide példáját követve, és rövidebben, Renard módjára.
Bemutatja a svájci békét, az emigráns hangulatot, Prudhommeaux József
Attila-fordításait Majd beszámol itáliai útjukról, római élményeikről a pápai
kihallgatástól a Borghese-múzeumig. Később leírja a francia íróbarátokban való
csalódását, a béketárgyaláson részvevő magyar küldöttséggel való hazatérésüket.
Cs. Szabó László a Hunok Nyugaton című esszéjében más nézőpontból
mutatja be az Illyésékkel átélt eseményeket. Felejthetetlen epizódot Idéz:
Illyés genfi élményét a reformáció emlékművénél, a vers születésének
pillanatait. Aztán Illyésnél élesebben fogalmazza meg a párizsi írók
magatartását, a szlovákiai magyarok kitelepítésével kapcsolatban. Drámai
jelenetet örökít meg Cs. Szabó: a szovjet övezethatárnál lévő
útlevélvizsgálatot. Ha Márai Sándor Naplóját fellapozzuk, még inkább feltűnik a
közös élmények elmaradása. Márai is érzékeli a svájci békét, a veszély hiányát.
Nyugtalan lelkiállapotáról számol be: mintha „acélfésűvel” borzolták volna
össze. Groteszk megjegyzést tesz: körülötte csodás paloták, dómok, műkincsek,
hegycsúcsok, s ő meg azt a hírt kapja otthonról, hogy a vidéken hizlalt
disznajukat le kellene szúrni. Naplójegyzeteiből kimaradnak az útitársak, a
közös élmények. De beszámol egy öreg házaspárról Milánónál, egy vasúti
ellenőrről Bologna és Firenze között, Mussolini hivataláról Rómában, Radnóti
verséről Párizsban stb. Márai mintha egyedül utazott volna, csak önmagát látja,
Illyéséket nem. Pedig ott vannak, pedig együtt kellene lenniük, pedig közös
élményüknek kellene lenni a háború utáni Zürich, Róma és Párizs. Ezzel szemben
Cs. Szabó Hunok Nyugaton című esszéjében ír Márai szellemességeiről,
tréfáiról Genfben. Illyés naplójegyzetében pedig azt olvashatjuk, hogy Márai ül
vele szemben. Másutt pedig azt jegyzi meg, hogy Márait elvezette Bocskai
szobrához Genfben. Illyés 1974-ben határozottan szembefordul a Márai-naplóval,
írói magatartásával: ő is sértetten veszi észre Márai sértettségét. Meglepődve
ír arról, hogy Márai főleg írói gondjairól, műhelytitkairól ír, de „civil”
személyéről alig, és feleségéről, Loláról csak egy mondatot az egyik
naplókötetben. Márai és Illyés eltávolodása, írói magatartásuk határozott
különbsége nyomon követhető például a naplókötetek Illyésre vonatkozó csípős
megjegyzéseiben is, pl. az Ebéd a kastélyban kapcsán.
Az önvallomásos alkatú Márai a napló műfajában találta meg legmegfelelőbb
kifejezési formáját. Az írói ellenállásról vall Dosztojevszkij ürügyén: „Az író
nem kompromisszum, az író mindig ellenállás.” Másutt naplójában arról szól,
hogy Babitsék nemzedéke mindig a közönség ellenére volt kénytelen kifejezni
magát. S ezt az írói küzdelmet végzetesnek érezte, amelybe idő előtt bele kell
halniuk. A napló egyik részében az írói különállás veszélyességéről szól: úgy
akar írni, mint aki kivégzés előtt áll, és az utolsó szó jogán beszélhet. Mit
tegyen? Elzárkózhat-e a sodró politikai áramlattól? Hazátlannak érzi magát, a
menekülés gondolata foglalkoztatja: el akar menni innen. 1945-től 1957-ig ír
naplójában a szabadságigényről vall. S újra felmerül az emigráns sorsa. A Föld,
föld című, 1972-ben megjelent emlékezésében ír a háború utáni években
felfokozott gyűlölet megszokhatatlan érzéséről. S lassan rá kellett jönni, hogy
el kell mennie ebből az országból: „Nemcsak azért kell elmenni, mert nem
engednek szabadon írni, hanem elsőbben és még sokkal inkább azért, mert nem
engednek szabadon hallgatni.” A polgári írói magatartás érzékenységével el kell
búcsúznia Magyarországtól, írói világától. Ez az elszakadás kényszerű magányt,
félelmet, másfajta kívülállást alakított ki Máraiban. Hisz a hazájából
eltávozott író mindent elvesztett. Egyhelyütt, a napló kimaradt részében azt
fejtegeti, hogy az író az anyanyelvből vándorol ki, „s ez több, végzetesebb
’haza’ mindennél”. A Föld, föld!... emlékezéseiben a személyiség
megőrzéséről vall. Kosztolányihoz hasonlóan ő is kiemeli: az ember egyedüli
példány, nem pótolható. Márai elég sokáig él Olaszországban, Posillipóban, és
itt írta keserű vallomását a nyelv, az otthon, a munka értelme, az Ifjúság
elvesztéséről. Márai egyik legfontosabb írói vallomását naplójának 1958 és 1967
közötti részében olvashatjuk: „Miért ’ír’ egy ember? Valamit el akar mondani az
embereknek, de mit? Személy szerint, néha azt hiszem, ezt tiltakozni és lázadni
kell, mihelyt valaki vagy valakik az élet eleven, természetes rendjéből
Rendszert akarnak csinálni. Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai,
gazdasági, szellemi rendszer –, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven
rendje ellen.” Ez az önvallomás tökéletes összefoglalása Márai
egyéniségkultuszának, konok kívülállásának
Az emigráció, a hazájától való távolság, a politikai különbség – még inkább
eltávolítja Márait Magyarországtól. S környezetétől, a tömegkultúrától, az
amerikai világtól. A magányos magyar író határozottan szembefordul a „csajka és
terror” rendszerével, a bolsevizmussal, a diktatúrával Természetesen, nem tud –
és nem is akar – teljesen elszakadni hazájától. 1954-ben ezt a
fájdalmas sort jegyzi be naplójába: „Szegény, szegény, szegény, okos, magányos
Magyarország.” S a Márai-napló egyik legmaradandóbb, legtömörebb mondata 1956
október 23-áról szól: „Isten malmai gyorsan őrölnek” Németh G. Béla is eltűnődik
ezen a tömör mondaton – (Márai egy mondata ez a szabadságról, mint
Illyés verse, Egy mondat a zsarnokságról) –, és ez mondat
szembeállítható az emigráció néhány tagjának „retorikai mutatványaival”. Az író
hiába próbál elzárkózni, nem tudja kirekeszteni szobájából a kis- és
nagyvilág eseményeit. Az egyik naplójegyzet ezt világosan érzékelteti:
„Etefántcsonttorony nincs többé. De talán van sündisznó-állás.” Márai élesen
bírálja közvetlen környezetét, a nyugati világ tömegeinek műveletlenségét, a
tekintély hiányát, siker-központúságát. Csömört érez. Kilátástalan. Elborzad az
amerikai házrengetegeken. New Yorkban az emberek kalóz és fogoly magatartását
veszi észre. A politikai egyezségek, az erkölcsi szabályok, az adott szó
korszakának végét érzi. A mind magányosabb, öreg író egyetlen öröme – az
irodalom. A mércét most is magasra teszi Nem alkuszik, szembefordul a környező
világgal, és csak az igazi írói értékekbe fogódzik. Régi és modern írótársai
kézfogását érzi. Ez ad neki erőt, ez tartja benne a lelket. Az óceán partján –
Arany Jánost mentőövnek nevezi Babits versei úgy lobbannak fel számára, mint
egy-egy égő olajtorony. Sokszor idézi Krúdyt, így A vörös
postakocsit („Ez a halott minden, amit szerettem.”) Nem felejti sohasem
Kosztolányit, akit például 1963-ban Madridban a Café Gijonban katalán rokonával
együtt idéz fel. Másutt meg Gide, Valéry és Proust „szentháromságáról” ír.
Márainak mindenről az irodalom jut eszébe. Egyszer a kaliforniai partoknál a
táj fenséges ragyogását, a virágzó mimózafákat örökíti meg naplójában, S az
erős szélben, különös hangulatban irodalmi hasonlattal él: „olyan, mint a
Shelley-óda kezdősorának pátosza” S befejezésképpen el kell mondanunk azt, hogy
Márai, a konok kívülálló a halálban is az egyénit, az átlagostól eltérőt választotta:
1989-ben, nagy fájdalmában, magányában öngyilkosságot követett el. Ahogy
leghíresebb versében, az 1950-ben írt Halotti beszédben fogalmazta meg
az emigrációban élő költő magányát, reménytelenségét; „Szorongasd még a
bugyrodat, rongyaidat, szegény/ Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt
–/ Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted/ A Mikó utca gesztenyefáit, mind
a hetet,/ És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,/ És már nincs, akinek a
hóhér eladja a kötelet, / És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,/
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?/ Ime, por és hamu vagyunk.”
SZEKÉR ENDRE