Útmutató megváltóknak
Richard Bach: Illúziók. Szépvízi Kiadó, Bp., 1992.
Donald Shimoda, a Szerelőmessiás történetét tulajdonképpen már az első fejezet összefoglalja, nem véletlenszerűen harminchárom paragrafusban. „A Mester hitt abban, hogy hatalmában áll segíteni magán és az egész emberiségen, és mert hitt benne, így is volt...” A kiemelés tőlem származik: ez lényegében a regény kulcsmondata, a Mester tanításának magva, mely megtévesztően egyszerűnek tűnik, eléggé egyszerűnek ahhoz, hogy a vele való azonosulás rettenetesen nehéz, sőt, némelyek számára egyenesen lehetetlen vállalkozás legyen. Ebből kifolyólag az emberek (akik ösztönösen irtóznak mindattól, ami a javukra válhatna) nem annyira a tanítására, mint inkább a csodákra áhítoznak, és az már egyáltalán nem csoda, hogy a Mester egy napon keserűen kifakad: „Nem én kellek nekik, hanem a csodák!” „És azt mondotta az ő szívében: – olvassuk a 22. paragrafusban – Örökkévaló Tündöklő Lét, ha Te is úgy akarod, múljék el tőlem ez a pohár, engedd, hogy feladjam ezt a lehetetlen vállalkozást.” Az ő Istene erre azt válaszolja: MEGPARANCSOLOM, HOGY LÉGY BOLDOG. AMÍG CSAK ÉLSZ EZEN A VILÁGON! Ekkor a Mester a tömeghez fordul, és ezeket mondja: „Boldogságunk útján találhatunk rá a tanulnivalóra, amelynek a kedvéért ezt a létidőt választottuk.” És visszamegy az emberek és a gépek hétköznapi világába.
Ami ezután következik, az már a Szerelőmessiás utóélete, vagy pontosabban, egy másik élete, hiszen abban a pillanatban, hogy feladta megváltói minőségét, és húszezer ember szeme láttára eltűnt, meghalt. Megállt benne egy időfolyam.
A mű tulajdonképpeni cselekménye akkor kezdődik, amikor a főhős (a szerző) repülései alkalmával találkozik Donald Shimodával. Akkor még nincs tudatában, hogy találkozásuk nem véletlenszerű. Jóval később világít rá Shimoda, hogy kozmikus törvényről van szó: a hasonszőrűek vonzzák egymást. Már az első néhány perc után körvonalazódik, hogy a Tanítvány meglelte Mesterét. És mint minden tanítvány, kezdetben ő is szájtátva figyeli a Messiás cselekedeteit, majd megpróbál okulni belőlük, hogy hasonlóvá legyen ahhoz, aki eme csodákat véghez bírta vinni. Shimoda nem azért tekinti magát Messiásnak, mert valami különleges képességek birtokában van. Ö egyrészt azért messiás, mert az emberek annak hiszik (ez ellen nem védekezhet), másrészt pedig azért, mert ő maga is akarja, hogy az legyen, noha tisztában van azzal, hogy ez mennyire hálátlan feladat. „Még hipnotizőrnek lenni is jobb, mint Messiásnak” – válaszolja Richárdnak, amikor az ócska hipnotizőr trükköknek nevezi csodatevéseit. A hipnotizőr, ha téved, kifütyülik, a Messiásokra kínhalál vár. Igaz: nekik is szabadságukban áll választani boldogságot vagy szenvedést. „Az ember akármit abbahagyhat, ha meggondolja magát, és nem akarja tovább csinálni” – szól Shimoda tanítása, vagy: „Nem létezik akkora probléma, amekkora elől meg ne lehetne futamodni.” Messiásnak lenni: nem kiváltság Hétköznapi létünk kiteljesíthető lehetősége. És hogy mennyire az, Shimoda azzal bizonyítja, hogy egy könyvet nyom Richárd kezébe: „A Messiás Kézikönyve” (Útmutató megváltóknak).
Richárdot félelemmel töltik el az előtte megnyilvánuló nagy igazságok, s amíg földhözragadt gondolkodásmódját lassan fölváltja a messiás-tudat, gyakran érez késztetést arra, hogy megszökjön, elmeneküljön Shimoda lenyűgöző egyéniségének hatása elől. Amint ez sikerül neki, rögtön igyekszik bekuporodni emberi mivoltának szűkös korlátai mögé, ahonnan Shimoda már egyszer kirántotta, azzal, hogy figyelmeztette: „Bizonygasd saját korlátaidat, s bizony szert teszel rájuk.” A szabadság élmény helyébe, amely egyúttal felelősséggel is jár, a felelőtlenség és az önelégültség mámorító érzése telepedik: ...boldog lettem, hogy itt vagyok, ahol vagyok, és azt tudom, amit tudok, ha ez nem is válasz a lét kérdéseire.”
Donald Shimodának még kemény munkájába kerül, amíg rányitja tanítványa szemét önnön lehetőségeire. Arra, hogy ez a mi világunk csupán illúzió. Hogy a Richárd világa nem azonos a sakkvilágbajnok vagy a tőzsdeügynök világával, hogy „ami csak a térben és az időben történik, az mind-mind mozi, illúzió”. Az ember önmaga választja meg a létidejét. Richard nyugtalanító kérdésére, hogy „miért vagyok itt, éppen ebben a létidőben”, film-hasonlattal válaszol. Filmnézés közben döbbenti rá, hogy lényegében nem akarata ellenére van a moziban, és hogy az ember akarja, hogy magával ragadják az illúziók, tetszik ez neki. És a jegyet azáltal váltjuk meg hozzá, hogy beleegyezünk: el fogjuk hinni, hogy a tér valóság, és hogy az idő valóság. Csakis így jelenhetünk meg bármelyik más tér-idő rendszerben A film ugyanis az általa rögzített idő felett létezik. Ez pedig már a műalkotás és az őt életre keltő ember közti viszony problematikája. Szem- besülünk egy másik világgal, amelybe saját akaratunkból lépünk, és úgy, hogy alávetjük magunk a fentebb említett konvenciónak. Ez az alapja Shimoda létértelmezésének, ezt a konvenciót terjeszti ki (ezúttal a műalkotástól elvonatkoztatva) a lét egészére. Persze, a valóság isteni fölénnyel közönyös, sőt, tudomása sincs a mi illúzióinkról. „A Lét csak önmagáról tud, ő tökéletes és befejezett, hasonlatosan önmagához, ilyeneknek tud bennünket is.” A tökéletesség nem stagnálást jelent, hanem örökös változást.  Hiszen – mondja Shimoda – bár az égbolt és a tenger tökéletesek, mégis folytonos változásnak vannak kitéve.
Ennek ellenére az ember lehetőségei – ha felszabadítja önmagát előítéletei zsarnoksága alól – korlátlanok. Amint Richard elfogadja, hogy vízen járni természetes, lehetővé válik számára.
Még néhány szemelvény a Szerelőmessiás tanításaiból: „A világ leckekönyv, amelyben az összeadást gyakorolhatod. Ez nem valóság, de kifejezheted benne a valóságot is, ha úgy kívánod.” „Tedd azt felebarátodnak, amit őszinte szívedből tenni szeretnél neki, és ne azt, amit ő kívánna magának. Így ha egy mazochistával találkozol, nem leszel kénytelen megkorbácsolni őt.”
Végül pedig a halála, amelyet szándékosan idéz elő, azzal, hogy a többiek számára irritáló módon meri vállalni az emberi mivoltát kiteljesítő szabadságeszmét, a mennyiségi élettel szemben, melyet lenéz és elutasít, a minőségi létet. Akár tragikusnak is érezhetnők ezt a véget, ha nem tartanánk attól, hogy Shimoda ama másik létidőből kinevet bennünket. Hiszen mindez azért történt meg, mert ö így akarta. A hétköznapi messiások láncolatában beteljesítette küldetését (tehát végül mégsem futamodott meg), feltűnt az utód is Richard személyében – nyugodt lélekkel hagyhatta el ezt a tér-idő rendszert.
És ha a filozófus azt mondja. „Tudom, hogy nem tudok semmit”, Shimoda szerényen ezt válaszolja rá: „Én egyszerűen csak azt tudom, hogy tudok mindent.” De az ő legfontosabb üzenete így szól: „... mindenki csak a maga messiása lehet.” A többi? Lásd a könyv címét.
LAKATOS MIHÁLY