KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Hétköznapok költője: Kosztolányi
Középiskolás koromban, a harmincas-negyvenes évek fordulóján, még nem tanították a Nyugat nemzedékének íróit-költőit, akik pedig már régen fényes új fejezetet nyitottak a magyar irodalom történetében. Hogy miért? Nem tudom. Alighanem görcsösen féltek mindentől, ami kicsivel is túllépett a jó öreg 19. századon. Amikor a szegedi Dugonics András (kegyesrendi) főgimnáziumban megkérdeztem paptanáromtól, csúnyán nézett rám, és megkerülte a választ. Érthető, hogy osztálytársaim – nemcsak Szegeden, de a sokkal „szabadosabb” szellemű Kolozsváron is – vajmi keveset tudtak az újabb magyar irodalomnak erről a ragyogó gárdájáról... s az utánuk következőkről még annyit sem. Magam is eléggé későn ismerkedtem meg velük  elsőnek Kosztolányival, s úgy belészerelmesedtem ebbe az (akkor) újfajta, friss hangba', hogy immár az Unitárius Kollégium, a legtágabb látókörű magyar iskola diákjaként, nagy önképzőköri műsort szerveztem Kosztolányi-versekből. Ott sem tanították (nyilván nem szerepelt a hivatalos tantervben), de jó szemmel nézték a diákság érdeklődését... bármi iránt.
Ez a kezdeti élénk vonzalom mit sem vesztett erejéből akkor sem, amikor rendre mind közelebb kerültem a két háború közti idők más nagyjaihoz, Kosztolányinál súlyosabb költőkhöz is. Talán éppen játékos hajlama, gondolatszővésének áttetszősége, verszenéjének könnyed hajlékonysága, sokszor divertimentós dallamossága tette őt oly kedvessé, oly maradandóan rokonszenvessé, éppen az, ami annyira elüt Babits méltóságos tartásától, Tóth Árpád vagy Juhász Gyula sötétes komolyságától.
Nem mintha Kosztolányiból hiányoznának a sötét színek és a komolyság. Olykor éppenséggel drámai akkordok csendülnek ki a legbanálisabb jelenségből, egy megállt óra szekrényéből is. A halál árnyéka bujkál egész költészetében, mintha majdani szörnyű betegségének, gyötrelmes halálvárásának élményét, utolsó verseinek hangulatát akarná előkészíteni. Ám a midenfajta baljós árnyakat valami gyengéd, rejtett irónia, gáláns artisztikum és ugyanakkor megnyerő közvetlenség teszi – a végső felvonásig – ártalmatlanná, néha szinte derűssé, ha úgy tetszik: irodalmivá.
Az egyszerű, hétköznapi dolgok, emberek költője ő. Szokványos történések, sorsok nagy beleérzéssel kibontott mélyebb tartalmában találja meg költői mondandóját és önnön költői nagyságát. Humanizmusa a tisztességes és érzékeny kisemberé. Nem él nagy társadalmi, nemzeti, mit tudom én, milyen eszmék igézetében, nem lázadozik sem a maga, sem mások nevében, csupán polgár-mivolta ellen fordul hébe-hóba... belenyugvó tehetetlenséggel.
Finoman cizellált nyelvének egy-egy szecessziós dísze-fordulata, mértéktartó érzelmessége némiképpen a kortárs Krúdy Gyulára emlékeztet. És sohasem hivalkodó, tökéletes formaművészete is, amely oly csiszoltan és fegyelmezetten működik még az utolsó versekben is, amikor a fájdalom hálóján kihull minden, amit addig talán még költől hordaléknak érezhettünk, és emberi lényegére meztelenedik a mondanivaló, legmagasabb művészi ormára lép az alkotó.
Mindenki ismeri a Szeptemberi áhítatot és társait, minden antológiában megtalálhatók. Én néhány korábbi versét szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani, amelyekben szintoly jellemzően mutatkozik meg az, amit Kosztolányiban szeretek és becsülök.
JÁNOSHÁZY GYÖRGY