Égi mérlegserpenyők
Susan Bratkay: Essay in Hungarian litterature of Transylvania (Esszé az erdélyi magyar irodalomról). Benjamins Books. London, 1992.
A kritika a jelenségek és folyamatok racionalitására alapozódik, maga is racionalizálódási folyamat (jelenség). Ebből a gondolatból indul ki Susan Bratkay több fejezetre tagolódó esszéje, amely komolyságával, alaposságával, következetességével lepi meg az erdélyi olvasót, akit eddigi tapasztalatai nehezen levetkőzhető bizalmatlansággal távolítottak el a hasonló „témájú” külhoni kiadványoktól. Kellemes csalódás, a régen várt fordulat: hozzáértő idegen tekintet, megfontolt szó, az eddig nélkülözött égi üvegmérleg „segíti” az önismeret próbálkozásait.
A könyv az alábbi konklúzióval zárul: a racionalitás hiánya miatt nem beszélhetünk feladatának eleget tevő erdélyi kritikáról, és ily módon a kihalt területet birtokló kritika talán nem is tudja, hogy nem az, aminek kiadja magát.
A könyv e két gondolatpillér közötti festői ív lesz, s miután bejárjuk, az illesztések apró árkait átlépve, ahol egyébként mindig alkalom kínálkozik egy szelíd részkonklúzióra, miután átvesszük az ív lejtését, egyértelművé válhat, hogy a szerkezet hibátlan. Séta közben feltárul az erdélyi irodalmi táj, bemutattatik annak környéke, keletkezése, megtörténik kultúrhistóriai beágyazódása, Kóséktól Király Lászlóékig jó hatvan év termése kerül a literátori bámész elé, mégsem amolyan szépirodalmi bédekkerrel van dolgunk. A figyelmes tárgy ismertetés, habár nem kevés, nem a legfontosabb. A számbavétel szerteágazó következtetés bizonyítására szolgál. Az erdélyi kritika sem a gondolat, sem a cselekvés racionalitását nem kéri számon, merthogy maga is (a tulajdonképpeni kritika funkcióját feledve) a Cél igézetében tevékenykedik – a Cél ragyog be mindent, növények módjára feléje fordul tett és gondolat.
Az erdélyi kritika (része egy teleologikus kultúrának) a gondolat igazságának keresése helyett a tettek racionalitáson túllevő irányultságát követi, irányítottá válik maga is: teleologikussá. Teleologikus az, aminek megnevezetlen célja van.
A Cél követése, a Cél őrzése. Célorientáltság. A hagyományőrzés mint a Cél megtestesülése. Érték és haszon. Izolált absztrakció és egzisztenciális gyökerezés. Nem áll szándékomban felsorolni Susan Bratkay valamennyi idevágó terminusát. Ami a kritikát illeti, megint funkcióvesztésről van szó: nem teremt konszenzust, mert konszenzus előtti rendszerben működik. A Cél függvényében a hagyománynál fontosabb lesz annak őrzése és követése, következésképp alig marad esély arra, hogy a hagyomány ténylegesen bekerüljön az opusokba. A végkövetkeztetés: az opusok nem folytathatók, felületükön nem hordoznak tapadási pontokat. Emiatt tekinthető az erőltetett, túlhajszolt hagyományőrzés hagyományellenesnek, konkrétabban: hagyományellenes, mert kiüríti a jövőt, izolálja, bezárja.
Fentmaradni vagy felzárkózni? A hetvenes években kibontakozott vita végeredményben azóta is aktuális. Ugyanakkor persze, igazi kelepce Hiszen a felzárkózás egyúttal a fentmaradást is magában hordja, a fentmaradás pedig felzárkózás nélkül tautologikus kísérlet. Ez a struktúra, az effajta szellemben folytatott kritikusi gondolkodás jóllehet nem teremt konszenzust, nem kötöttségek nélküli. Intranzigens. Várhatóan, a kultúrhistóriai beágyazódást tekintve újfajta szemléletmód érlelődik. Legalábbis, mondja Susan Bratkay, ennek kell bekövetkeznie. A Tárlat ifjú nemzedékét idézi, akik „a tett és alkotás helyett a munkavégzést részesítik előnyben”.
SZABOLCSI BORBÁLA