Biró Á. Attila
ILLUSZTRÁCIÓ
„A falevélnek is vannak erei. A nyuszinak is;
a fülén láthatod, ahogy áttűnnek az erek a bőrén.”
1.
Színtiszta igaz, hogy az a „bizonyos” értesítő levél, miszerint az intézetbe aznapra elemisták látogatása volt várható, már kereken három hete ott hevert „laboratóriumnak” nevezett fülkéje ablakpárkányán az iratcsomóban. Átvette akkor, emlékezett, hogy még a kézbesítést nyugtázó, visszajelző cédulát is aláírta, a borítékot az ablakpárkányra tette, azután teljesen megfeledkezett róla. „Miért? Minek kellett volna pont ezt észben tartania?”, kinek volt ideje ezzel foglalkozni; meg aztán, mit is tehetne ő, mint egyetlen, diplomás beavatott, akit semmiféle rágalom nem érhet azért, hogy a háromszintes épület emeletei vakolatlanok maradtak, és a „termelést” egyelőre csak a földszinten kezdhették meg, ott is csupán egyetlen részleggel „üzemelve”.
A preparátor alacsony, habtéglákból összetákolt székéről mérve a „látásviszonyokat”, már említett laboratóriumának résnyire nyitott ajtaja mögül „lopva” szemlélte az előcsarnokban zajosan nyüzsgő gyerekhadat. Ily módon tisztán láthatta, hogy az elemisták között egy túlságosan fiatal, de minden kétséget kizárva már felnőtt, középtermetű nő állt lesütött szemekkel, hallgatagon. „A tanítónő”, gondolta, s ettől kissé megkönnyebbült, de egyben neheztelt is magára, korábbi, át nem gondolt elképzelése miatt, miszerint a gyerekek esetleg kísérő nélkül is megérkezhettek volna. Fehér kezeslábasának zsebéből előkotort egy cigarettát, hosszú, vastag ujjai között, a harmadik kattintásra apró, sárga lángot vetett az öngyújtó. Orra elé tartotta a gyújtót, óvatosan ujjnyival szélesebbre húzta az ajtót, bal szemével hunyorított, a másikat pedig felhúzott, szemöldöke alatt tágabbra nyitotta, és az apró, sárga lángnyelven keresztül alaposan szemügyre vette a nőt. A tanítónő pillanatokkal ezelőtt még „pontosan kivehető” körvonalai kígyózva cikáztak ide-oda a tűzben.
2.
A tanfelügyelőség engedélyeztette, hogy ide ellátogassanak, mondta a nő, bár ő nagyon jól tudja, és megmutatta a sok pecséttel hitelesített papírszeletet, hogy egy-egy ilyen alkalommal a termelést késlelteti a sok kíváncsiskodó. Talán nem is munkaidőben kellene lebonyolítani az ilyesmit... Tudja, folytatta egyre gyorsabb ütemmel pergetve a szótagokat, hogy megszámlálhatatlan életet mentő, mindenki számára fontos gyógyszer-adagok előállítása szenved halasztást. Istenem, sóhajtott, pontosan ezért kellene bevezetni egy kizárólagosan látogatóknak fenntartott műszakot, amelynek órabérét persze, kellőképpen meg is fizetnék, nyilván, a diákokat kísérő tanügyi alkalmazottnak is. De meg ám, mert ellenkező esetben ki vállalná, hogy a kimerítő tanórák után hajcsárként terelgesse a sok vásott kölyköt?! Mert ő nem, hadarta, az százas, hogy nem, pedig... és azt őszintén vallja, őt már nagyon-nagyon régen furdalja a kíváncsiság minden iránt, ami ebben az intézetben történik... Utolsó mondatának végére érve teljesen elpirult, izgatottan kapkodott levegő után, „ez az akárki még bizalmaskodásnak is értheti, hogy így, mint egy régi, jó ismerőssel beszélgettem, a gyermekekről is megfeledkezve”, méregette tetőtől talpig a fehér kezeslábasba öltözött, nagy kezű preparátort. Szemeit lesütötte, ziháló lélegzetvétel után visszacsúsztatta retiküljébe a sokpecsétes okiratot. A férfi szótlanul állt, szája sarkában végig ott lógott a kialudt cigarettacsikk, ameddig „illedelmesen” végighallgatta a tanítónéni tárgyilagos rálátásokra alapozott szónoklatát. Aztán, amikor mind a ketten már csak hallgattak, hatalmas lapát-tenyereit a kezeslábasához dörgölte, kivette szájából a lefulladt cigarettacsonkot, a földre dobta, majd: kissé dühöskésen szét is lapította cipőjével, hogy a már-már egyezményes „időnyerő” mozdulattal érthetővé tegye hallgatását. „Ez a nő még szinte gyerek”, állapította meg cérnavékony boldogság-sugarat érzékelve szíve tájékán, mint akinek nagyon is fontos, hogy a néma szemlélődés egyféle szerény eredményességgel járjon; „de már szinte felnőtt is”, tette hozzá gondolatban, könnyebb behatároltságot mellékelve a nő korát illető megállapításhoz. Elsősorban bocsánatkérését szeretné valamilyen módon kifejezni, szólt végre, saját hangjába megpróbált egy kis lelkesedést is „becsempészni”. Ő örvend, ... ő igazán örvend a látogatásnak, és kéri a kedves vendégeket, nézzék el neki, hogy oly sokáig várakoztatta őket. Mindezek mellett pedig még egy kis időre lenne szüksége, mert arról ő sem tehet, hogy az értesítésben nem volt leszögezve egyetlenegy időpont sem. A nő kuszán lógó hajtincsei ernyőként árnyékolták a sima homlokot és a hálálkodóan ragyogó, sötétbarna szempárt; vérbő, piros ajkai alatt, meredeken ívelve ugrott nem túlságosan előre a közepén piciny árkocskával kettészelt „huncut” álla. „Mint egy körte”, tanulmányozta az elétárulkozó „női állgödröt meg állat” a preparátor, hogy kitölthesse valamivel az ismét bekövetkezett szószünetet. „Egy körte, ha tapintatosak vagyunk, de nyugodtan, ugyanennyi fáradsággal nézhetném akár kicsinyített ülepnek is”, gondolta, és azonnal cigarettára gyújtott, hogy tegyen valamit, és a tanítónő semmiképp ne vegye észre ajkainak „féken tartott” vigyortól kívánkozó rándulásait. Sajnos, szólalt meg, maga elé fújva a dohányfüstöt, néhány perccel ezelőtt értek folyamat-ciklusuk végére, és negyedórába kerül, amíg elindíthatják a következőt. Cigarettájából hatalmasat szippantott, fejét féloldalra fordította, és sűrűn pislogott. Úgy fújta a füstöt, ezúttal sem veszítve szem elől a türelmetlenkedve őrá néző tanítónőt. Amott megállhatnak! mutatott a folyosó egy félszobaszerű beugrójára. A gyerekek ne menjenek sehova! Ha pedig nagyon muszáj, ám legyen, de semmiképp ne járkáljanak felügyelet nélkül az intézetben; s máskülönben is, a mellékhelyiség még vakolatlan, a víz sincs bevezetve, de ha kell, ott van jobb kéz felől a folyosó végén! Megpróbált „szúrósan”, kissé szigorkásan nézni a tanítónőre. Ez van, mondta, és csípőre tette szőrös lapátkezeit. „Igaz, nincs jól ez így: munkaidőben”, suhan át agyán szinte-szinte hangosan a tényszerű megállapítás, aztán utolsó pillanatban mégiscsak „elejébe harapott a szónak”. Hatalmas, széttárt ujjú tenyereit, mintegy, magamagának helyeslésként, fehér kezeslábasához dörgölte, mert „egy ilyen tojáshéjas cafka azonnal merész és tiszteletlen ajánlatnak érthetné azt, amit ő csupán a szóban forgó hölgyemény mondataira helyeslően gondolt”.
A férfit jóleső érzés töltötte el, amikor észrevette, hogy leplezhetetlen papírja mögött a nő igenis, duzzog. Hát duzzogjon csak, duzzogjon! Az mindenkinek a magán jellegű nyomora, hogy kitől, hogyan „veszi a lapot”, neki ebbe tényleg nem lehet beleszólása, mert ő, a kezeslábasos preparátor orvos senkinek nem adott okot a sértődésre. Egyszerűen, fegyelmet szeretne, semmi mást, csakis fegyelmet. Ő szólni fog majd, amikor bejöhetnek! Addig maradjanak csendben, a belső rendszabályzat ezt megköveteli! Köhintve megköszörülte a torkát. És nem utolsósorban szeretné kihangsúlyozni, hogy ez egy veszélyeztetett munkakör. „Mert mégiscsak, hát mit gondol a tanítónő, hogy ezeket a kurva bitangokat itt is szabadjára engedheti, aztán amazok meg felfordítanák percek alatt a helyet.” Tekintetét durván a nő tekintetébe fúrta. Amennyiben a tanítónőnek nem sikerülne, hát ő rendet teremt, istenbizony rendet, de tudja, hogy ez nem az ő dolga, egyáltalán nem az ő dolga... Lazításképpen hagyta, hogy a nő nyakára csússzon tekintete, egyre lennebb, be a kis gödörbe, ahol szépen megpihenhetne egy mutatóujj, és kitárt szárnyú madárhoz hasonlító csontvonulat jelzi: ettől lennebb kezdődik a mellkas. A nő telt padlizsánforma, feszülő melleit mosástól fakult, pamut melegítő blúz tartotta féken. „Ócska tucatcuccokba öltözik, így tüntet, hogy alacsony bérű tanügyis”... Pillanatokig élveztette még telhetetlen szemeivel a kacéran kirajzolódó, hegyes mellbimbók pontos lokalizálását, aztán könnyed lendületvétellel sarkon fordult, és benyitott egy szinte üres terem kétszárnyas vasajtaján.
A nő hunyorítva nézte a becsapódó ajtót, és azonnal tudta, hogy amit érez, az összetéveszthetetlenül, csakis megkönnyebbülés lehet. Miután az illemsértődöttség utolsó foszlányait is eloszlatta, egy belső indíték szárnycsapdosva, mielőbbi tettlegességre ösztönözve éreztette vele, most már semmi, de aztán abszolúte semmi nem gátolja abban, hogy helyzetét kihasználva, zavartalanul megtartsa az elmaradhatatlan seregszemlét. Csendre utasította, és a könynyebb átfoghatóság kedvéért kettes sorba vezényelte a IV. B osztályt, majd a tanterv szerint, egy pontosan ilyen célokra szolgáló nyomtatványból felolvasta a Szérumtani Kutató Állomás – mint a város csúcsvívmányaként ismert intézet – építkezési költségvetéseire utaló bekezdéseket. A sorok végén tartandó lélegzetvételnyi szüneteket öncélú tréningezésre használta fel, úgy, hogy az előtte álló vasajtóra „útbaigazítóként” odamázolt három szó, gondolatban minden alkalommal végigmondta, vigyázva a felolvasás folytonosságára, soha meg nem szakítva azt. „BIOLÓGIAI ANYAGOK VÉTELE”
3.
Magas, fehérre meszelt falak, nyirkos levegő, cement padlózat. Szinte üres terem. Közepén egymáshoz hegesztett vasrudakból épített, folyosószerű, szűk karám. Egyik vége nyitott, az a „bejárat”; a másikat kicsempézett, közel fél méter vastag, embermagasságú fal, a „gát” határolja. Ablak sehol, neonfény világít; a terem egyik oldalán masszív, kétszárnyas vasajtó, túloldalt pedig „T” vasba keretezett üvegtáblákkal leválasztott fülke, a „kapcsolószoba”. Fehér kezeslábasában a preparátor nyugodt, araszoló lépésekkel kerülgette a karámot. Jobbjával félegyeneseket meg köröket írva hadonászott, mintha valakinek valamit magyarázott volna. Baljával minden fordulat után határozottan a karám felé bökött, fejének helyeslő bólintásaival kísérve a mozdulatokat. Néhány így megtett kör után órájára nézett, „Úristen, hogy repülnek ezek a délelőtti órák!”, nagyot szippantott cigarettájából, majd lába elé dobta és eltaposta.
Hogy kedves, vagy nem kedves vendég, azon most nincs idő rágódni. A tanítónő mégiscsak fiatal, ráadásul csinos is, tehát van vagy nincs mutatni való, mindenképp mutatni kell valamit, gondolta. Féllábon pörögve még egyszer körülnézett, aztán tágra nyitotta a terem kétszárnyas vasajtaját, és betessékelte az „üzemlátogatásra” érkezett IV. B osztályt.
Az évszakhoz megfelelően, a nő kivágott, vékony talpú cipőt viselt, ami nyilván, maga után vonta azt a hátrányos helyzetet, hogy lehajtott fővel, kizárólag a földet nézze lábai előtt, nehogy a terem durva, cement burkolatának üregeibe felgyülemlett tócsákba lépjen. A preparátor a karámkorláthoz támasztott derékkal előretolta, majd keresztbe tette lábait. Afféle, részben ülő, félig-meddig álló pózba helyezkedve, szorgalmasan forgatta a háta mögött kifordított tenyérrel összekulcsolt kezeinek szabadon maradt hüvelykujjait. Így nézte a lökdösődve betóduló gyermekek között óvatosan lépkedő tanítónőt. Résen volt. Úgy érezte, nyugodtan zokon veheti a nő enyhén túlzott „magávaltörődömségét”, elvégre „mégiscsak azért fizetnek egy tanügyist, hogy azokat a nyomorult bitangokat irányítsa!” Ő nem bogaras, mondta, nehogy félreértés essék! Ő nem akar vénasszonyok módjára, kicsinyesen kötekedni, ismétlésekbe sem akar bocsátkozni! Annál is inkább: nem rugaszkodott el a korláttól, mivel, amit a rendszabályzatról mondani akart, azt már egyszer elmondta. De! Azért mégiscsak megkérné a kedves tanítónőt, hogy sorakoztassa tanítványait minél közelebb a falhoz, mert – s úgy érzi, ezt még egyszer el kell mondania: – ez itt egy „veszélyeztetett munkakör!”
A karám körül egy szürke munkaruhába öltözött operatőr vastag, öntöző gumislag végével nyolcasokat írt a levegőbe. Így „szabályszerűen” locsolta a cement padlózatot, ahonnan tenyérnyi lebenyergekről felszakadó, alvadt vérfoszlányok úszkáltak a lefolyóba.
4.
Sápadt, szürke fényű neoncsövek alatt az átázott, durva burkolat először szaggatott cikcakkosra törte az ülepedő ténysűrítmény színképét, aztán koszos tükörként, cafatokban pattintotta vissza a levegőbe a falhoz állított gyerekhad, mintha egy emberből, némán felsóhajló kérdését: itt most meg mi lesz? „A nyavalya, hogy ott törné ki – gondolta a preparátor –, csak tudnám, hogy kíváncsiak-e... Mert ha nem, hát muszáj lesz érdeklődést kelteni.”
A fentebb több ízben is leírt vasajtó hírtelen kicsapódott, és két, szürke munkaruhába öltözött operatőr magas, koromfekete kancát vezetett a terembe. „Mások biztonságának érdekében”, alanyukkal teljes testi közelséget vállalva, rövidre fogott kötőfékszárakon rángatták az állatot. Kiszolgáltatva magukat egy gátlástalan nőstény szeszélyeinek, jelesen szemléltették dicsőségre méltó, rendíthetetlen bátorságukat: munkájuk elmaradhatatlan kellékét. A kanca viszont, mihelyt a népes társaság színe elé került, minden óvintézkedést teljesen szükségtelennek nyilvánítva, megtorpant. Fejét előre szegezve, pattanásig tágított orrlyukakkal, már-már véget nem érő nyerítésbe kezdett, tudomására hozva így mindenkinek, hogy egy tapodtat sem hajlandó tovább lépni. „Né! Egy igazi, eleven ló!” kiabálta egyik IV.-es. „Az előbb még mozgott is!” válaszolta egy másik, mintegy a zajos cinkosságban azonnal részt vállalva. A színre ezek után sietve megérkező – a pontosítás kedvéért: negyedik – operatőr meghatározott célokat szolgáló köpenyeget húzott az állat fejére, aztán az állkapocs alatt, jól begyakorolt mozdulatokkal, szorosan megbogozta a ruha ujjait.
Az ötödik meg hatodik operatőr vastag, sodrott kötelet húzott ki egymás között, majd azzal közrefogták hátulról az alcombokat, hogy a kanca mellett mindkét oldalon, teljes erőbedobással próbálják meg „karámba húzni” a testvéries elosztásban egyenlően kijutott kötélvégeket.
A földmosó operatőr, akinek ilyen alkalmakkor is fontos feladatköre volt, két és fél, az óra mutatójának irányában végzett csavarintással elzárta a vízcsapot, a slaggal pedig a kancának hol egyik, hol a másik félfarára mért centizve irányított ütéseket, közben elmaradhatatlan nyolcasait firkantva a levegőbe.
A ló annyira ellenszegült, hogy görcsölt dereka már a marjánál is magasabbra púposodott. Érezte, hogy elveszíti egyensúlyát, és hogy ellenállást is csak akkor fejthetne már ki, ha valamilyen módon lépésnyivel hátrább tolhatná a farát. S mert a csánkjai felett tüzesen fűrészelő kötél nem adott lehetőséget az átgondolt mozdulatra, úgy döntött, mégiscsak enged. Bizonytalanul elindult. Mint a vak, ha útjában közelgő lépcsőfokot érez, magasra felhúzta jobb térdét, előrelendített jobb hátsóján klaffogva koppant az ottfelejtett, kotyogó patkó...
5.
A hét ember – ideértve a fehér kezeslábasba öltözött preparátor orvost is, aki néhány hatalmasat csattanó tapssal és fenyegető szitkokkal szintén besegített a kanca vonszoltatásába – fáradságos munkával, de mindenképp diadalmasan betuszkolta soron levő alanyát a szűk karámba.
Az állat tajtékzó szügye sikamlós csempébe ütközött; csánkjaihoz pedig egy pontosan odaillő vasrács csapódott; ez utóbbi azonnal kibekkelve a menekülésre csaknem mindig legelőnyösebb, hátrálási lehetőséget. A csüdöket jó előre odakészített lánc-bilincsek béklyózták a karám alsó csővezetéhez, hogy valamelyik pata nehogy kárt tehessen az óvintézkedési műveleteket végrehajtó személyzetben. Az állat tarkóját csapágyas orsóra tekerődző, vastag bőrpánt nyomta egyre alább, mindaddig, amíg a gége visszavonhatatlanul a csempézett gát párkányához tapadt... azontúl az alany már semmit sem tehetett, illetve igen, annyit, amennyit meg is tett: kifogástalan békességgel nézett nyílegyenesen előre... Előre. S mert látogatói voltak az intézetnek, a preparátor azt is elrendelte, hogy két szürke ruhás operatőr azonnal szerelje fel a ló mellkasa meg a hasa alá utólag is becsúsztatható hevedereket, azoknak végeit meg akasszák a mennyezetről alácsüngő csigás kampókra. Bár a fehér kezeslábas olyasmit óhajtott, amiről maga is tudta, hogy csupán humanitárius szabványcikkelyként került az előírásokba, mert gyakorlatilag a csigáknak hevederekkel való lefoglalása igen sokat késlelteti a folyamat-ciklus végső eljárásait, a mindig készenlétben álló operatőrök kedvetlenül és gyorsan mégis elvégezték a műveletet.
Valami előadásfélét kellene tartani most, gondolta a preparátor. De mi a fenéről beszélhet ezeknek a taknyosoknak, mert vitathatatlan, hogy csak nekik szólna, ha egyáltalán megszólalna. Elvégre a tanítónő is csupán a „kurva bitangok” kísérőjeként jött, az egyszer fix, hogy érdeklődőként számításba sem jöhet. Ezt a nőt is csak a fizetéséért ellenszolgáltatásként megszabott „kötelezettségtudat”, ha ilyen létezik egyáltalán, szóval a keretnek valamiféle kényszere tartja ott, ezt ő, hát ő is tudja, nem pedig a kíváncsiság, ahogyan a kedves tanítónő azt közvetlenül érkezése után kifejtette.
Mint láthatják, szólt vastag ujjbegyei között cigarettát morzsolva a férfi, ők, hatvan-hetven kilós emberkék, többmázsás nagytestűekkel viaskodnak napnap után. Erről persze, csakis egy ilyen látogatás alkalmával győződhet meg a tudatlan kívülálló.
„Ez a nagytestű nem szabadulhat el??” – kérdezte aggódva egy negyedikes fiú, nyugtalanságát azonnal megosztva erre látványosan is hajlamos osztálytársaival.
Vajon ki lenne képes végrehajtani mindazt, amit a kedves vendégek tagadhatatlan biztonságban végignézhettek, ha a munkaközösségben nem uralkodna a bármilyen munkához is oly szükséges vasfegyelem?, próbálta ismét magára vonni a figyelmet, ezúttal kissé hangosabban szólva a preparátor. Az állatot szakszerűen hatástalanítani kell, ez törvény! Azután már gyerekjáték a biológiai „nyersanyag” begyűjtése... Baljával a karám irányába mutatott, mintegy ama tapasztalt operatőrnek intézett jeladásként, aki még nem gyújthatott cigarettára, hiszen a kapcsolószobában tartózkodott, hogy elvégezhesse azt a bizonyos gombnyomást, aminek következtében a karám csempézett belső oldalának egy jól leplezett réséből fényes, vastag, csatornásra esztergált acélszurony lövellt a kanca szügyébe. Ez megtörtént, csupán a ló érezte, senki nem látta.
6.
Akarta vagy nem akarta, kellemetlen meglepetésére, a kanca tudomásul kellett vegye, hogy felnyársalják. Mint tárulkozó, meleg hüvelybe, „útközben” semmilyen akadályba nem ütközve, egyetlen villámgyors lövelléssel hatolt belé a szurony:
... állkapcsommal görcsösen a gát szegletébe kapaszkodom, hideg csempéhez ér az ajkaim között féloldalra kitóduló nyelvem, visszahúzom, szájpadlásomhoz tapasztom nyelvemet, megvastagodott, sós, nyálgombócot próbálok lenyelni, öblösre tágítom orrlyukaim, szemeimet lehunyom, horkantva szívom magamba a levegőt, szemhéjaim nehezen feltaszítom, hatalmas testembe fúródik a fény, állkapcsommal görcsösen a gát szegletébe kapaszkodom, megfeszítem nyakizmaim, hagyom, hogy szemhéjaim maguktól lecsússzanak, tisztán láthatom, amint apránként leszivárog a bentrekedt fény, öblösre tágítom orrlyukaim, horkantva kifújom magamból a nyirkos, meleg levegőt, megfeszítem nyakizmaim, vállaim mögött rövidebbre próbálom préselni szüntelenül nyúló nehéz törzsem, gerincem felpúposodik, vastag sugárban fröccsenve, akár egy hirtelen megnyitott csapból, felszabadultan ömlik ki belőlem valami, megrántom a csüdeimet fogva tartó láncokat, kifeszülnek a láncok, hátsóimra nehezedve elrugaszkodom, combjaimon hurkásra ráncolódik a bőr, törzsem kibírhatatlan súlya felkarjaimra zökken, lucskos szügyem a síkos csempének ütközik, mélyebbre húzom magamban az éles acélt...
..., állkapcsommal görcsösen a gát szegletébe kapaszkodom, hűvös, fehér csempéhez ér a számból kitolt nyelvem, valaki nyugtatólag megpaskolja a derekam, hatalmas, üreshordóba-kongó döngetéseket érzek, szürke ruhás férfi lépked el mellettem, egyenesen előre megy, szemben velem egy üvegfalú szoba, ott eltűnik a szürke ruhás férfi, orrlyukaim öblösre tágítom, ajkaimra meleg, sós folyadék csurog, horkantva szívom magamba a fojtó levegőt, gyomromból sós nyálka tódul az orromba, felnyitom szemeim, teljesen mindegy, semmit sem látok, lüktetve fáj bennem a nyilalló acél, megfeszítem nyakizmaim, erőlködöm, megpróbálom összepréselni vállaim mögött, csakazértis, egyre hosszabbra nyúló törzsem, mintha ezt várta volna, vastag sugárban fröccsen ki belőlem valami, érzem, még van, ami jöjjön, melegen siet ki valami, van még, ami folyjon, hosszú, elhűlő nyelvem visszahúzom a számba, megrándítom csüdjeim bilincseit, kifeszülnek a láncok, hátsó lábaimra támaszkodva rugaszkodni próbálok, felkarjaimra nehezedik törzsemnek még soha nem érzett ólomsúlya, lucskos szügyem valamivel összekent, tapadós csempének ütközik, megnyílt testem sikamosan ölelő, lágy hüvelyként szívja, csak szívja magába a merev, éles acélt...
Egyik szürke munkaruhás operatőr hatalmas, kb. 20 literes, sárgára zománcozott fazekat hozott az üvegfallal leválasztott kapcsolószobából, és letette a gát elé, oda, ahova belógott a kanca vértelen, nyálkás nyelve. Felnyitott egy ezidáig ügyesen említetlen maradt vaslemez lappancsot, és kiemelt egy kétfülű, vérrel színültig telt, sárga fazekat, a gát elétette, majd helyébe sülylyesztette az újonnan hozott, üres, sárga edényt.
A kanca néhányat vonaglott még, utolsó elrugaszkodásai már alig mozdították a négy bilincselő láncot. Úgy lehet, megunta a sorozatos kudarcokat, viselkedése hirtelen fordulatot vett, titkon elhatározta, hogy hagyja az egészet a fenébe.
Könnyedén, ficánkolva surrant ki a bedőlt horpaszú, tajtékhabtól gőzölgő lótörzstestből. Roggyant lótérdek alatt homlokukra buktak a hosszúra nőtt, rohadó lópaták, több mázsás teher alatt feszültek ki az addig lötyögő hevederek. A kanca szembenézett a valamikor tulajdonában álló, koromfekete lófej üvegesen semmibe meredő tekintetével, és elbúcsúzott tőle. Röptében még azt is láthatta, hogy a fazekas, úgylehet legtapasztaltabb operatőr dolgavégezetten cigarettára gyújtott.
7.
A gyerekek szorosan a falhoz lapulva, lélegzetüket elállítva nézték végig a fentebb aprólékosan leírt karámjelenetet. Némelyiknek a nagy erőfeszítéstől még a homloka is verítékezett, az érdeklődés rejthetetlen bizonyítékaként, amivel meg ahogyan, rendes iskolásokhoz illő módon próbálta „kézzel fogható tényként” megérteni, abból okulni... stb, a látottakat.
Lehet, hogy tudatlanságát megbocsáthatatlan mulasztásként is felróhatják neki, szólalt meg a tanítónő. Ugyanis ő, mondta, mentegetőző mozdulatokat végezve kezeivel... ő mint kívülálló, a gyógyászat jelen esetben „elétárulkozó” ágazatában használatos beosztotti-fokozatmegszólításokat egyáltalán nem ismeri. Mégis, említett mulasztásán túltekintve, úgy érzi, hogy feltétlenül szólnia kell. Nyilván, azt is reméli, hogy az igen tisztelt, jelenlevő urak nem tartják őt túlságsan tolakodónak. Nos, ezennel megkérné a fehér kezeslábast viselő ügyviteli elöljáró főnök urat, hogy mellékeljen néhány, tanítványai és jómaga számára igen fontos, magyarázó mondatot a lepergett félóra eseményeihez.
A preparátor, mint akinek hirtelen támadt egy helyzetmentő ötlete, gyors léptekkel megkerülte a karámot, s a kanca lilásan lógó nyelve alól húzni kezdte a vérrel színültig telt, sárga fazekat. Egyik „résen” levő operatőr azonnal felajánlotta segítségét, úgy aztán együttesen vonszolták vendégeik elé a hatalmas edényt.
„Lóvér! Egy egész fazék lóvér!!!” csapta össze tenyereit egy gyerek. „Lóvér?”, „Egy teljes fazékkal?”, „Lóvér!”, ... „Lóvérlóvérlóvérlóvér...” üvöltötték a rémületbe ejtő megállapítás terjesztésében egymással versengve a többiek.
A preparátor tehetetlenül a fazék közepébe bámult, s amikor megunta, ordítva mentegetőzni kezdett: Ez,... ez mind,... ez az utolsó cseppig mind szérum! Sokatmondó tekintetével is magyarázkodva nézte a tanítónőt, aki időközben erős hányingerrel hadakozott, de öklendezéseit visszanyelve, jól leplezte helyzetét.
Akkor talán, szólalt meg két kínos nyelés között a nő a szérum előállításának további fokozatairól, esetleg annak gyógyászati jelentőségéről kellene meséljen a tisztelt főnök úr, tudniillik neki jelentést kell írnia a látogatás alkalmával nyert tapasztalatokról. És úgy gondolja, sőt, biztosra is veszi, hogy sehol sem kellene jó benyomást, ha csupán egy vágóhídi jelenetről számolna be illetékes helyeken.
A preparátor a fazék közvetlen közelében állt hallgatagon, és bámulta a cipője előtt tenyérnyire terebélyesedett tócsa huzatot jelző, gyűrűs hullámzását. Valami szakmai műhelytitkokat feltáró szónaklatot fogalmazott, amikor váratlan düh öntötte el. Mint akit „vérig” sértettek, szapora léptekkel hátrált a karám felé, könyökével az élettelen lótest farokrépájának ütközött, tenyerét a még meleg farra fektette, s „ami a szónoklatot illeti”, teljesen meggondolta magát. Mintha kényelmesebb lenne így, gondolta, igen, kényelmesebb, és nem utolsó sorban biztonságosabb is. Körülnézett, amolyan leltározó tekintettel mérte végig a falakat, cigarettára gyújtott, és arra gondolt, hogy kellene még valami abba az átkozott terembe. Talán egy növény, egy akármilyen növény, egy mindig zöldellő sziget, ami bármikor színezhetné és természetes életerőből fakadó örömmel táplálhatná mindennap a puszta munkahelynek számító szinte üres helységben alig-alig jelentkező jó hangulatot.
Nézte a vizes cementburkolatot, és cigarettájából hosszú, „hörgőfenékig hatoló” slukkot szívott. Szemei egy meglehetősen közeli fekvésű tócsát fedeztek fel, ahova horgonyzólag azonnal befúrta tekintetét, mert a vízben mennyekbeli ajándékként tárulkozott egy friss „űrkitöltő” látvány: átázott, s eredeti övméretéhez képest mintha valamicskével kövérebbre is dagadt cigarettacsonk. Cipője talpával pontosan irányított csapásokat mért a tenyérnyi vízfelületre, és sugárzó örömmel tapasztalta, hogy fáradozása korántsem hiábavaló: a megviselt dohányhurka kihasadt, s a tócsa fenekéről szerteúszkáló barna kukacoktól szeplős arca vigyorogva nézett fel rá.
Nem, ő még nem fejezte be mondanivalóját, dörgölte fehér kezeslábasához nagy, szőrös kezeit. Ahogy azt mondani szokás, mondta, ő is csak addig nyújtózhat, ameddig a rá szabott takaró tart. Ezt, úgy véli, egyszerűen és közérthetően mondta, mert ha esetleg nem úgy lenne, akkor arra is hajlandó, hogy kedves vendégeit bevezesse a hűtőkamrába. Oda, ahol sokkal több vért mutathat, tízszer annyi... hússzor annyi vért, mint amennyit a kedves tanítónő ott, abban az edényben láthat, mutatott a színültig telt sárga fazékra. Ettől viszont óvja, mert óvni akarja. Hiszen arról is szentül meg van győződve, hogy a tanító néni nem tudja, miként rohad a vér. Ő pedig tudja, lépésről lépésre tudja. Akár el is mondhatná, de nem mondja. Úgy érzi, hogy azzal teljesen kizárná az együtt eltöltött röpke délelőtti óra hitelességét. Azt, ami különösebb magyarázkodás nélkül bizonyítaná, hogy végzett munkájuk, már úgy értve, az övé is, a tanító nénié is nagyon, de nagyon értelmes lehet, amennyiben sikerül túltenniük magukat az eredményesség, azaz, a legtöbb esetben csakis mások koholmányát vagy kívánságát nyugtázó cél keresésén. Persze, csakis abban az esetben, ha a kedves tanítónő egyetért vele, és belátja, hogy a puszta folyamat, annak látványa, mint olyan, hát az is egy élmény. Kezeit felemelte, a mennyzetre mutatott, majd nagy kört írva a levegőbe, combjaihoz csapta tenyereit. Szemeit a karámnak szegezte és felkacagott.
A tanítónő megkérte az operatőröket, hogy nyissák ki a vasajtót, mire azok szó nélkül engedelmeskedtek, és kiérdemelt ebédszünetüket megszavazva, azonnal el is tűntek a helyszínről.
A negyedikesek jól ismert parancsot teljesítve, kettes sorba álltak, és értetlenül néztek hol a preparátorra, hol pedig, némán, kitessékelő kézmozdulatokat végző tanítónőjükre.
Meg aztán, szólt az ajtó irányába fordulva a férfi, igazán nem érti, hogy miért kell pont most elrobogniuk? Látta, amint a nő széttárt karokkal hessegette kifelé tanítványait. Úgy, hátulról nézte a nő fürgén lépkedő lábacskáit, sima, halvány rózsaszínű sarkát, ahogyan puhán, rugalmasan tapadt a cipő a talpához. Mennyivel másabb volt, mint az ő mindig beteg, vénséges édesanyjáé, az inkább kiszáradt málétészta buckára emlékeztető, sárgult, repedező bőrkeményedésbe burkolt sarok.
Igazán nem érti, hogy miért kell elrobogni, kiabálta a tanítónő után, hiszen ő szereti a munkáját, pontosan el is végzi azt, amivel megbízták. Igaz, kielégítő fizetést is kap érte, de nem az a fontos, mert fele akkora összegért is „bejárna” és csinálná. És itt a lényeg, kiabálta magára maradva. Úgy érzi, ez az, amit nem értett meg a tisztelt és kedves tanítónő, de erre föltétlenül visszatér és kihangsúlyozza: A LÁTVÁNY!
A férfi körülnézett, elhajította az ujjára égett csikket, aztán, mint aki továbbra is egyedüli birtokosa egy roppant értékes, mindig féltve őrzött kincsnek, elégedetten, „emelt fővel” lépett vissza a roggyant kancatetem mellé. „Hány liter vére lehet egy ilyen tanítónőnek!” merült föl benne a kérdés, és egyáltalán nem volt biztos, hogy hangosan-e vagy csak magában kérdezett. Valamilyen válaszféleséget is hallani vélt, „elég, ha az ember hozzávetőlegesen tudja az ilyesmit, nem muszáj pontosan...”: a hang a kanca fülének irányából jött, s a preparátor holtbiztosan tudta, hogy az csakis a tanítónő suttogása lehet. Meggyújtott egy cigarettát, és hátravetett fővel fújta ki magából az első slukkot. Redőnyként alábukó szemhéjai mögött a magasba nézett, és szemtől szembe találta magát a tanítónővel, aki végre megértette őt, és nemcsak őt, hanem mindent megértett, ez azonnal meglátszott. A nő cinkos mosollyal az arcán a vasajtó felől közeledett. Lábaival ügyesen kicentizte a cementburkolaton fénylő kis pocsolyákat, pontosan azoknak a közepébe tapicskolt; cipőjének kivágott orrán egymásra hengergőzve bújtak ki a szép, kerek körmű lábujjak. Mintha apró vörös halak gyürkőztek volna egy szúk üregben, hogy valamelyikük mielőbb kitódulhasson a szabadba.
A férfin teljesen „átható”, kellemes érzés lett úrrá. Elmosolyodott. Úgy, behunyt szemmel, apró lépéseket téve hátrált, és megkereste a kanca fejét. Ujjaival kitapogatta a még langyos, nyálkás nyelvet, mosolygott. Mutató meg hüvelykujját V alakban szétfeszítve, elválasztotta az egymáshoz tapadt ajkakat, középujjával pedig karikákat írva, kerülgette a lógó nyelvet, néha alig-alig érzékelhetően meg is érintve azt. Szemeit nyugodtan kinyithatta, amit előzőleg látott, az már semmiképp sem tűnhetett el. Egész teste remegett a kellemes bizsergéstől. Cigarettát tartó kezéből kiejtette a parázsló rudacskát, öngyújtója után nyúlt, ujjai között a harmadik kattintásra apró sárga lángot vetett a gyújtó. Bal szemével hunyorított, a másikat felhúzott szemöldöke alatt tágabbra nyitotta, mosolygott. Az apró sárga lángon keresztül tisztán láthatta a fáradságos munkával végre „kitermelt”, gyönyörű képet. Bizsergéstől átjárt teste tekerődzve hajlongott előre-hátra; hegyesen előre merevített nyelvével megnyalta ajkait, szájának szélein gyöngyszemként csillogó nyálcseppek buggyantak elő. V alakban szétfeszített mutató meg hüvelykujját hirtelen csipetre csatolta, középujjával pedig a nedves lóajkak között megpróbálta ujjbegyre keríteni azt a bizonyos, lucskosan fityegő húst... mosolyogva, zavartanul „fogyasztotta” a rögzített látványt...