Sebestyén Mihály
KIS- VAGY NAGY-ANTILLÁK
Schwimmer Aladár. Schwimmer Aladár.
Hogy lehet ilyen névvel egyáltalán létezni? Nem igaz. Ez ki van találva. Nekem ne mondják az urak, hogy valóságos ember. Gyanúsan hangzik már a neve is.
Elhiheti nekem: ismertem. Semmi sem gyanúsabb a valóságnál. A kitalált dolgokkal együtt lehet élni, az igazságba, sajnos könnyen belerokkan az ember. Legalább is Oscar Wilde így állítja.
Azt is mondták neki: á, maga Aladár olyan, mint egy kegyes herceg. Schwimmer Aladár – a jó tündér. Vagy valami effélét.
A villanydrótok zsinatolják egyfolytában, amikor a szél hirtelen fellódítja őket, s aztán elereszti. Őszi éjszakákon jön haza az ember a színházból vagy a legdrágább étteremből. Jön egyedül, gyalogosan. Nem akar taxiba ülni. Ki szeretné szellőztetni a fejét a sok locspocs beszédtől, és ekkor váratlanul – pontosan a feje felett – átzizeg a név, erősödik, halkul, mint egy járőröző lámpás messzi-messzi fénye.
Schwimmer Aladár... Schwimmer Aladááá...
A jó tündér átsuhan. Az őszi éjszakák védőszentje a város fölött.
És semmire sem emlékszik már a darabból. A nehéz húsok illatát ellopja a szél. Szélszag van. A tiszta éjszakai csendet szerette ő is.
Ugyan, kérem. Én ismertem. Semmiféle jó tündér vagy főherceg. Marhaság. Felelőtlen beszéd. Felnőtt, elhízott ember nem tündérkedik.
Fogorvos volt. Doktor Schwimmer Aladár. Rendel naponta négy és hat között. Úgy emlékszem, nem volt túlságosan fölkapott orvos. Azt is mondhatnám, az ember megengedhette magának, hogy évente kétszer is elmenjen a rendelőjébe kiadós, rendszeres kezelésre.
Éjjel is fogadott. Isteni keze volt. Amilyen könnyedén húzott.
Esküdni mertem volna, hogy ugratni akarnak. A szélcibálta huzalok találták ki. Ősszel, szinte kizárólag október végétől... úgy karácsonyig.
Ellenkezőleg.
Olaszországban végzett. Padovában. A diplomáját kiakasztotta a rendelő falára. Aranyozott keretben.
A keretről soha nem törölték le a port. Nem engedte.
Maga a szobalány mesélte nekem évekkel később. Valéria. Ismerte?
Az a csinos fekete asszonyka? A szomszéd utcából? Ismertem.
Persze. Három fia volt. Férj soha nem mutatkozott a környéken. A legnagyobbik állítólag kiköpött Schwimmer Aladár, ámbátor...
Rágalom. Kikérem magamnak. Aladár erkölcsös ember volt. Hívó katolikus.
Zsidó.
Ugyan. Ezt csak azért állíthatja mert nem ismerte. Mert Schwimmer Aladár soha nem tülekedett a legelsők között a keresztény kurzus idején. Aztán a rendelőjét is elvették a kommunisták.
Önként adta vissza.
Lehet. De rendes volt, írtó rendes. Sok embert teljesen ingyen kezelt. Valahogy fel sem merült, hogy fizetniök kellene.
A másik falon az érettségi tabló. Kicsinyített hasonmás. Minden fiú, kérem, olyan gyönyörű. Még nem tudták, mi vár rájuk. Háború... fogság... karrier... rák... érelmeszesedés. Az élet. Na persze, akkor még fess fiatalemberek, némelyik még nem is borotválkozott soha. Zsakettben feszítettek vagy ferencjóskában, magas, hófehér tökéletes gallér, lazán megkötött nyakkendő. A Schwimmer Aladáré, azt hiszem, palackzöld. Akár a habzó tenger a Kis- vagy Nagy-Antillák partjainál.
Valamennyien az osztályfőnök felé fordítják a fejüket. Félprofil. Istenkém, mennyi nemes arcél, milyen kikezdhetetlen jellemek. És mennyit kínlódott a fényképész, amíg beállította őket. A mester előre látta az egészet, mint egy szcenárióban.
Hát persze, hiszen ifjabb korában a fotográfus segédként dolgozott Korda mellett Angliában két évig.
Sir Alexander Korda.
Valaki még az ujját is felemelte. Nem illik a szeretett címeket elhallgatni. Kiérdemelte. Nem? Örök magyar dicsőség.
A fiúk Botházy Lukács tanár urat nézik. Híres ember, nekem elhihetik. Egyszer majdnem szerepelt egy holland lexikonban. Csakhát a posta már akkortájt is ólomlábakon járt. Elkésett a jelentkezéssel. Kimaradt. Felkérték, hogy küldje be az adatait mint kiváló és igen derék földrajztudós. Erdélyi sors.
A szomorúság mint késő nyári alkonyat szállt arcukra.
Botházy tanár úr még az Antillákon is járt ifjúkorában.
„Ugyanis, kérem tisztelettel, mint egy hatalmas megfeszített íj, akképpen nyúlnak el hosszan, gyönyörű ívben e szigetek és szigetecskék Floridától, az észak-amerikai partoktól a Paria-öbölig, mely harapófogóként öleli át az utolsó nagyobb szigetet, Trinidadot. E gyönyörű gyöngysort Nagy- és Kis -Antillákra osztja a tudomány, amelynek szerény munkása magam is voltam...”, és itt mindig biccentett, mint aki a nagyközönség előtt első ízben mutatkozik be, midőn érdemeit méltatja a tudósok szigorú és irigységtől sem mentes testülete, Botházy tanár úr majdnem úgy viselkedett, mint valami televíziós személyiség, pedig akkor még, kérdem én tisztelettel, hol volt televízió? Legfennebb Amerikában, mint vágyálom. Igen, vágyálom volt akkoriban csupán.
Schwimmer Aladár is földrajztudós szeretett volna lenni. Mindent elolvasott Dél-Amerikáról. Ki akart vándorolni oda. Vagy legalább eljutni egyszer a mesés trópusokra.
Esik az eső. A zsíros fényű pálmaleveleken könnyedén szétporlik. Folyton szivárványokba botlik az európai utas Martinique-szigetén. Nem csoda, ha arrafelé állandósultak a fesztiválok.
Ez most hogy jön ide? Ne beszéljen badarságokat. Botházy Lukács ilyet a világért sem mondott volna. Mi minden szavára emlékszünk.
Sok tanítvány térkép fölé hajló alakja ködlik fel. Halálos csend a zsúfolt osztálytermekben. Csak a nagy színes lapok, Kogutowicz Manó örökbecsű alkotásai susognak, hajladoznak a földrészekkel, mint a pálmalevelek fülledt trópusi délutánban az esőcseppek súlya alatt.
Nem tévedek, ha azt állítom: barátunk európai utazó szeretett volna lenni az Antillákon. A mélabús, édes, szomorú trópusokon, amint egy francia mondta.
Hiszen Botházy Lukács annyi tűzzel és felidéző erővel, megkockáztatom, művészettel beszélt tanítványainak a szétrobbanó azáleákról, mintha első szerelmének suttogna vallomást. Szeretett valakit, volt-e családja? Örök rejtély maradt előttünk. De azt gondolom, ez nem is fontos. Ha valami fontos volt, az a szigetek tarka kavargó lakossága, az egykori rabszolgák utódai, négerek és mulattok Kubában és Haitiban, a titokzatos Santo Domingo erdeiben az azáleák szirmai szétrobbannak az esőben és a szélben. Aki behatol az őserdőbe, kezére, lábára, arcába tapadnak a lángoló vörös szirmok, már azt sem tudja az ember, vérzik-e vagy a természet kitüntetettje talán.
Bámulatos. Mintha egy nagy színház lenne felejthetetlen díszletekkel, mintha szüntelenül egy trópusi Wagnert adnának elő az Operaházban. Az Istenek Alkonya – az Antillákon.
Kis cukrászda. Nyugdíjasok a bokrosodó füstben. Focirajongók és elvetemült szurkolók fölött, mint az apokalipszis eltévedt lovasai, egymást karon fogva jönnek Botházy Lukács és legkiválóbb tanítványa, Schwimmer Aladár. Közelednek utazóruhában, parafasisakkal, de soha már el nem érhetik a sarokasztalt. A halál, az idő, az irigység vetett gáncsot, felbuktak. Mindez olyan gyorsan történt, hogy az asztaltársaság még mindig úgy látja őket, mint akik végtelen nyugalommal és bölcs tudás súlyától görnyedve közelednek asztalukhoz.
Vagy mégis inkább összébbhúzott ócska fotelekben ülnének, bőkezű aranyozott, már soha többé nem nyitogatott könyvek, milléniumi sorozatok előtt? A karosszékek térdepelnek. Térdre rogytak. Nincs aki kárpitozná őket.
Ők még ismerték Schwimmer Aladárt. A székek őrzik testtartását, a karfákon átvetett lába súlyát. Járt ebben a házban. Itt tanult az érettségire. A fiúk sokat beszélgettek. Feketekávét ittak. A cseléd hozta be. Észre sem vették. A Révai Nagy Lexikon első kötete akkor még magától nyílott ki az Antilláknál. Csupán be kellett volna lépni a lapok, a hasábok közé. Miért késlekedtek? Miben hittek? Ki tudná megmondani?
Egy ősz férfira aki ismerte a későbbi fogorvost, ismerte az ifjút, az utazások szerelmesét, lámpafény esik. A pergamenszínű lámpaernyő körkörös fénye kimetszi őt, az emlékőrzőt a többiek közül. Schwimmer Aladár bizalmasa volt. A titoknok, kinek most jár le megbízatása.
Na és aztán? Mi történt vele? Miért bújt be a foggyökerek közé?
Az ám, a gyökerek. Szinte elfelejtette. A jacaranda-fák ibolyaszínű gyökerei átfutamodnak az ember előtt a földúton. A gyorsan lezúduló víz kimosta közülük a talaj vörösesbarna szigeteit. Léggyökerek, hidak, boltívek. Maszatos bennszülött kölykök ugrálnak át rajtuk napestig. Hihetetlenül könnyedén. Mintha táncolnának. Mindenki táncol.
Csak Schwimmer Aladárnak halt meg az anyja. Margit néni. Nagyon kövér volt. Kis aranykeretes szemüveget viselt, amely folyton bepárásodott. Nagy kalapokat hordott. Margit néni bérelte az állomási restit.
Schwimmer Aladár minden este kiballagott az állomásra s várta a mamát. Hazakísérte. De a mama nehezen szakadt el az étteremtől, és addig Schwimmer Aladár odatapasztotta az arcát a konyhaablakhoz, nézte a vonatokat. Senki sem ismerte olyan alaposan a menetrendet, mint ő. Még a nemzetközi járatokat is fejben tartotta a bécsi, berlini, lipcsei, metzi csatlakozásokkal együtt. A vasutakat, melyek az óceán partjáig rohannak. A vasutasok néha tőle kérdezték meg a szerelvények érkezési időpontját. Az állomásfőnök benne látta utódját, de Schwimmer Aladár mániákusan európai utazó szeretett volna lenni az Antillákon.
Csakhogy meghalt Schwimmer néni éppen az érettségi előtt egy héttel. Már nem láthatta bakkalaureátusként a fiát. Aladint. Így becézte.
Hogyan, hát Schwimmer úr soha nem jutott el az álomszigetekre? Nem láthatta a szétrobbanó azáleákat?
Akkor miért meséli? Ez, kérem, szélhámosság. Maga találta ki az egészet. Méghogy létezett egy pasas ilyen lehetetlen névvel!
Nem szükséges dühöngenie. Mindjárt vége a mesének. Legyen türelmes az árnyakkal. Ők már ártatlanok.
Egy reggel nem kelt fel az öregasszony. Padlásszobában laktak a belvárosban, noha az egész ház, két emelet mind az övéké volt. Mert Margit néni fukar volt. Aladárt afféle élhetetlen alaknak tartotta, neki gyűjtögetett, az egyetlen fiának. De aztán beütött a nagy krízis. A harminckettes, ami minden pénzüket elúsztatta.
Azért az állomási resti bérlete maradt. Az utolsó vacak kapaszkodó. Sietős beugrókkal. Egy kishordó sör, maró monopol. Egy csomag Regala vagy tíz szál Nacionálé. Zónapörkölt. Erőleves, becsinált. Kinek volt még kedve üldögélni, cigányozni? Hol voltak már a nagy murik?
Az öregasszony egyszerűen elaludt. Látszólag kutyabaja sem volt: egészséges, robusztus, kövér mama, amilyen csak a regényekben akadt még. Schwimmer Aladár hasztalan rohangált, a tiszti orvos mégis felboncolta Gyomorrák. A legalattomosabb fajtából. Panaszai nem is voltak jóformán, s ha igen, hallgatott róluk. Már ő is az Antillákon látta a fiát. Beletörődött.
Schwimmer Aladár belépett az igazgatói irodába. Az érettségi bizottság minden tagja tudta, hogy csak a tegnap temette el az édesanyját. Még a rettegett kolozsvári egyetemi tanár, az elnök is őszintén sajnálta. Pedig nem kellett. Schwimmer Aladár kitűnőre érett. És micsoda szerencse: képzeljék el az urak, pontosan az Antillákat húzta földrajzból. A bizottság, nem túlzás, ámulva hallgatta. Elfelejtették leinteni, félbeszakítani. Ő akkor utazott.
Valósággal megérkezett, ott volt a szigeteken. A Windward- és Leewardcsoportokon mászkált, Antigua szigetén növényeket fedezett föl, Guadeloupén bámulta az eső kitartó hosszú szálait, a monszun itt lepte meg, közben néha feljegyzett egy-egy fontos gondolatot, oly jól tudott gondolkodni a trópusi esőkben, búváröltözékben lebukott Barbados partjainál, és átélt egy borzalmas hurrikánt Jamaicában. És vele együtt a bizottság is. Megbűvölte a szikár és száraz tanárokat. Könnyeztek, becsület istenemre.
Pedig Schwimmer Aladár akkor már búcsúzott. Örökre elköszönt a trópusoktól, az Antillák lassan ködbe vesztek mögötte.
Padovába utazott. Szabadjegye volt a vasúttól. Beiratkozott a fogorvosi karra. Senki sem értette, miért cselekedett így. Hiszen ezzel a ragyogó érettségi bizonyítvánnyal bárhová mehetett volna. Rá aztán semmiféle numerus clausus nem vonatkozott.
És még mondják, hogy Schwimmer Aladár álmodozó, élhetetlen lett volna Ugyan, kérem. Van egy kor, amikor az álmokat el kell bocsátani, és el kell kezdeni élni. Akárhogy. De élni. Sőt, megélni. Hát ezért lett fogorvos.
Mert az maga a szabadság. Nem a pénz, fenét. Az ember akkor szabad, mondják, ha képzeletét semmi sem korlátozza. És ő otthon tovább utazhatott az Antillákra vagy akárhová, ölében a kiterített térképpel. A Kis- vagy NagyAntillákra Tobago felé, ugyanis, ha igazán hajóra szállt volna, lehet, hogy két hét alatt végez vele az ismeretlen trópusi láz, agyonlövik egy katonai puccsban, mint kémet, félszemét veszti az őserdőben, léket kap a lélekvesztő a nyílt tengeren. Fogalmuk nincs, mennyi veszedelem várta
Schwimmer Aladár szabad ember volt. Nem nősült meg. Így éjszakánként, ha kedve támadt, elővehette gordonkáját, és játszhatott hajnalig. Mindig Bach-átiratokat.
Az más, hogy szomorú szeme lett. Senki sem felelős a saját szeméért.
Nehezen élt Olaszországban? Sejtelmünk sincs, miből tartotta fenn magát. Pincér lett volna, avagy hordár a pályaudvaron? Nézte még a vonatokat? Nem hiszem. Talán énekelt, s kitartotta egy fehérmájú talján fehérnép. Találgatások.
Az egész ember végül is rejtély. Mindenki csonthéjú titok. Ő sem volt kivétel. Képeslapokat sem küldött. Senkivel nem levelezett. És haza sem jött, míg a diploma, az a diploma, mely ott porosodott a rendelőjében az utolsó pillanatokig, nem volt a kezében.
A kávé tengerszeme fölött azáleák szirma körözött, és a szélben zizegtek, zsongtak az érzékeny utcahúrok.
Schwimmer Aladár. Schwimmer Aladááá... mondogatták, ismételték, mintha a tenger felől fújna a gyorsröptű alkonyi szél. Nem, a forgószelek másutt pusztítanak.
Április volt, majdnem szabályos tavaszi éjszaka.