Kali Kinga
KIVÁLASZTOTT FEKETE-FEHÉRBEN/ VAGY FEHÉR-FEKETÉBEN
Amáta nővér első találkozása a kéjjel majdnem hétköznapinak volt mondható – így mesélte a Gondolatolvasó, kire nagyapja hagyta ezt a történetet, aki a tradíciónak megfelelően szintén Gondolatolvasó volt. Tehát a találkozás hétköznapisága szinte megfogható volt: a nővér csupán egy könnyű-meleg bizsergést érzett a tarkója, füle, nyaka körül, majd ez az érzése felerősödve leköltözött a köldöke tájára, majd a csípője alá, hogy szeméremén, mint fehéres szikra kihunyjon, s a sáv, amit maga mögött hagyott, kellemesen elzsibbadt. Amáta eközben nem tudta, mi is történik vele; új volt neki az érzés és megbotránkoztatóan jó, ösztönösen rángani kezdett, vitustáncot járt, izzadni és talán repülni is; aztán hirtelen beleébredt. Miközben gyertyát gyújtott, mintha kilehelte volna magából azt a nehezéket, ami a földhöz láncolta. Az aprócska láng világánál körülnézett a szobában: senki sem volt ott, s noha erre számított, kissé meglepődött. Elfújta a gyertyát, aztán újragyújtotta: semmi. Az ablakból látni lehetett a sötétben motozó lelkeket. Amáta jó barátságban volt ezekkel a lelkekkel, mint minden keresztény társa, most mégsem bírta őket szelíden végignézni. Tizenhat éves volt, és úgy gondolta, hogy most már igazán elmosolyodhat, s ő t illene örülnie, hiszen épp az imént fogadott magába valakit, legalábbis úgy sejtette, erről van szó, valakit, akit se nem látott, se nem hallott, talán csak saját nyögésében-hánykolódásában felerősítve érzett titokzatos, földöntúli erőt, amely fokozatosan magtanítja majd repülni. Ez vidámsággal töltötte el itt a penészes kamrácskában, valamiféle elszántsággal, amely inkább a sejtelmes bűn irányába mutatott. De Amáta nővér nem tudta még, hogy vétkezett – csupán akkor gyulladt fény az agyában, amikor a Gondolatolvasó, mint mindig, azon a pénteki napon is bejött a szobájába, egy kicsit beleszagolt a légbe, egy kicsit körültekintett a homályban és a leánygyermek veséjében, elmorzsolt vézna ujjai között néhány penészvirágot, s már tudta is a dolgot. Érezte volna a repülés illatát? Gondolatolvasó létére megrökönyödött, már-már felkiáltott, de aztán a józan eszét előszedve igyekezett közömbös képet vágni a történtekhez, amelyek egy kolostorban, az aszkézis templomában nem számítottak mindennapinak. Nem kell megijeszteni a lányt, gondolta, s még mielőtt kigondolta volna, már tudta, hogy erre a következtetésre fog jutni. Könnyen gondolkozott, hisz önnön gondolataiban is éppen olyan könnyen úszkált, mint másokéban, és bár megpróbálta több ízben is, sohasem tudta magát becsapni téves útvesztőkkel.
*
Egy időn túl Amáta nővér kezdte nem érteni a dolgot. Hiába kérdezte meg az öreg és tapasztalt Aronát, aki gyerekkorától itt él, e falak között, mit jelentsen ez? – semmi nyomra nem akadt. Azon vette észre magát, hogy egyre inkább egyedül van, kiszakadt leánypajtásai köréből, testvéreitől eltávolodott. Az éjszaka libegő lelkek is halálra idegesítették, néha gonoszkodva tekintett rájuk, sőt, a lábukra lépett. Arona főnővér szúrósan nézett rá, aztán délutánonként a kápolnába zárta: ha vétkezett, hát imádkozzon. Amátának nem tetszett a dolog, kezdte nyűgnek érezni az egész leányegyletet ájtatatoskodásaival együtt, a hazajáró lelkeket, akik nem tudnak az égben ülni; olyannyira meggyűlölte az egészet, hogy minden délután röhögőgörcsöt kapott a kápolnában, s meztelenre vetkőzve táncolt a szentek előtt. Különösen Szent Lőrincet kedvelte, ott állt az egyik homálylepte fülkében, cinkosan elhúzta a szája szegletét, a balt, s kacsintott hozzá egyet-egyet.
– Le van szarva – mondta volna Amáta nővér, ha ismerte volna ezt a kifejezésformáját a beszédnek. Így nem mondott aztán semmit, csak röhögött rettenetesen, s már a késő délutáni ájtatosságokon elkezdte várni az éjszakát, amikor messze hajítja magától a ráerőszakolt jámborságot, s átvedlik tüzes kancává, és repül, repül; mindezt a legnagyobb titokban, hogy ő maga se tudjon róla.
*
A zárdában elterjedt a szóbeszéd, amit feltehetőleg a Gondolatolvasó indított el: Amáta nővér megőrült. A zárdafőnök ugyan eltiltotta a lányokat a pletykától, attól, hogy testvérükről ilyen hangon beszéljenek, vagy akár gondoljanak is – ezt ellenőrizhette a Gondolatolvasó segítségével –, az apácák körében mégis az a hír járta, hogy Amáta az ördöggel cimborál. Egyesek látni vélték, amint éjszakánként átváltozik valami azonosíthatatlan madárrá, s kiröppen a szűk ablakon. Mások a kertben kutatva patanyomokat találtak friss földben és a virágágyásokban, mintegy törvényszerűen az Amáta ablaka alatt (több ízben is).
De biztosat senki sem tudott. A kolostorkertben elhervadtak a virágok, a gabonaraktárat patkányok özönlötték el, a lányok egyike-másika megbetegedett, s mindezt betetőzte Arona nővér titokzatos halála: szerencsétlennek elüszkösödött az egész teste, arca egyetlen égő seb volt, ujjai csonttá száradtak. Halálos ágyán csak ennyit tudott mondani:
– Oltsátok el a tüzet.
Így a pusmogás természetesen tovább folytatódott. (De senki sem tudott biztosat.) Csak a Gondolatolvasó sétált naphosszat a boltíves tornác alatt, felalá, fel-alá, önnön és mások gondolataiban turkálva; ez időben nagyon is nyugtalannak tetszett, úgy látszott zűrzavaros tekintetéből, hogy egyedül ő sejtett meg valamit az igazságból (az apácák gondolatainak összegzéseképpen).
*
Amáta nővért a következő száztizennégy évben sem tudta kizökkenteni senki és semmi a nyugalmából. A testvérek megnyugodtak, elfelejtették az esetet, Amáta maga most már teljesen elszigetelődött a jobb szárny legfelső emeletén; már nem kerestek lábnyomokat a kertben, nem leskelődtek délutánonként a kápolnában. Nem volt miért; az az igazság, hogy lassacskán már ők is beleuntak ebbe az ördög-históriába, így nem esett nehezükre az ügyre feledés-fátylat borítani. A tudomány fejlődésének hála, bevezették az épületbe a villanyvilágítást. Most már különösebb ijedelem nélkül járkálhattak a folyósokon, az árnyak nem settenkedtek utánuk – ez régi mese volt!, nem oltotta ki a gyertyát a léghuzat. Egész kényelmesen kanyaroghattak élvezvén a terepet és egy darabig még életkorukat is.
Ami pedig a mi nővérünket illeti, zavartalan nyugalmában egyre gyarapodott, egyre kisebbnek érezte maga alatt az ágyat, egyszerűen kihízta, hiszen most már semmit sem kellett dolgoznia, még csak gyertyát gyújtani sem kellet; mindig a keze ügyében volt a villanykapcsoló, felkattintotta a kérdéses pillanatban, s reménykedett, hogy egyszer csak megláthatja jótevőjét, aki anynyi boldog percet szerzett neki, aki kezdettől fogva repülni tanította, s ha zuhanni kezdett, felfogta ölelő-óvó karja. Micsoda élet! – ilyenkor mindig felkacagott hisztérikusan, s lassan ízlelgette gurguláit a falak visszaverődésében. Ahogy ott fetrengett saját párnáiban (még fel-felröhintett), s törekedett megtudni, hogy milyen természetű a dolog, álom-e? valóság?, rettenetesen eltunyult. Már nem figyelte társai játékát az ablakból, a lelkek libbenő táncát is elunta. Nem látogatta meg Szent Lőrincet sem a kápolnában, csupán rendkívüli alkalmakkor; olyankor pironkodva előhozakodott rejtett vágyaival. A szent sűrűn bólogatott, s olykor kivillantotta – mintegy válaszként – jellegzetesen torz, fintorszerű mosolyát, amit Amáta nővér olyan jól ismert.
Egy ilyen találkozás után a nővér szobájába tartott, amikor belebotlott a Gondolatolvasóba. Nem lett volna szabad a szemébe néznie, de már késő volt, már megtette, mire a Gondolatolvasó előtt minden megvilágosodott.
– Ne reménykedj – morogta gonoszul, és tovarebbent.
*
– Le vagy szarva – mondta immár hangosan a nővér; akkorra már megismerte a beszédnek ezt a kifejezési formáját is. – Le vagytok szarva – ismételte nyomatékosan és némi pontosítással, s ez irtózatos örömmel töltötte le; ezt tette az elkövetkező negyvenkét évben, apácához illő fegyelemmel mint aki tudatában van a tevékenység fontosságának. Közben a Gondolatolvasó intelmei ellenére is – reménykedett, szaporán kattingatta éjjelente a villanykapcsolót, hátha lefülelné titokzatos szeretőjét, akiről most már mindent tudott, aki ennek ellenére azonosíthatatlannak bizonyult. Olykor meglátogatta a szentet, ösztönszerűen mély erő vonzotta ehhez a szoborhoz, a Gondolatolvasót viszont, ki közben kivénült, már lépésnyire is alig látott a saját agyában, gondosan kikerülte.
Így néhány évtizedig semmi sem történt.
*
Amáta nővér már szűkösen kezdett meglenni a szobájában, kilóit négy szekér is alig hordta volna el. A zárdai gyűlésen felvetette valaki, hogy az öregedő nővér talán megérdemelne egy tágasabb termet. Ezt a meglehetősen naiv, sőt bugyuta ötletet rögtön leszavazták titkos szavazással. Szó sem lehetett arról, hogy a nővér kikerüljön az elkülönítőből. Az a döntés született végül, hogy verjenek ki egy falat, s két kamrácskát egyesítsenek.
*
Megújult szobájában pihent a nővér elfásultan, amikor betört az éjszaka és vele együtt a rég áhított kéj melege, nedve és minden, ami hozzá tartozik. – Na, végre – gondolta Amáta nővér és hófehér melle, mely egyre inkább rothadó dinnye jellegét öltötte, elkezdett vadul hullámozni a beszüremlő holdfényben, sőt tengeregni, ami mennyivel komplexebb folyamat! Kerekded kezei gördülékennyé váltak, végiggurultak a derekán, csípőjén; aztán megint fel a vállára, vissza a combja felé, őrületes táncot jártak; behatárolhatatlan hústorony volt ez a nő, s mire feltört belőle a turbékoló nevetés, ami a látogató eltávoztát szokta megelőzni, s mintegy jelezni a látogatás utolsó legkellemesebb pillanatait, kigyúlt a gabonaraktár, rögtön utána a bal szárny, aztán a jobb – csodálatos egy tűzijáték! –, mire valaki észbe kapott volna, lángba borult az egész tizenegyedik századi épület. Egyedül Amáta nővér látta a robbanásszerű jelenséget, hiszen a Gondolatolvasó már régen, se szó, se beszéd, meglépett, éjszakánként gömbvillámnak álcázva magát, jóelőre kileste az immár bekövetkezett csapást. Amáta nővér ugyan nem esküszik meg rá, de elmondhatom: a hatalmas lángok fényénél mintha Szent Lőrincet látta volna ágyából elmenekülni; pánikszerűen, de mégis búcsúcsókot hintve libbent ki az ablakon; a nővér korát és súlyát meghazudtolva rohant utána, le a kápolnába, hátha elkapná még a kedvese frakkját. Kissé megviselte a dolog, a tűz, a kiáltozás, az, hogy a beteljesülés – most először elmaradt, bosszantotta, hogy megzavarták –, s amikor tépetten-izzadtan leért a kápolnába (amely teljes épségben virul még ma is), Szent Lőrincet már a helyén találta, ugyanúgy, mint addig, ugyanazzal a rejtélyes mosollyal a szája sarkában, talán egy kicsit kócosabban: s ami fölöttébb figyelemre méltó, azok a bizonyos lábnyomok, amelyekre Amáta nővér oda se figyelt annak idején, ott árulkodtak kormosan a szobor mellett, mintegy ösvényt kövezve a kápolnaajtótól a gipszöntvényig.
*
A rettenetes tűzvész egyedüli túlélője Amáta nővér volt. Még a pusztulás napján a kápolnában megfogadta a szentek előtt, ünnepélyesen, hogy testvéri munkáját folytatni fogja ha fene fenét eszik is, s miután röpke tíz percben elsiratta az áldozatokat, no, meg a tizenegyedik századi épületet, amit remélhetőleg sohasem fognak tudni rekonstruálni, börtönét, búcsút vett az összes szentektől, különösen attól az egytől, a kápolnától, a füstölgő romoktól, és a nyakába vette a világot.
A Gondolatolvasó unokája aki szintén Gondolatolvasó volt (a tradíciónak megfelelően), még azt is elmesélte, hogy Amáta exnővér egy napsütéses őszi napon érkezett meg kisvárosukba, mélylila kosztümben és alaposan megfogyatkozva. Azzal a céllal jött, hogy zárdát alapít, mely tervét sikerült véghezvinnie. Ma is ott van az apácaiskola a Rue St. Laurence 13. szám alatt. Mint ismeretes, nemes céljai véghezviteléhez a városi Nevelő és Javítóintézet lányrészlegéről „kölcsönvett” néhány tanítványt, s azokat takarosan kimunkálta. Nagy hírnévnek örvendenek ma is, mint köztiszteletben álló apácák, gyakran hallani, sőt olvasni róluk itt-ott, például a Kriminalisztikai Jelentés utolsó két számában. Hogy miért, azt kérdezzék meg egy másik Gondolatolvasótól.