Bogdán László
A VADÁSZ
Folytatás előző számunkból
 
Most szembekerülök magammal, meglepődve bámulunk egymásra, egymással szembefordított tükrök. Szikár, majdnem teljesen ősz szakállú alteregóm a határozottabb, legyint, lebiggyesztett szájjal kapaszkodik poharába, hosszú kortyokban issza a bort, majd elfordul tőlem, groteszk, fiatalabb és kövérebb hasonmásánál, változatlan lendülettel beszél tovább, hogy miről, nem érzem, a zene elnyomja szavaimat, pillanatnyilag és megelégedetten csak azt konstatálom, hogy ám lám semmi nem végleges! ami ma végleges – vagy csak annak tűnik? – holnapra szertefoszlik, elhibban, mint ama szálló porszem*, semmivé lesz! Íme, valamikor a közelítő jövőben én is lefogyok majd, szenvedések barázdálta arcom ráncait őszülő szakállam rejti, nemhiába szavaltam egy időben lelkesen és kitartóan Dylan Thomas híres sorait: „O, make me a mask!”** mert nyilván álarc lettem én is, igen, én lettem a maszka, az élő álom, én lettem a maszk.
Sírhatnékom van, de visszafojtom, s bár sajnálom, kimondhatatlanul sajnálom magam – bár nem tudom még eldönteni jövőbeli, asztalfőn hőbörgő alteregómat-e jobban vagy mégis jelenlegi magamat, hiszen végeredményben még mennyit kell élnem, és mindezt miért? Csupán azért, hogy idáig elérjek? Közelebb óvatoskodok a társasághoz, és sorra veszem az asztalnál üldögélőket, vitatkozókat, hallgatókat, ivókat, mindenkit. Igen, itt vannak, itt vannak mind, még azok is itt vannak, akik tulajdonképpen nem is lehetnének itt! A csúcstalálkozó mégis összejött volna, mégsem marad el?
Itt van mindenekelőtt a vadász!
Ez annál is furcsább, mert most eltávolodván vizsgálataink s képzelődéseink azonos tárgyától, a kiadós medvelepénytől, s az erdőben kóborolva váratlanul sétál be látómezőmbe megint, és nem is úgy néz ki, mint aki darab idő után kitűnhet. Két változatban is jelen van tehát, megfigyelhetném talán rajta is az elmúlt idő nyomait – megállapítván, hogy nincsenek véletlenek, s ez a rohadt, kurva idő az oka mindennek! –, a visszafordíthatatlan esztendők romboló munkáját. Mintha meg is nőtt volna (?!) – terebélyesebb, hatalmasabb, tekintélyesebb, mindenképpen nagyobb lesz majd, állapítom meg, ha nem is a testsúlya nő (az is!), de a világban elfoglalt helye, ami ugye visszahathat a pszichére is. Ősrégi alapigazság, és nála különben sem volt baj soha az öntudattal, érzékelte ő nagyon is pontosan saját szerepét a világban, sőt! Még másnaposan sem voltak soha kisebbrendűségi érzései, nem kételkedett önmagában soha, egy pillanatig sem – ha valamiért, akkor pontosan ezért irigyeltem! –, gyér-rőt szakálla, ami kissé mindig is ravaszkássá tette az arcát, óhatatlanul is a kereskedői, üzletemberi vonásokat hangsúlyozva ki valamelyik lembergi ősét mintázta vissza az időből – most meglibben a világhuzatban. Velence hírhedett utazói, hajósai, hadvezérei lehettek ilyenek, még mielőtt a Tanács előrelátóan dózsévá választotta volna őket. De ezek a sémita vonások, ezek a velencei áthallások félre is vezethetnek, hagyjuk!, hiszen a rozsdás szakáll azért már foltokban fehéredik, és a vadász aranykeretes szemüvege is megcsillan a napon, szavatolja az egész képet, az asszociáció-hálót viszont, amit a legnagyobb szeretettel és elismeréssel igyekszem ráilleszteni, félrelibbenti, felém és hátrább az erdőben koslató, nyomokat firtató, virágot szedő alteregója felé fordul, felveti a fejét, belenéz a napba, emlegetett pápaszeme aranyszára számonkérően csillan meg, az ilyeneket tulajdonképpen mindegy, hogy hová is veti a sors szele, az Amazonastól az Északi-sarkig mindenütt derekasan állnak helyt, üdv és hurrá (!). Most mégis rám néz, de nem vesz észre(?), mond valamit a mellette ülő Róbertnek. Gyermekkori barátom elhúzza a száját, fintorog, mintha nevetne. Itt van természetesen ő is:
Róbert, a katona, „gyermekkori pajtásom”, akit a sors végül ősei talán csak a legendákban, az állandóan váltakozó-alakuló családi történetekben élő-lélegző földjére vetett, ahol barátom fegyverrel a kezében harcolt, minden héten egy napot, az arabokkal, a hét többi napján pedig egy kibucban teljesített „szolgálatot”, és hitt a jövőben, noha a jövő nem akart testet ölteni, ábrándjaira hasonlítani, nem, a jövő függetlenedett egy fiatal és lelkes izraeli nemzedék elképzeléseitől, merészen járta a saját „jól kitaposott” útját, és valakinek immáron le kellett vonnia a megfelelő következtetéseket is, pláné hogy az emlegetett következtetések ott ágáltak előtte, hogy verték ki már a szemét. Nem, én nem ilyen lovat akartam – mondta magának gyerekkori barátom, levonva a legmerészebb következtetést. Konklúzió: esőben fordított mindörökre hátat egy ábrándnak, és világgá indult újfent, ősei földjéről. Egyik levelének tanúsága szerint akkoriban – mielőtt döntött és új életet kezdett volna, már nem is nagyon döbbentette meg a vér látványa. Hát persze hogy megunta ezt is, megundorodva emigrált innen s tovább vándorolt, immár mindegy volt, hova. Csak innen el, ez lett a fontos. „Én állandóan elfogok jönni mindenhonnan, van bennem egy olyan nyugtalanság, ami nem enged el, nem tudom, ismered-e Gustav Mahler véget nem érő, mérföldhosszú szimfóniáit, nos ez a maga korában híres, elkényeztetett német zenész írta, valamikor a szecessziós századfordulón, dekadensen, morbidan, másnaposan, a mondain-élettől megcsömörölve, maga elé meredve egy bécsi kávéházban. (Igen, ott akkor kellett volna élni, tévedés, ami velünk történt és történik!) „Mein ganze leben ist ein grosses Heimweh.”***
Az új állomás Ausztrália volt, azután a rejtelmes sziget, Új-Zéland következett.
„Ne lepődj meg – magyarázta szorgalmasan hulló levelei egyikében, volt idő, amikor hónapokig utazgattak ezek a levelek ide-oda a világban, amíg megérkeztek hozzám, hogy világutazó barátom sorsváltozásairól tudósítsanak –, mindig imádtam a Grant kapitányt, Grant Róbert volt a kedvenc hősöm, és ő is Új-Zélandba ment végül, hős atyját felkutatni... Hogy ő itt hogy érezhette magát, nem tudom, hogy én tulajdonképpen hogy érzem, azt sem? De azt hiszem, ez mellékes. Az embernek kell egy cél, s azután csak erejét kell megfeszítenie, hogy elérje, hogy megtarthassa. Most röhöghetsz, hiszen népemre rossz emlékezetű és különben is eléggé lejáratott tanítást ismételtem meg.**** Hogy hol éreztem én egyáltalán jól magam? Veled közös gyermekkoromban talán, amikor még tudatlan voltam és gyanútlan. De ez elmúlt. Ez már nincsen. Ezenkívül nincsen otthon sem. Ma már tudom. Neki lehet ugyan fogni újrateremteni, legalább ezzel is telik az idő, sikerülni amúgy sem sikerülhet. Ezenkívül, azt hiszem, mégiscsak a repülőn éreztem jól magam, Tel Avivból Melbourne felé menet...”
Egy idő után nyilván Róbertet, az obsitos katonát is elnyeli az új-zélandi cél, akár Jónást a cethal. Eléggé homályos lesz minden körülötte, végül ő maga is. Kitűnik végletesen a képből, mint előtte és utána is annyian. (Ennek a készülő „regénynek” a hősei vagy már meghaltak, mint Dani vagy Artúr, vagy elmentek valamerre a világba, nagyjából mindannyian, a többiek...). Mindenesetre Róbert, az obsitos most blúdzsinszben ül az asztalnál, meglepően fiatalos, úgy néz ki, mint egy profi díjlovagló vagy teniszjátékos, egész testével felém fordulva figyel – valami baj lehet a nyakával? a gerincével? –, majd egykedvűen nyúl a borosüveg felé, észreveszem, hogy narancssárga trikóján, a szíve tájékán valahol hatalmas vérfolt sötétlik! Nem – sikoltok fel, de erre se figyel senki, ennek sem akarom megérteni a világos jelentését, inkább az üveget figyelem megszállottan, amint egyszer csak felemelkedik, és a bor vékony sugárban csorog az ügynök poharába, mert itt van ő is természetesen, bár a csoportképen mindig eltakarja az arcát, mint bőrfejű tüntetők, s Róbertet figyeli, aki most természetes mozdulattal bújik ki trikójából, hogy izmos, tetoválásokkal megjelölt felsőtestét süttesse a nappal, amelyik, úgy tűnik, végletesen megállapodik a fák koronájával egy magasságban, és nem akar lenyugodni, ahogy az már szokás. Akkor végre megnyugodhatok: nem, nem vérfolt volt az mégsem, hanem trikója furcsa dísze, pontosan én nem érteném? Én meg akarom érteni barátaimat, hogy megérthessem végre magam. Az ügynök most emelkedik szólásra, pohárral a kezében.
Valaha medveszerű alakjára rá sem lehet ismerni, a pergő évek mintha őt változtatták volna meg a legtökéletesebben, hosszú fekete kabátjában egészen olyan, mint egy magatehetetlenül növő és vékonyodó, gótikus imádkozó sáska, valaha sok vicc céltáblájául szolgáló pocakja is eltűnt, mióta – hol is, Columbiában? – golyót eresztett bele egy összeesküvő vagy kábítószercsempész. Az ügynök maga elé néz. Mosolyog. A neve, nos a neve nem biztos: Béla? Árpád? Fred? Mikor melyik. Vajon min töri most a fejét, kit akar még meghökkenteni, elkápráztatni, bajba keverni? Kágébés ellenfeleit, főnökeit, a CIA vezetőségét? Újra felemeli a poharát, mosolyogva bólint körbe, de senki nem akar rá figyelni, népvezérek, próféták örök sorsa ez, a mellőzöttség, az időszakos figyelemhiány. Mindez láthatólag nem zavarja túlságosan, megszokhatta immár, feltalálja magát, lapot húz maga elé, írni kezd, valószínűleg valamely jelentést, amióta (húsz esztendeje? huszonöt?) fatuskóval a fején, egy szál nadrágban átúszta a Dunát, és Jugoszláviából startolt, egyfolytában jelentésekkel van elfoglalva. Szája szélét megnyalva, valószínűleg találó metaforákat keres, hogy ostoba és szűk látókörű, tehetetlen és kelet-európai viszonyok között tájékozatlan CIA-szakértőknek megvilágíthasson két-három párhuzamos, menthetetlenül egymásra csúszó, egymást sokszorozó vagy éppen terrorizáló, meg is semmisítő szituációt, amelyeknek közös matrjosa babaszerkezete a menthetetlen véres, ködös, telhetetlen álmokba menekülő kelet-európai történetet példázza. Hatalmas búvárszemüvege orrára csúszik, most egy elsietettnek tűnő, mégis céltudatos mozdulattal szemüveget cserél. Az új okkuláré tanáros és fekete keretű, arcának sima, szigorú külsőt kölcsönöz, most olyan, amilyen mindig is akart volna lenni: heidelbergi filozófus, ötven és a halál között, útban egy amerikai egyetem felé, ahol Hölderlinről, Rilkéről tart majd népszerű, elhíresült előadásokat, s a műélvezettől benedvesedő hallgatónőit állva, sötét parkolókban, egykedvűen teszi magáévá. A pápaszem most csúszik le a szeméről, védtelen, magára marad az arca, látom, időközben a szeme színe is változott, az ügynök-lét megjelölte, barnászöldes szeme most kékeszöld(!). Vajon ez mit jelent? Az ügynök most felemelkedik ismét, megszólal, légiesen -finoman mozog, hangját nem értem, de nincs kizárva, hogy a következő pillanatban, a gravitáció törvényeit cáfolva, a levegőbe emelkedik és kirepül körünkből... De nem, mégsem, lassan ereszkedik vissza a helyére, újabb szemüveget biggyeszt az orrára, gyanakvóan néz körül, mintha keresne valakit. Most egyszerre láthat engem – amint fedélzetről, nem kevés tartózkodással s ellenszenvvel figyelem őt, noha távozás előtt végtelen hajnalba nyúló pókerpartikon sokat gibiceltem neki, és jelenlétem általában szerencsét is hozott! – s jövőbeni alteregómat, talán a vadászt is láthatja, aki az erdőben most épp egy lila virágot szagol, az asztalnál meg felugorva, székét hátrarúgva, német üzletemberhez azért nem épp illően, énekelni kezdi: „A csitári hegyek alatt, régen leesett a hó!”; de erre se figyel senki, csak a diszkoszvető kíséri, s talán dünnyögve a rendező. Az ügynök elhúzza a száját, s a papírlapot óvatosan csempészi a nótába végül mégiscsak bekapcsolódó rendező zsebébe, csibészesen vigyorog, kortyol poharából, székén hátradőlve, lehunyt szemmel adja át arcát a sugárzó fénynek.
A rendező, állapítom meg nem titkolt keserűséggel vegyes irigységgel, mit sem változott, most is ugyanaz a szőke herceg, aki volt, szigorú s lelkes is ugyanakkor, de ez az ambivalencia, ami egyéniségének fő mozgatója, és kitapinthatóan jelen van életében s színházi működésében egyaránt – egyáltalán nem zavaró, és ha őt nem zavarja, miért zavarhatna másokat? Hajában nem vegyülnek ősz szálak, hangja is telten, egyenletesen szárnyal, méltón egy népzenegyűjtő unokájához, de csak néhány sort énekel, ahogy kezdte, úgy hallgat el, maga elé mered, előhúzza táskáját, idegesen kutat benne, noteszt emel ki, s elégedetten int a lesben álló, ugrásra kész pincérnek, aki bólint, s egy telefonkészülékkel jelenik meg mellette. Az elegáns, fehér telefont – melyhez videóernyő is csatlakozik, hogy a rendező láthassa is majd, akit felhív – óvatosan helyezi el az asztalon, a hamutartók, cigarettásdobozok, borosüvegek és poharak között. A rendező most tárcsáz, vajon kit akar felhívni a kísértethajóról? Őrület! Kit akar zaklatni, nyugalmában megzavarni?!?
Az erdőben, veszem észre ijedten, időközben beborul, villámlik és dörög, hatalmas cseppekben kezd esni az eső, az oroszlánfejű szerkesztő kezében egy újabb vörösboros flaska. Óriási tölgyfa alól kémleli az eget, s arca is elkomorul. A rendező közben folyamatosan beszél a telefonba, mintha egy vonakodó és korlátolt színészt akarna meggyőzni az általa elképzelt szerepfelfogás helyességéről, majd sértődötten nyújtja át a kagylót a diszkoszvetőnek, akit valószínűleg Mexikóból keresnek.
Casanova mert ő is itt van, az egykori meseköltő, rózsakeresztes testvérem. Ő sem sokat változik testi valójában, csak bohócarca lesz megviseltebb, hiába a leküzdhetetlen magyar Schicksalsfrage!***** A diszkoszvető tétován nyújtja feléje a kagylót, most hátradőlve székén, önfeledten fecseg a telefonba – vajon kinek? kiknek? –, az erdőben, veszem észre ijedten, ugyanakkor már zuhog, a vadász ott áll az esőben, az ösvényen lassan szétázó medveszar mellett, és odatartja arcát a győzedelmes zuhogásnak, akárcsak, jövök rá, 1976-ban, elválásunkkor az állomáson vagy 1984 augusztusában, amikor elemi csapásként érkezik meg városomba. Casanova közben befejezi a telefonálást, nevet és átadja a kagylót nekem.
A kagyló körbejár.
Most újra aprólékosan figyelhetem meg önmagam, ugyanakkor fogalmam sincs arról, kinek és mit mondhatok vigyorogva a telefonba, hogy miket hazudhatok, mindenesetre az eső, ha lehet, még sűrűbb lesz, már nem látom sem az ázó vadászt, sem a fa alatt vacogó, vörösborából kortyoló szerkesztőt, itt a hajófedélzeten viszont továbbra is tombol a napsütés, s a kagylót most veszi át balszerencsés barátom, Dani.
A vonaton elhalálozó költő agársovány, kopott farmerje lötyög rajta, ahogy kissé ringatózó lépéseivel, úgy ahogy, mindig is ment, s ahogy itt a kísértethajón is jár, akár szabadnapos tengerészek, kiebrudalt lovaskatonák (természetesen Bugyonnij, de nem, inkább Csapajev veres lovashadseregéből), mert parkettáncosnak azért még baráti túlzással sem igen nevezhető. A telefonkagylóval a kezében megy ide-oda, inge szétnyílik a mellén, melege lehet, arca vörös, a telefondrót egy darabig engedelmesen tekerőzik utána, mint egy idomított kígyó, majd visszarántja, erre ő sértődötten mond valamit a kagylóba, mire egy neki nem tetsző válasz hangozhat el, innen, magaslesemről nem látom jól a képernyőt, de tény, mintha egy női arc vibrálna az ekránon, az egész felületet győzedelmesen betöltve, s csak akkor tűnik el némileg megkésve, amikor Dani lecsapja a kagylót. Mint mindig is puskalövésnyi életében, minden helyzetben elkésik, reakciói végletesen, végzetesen lelassulnak. A pincér nesztelenül jelenik meg mellette, és elviszi a készüléket. Dani görnyedten néz utána, háta mögött a levegőben ott kattog az utolsó vonat. Most vicsorít, kedves szép szokása szerint, a vonat eltűnik, szertefoszlik, semmivé esik, disszidál egy borzalmas emlékbe, s a lenyalt hajú pincér a telefonnal a színész mellett jelenik meg.
Az egykori Edek hatalmas termetét pelerin takarja, alighanem megfürödhetett immár a halál és a felejtés kék tengerében, vakítóan fehér, fogpasztareklámra illő fogai között bőrszivar füstölög, most átveszi a kagylót, s az ekránon megjelenik egy arc; az előbbi nő arca-e, nem tudom eldönteni. Edek mond valami vicceset, az asztal mellett ülők kánonban nevetnek, most kezdem igazán sajnálni, hogy nem hallom szavaikat, ránézek a zenekarra, a szaxafonos – áhá, egykor kedves lemezem borítójáról ismerős mélakóros fekete feje! – megmerevedik, a zongorista szorgos keze is megállapodik a levegőben, minden így marad! és a csendben jól hallom a színész erős, érces hangját, egy vicc csattanóját mondja röhögve, „akkor már inkább a Schwartzot!”, a nevetés forgószele felkap, megpördít, számtalan helyzetben és pozícióban látom egykori barátomat, ostobábbnál ostobább vidám beköpései kötnek össze a torlódó időben, „gyere már ide, édes Lajosom, a vérbe belé – förmed rá hirtelen a figyelmesen rá bámuló diszkoszvetőre –, megsüketültél, a szerelmed akar veled beszélni Mexico Cityből, gyere!”
A diszkoszvető szomorúan mosolyog, odalép a telefonhoz, füléhez szorítja, de egyelőre semmit nem mond, csak a kagylót tartja néma áhítattal, s a képernyőn egy fürdőkádban ülő szőke szépség jelenik meg, amint a sűrű habok közül meztelen lábfejét nyújtja Laji felé, vörösre festett körmei villognak a déli(?) fényben. Laji hallgat, a nő is csendben van, valószínűleg nézik egymást, régen láthatták, gyermekkori barátom nagyobb és testesebb, mint ahogy elképzeléseimben, és evvel szorosan összefonódó, gyérülő s egyre megbízhatatlanabb emlékeimben élt, háta mögött ott sötétlik élete örök színtere: a stadion és megzavarodott díszkoszok röpködnek a levegőben, a vadász kitömött nyugatnémet madarait kergetik. Nem megy, ereszti le kiábrándultan a kagylót, az ekránról eltűnik a nő, kádastól, Nyáca gyere, rajtad a sor, mondja még fáradtan a diszkoszvető, s egy üres székre rogy le. A vadász megértően tol eléje egy pohár bort, igyál, testvérem, biztatja, és harsogva kezdi énekelni egykori nótáját: „hajlik a jegenye, zörög a levele, kiskertem aljába, csak még egyszer gyere le, csak annyit szeretnék...”
Az öttusázó közben átveszi a kagylót, Nyáca, mondja jól érthetően, itt né, megvagyunk, végre megvalósult a Bembere álma, a csúcstalálkozó!... Még szép, hogy élek, hát csak nem gondolod, hogy szabadnapos kísértet vagyok?! Eltartja fülétől a kagylót, beleröhög a képernyőbe, az énekbe is bekapcsolódik, átmenetileg és kimérten. Az asztal mellett, mintegy végszóra megjelenik a dalban forgó kiskert, ott tolonganak a felugráló fiúk, kezükben üres poharak, elfordulok, nem tudom megállapítani, könnyek csorognak-e az arcomon vagy esőcseppek, s akkor veszem észre az asztal sarkán a boxolót, a riportert, Hugót és Artúrt. Ők jellemző módon töményet isznak ám lám, jó megjegyezni, a szokások a jövőben sem változnak! – és elmerülten beszélgetnek, hogy miről, nem értem az általános hangzavarban, Miklós most felemeli a vodkásüveget, tölt, s ebben a pillanatban szólal meg a zenekar is megint, ott folytatják, ahol abbahagyták, döntök, odasétálok az asztalhoz, lesz, ami lesz!
A boxoló rám néz, de nem szól, s én – veszem észre ijedten – nemhogy közelednék, de távolodok a csoporttól, az asztaltól, mintha kacagásuk újólag felerősödő forgószele kapna fel megint, hol vagytok, ti régi játszótársak? akarom kérdezni, de nem figyelnek rám, egyre messzebb kerül tőlem az asztal, s hírtelen hallom meg közvetlen közelről az oroszlánfejű szerkesztő hangját.
– Ami azt illeti, tényleg gyönyörű a te erdőd, Bembere, csak az a kár, hogy nincsen itt valahol egy kocsma.
Felrezzenek.
– Miért? – kérdezi a vadász. – Elfogyott a bor?
– Nem – rázza a fejét a szerkesztő, és mutatja az üveget. – De az én koromban az ember már csak a kedvenc kocsmájában érzi jól magát.
Az égen ott ragyog a szivárvány is, a kísértethajó, veszem kétségbeesetten észre, megbízhatóan távolodik a harsogó napfényben, volt, nincs.
Elkeseredetten nézek utána, s akkor egy végtelennek tűnő pillanatra ott vagyok a fedélzeten megint, és látom a másik asztalt is, nagyapámat és társaságát, ők is bort isznak, arcuk már vörösödik, megbízhatóan verik az asztalt, majd megint énekelnek: „Ha kimegyek, ha kimegyek a doberdói harctérre!”; hátuk mögött egy cigányzenekar, afféle hamisítatlan macskabanda áll sunyin s ugrásra készen, a prímás arcán szabványvigyor, állandóan be akarna kapcsolódni, de leintik, nem, nagyapáméknak láthatóan nincsen semmi szükségük kíséretre, boldogulnak ők holmi cincogó cigányok nélkül is, oda akarok lépni hozzájuk, inni akarok borukból, részt akarok kérni problémáikból, énekelni szeretnék velük, de nem tudok mozdulni, ők meg egyre távolodnak, akárcsak az előbb én s még azelőtt a vadász és a redaktor, mintha fordított távcsövön át nézném őket, kisebbednek, majd amire a két asztaltársaság összevegyül s ismerkedni kezd egymással, hogy közös dalba kezdhessenek végre, el is tűnnek, csak néhány mozgó pontot látok még, majd ezek is fénysugarak közé vegyülnek, nem tudom eldönteni, láttam-e egyáltalán valamit, vagy csak könnyező szemem káprázott?
– Tudok egy kiskocsmát a közelben – sóhajtok. – Frankó hely. Talán meglátogathatnánk.
– Formáljunk egy brigádot – lelkesedik a vadász is. – És irány a kocsma.
– Fel Belgrádra! – emeli fel az ürülő üveget a szerkesztő is.
– Irgum Burgum Dezső üdvözletét küldi – lép a vadász titokzatos arccal egy fa mögé, és elmerülten vizsgál egy kissé megtépázott bokrot. – Legyetek jók, üzeni, és álmodjatok szépeket. Jó éjszakát, gyerekek!
Egymás nyomába lépve távolodunk az erdőből. Az út szélén ott a mikrobusz, a sofőr a hátsó ülésen elnyúlva békésen alszik. Nem is költjük fel, a vadász ül a kormány mögé, és megindulunk az árnyas erdei úton. Arra gondolok, kedvesem, a hunyori baba már nem is megy ki a szorgalmasan érkező vonatokhoz, hogy várjon engem, eddig már a telefonnyomozást is megunva elkeseredetten töprenghet azon, hogy hová is tűntem el az éji és erdélyi homályban? Mielőtt a milíciával kezdene el kerestetni, haza kell érnem, döntöm el, és fáradtan vigyorgok. Egy kirándulócsoportot kerülünk el, a vadász hosszan dudál. Behunyom a szemem, s amikor újra kinyitom, a konyhaablakban könyökölök ismét, 1984. augusztus 21-én reggel. Mellettem a vadász és Boglár nevezetű leányom. A vadász is hunyorog, én is, szemünkbe süt a nap. Nézzük a felvonulókat, a „főpróbát”. Innen, ebből a napfényes ablakból még minden könnyűnek látszik, áttekinthetőnek, megoldhatónak; elviselhetőnek tűnnek a dolgok, emberarcúnak a jövő. Tomboló napsütés szünteti meg az életünket belengő homályt, minden világos, egyszerű, érthető és remek. Hangulatunkat nagyszerűen festi alá, fejezi ki, magyarázza meg a kelleténél egy fokkal erősebben harsogó térzene.
– Hova vonulnak? – kérdezi Boglár.
– Előre – válaszolunk neki egyszerre és fáradtan. – Hát mégis hova vonuljanak? – nézek rá. – Hátra?
– Hol van előre? – makacskodik a három és fél éves leány.
– Amerre mennek – mondja azonnal a vadász.
– Abban az utcában ugye, ahol a nap lakik?
– Meg vagyunk mentve – így a vadász. – Mink is oda kellene költözzünk, hogy végre felépíthessük az ifjúkorunk óta tervezett palotát.
29. A Felkelő Nap háza
leírhatatlanul gyönyörű lehetne.
– És abban ki lakna? – érdeklődik óvatosan Boglár. – Ha odaköltözne a nap, akkor az utcájában ki kelne fel?
Lent most gyerekek vonulnak. A falon, az ablak mellett – nem akarok odapillantani, de mégis állandóan látómezőbe tolakodnak – vakító fekete pontok tömkelege. Mi ez? A nap játéka? Pantomim poloskával?
– Nem – nevet göcögve a vadász. – A szemed káprázik a fáradtságtól és a fénytől, öreg örmény testvérem.
Csénél, valamikor az elsüllyedt hetvenes évek elején figyelhettük egyszer így a poloskák népvándorlását, az ablakból kihajolva. A piszkosszürke falakon vonultak leállíthatatlanul az ezüstös, már-már szúró holdsütésben.
– Be fognak jönni a lakásba is – ijedtem meg.
– Na, és akkor mi van? – kérdezte kihívóan Zozi.
A vadász a szoba közepén aludt egy gumimatracon. Még minden megvolt, mindenki itt volt, mindenki itthon volt.
– Harcolni fogunk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Csé, a bősz házigazda, és vigyorogva osztotta ki a „fegyvereket”. Én egy vonalzót kapok, pontosan kell célozni, öreg!, figyelmeztet Csé, kezében légycsapóval. Zozi egy seprűt kap, ő csak lesepri a támadókat, neki könnyebb.
Csé figyelmesen néz ránk, és leoltja a villanyt.
Várunk.
– Tudjátok, mi a legkönnyebb – csuklik Zozi. – Nézni.
– Most – kiáltja harciasan Csé, és felkapcsolja a villanyt, de visszafordulva átesik a hortyogó vadászon.
– Mi van, baszd meg? – riad fel barátunk. – Áttértél a fiúkra?
– Megjöttek a vendégek – tápászkodik fel Csé. A fényben a fehér falon rendíthetetlenül és rettenthetetlenül vonulnak az ablakon már bejutó poloskák.
– Most – vezényel Csé, és Zozi azonnal akcióba is lép a seprűvel. A poloskák zárt rendje megbomlik.
– Ha odasújtasz körül a sorshoz – szavalja a vadász a matracról, de a csapkodó Csé egyetlen szemrehányó szavára azonnal felismeri kötelességét, felugrik, s jobb híján, a jelen nem lévő háziasszony felkapott fapapucsával kezd vagdalózni.
– Az úri pusztaság rikoltoz – fejezi be Zozi a verset, és rendületlenül sepri a megzavarodó poloskákat.
– Nem számítanak a nyomok – liheg Csé, s kezében hihetetlen sebességgel mozog a légycsapó. – Úgyis festeni kell!
– Ez az, baszd meg – rikkantja a vadász. – Menekülnek már a beste kurafiak, mint a török Nándorfehérvár alól.
Zozi lihegve csukja be az ablakot.
– Még egy ilyen győzelem – fordul meg, és lecsapja a seprűt. – Még egy ilyen győzelem, és megköthetjük velük az első balkáni békét.
Nézzük egymást a fényben, a melegben és röhögni sincs semmi kedvünk. A falon körbe sötét pettyek sorakoznak, elképesztően rendszertelen alakzatban, mint egy absztrakt festmény.
– Holnap kell kiköltözni – csapja le fáradtan Csé az utolsó mozgó pontot. – Akkor jön ki egy brigád, és ciánt vetnek be, vagy mi a nyavalyát.
– Még egy ilyen győzelem – liheg Zozi, s szomorúan nézi az asztalon várakozó üres rumosüveget. – És máris kant leszünk az összes vizekből.
– Hát ebben nem volt igaza legény faniflónak – mondja a vadász 1984. augusztus 21-én reggel a konyhában, és ásít. – Sőt, azóta vagyunk benne igazán a vízben. És nyakig.
– Te beszélsz? – kérdezem sértődötten, de ezúttal nem veszi fel a kesztyűt, szelíden és értetlenül bámul rám.
– Még van Kavafisznak más verse is, tudod.
– Több is van annak – legyint. – De Durellnek hinni lehet, még mind meg se jelentek. Volt olyan, amelyiket kéziratban terjesztett, ezeket hívei szorgosan őrzik, lecsúszott, dekadens hercegnők, szomorú zsidó kabalisták, divatos nőgyógyászok, pocakosodó aranyifjak.
– És a fiú is, bizonyára.
– Egen, de figyelj csak – veszi fel a vadász a kék borítójú könyvet az asztalról. Idegesen lapoz, aztán hirtelen kezdi olvasni:
„Rettegésbe és gyanakvásba fúlva,
zaklatott aggyal és riadt szemekkel
egyre csak azt latoljuk, mit tegyünk
a holtbiztos veszélyt elkerülendő,
mely oly irtóztatóan fenyeget,
pedig csatlakoztunk, nem ez kerül utunkba;
tévesek voltak az előjelek
(vagy nem jól hallottuk, vagy nem értettük őket).
Egy más, sohasem sejtett balszerencse
szakadt ránk vészesen s váratlanul,
s felkészületlenül – van is arra idő! – már elragad”
– Ezt most mire mondod? – kérdezem.
– Nem is tudom, baszd meg. Szerinted mire?
Újra az asztalnál ülünk, lágytojást kanalazunk pohárból, gyengéden rumos teát kortyolgatunk hozzá, csend van, elvonultak a felvonulók is, lányom is eltűnt valamerre a lakás labirintusában. – Ezt fogjuk majd lemásoltatni fekete tussal valamelyik szorgos helyi művésszel, és bekereteztetve a másik mellé tesszük majd a felkelő nap házának halljában – röhög szomorkásan a vadász. – Mert ott kell legyenek, jól láthatóan a fő falon.
– Miért? Lesz alfal is? – fordulok el.
- Tudod, milyenek a medvék télen? – kérdezi váratlanul. – Majd én megmondom neked. Olyanok mint a
30. Zongorák a havon
mint Ady verséből a fekete zongorák. Fekszenek és várják, hogy valaki megszólítsa őket. Vagy megszólaltassa?
– És nem jön senki?
– Ki jöhetne? De ők csak fekszenek. Fekete medvék fehér havon. Olyanok, mint az oligofrén gyerekek. Megmozdulnak, ha kisüt a nap, mancsukat szemükhöz kapva nyújtózkodnak, mint az ébredező lányok, tesznek néhány lépést, leülnek megint, de az a néhány lépés leírhatatlan, fantasztikus, az öröm maga!, az már önmagában bizonyítja, hogy kik is ők, hát szóval nemcsak a ló, de a medve is, a medve is ember!... Vagy ahogy a reflektor felé tapogatóznak a sötétben, amikor zavarni kezdi őket az éles fény, szúrja a szemüket, mégsem pöccennek be, először csak tapogatóznak, az Isten mentsen meg a mancsuktól. El tudod képzelni... És azután a puszta mozgásuk, ha én azt az otromba bájt, azt a nehézkes piruettezést le tudnám írni!... Itt újra áttűnik a szöveg, valamikor későbbi időpontban, már a beinduló filmezés közben, kínlódva mondja egyszer, amikor „öt percre” ugrik be melegedni: – a tél, a hó, a hideg, semmi nem is hiányzott, csak egy operatőr, aki tud magáról, hát megkaptuk a tutajost, baszd meg. A falusi kocsmában is úgy mutatkozott be, hogy ez és ez vagyok a televíziótól, s várt, hogy mindenki essen hasra, száz szál rózsával s Napóleon konyakkal ünnepeljék őt, mikor még monopol se volt. Nos, ez a fickó egyszer egy lesen berúg, s elmegy pisilni. Ő vár összefagyva a leshelyen, sehol senki. Eltelik egy félóra, nem jön. Ő rosszat sejtve utána megy, hát persze, ott hever a földön, a hátán viszi vissza a lesre, nehogy megfagyjon, hát persze hogy közben megérkeznek a medvék is, zabálják a csalihúst, de ők újra nem filmezhetnek, mert a tutajos, a szerencsétlen úgy be van seggelve, hogy fel se bírja költeni. Valószínűleg a tutajon is így aludhatott, amikor Isztambul helyett Ogyesszába érkeztek meg. Másnap szánja-bánja bűneit, pislog, mint béka a csihányban. Ő megkéri, ilyent többet ne csináljon, mindent, de ezt ne. Ígérje meg, amíg harminc fokos hideg van, nem iszik, különben is dolgozni is kellene. Mindegy. Reménytelen a pacák. Közben tovább vonulnak egy másik lesre, s akkor beüt az istennyila, elromlik a Ford. Ott állnak az úton, s fogalma sincsen, mi lesz? Aztán ahogy lenni szokott a mesében is, felgyorsulnak az események: két piros szemű ökröt fognak az autó elé, húzzák a Fordot rendületlenül. A gazda előttük megy és énekel, s az a fickó nem akarja filmezni az egészet, mert szerinte ez visszaélés a helyzettel... Ő pedig őrjöng, hiszen tudja, hogy ez lenne a főnyeremény, ettől benedvesednének a német anyák a családi tévé előtt, ez a siker záloga... azonkívül aztán összejött ezaz, a medvék is, persze hogy... Hogy azok miket zabálnak össze, öreg, ha te tudnád, mikkel van tele a medveszar...
ÉS így tovább, sztereóban, leállíthatalanul.
Feltűnik még fehér slavrokban egy Ildikó nevezetű erdészlány is, amikor végre bejön az ő szobájába, egy kiadós ivás és nóta után, éjszaka elveszik a villanyt, de szerencsére süt a hold, a holdfény szenvtelenül világít át a fehér slavrokon, Ildikó mosolyog, igen, itt kellene leállítani az egész ámokfutást, ő csak feküdne az ágyon, és az a csaj mind jönne, jönne, hát ezekért él az ember, mert mi következik utána, mindig ugyanaz, nyilván összeborulnak, na és ő sincsen fából... Persze, először a legritkább esetben szokott összejönni, a csaj kifeküdt az ágyra a holdfényben, s egyre azt kérdezte, most mit gondol róla, magyarázta a bizonyítványát, hogy neki milyen nehéz itten, az isten háta mögött; miért? – kérdezte ő, amikor végre sikerült a dolog, s a holdat is felhő takarta el, setét volt, mint a bika szarvában. Itt még magának Joszif Visszarionovicsnak sem volt könnyű, nemhogy... mire a csaj szisszent fel, hogy ő ezt kikéri magának, hogy őt senki ne merje összehasonlítani holmi oroszokkal, ő... És így tovább. Kár volt meglennie az egésznek, de meglett, akármilyen is lett, ez már ilyen, ő pedig közben az ártatlanságról töprenkedett, hát mégis miről kellett volna abban a szituációban gondolkoznia? s ahogy kikelvén az ágyból az elnyugvó csaj mellől, végigtámolygott a sötét szobán, nem volt már itala, viszont egy szék volt a helyiségben, nyilván neki is ment, megütötte a térdét, káromkodott, mire megint a felriadt Ildikó sértődött meg, hogy hogy bánik vele, hát ilyesmiket hall ő az itteniektől eleget, erre a vadász hallgatott el, szívta a fogát, az ablakhoz settenkedett, kinézett, úgy feküdtek ott künt azok az ébenfekete dögök, mint a zongorák, nézte őket, a szíve megtelt hálával, hirtelen eszébe jutott, hogy az autóban még kell lennie pálinkának, felöltözött, lement, megtalálta, visszajött, leült a szendergő lány mellé, simogatta hosszú szőke haját, szeretsz? kérdezte Ildikó, és átölelte. Ő közben ivott, és a halálra gondolt, igen, arra, hogy milyen lesz majd a halál, ha eljön érte, a szomszéd szobából halk hegedűszót hallott, elérzékenyült, Ildikó már sikoltozott, dobálta magát, és csak reggel derült ki, hogy nem is volt szomszéd szoba. Smafú, baszd meg – így a vadász. – Szép volt, igaz volt, de nem kezdeném elölről semmi pénzért, emlékszel, amikor a nagy hó hullott, márciusban, Bukarestben, az volt, azt hiszem a próba, igen, akkor kellett volna megálljon a film, de még csak el sem szakadt! Pergett a homok a homokórákban, egyhangúan, és valahol egy huzatos, félhomályos konyhában egykedvűen csöpögött egy javíthatatlan csap, a vadász épp medvelesen lehetett megint, egy kellően kezelhetetlen és szeszélyes operatőrrel, várták a „zongorákat”, az ügynök, lehet, jelentést írt, vagy valamelyik közép-európai államban szervezte az épp esedékes „forradalmat”. Casanova épp a HÉV-re várt a püspöki városban, és arra gondolt, hogy kik is voltak a város hírhedt börtönének a „vendégei” a századforduló írói közül; Dani talán vonaton utazott, főpróbát tartva elközelgő halálához, s arra gondolt, kitől kér majd kölcsön? Róbert épp biliárdozhatott egy lokálban, míg Miklós valahol a Tátrában nyaralt egy lánnyal, Laji diszkoszokat hajigált Mexikóban, míg az öttusázó összeszorított fogakkal lovagolt egy hajnali mezőn, a rendező épp aludhatott, s arról álmodott, hogy újra megrendezi majd a Peer Gynt című drámáját, amelyet már rendezett egyszer a lázas hetvenes évek legelején, az egyik főpróbáról személyesen nekem szólt le a színház vehemens igazgatónője (Aase anyó): „Ne mind köhögjön nekem, inkább menjen ki!” és haldokolt tovább, ebben az álombeli új rendezésben is nagy szerepet kap majd a háló, ráborul a színpadra, a szereplőkre és ő a nézőtérről elégedetten néz majd maga elé, és egy verset mormog: „Csillaghálóban hányódunk,/ partravont halak,/ szánk a semmiségbe tátong,/ száraz űrt harap...”****** Igen, így lesz. Erre riad fel, fekszik az ágyában, mint egy koporsóban – ezen a hajnalon a történet minden hősét meglegyinti az elmúlás szele –, s nézi a plafont, akárcsak Artúr, aki épp egy konyhában pálinkázik, s egy versort morog maga elé: „drót járja át a szív izomzatát!”******* Mások alszanak, Róbert lecsapva a dákot, arra gondol, végre együtt van a pénz, a hónap végéig döntenie kell, átruccan-e Európába „látogatóba”, vagy nem ruccan át? Hugó közben egy másik nagyvárosban, taxiban igyekszik haza, élete miliője, a bérkaszárnyák sora veszi körül, álmos. A dolgok zajlanak. Én Szentkúthy Miklós Cynthiáját olvasom, és ilyen mondatokat jegyzek meg: „Hirtelen ugrik át – tudniillik a hősnő – a depresszió hamujából a kacagásba, hisztérikusan, tehetetlenül.” Egy lányra gondolok, aki pontosan ilyen volt, s szívem megtelik balsejtelemmel, hideglelősen oltom el a lámpát, és elnyújtózok széles, régi hajóágyakra emlékeztető, tutajszerű heverőmön, s reménykedek, reggelig mégiscsak aludhatok két-három órát. Öcsi közben künt áll taxijával a New York-i – időeltolódás! –, jó lenne tudni pontosan, melyik utcán? esteledik, a járókelők arcán kihunynak és újjászületnek a neonreklámok. A boxoló egy tornateremben „árnyékol”, izmos testén folyik a víz. A bordásfalhoz megy, lefekszik, lábát beakasztja az egyik alsó fogba, s az edzője máris lihegve cipeli a súlyzókat. Egyre hallhatóbban liheg ő is.
Igen. Még mind megvagyunk. FELSZÍNEN TARTJUK MAGUNKAT. ÉLÜNK!
A dolgok zajlanak, összekeverednek, nem várt arcukat mutatják, áttekinthetetlen kaleidoszkópok.
 
31. Márciusi karnevál
1973. március 21-én délben hullni kezdett a hó. Vonaton ültem az étkezőkocsiban, fröccsöket ittam, s néztem az elringó behavazott mezőket, a fazekukat hetykén félrecsapó legényes madárijesztőket – mintha ezek a rozoga őszről itt feledhetett testvérek vezényelték volna az egyre nyugtalanítóbban sűrű havazást. Néha felrebbent egy-egy ázott varjú is, lomha fekete kérdőjelt formázva – mintha csak életeink címerét alakította volna, emblémáját – változtatta a helyét. A vonat meg egyre lassított, majd nyílt pályán megállt, már úgy esett a hó, hogy a madárijesztőket, a távírópóznákat, a varjakat sem lehetett látni. Egyáltalán nem lehetett látni semmit. A fehérségbe minden zaj belefult, minden szín elveszett benne, néztem a havazást, és félni kezdtem, de akkor minden átmenet nélkül, fújtatva, mint egy elnyújtózó fáradt óriás, megindult a vonat: alagutat fúrva a havazásban, hősiesen lódult előre. Szédültem. A feltételes megállók szaporodtak, ha kell, ha nem, állandóan lassított, és meg is állt a vonat, de nem adta fel, egy-egy heroikus „utolsó” erőfeszítéssel meg-megindult megint. Várható, sőt kiszámítható volt, hogy ebben a tempóban éjfél előtt a fővárosba meg nem érkezünk, ha ugyan eljut oda ez a vonat egyáltalán?
Szürkülödött.
A homály szobrai sejtelmesen csábítottak a havas mezőn, s ha egy-egy megálló után csendesedett valamennyire a havazás, láthattuk a lágyan világító behavazott domboldalakat is. De vége lett ennek is hamar, már erdők között zakatolt a vonat, a kupéban még sötét volt, nem gyúltak ki a fények, csak a kinti hó fehérlett, biztatóan, de némileg egyhangúan, s a vadász – mert ott ült velem szemben – poharamhoz érintette a poharát.
– Igyunk, jó pajtásom – szólt röviden, s visszahullott ránk a csend, mely havas erdők végtelen némasága volt, beláthatatlan mezők megfejthetetlen fehérsége: hó, hó, hó. A balsejtelem lüktető, egymást tükröző, sokszorozó, megsemmisítő, újjászülető fehér pontocskái közül ki-kiugrott egy-egy környezetéből furcsa módon „kibeszélő” fa, hol haldokló arab kegyszerárusokra hasonlított, hol tisztaságát sirató fiatal cigánylányra. Amikor egy kanyarban, hosszas erőlködés, köhögések, kínlódások után, nagyot zökkenve újra megállt a vonat, a példátlan havazásból, az ősállatokhoz hasonlító fák és a sunyin lábuknál térdeplő, ugrásra kész bokrok közül váratlanul törtek ki az álarcosok. Zene is hallatszott, meg mertem volna esküdni rá, hogy puffogtak a dobok, rekedten harsogtak a trombiták, vércseként vijjogtak a töröksípok, megsebzett medveként brummogtak a bőgök, hátba szúrt szajhaként visongtak a harmonikák; bár másnap (mert az a szép, hogy mindig csak darab ideig élünk, utána mindig jön egy „másnap”, amikor feltámasztjuk, analizáljuk, elmeséljük, újra átéljük az egészet, bizonyítva, hogy menthetetlenek vagyunk, s az élet újra távolodik tőlünk, vissza se int a kanyarból, mint egy újabb találkára készülő hű szerető, amikor felelevenítettük eme álomszerű „szürrealista” jelenséget – bár a vonatablakból annyira konkrétnak, „közelinek” tűnt a menet, hogy volt egy olyan érzésem is, ha lenyitom az ablakot és kinyúlok, megmarkolhatom az álarcokat, elragadhatom a töröksípot egy udvari bolondnak öltözött valaki kezéből, és fújhatom kedvemre én tovább... (nem tettem meg!... ) – a vadász esküdött rá, kellő komolysággal, istenkedésekkel, hogy a maszkások serege néma csendben járta megfejthetetlen koreográfiájú (vagy csak annak tűnő, ha volt koreográfia, meg is lehetett volna fejteni, punktum!), de hihetetlenül érzéki, felzaklató táncát. Legelöl langaléta alak haladt, ugrabugrálva, mint egy bakkecske; tényleg kecskét formázott a maszkja, talán mozgásával is idomulni akart választott állatához: divatból kimenő viccek, elbagatellizált állegendák misztikus kecskebakjához. Ki tudja? Hasonulni akarunk mindannyian örökkétig – így a vadász. Nem?! Most mondjad, hogy te nem?! Ha van pofád! De vissza a menethez!
A kecskebak mögött szinte pucér – vagy csak testszínű leplekbe burkolózó és már megjelenésükkel is csaló – fiúcskák kergettek fehér leplekbe burkolózó félmeztelen szarvasünőket. Olyan volt az egész, mint egy megelevenedő szecessziós gobelin. Az egyik hosszú, szőke hajú lány nem bírta tovább, színpadias(nak tűnő, de lehet, hogy tényleg kétségbeesett) sikollyal lerogyott a hóra, és ekkor a kecskebak megfordulva, valami furcsa vijjogó csatakiáltást hallatva – körülbelül úgy, ahogy keletnémet-jugoszláv koprodukcióban üvöltöznek az indiánoknak álcázott amorosó színészek, akik egy indiántáborban öregasszonyoknak se lettek volna, lennének jók! – ráugrott a lányra. A vadász itt újra ellentmondott nekem: nem, néma csendben vetette rá magát, javított ki, épp ez volt benne a legborzasztóbb. Ő, folytatta, a maga részéről akkor már azon a ponton volt, hogy feltépi az ablakot, kiugrik és beleavatkozik az egészbe. Miért? Hát el van ítélve ő, hogy az ő jelenlétében bántalmazzanak örökké erősebbek gyengébbeket: nőket, gyerekeket, kutyákat?...
De még nem tartunk itt, még az egyre infernálisabb szcénánál tartunk. A langaléta pasas letépte a lányról a lepelt, hogy mi volt alatta, fogas kérdés. Ha játék volt, lehet, hogy egy másik testszínű, a bőr színét imitáló trikó. De játék volt-e? A lány sikoltozott, mint akit öldökölnek. A vadász szerint csend volt, csak a futó lábak dobogása hallatszott, de ennek a zajnak az erősségét is tompította a hóvatta. Nem, nekem határozottan úgy tűnt, hogy ez már nem volt játék; láttam egy pillanatig, amíg az odaérő többiek el nem takarták őket, a lány riadt-szép arcát, sikoltozását is hallottam, vagy ha hitelt adok a vadász közlésének, hallani véltem (soha nem rajongtam a némafilmekért!), a vadász szerint a lány némán könnyezett, kezével kaparta a havat, menekülni szeretett volna, de nem tudott, azután átvette partnere furcsa extraszisztolés mozgását – már amennyire egyáltalán láthattuk a forgolódó maszkásoktól. Mindenesetre már nem lehetett teljességgel egyértelműen eldönteni, hogy a (feltételezhető) undortól vagy a (kényszerű) élvezettől vonaglott-e az arca? Hát nem mindegy – így a vadász. Ezek az állandó egyértelműségre törekvéseid, ezek megőrjítenek engem, tudd meg. Hát mondj valamit a világban, a természetben, ami egyértelmű?!
A fiatal bikák közben táncoltak a szarvastehenekkel, ez volt a benső kör, nagyon hamar kialakultak a párok, a külső körben a zenészek estek extázisba, bár a vadász szerint épp az volt a borzalmas rémálomszerű az egészben, hogy csak imitálták hangszereikkel a mozgásokat, de hang nem hallatszott, egy árva dob meg nem puffant, egy árvábbnál is árvább harmonika nem nyikorgott, egy haldoklásra ítélt trombita se szólalt meg, az „utolsó szó” jogán. Nem, nem: csend volt! A legkülsőbb körben, ahogy az lenni szokott, már egyházi vagy világi szertartásokon, majálisokon, biennálékon a többiek ugrándoztak, a népség, katonaság: mind mind álarcokban. A színes álarcok közbevetőlegesen szépen különültek el a fehér háttértől: hó, hó, hó. Aprólékosan persze, megfigyelni semmit sem lehetett, mert a vonat megint elindult, eléggé időben ahhoz, hogy a további fejleményeket illetően teljességgel találgatásokra legyünk ítélve: azaz (romlott és perverz) fantáziánkra hagyatkozzunk. Ezt most azért inkább hagyjuk – így a vadász –, tökéletességgel kiszámítható ugyanis a fejlemény. Orgia! Nem.
Igen, mondtam. Persze, mi is lehetne más?!
Akkor a vonatban még nem értünk rá mindezzel érdemben foglalkozni, mert meglehetősen furcsának, érthetetlennek, obszcénnek és talányosnak találtuk ama elhanyagolhatatlan tényt, miszerint – amint az heherésző vallomásaikból azonnal kiderült –: a szomszéd asztalnál sörözgető jégkorongozók, mind megannyi vállas gyerek, Herkules-Adoniszok alkatukhoz mért értelmi képességekkel (vagy nélkül, hogy ne egyértelműen, most, itt ne!) semmit sem láttak a vad, téli szaturnáliából. Hihetetlen, így a vadász: vagy mi zsongtunk be, kérlekszépen, vagy ők!...
De kétségtelen, akkor már az étkezőkocsiban mindenkit – a jégkorongozók miért lettek volna üdvözítő és boldogtalan kivételek?! – megzavart az elállíthatatlan, álomszerű hóesés.
Én egyre a lány álarc nélküli, csupasz és védtelen, előbb az undortól, majd a feltételezhetően rátörő kéjtől vonagló arcát láttam – kínjában mintha havat tömött volna a szájába, de a vonaglást azután sem hagyta abba, nem tudta abbahagyni?, rájöhetett, amúgy sem tud megszabadulni erőszakos, kecskefejű lovagjától, talán akkor már nem is akart? Hagyjuk Freudot, így a vadász, unom az örökös egy sínpáron futó asszociációkat! Jó, hagyjuk, de akkor is! Akkor is mi? Bár a lány szemei, folytatom a felidézést, még könnyesek voltak, mozgása feltételezhetően egyre célszerűbben, egyre öntudatosabban idomult a rajta fekvő férfi mozgásához, akinek torkából egyszerre csak egy állatian diadalittas üvöltés szakadt ki – à la szerb-keletnémet Winnetou ellenségei teteme fölött járja hastáncát, ami a művész vonzalmai szerint végre mélyen átélt nagy alakítás, legalábbis fiúi körében sikert arat, s ez se semmi! –, s ekkor a lány – vizionálok tovább – mintegy utolsó erőfeszítéssel, nagy nehezen négylábra emelkedve mászni kezdett a hóban. Mondom: ezt hagyjuk, ragaszkodjunk a tényekhez. Így a vadász. Eléggé bájosak a tényeink amúgy is. Érdekes, én – mutat hüvelykujjával saját szíve irányába –, én a kecskebakálarcot viselő férfiú diadalittas üvöltését sem hallottam, egyáltalán nem volt ottan semmi zaj, hidd el már végre. Kiitta borát. Folytatta: az volt a legszörnyűbb az egész jelenetsorban, hogy teljesen némán zajlott, mintha rituális szerepeket alakítottak volna a rejtélyes álarcosok, egy számukra érthetetlen szövegkönyv szerint.
De azután, hosszas viták után, amiket most nem mellékelek: a vadász is egyetértett velem abban, hogy fel kell derítenünk: kik ezek? és mit akarnak? s ezért azután a legközelebbi feltételes megállónál habozás nélkül követett engem, leléptünk a vonatról, csak úgy, minden csomag nélkül. (Csomagjainkat az egyik ismerős hokisra bíztuk, megígértettük vele, hogy beadja az Északi pályaudvar megőrzőjébe, másnap délben majd felhívjuk, valahol találkozunk, s ideadja a számot... ) Fütyörészve indultunk el a havas erdőben, s ha ma, anynyi év távlatából (mennyi is, számoljunk szépen utána: 1988. március 31-én írom ezeket a sorokat, künt havazik, de sár lesz ebből is, mi lenne más? negyedik emeleti ablakomból a hópelyhek kavargása mégiscsak rímel az 1973-as márciusi havazásra, egy tizenöt évvel ezelőtti hópehely táncára egy mai hópehely tánca, hagyjuk!... ) fel akarom idézni azt a lázas keresést, ezt a hajszát a fehér erdőben, a nagy hóban, alattomosan lapuló bokrok között; csak lihegésünkre emlékszem és a vadász kivörösödött, verítékező arcára. Az enyémre nyilván nem: ott nem volt tükör. Lihegtünk egymás nyomába lépve, s egyre valószerűtlenebbnek tűnt az előbbi szaturnália, távolodott, mint egy emlék, s amikor hullafáradtan végre átmenetileg feladva, egymásnak dőltünk egy hatalmas fa mellett, s fújtatva mint a fáradt szódáslovak, hallgattuk a hó percegését az ágak között – a hold, ez a kék ág közül pislogó gúnyos asszony szem******** – ezüstös fénnyel szórta be a tisztást, lágyan világítottak a havas ágak – a vadász nekem szegezte a nagy kérdést: Kik voltak ezek? Valami szekta? Őrültek? Egy diáktábor játékai? Magyarázatot én sem tudtam adni, de az előbbi bensőséges hangulatnak is vége volt. Kiszáradó torokkal épp azt akartam javasolni, hogy térjünk meg, nincsen miért tovább kutakodni ebben az egyre titokzatosabbnak, riasztóbbnak tűnő sötét erdőben, eddig már árkon-bokron túl járhatnak az álarcosok, ha ugyan léteznek egyáltalán, s nem csak a mi hótól felajzott képzeletünkben járták násztáncukat, amikor a vadász hirtelen ragadta meg a karom, és előre mutatott.
A hóban világosan elkülönülve jól látszott a kétfejű ősi alak lenyomata: a hó se havazta be – egy nagy fa koronája védte ezt a szinte szabályos geometrikus hó-karcot –, körülötte, szinte szabályos körben kisebb-nagyobb nyomok kerítették be a pár lenyomatát, s nem kellett már lehunynom a szemem ahhoz, hogy megképződjön előttem a hóban hasán fekvő lány és a fölötte ficánkodó kecskebak-maskarát viselő langaléta alak képe, s a körülöttük leglelkesebben ugrabugráló társaik táncát is láttam, leplek hulltak a hóba, fehér fehérre.
Felrezzentem.
Nem lehetnek messze, súgta a vadász, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én előremegyek, s felderítem őket, a te caplatásod száz méterről hallani.
Beleegyezően bólintottam, minden mindegy volt akkor (tulajdonképpen most is: s ez a most szintén két időintervallumot jelöl: a másnapot, amikor közösen idézzük fel az egészet, hogy újra meghaljon bennünk is; a megírás időpontját, tizenöt évvel később, amikor már teljes bizonysággal eldönthetetlen, hogy mi történt meg? mit asszociálok hozzá másnapi purpárlénkhoz, és mit raktak rá az évek?!...), s a vadász máris eltűnt egy fa mögött. Csend lett, s ma, annyi év után is hallom a hó percegését, Rimszkij Korszakov Szaltán cárjának élénk, dús, színes zenéje sem tudja elnyomni, hiába szólalnak meg szinte hivalkodóan a trombiták, s hiába erősítem fel a lemezjátszót, s hiába ömlik rám sztereóban ez az időnként azért már émelyítően mesés orosz zene... Percegnek a hulló hópelyhek a fagyott leveleken, körülfog megint a havas erdő némasága, s nem is gondolok arra, hogy mi lesz velem itt egyedül, elhagyatottan a sűrű erdőben? Ezt felidézve most (mikor? hát nem az első felidézés, hanem a megírás pillanatában) röhögök akkori magamon, a Szaltán lejár, felteszem a Seherezádét, egyből a negyedik tételt (Allegro molto), ahol a szultán tőr-zúz, diadalmaskodni akar egy mesélő és elszánt nő felett. Nyilván, nem fog sikerülni neki. Ez bizonyos. És itt jön azután a zajos bagdadi vásárforgatag, ahogy azt egy álmodozó orosz lélek Szentpéterváron elképzeli, s közben arra gondol, hogy mindig másokat dicsérnek úgyis a szűklátókörű és ostoba kritikusok, mindig másoknak van sikerük a szalonokban. Pillanatnyilag elkeseredik, hát csodálkozhatunk azon, hogy az újabb Szindbád mesében a nagy hajós hűséges hajója összezúzódik a sziklákon. Élet és művészet összefonódásáról, azt hiszem, elég ennyi: ott az erdőben nekidőltem egy fának – azt hiszem, nem is gondoltam arra, hogy mi lesz, ha nem jön vissza a vadász, nyilván tovább mentem volna előre, bár ott, akkor helyzetem súlyosbította hogy fogalmam sem volt, merre van előre? Mindegy! Darab idő után ágak roppanására figyelhettem fel, és a tisztás közepén az áttetsző fátyolszerű holdsütésben megláttam egy ezüstösen foszforeszkáló, karcsú szarvasünőt. De nem figyelhettem sajnos sokáig – Szindbád persze, megússza a hajótörést, Seherezádé sem ostoba, nem akarja ingerelni a mérges szultánt –, mert szagot fogott –, változhatott talán a szél iránya? és megrezzenve, nagy ugrásokkal menekült a helyszínről, és tűnt el élő, riadt jelenésként a fák között. Sokak jelenése értelmén sem töprenghettem, mert barátom szálas alakja váratlanul magasodott fel a háttérben. Hírnök jön – lihegve szól, vigyorgott. A Szultán és Seherezádé dallama most már diadalmasan és békésen fonódik össze, és nem kételkedhetünk benne, hogy ez már végig így marad? Levelet kaphatott a zeneszerző szeretőjétől? ledőlt munka közben pihenni, és szeretőjéről álmodott? tudomására jutott, hogy becsüli a cár, de legalábbis Orlov gróf? Mit lehet tudni? A szólóhegedűn magasra szárnyal Seherezádé az erőszakot lebíró, megszelídítő dallama. Hurrá!
Eltűntek már, közölte a vadász lakonikusan, és megindultunk a fák között.
Elöl ő, mögötte én. (Közbevetőlegesen ő tudta, merre van előre!? Mindig tudta?! Ez fogas kérdés, s nem is válaszolok rá most, most még nem tartunk itt, most még a téli erdőben való kóborlásunknál tartunk. Mindenesetre kitartunk... )
Az őrház – az előzmények ismeretében is eléggé – váratlanul bukott ki a hóból, és a fényben az ablakból láttuk az önmagával sakkozó forgalmista alakját. Sokáig nem zavartuk meg, de aztán remegni kezdtünk a lassuló hóesésben, s a vadász elszántan zörgette meg az ablakot. De a középkorú bakter sem tudott semmi felvilágosítást nyújtani az álarcosokról, látszott az arcán, hogy nem is hiszi az egészet. Meleg borral kínált, szívélyesen. Magikat a hó zavarta meg, úrfik, nevetett ránk. Két foga is hiányzott elöl. Van ez így, különösen márciusi havazások esetében. Errefelé nem is divat a maszkajárás, legyintett, amikor a vadász makacsul tovább tudakolózott, egyszerűen begubózott, s fürge ujja alatt már pörögni kezdett egy citera is.
Hagytuk az egészet, mit tehettünk volna?
De ez a látomás, ez a furcsa félálomszerű jelenés mindkettőnkben sértetlenül maradt meg mégis, sokszor álmodtam a lány vonagló arcával, kerekre táguló könnyes-kék szemével, s ezért nem is lepődtem meg, amikor a vadász 1984. augusztus 21-én délelőtt, a felvonulási próba után, vörös szemét rám szegezve mesélni kezdte filmtervét:
32. A vidraszámláló
történetét.
Magától értetődőnek tűnt számomra, hogy az akkor látott téli szaturnália képeivel indul a film, melynek főszerepére Öcsit akarta meghívni. Amerikába szakadt barátunk ez idő tájt a világ legnagyobb városában volt taxisofőr, s szabad idejében oroszul, románul és magyarul énekelt egy népszerű keleteurópai mulatóhelyen, és fogalma sem volt arról, hogy hamarosan egy sűrű kelet-európai erdőben tűnik majd el, ahol egyszerre álarcosok szabadulnak elő a fák közül, s körbetáncolva őt, megfejthetetlen mondatokkal írják a hóba sorsuk kusza jelképeit, hogy egyre lázasabb, ellenőrizhetetlenebb és vadabb mozgásuk egy adott pillanatban mintegy felgyorsítva az eseményeket, leálljon, hogy utána minden a régi, több ezer éves recept szerint történjen meg, s az összefonódó kéjtől és kíntól vonagló testek töltsék be a havas tisztást, miközben felettük vörös betűkkel jelenhessen meg a film címe: A VIDRASZÁMLÁLÓ és a főcímlista. Nem, Öcsinek egyelőre fogalma sincsen arról, hogy az a véletlenül látott, de őrá mély hatást gyakorló, őt riasztó zűrzavar ábrándítja ki őt – vagy a figurát, akit eljátszik, megjelenít, akinek alakját, arcát, hangját adja – az emberi világból. Ezt a keserű kiábrándulást mintegy aláhúzza a vadász elképzelései szerint für alle fälle ama tény is, hogy Öcsi akkor nem tud elmenekülni, foglyul ejtik a maszkások, és utána nem kevésbé zűrzavaros, intim kapcsolatba bonyolódik egy hosszú, fekete hajú lánynyal, s ő hiába tűnik el akkor, amikor végre az álarcosok is békén hagyják a fák között; ez a lány újra meg újra álarc nélkül bukkan fel az életében. Nem hagyja nyugton. Menekülni akar persze – ki nem, ilyen helyzetben? meg aztán, magyarázza a Vadász, egészen más az érdeklődési körük is, a menetrendszerű szeretkezéseket is megunja, a lány hisztériáit is etc. –, s innét érezhetően felgyorsulnak az események. Látjuk Öcsit, amint a lakásban törzúz, noha pontosan akkor, talán a Kennedy repülőtéren várja utasait (abban az időben, amikor tőle néhány száz, tőlünk néhány ezer kilométerre még él Szent-Györgyi Albert, a Nobel-díjas magyar tudós, és Boston mellett, az Atlanti-óceán partján a Tőkehal-fokon álló Hét Szélnek becézett házában, afféle romantikus sasfészek, az élet eredetén tépelődik. Ide, magyarázza savanyú arccal a vadász, néhány reklám is jöhet, mondjuk, a C vitamin áldásos hatásáról, beteg gyerekek, a pasztillától kiviruló arcok, én is a piacról élek, baszd meg!).
De miért tör-zúz Öcsi? – kérdezem, jobb híján.
Mert már elege van, érted, elege van. – A vadász legyint. – Nem hiszed el, hogy az embernek egy adott ponton elege lesz? Mindenesetre, amikor végre elégedettebben, mint mikor hozzákezdett, leereszkedik a fal mellé, hogy szétvert otthonában gyönyörködjék, és elszívjon egy cigarettát, csakis Marlborot, az üzlet üzlet! – hosszan-idegesen csengetnek. Nem áll fel, nem nyit ajtót, amúgy sincs bezárva. Egy idő után már rugdalják az ajtót, azután megjelenik a feldúlt arcú, ideges fekete lány. Ide-oda rohangál a lakásban, féltékeny, mániákus, keresi azokat a luburgyinákat, akikkel a hős – Öcsi, a fal mellett ül, cigarettázik és vigyorog – hentergett, és ezért nem akarta őt, őt, egyetlen tiszta szerelmét, akit nem is érdemel meg etc. beengedni.
Akkor hogyan jöttél be? – kérdezi csendesen Öcsi.
Hát egyedül vagy, kedves, dől le melléje a lány a padlóra, és nem érdeklik a lakás romjai.
Nem, Öcsi nem tudja, hogy az az alak, akinek életre keltéséhez a vadász őt akarja meghívni a messzi távolból, hogy eljátsszon egy elképzelt s nyugtalanító sorsképletet, hogy mindabból, ami szó, szó, szó, mondatok végtelen körfolyosói vagy függőkertje, labirintusa vagy futópályája, ő varázsoljon hiteles szituációkat, bizonyítván, hogy ez az alak, ez az elképzelés, ez az álom ezekben a kényszerhelyzetekben tényleg, törvényszerűen őrlődik fel!...
Akkor nyilván elmennek a lánnyal, csatangolnak egy éjszakai világvárosban. Sikátorokba térnek be, ahol bármikor kést kaphat a hátába a gyanútlan vendég, bárpultoknál ülnek, hosszú cigarettákat szívnak, egzotikus italokat isznak, majd felmennek a lányhoz, egy toronyház legfelső emeletén lakik: festő. Öcsi különféle testhelyzetekben tükör előtt teszi magáévá, s közben a szünetekben a festményeit nézi, majd a város-panorámát az üvegfalakon át. Fényreklámok és sok narancs a festményeken. Vérző narancsok. Öcsi már iszonyodik a lánytól – szürrealista betét: hatalmas narancsok között menekül, fényreklámtól fényreklámig, a lány meztelenül, de combközépig érő fekete csizmában, korbáccsal a kezében üldözi. Öcsi hajnalban megy el a lánytól, az utcán tüzet kér és kap egy török vendégmunkástól s továbbmegy. Innen ugrándozik minden, a dolgok zajlanak. Öcsi céltudatosan és szívósan számolja fel kapcsolatait, időnként hajnalban a lánytól menet – akihez több-kevesebb rendszerességgel feljár, izgatják a narancsok és az éjszakai város szivárványszínű látképe – beszélget a török vendégmunkással. De minden megállíthatatlan immár, töpreng a vadász. Látszania kell (s ezért is érdekel, hogy Öcsi milyen fizikai és lelki kondícióban van momentán?), hogy már nem bírja sokáig, menthetetlenül kiszakad az emberi közösségből. Álmai egyre nyugtalanítóbbak, a narancsok egyre hatalmasabbak, a fényreklámok ki-kihunynak, a fekete lány is levágatja a haját, és aerobikre kezd járni. Ez adja az utolsó lökést. Egy idő után már nem is jár haza, a lányhoz se megy fel, kapualjakba húzódik be eső elől, szemeteskukák mögé bújik el, s már a titokzatos – talán süketnéma? – török vendégmunkás sem talál rá. Látjuk, amint az energikus, rövid hajú lánnyal együtt riadtan keresik, de Öcsi már előlük is menekül, így marad mögötte lassan a város, hogy csak nyugtalanító álmaiban tűnjön fel ki-kihunyó, újjászülető fényeivel. Mindig az éjszakai várost vizionálja!
Országutakon, mezőkön menekül, folyóparton alszik, aztán megtalálja az erdőt. Utolsó végleges lakhelye lesz ez a német erdő. Ami – jegyzi meg közbevetőlegesen a vadász – nem olyan, mint nálunk Kelet-Európában, ó nem, civilizáltabb, mindenütt kukák, táblák a fákon, ez azért ritkaság, amaz ezért, szóval olyan műerdő.
Öcsi torzonborzan, mocskosan, rongyosan, de láthatólag boldogan ül egy patakparton, és a Petruska bevezető akkordjait fütyüli. Ide kísérőzenének is Stravinsky művéből, a népünnepély megjelenítése, mozgalmas, eleven, lüktető zene, a fuvolák és klarinétok, majd a cseleszta és a harangjáték bravúros kombinációja a vásárok világát idézi, a verklizenét. Sorra megjelennek egy furcsa kályha alakú nagy kő mellett – rajta természetesen a német pedantériával megfogalmazott szöveg: ilyen és ilyen kő, négy nyelven: védendő! – a vidrák. Öcsi boldogan vigyorodik el...
– Állj, vándor! – állok fel, s tiltakozóan emelem fel a kezem. – Honnan vannak egy német patakban vidrák?
– Mi telepítettük őket, baszd meg – vigyorog a vadász. – Még amikor a vadaskertben dolgoztam. Gyula bátyánknak direkt ez volt a leányálma, vidrákat a germán patakokba. Na szóval, Öcsi boldogan vigyorodik el, s úgy érzi, hogy végre, hosszas vándorlás után hazaérkezett. Elalszik. Álmában a fekete lány és a török vendégmunkás keresik egy hatalmas kivilágított téren, de útjukat véres narancsok keresztezik, és a fényreklámok is egyszerre hunynak ki. A lány mégis utoléri, és sírva mutat nagy hasára. Öcsi megdöbbenve veszi észre, hogy a lány terhes, hatalmasra növő hasában hordozza közös magzatukat, és ő már nem menekülhet, újra utolérte, foglyul ejtette az emberi világ!...
– Ez baromság! Hagyd ki!
– Ez álom, baszd meg – legyint magabiztosan a vadász. – Várd ki a végét. – Öcsi könnyes szemmel ébred a patakparton, és a vidrák sem tudják megvigasztalni, de összebarátkozik velük, és többé már nem hagyja el őket. Elsajátítja füttyjeleiket, és „beszélget” velük. Egyszer kíváncsi kirándulók lepik meg őket, és álmélkodva figyelik, amint barátaival társalog a kályha alakú kövön ülve. Varázslónak tartják, sarlatánnak, félnek tőle, és őt idegesíti mindez. Attól fél ugyanis, hogy feljelentik. Ráveszi a vidrákat, menjenek fel a hegyekbe. Sokáig vándorolnak a vadonban.
– Hol? – kérdezem, a kelletnél gúnyosabban.
– Ez most mindegy – legyint a vadász. – Figyelj, baszd meg, ne mind akadékoskodj, mi vagy te, főcenzor? Újabb és újabb vidrák csatlakoznak hozzájuk, egy öreg, ezüstös színű vidrától tudta meg Öcsi, hogy a Városban kitört a háború, gázzal pusztítják egymást az emberek, és megmérgeződnek sajnos a vizek is. Erőltetett menetben vonulnak fölfelé, s az Öcsi szívéből a félelem többé már ki nem költözik. Mégiscsak utánanyúl az elhagyott világ? Egyre baljósabbak az álmai. A fekete hajú lány hasa álomról álomra nő, a vidrák minden ébredés után ingerültebbek. Ide – így a vadász, rumos teáját kortyolgatva – be lehetne vágni esetleg néhány elidegenítő képet is a civilizáció pusztulásáról: patkányok körmenetét egy katasztrófa utáni néptelen városban például, vagy üres utcákat, ahol szakadt újságpapírokat zörget a kegyetlen és közömbös szél, és sehol senki.
– Ne! Ezeket azért így ne – érvelek én egyre fáradtabban.
A vadász nevetni kezd. – Drága örmény testvérem, te nálam is gyagyább vagy. Ez csak terv, filmterv. Hősöm – akit Öcsi alakít majd, de aki nyilván, ez előtted sem titok: mégiscsak valamiképpen ÉN vagyok – rájön, hogy egyedül maradt embernek a földön, ezen a renitens zöld bolygón, és elhatározza, hogy a vidrákkal szövetkezve kezd egy új történelmet, egy teljesen újat, életét a feltörekvő, derűsen nagylelkű vidrák civilizálásának szenteli. Ehhez nyilván meg kell számolnia őket. Tudja, hogy ez sziszifuszi munka, de elkezdi, egyszerűen NEM TEHET MÁST! Így telnek napok, hetek, hónapok.
A vadász sóhajt, de sóhaját elnyomja a déli harangszó.
És én hallom 1973-ból, az erdőből, ama másik harangszót is.
A két harangszó összekeveredik: a helyszínek átcsúsznak egymásba – az egészbe belejátszanak Stravinsky ravasz harangjátékai is! – az erdő fái és bokrai pökhendi természetességgel jelennek meg a kályha és a hűtőszekrény között a konyhában, a szekrény viszont a lehető legkirívóbban, legexkluzívabban beszél ki környezetéből, a páfrányok közül, a hóból.
Hallgatok.
Jól tudom, nincs mit tenni. Az ábránd egy, és a valóság kettő.
33. A csúcstalálkozó megint elmarad
most, hogy végre annyi kitérő, mellébeszélés, maszk és álarc után végre magamról beszélek, akkor állandóan ez az ábránd tolakszik elő, az az átokverte csúcstalálkozó, noha jól tudom, hogy lehetetlen, hiszen mi is van éppen ma, 1984. augusztus 21-én reggel, amikor az egyre erősödő és a konyhát elárasztó napfényben veszem számba a lehetőségeket:
igen, a vadász itt ül szemben, őt most különben is hagyjuk, volt róla szó elég, még lesz
és a rendező, ő állandóan következik, s különben is most végre rendez, de már régen meg kellett volna érkeznie a sörökkel, nemrég beszéltünk telefonon, őt is hagyjuk most
és Artúr
és Dani
és az ügynök, róla még amúgy is érdemtelenül kevés szó esett, de ki is ő valójában? ha ezt tudnánk, okosabbak lennénk, mint nemzetközi titkosszolgálatok adatbankjai
és Róbert, talán már kiment a földjeire, ellenőrizni a munkásait, ha még nem ment ki, akkor napfényes nappalijában ül, szigorúan két hangszóró között, direkt a metszéspontban, és Bach Harmadik Brandenburgi Versenyét hallgatja, és szíve megtelik melegséggel és szánalommal és szeretettel, s mikor leáll a zene, felmegy a hálóba, megsimogatja delíriumban fetrengő alkoholista felesége homlokát, pulzusát is kitapintva komorul el az arca, újra lemegy, a páncélszekrényből kivesz egy bontott whiskys üveget (Jack Daniel, felesége kedvenc whiskyje), kitölt egy pohárral, felviszi, leteszi az éjjeliszekrényre, elnézi a valaha imádott, szív alakú arcot, de nem várja meg az ébredést, immár képtelen végignézni, amint a nő a fuldokló kétségbeesett mozdulatával nyúl a pohár után, s amikor megitta, rekedt hangon mondja mint hajdanában eszeveszett szeretkezéseik idején: még! még! nem, ezt ő már nem bírja végignézni, lemegy, felteszi a Musikalische opfert, visszaül kényelmes karosszékébe és engedi, hogy átáradjon rajta a győzedelmes zene
és az öttusázó ebben az órában bizonyára már befejezte úszóedzéseit is, mindig lovaglással kezdi a napot, mint valaha az öreg Masaryk, aki a Hradzsinből is mindig kilovagolt, igaz a lovardáig és vissza fut, s ezzel a futóedzés is le van tudva, az uszoda után a lőtér következik, a magukat sokszorozó körök, de most valahogyan nincs kedvem elképzelni őt lövöldözés közben, inkább vívjon! Értünk is vívjál, öreg! Vidd be a találatot, ha van még találat egyáltalán, ámen...
és a színész? Fejben most gyorsan ki kellene számítani, New Yorkban vajon hány óra lehet? mindegy, bizonyára ott cirkál taxijával már egy forgalmas utcán, és arra gondol, hogy... De nem, ebbe most nem megyünk bele, maradjon inkább a taxiban, és ne gondolkozzon annyit, úgy kell neki, aki hajdanában még Halálként is elaludt a Dupla vagy semmiben, s a színpad közepén trónoló emelvényen úgy horkolt, hogy mozgott a tákolmány, s félő volt, hogy lezuhan. Egy kisfiú vette észre, megrángatta apja ingeujját, idesapám, nézze sze’ meg, aluszik a halál, a biza, így az ember, s még horkol es hozza őkelme! Igen, mert először életemben – magyarázza a Mester (szólítsatok egyszerűen, kedvesen, közvetlenül Mesternek) – kiköveteltem a jogomat, s nem voltam hajlandó teát inni, négyszer fél liter teát, bort kértem, a darabban is borozik a halál, s ez ugye olaj volt a tűzre, ez esetben a délelőtt elfogyasztott „gyógyító” sörökre, még jó, hogy nem jött rám a diaré
és Miklós
és Casanova, ebben az időben még a kutyás házban, a kutyás házban, ahol már nincsen kutya, mind a tizenhárom vidékre költözött, a gazdival, de egy alapos huzat még ugyancsak felkavarja a levegőt, és ilyenkor különböző színű és hosszúságú kutyaszőrök úszkálnak ide-oda kecsesen a lakás légterében, mit mondjak, gyönyörű az egész! de a festmény, amellyel szemben Casanova A befalazott török című kisregényét írja, a vásárhelyi elégiák egyik jellemző és terjedelmes fragmentumát, rá se hederít a kutyaszőrökre, azon a festményen életnagyságban maga Farkas Mihály volt magyar hadügyminiszter lovasszobra látható; az egészben az a legcsodálatosabb, hogy nem is volt ilyen szobor, hát gondolj bele, ő belegondol, elképedten néz rám, el kellett még ezt is képzelni, s akkor megfesteni az egészet, őrület! Ráadásul meg is késett vele, az ipse megbukott, ezért maradt a nyakán
és Dani? ebben az időben hol ő ül Szentgyörgyön a lakásában, hol mások, ő mindenesetre verset ír, próbálgatja Marlowe maszkjait, s meghitten maszog:
... angol terrára
úsznak az álmos csónakok víz ott is van mormolod
akkor jelenik meg marlowe részeg álmaidban s hogy
hasonlít (majd? talán?) sorsod az övére
igen, hát valóban ez a helyes kifejezés Dani, s különben is, hadnagyom, nincsen idő és nincsen halál, punktum, semmisnek nyilvánítjuk, ahogy közös barátunk mondaná, azóta ő is a mennyei kocsmában nyaral
és diszkoszvető? Nem, már nem dobál diszkoszokat, elrepülnek a diszkoszok, akárcsak vadász kitömött nyugatnémet madarai, messzire röpültek látómezejéből, életéből, most Mexiko Cityben él, atlétaedző, fiát Leventének hívják, de nem ért magyarul, ő már spanyol, asta la vista, babi *********
és különben is, nincs és!
a riporter talán filmez, talán szervez, talán iszik meghitt otthonossággal egyenesen az üvegből, talán a boxolóval beszélget, aki ez idő tájt valamelyik magyar kisvárosban színész, és gyerekeit neveli és semmi
hír róla, már nem is „árnyékol”, hallom, abbahagyta ő is, feladta, már nem is....
de nem akarok semmit sem hallani!
Igen, még mindig megvannak, csak éppen a csúcstalálkozó nem jött össze, csak a csúcstalálkozó marad el állandó jelleggel: most éppen Miklós megy Kubába, most épp az ügynököt lövik hasba Columbiában, a tegnap én voltam másnapos, holnap Artúr csúszik el banánhéjon, Danit verik meg a taxisofőrök, a vadászt fogja megharapni egy hiúz, valahol, a rejtelmes cseh erdőben, holnapután Casanova időz el Hollandiában, a rendező Amerikában, Hugó a Berlinben
és már mióta megy EZ, mióta?
ó, ha előre látnánk mindazt, ami megtörténik, ó ha tudnánk 1972-ben az árnyas erdei úton, a kocsma felé utaztunkban, hogy tizenkét év múlva egy harangszó fog felkavarni? (amelynek párját 1973. március 21-én éjszaka hallgathattam egy ismeretlen fehér erdőben) negyedik emeleti konyhámban, minden valószínűség szerint elkeseredek, de szerencsére nem is sejthetem a boldog jövőt, mostani lakásomnak akkor még az alapjait sem ássák meg (akkor még konyhám valahol az ábrándok világában lebeg a magasban, ökörnyálak között)
kihúzok egy kötelet a levegőben, máris tosnájderként lebegek a tér fölött
nevetek
nevettem ott akkor az erdőben is, a mikrobuszban, nevetek most is a konyhában.
A vadász megütődve néz rám, s beismeri, hogy fogalma sincsen arról, hogy hogyan is fogja befejezni A vidraszámláló című filmjét. Lehetőség, taglalja, több is lenne: a túlélő földlakók egy kisebb, de lelkes csoportja – férfira sóvárgó félőrült lányok ejtik foglyul a színészt, s arra kényszerítik, hogy sorra megtermékenyítse őket, s mindehhez még ideológiát is föltálalnak neki főtt tojással és veres borral: be kell népesíteni a földet. Vagy a színész unja meg barátait, a hűséges, kedves és előzékeny vidrákat, megválik tőlük, felköltözik a hegyre, és kápolnát épít saját kezével, a széljárta hegytetőt. Kápolnát a kopár hegyen s ott, mintegy az erdő vadai és az ég madarai között, szabadon él, és minden nap imádkozik Istenhez, akiben nem is hisz!
Erre megint felröhögök, kínomban.
– Mi van? – néz rám megütődve. – Megőrültél?
– Még nem. Csupán elképzeltem Öcsit, átszellemült arccal, százötven kilósan, imádkozás közben. Hát ez azért elég nehezen fog menni.
– Mindegy – legyint ő nagyvonalúan. – Ha nem megy, hát nem megy. Nem is fogom erőltetni. Van ugyanis egy olyan elképzelés is, hogy Öcsi rádöbben, mindennek vége, a fertőzött víz, az elrontott, szennyezett légkör mindenféleképpen a túlélő élőlények lassú pusztulását okozzák majd, kikerülhetetlenül, belátható időben. Nincsen mit tenni!
– Ez megint nem lesz jó – mondom. – Öcsi nem ilyen típus. Őt olybá vedd, mint tenmagadat. Ő sem adja fel soha.
– A feltételezett utolsó képben – folytatja a vadász zavartalanul – a vidraszámláló széttárt karokkal magyaráz valamit szeretve szeretett vidráinak, talán egy Palestrina-kórust tanít be nekik, amit ő dolgozott át emlékezetből füttyre, s most ez hangzik fel vidrafüttyön, kánonban, amikor végre eléri egy orvvadász megváltó golyója. A fickó, aki végül is lelövi, minden valószínűség szerint a hosszú, fekete hajú lány szerelme volt, akit a festőnő Öcsiért ejtett, s aki azt a vidrák barátjának soha nem tudta megbocsátani, és éppen ezért, bosszújától vezérelve már hónapok óta követte őt, és csak az alkalomra várt, a katasztrófát ő is valahogyan túlélvén, hogy meghúzhassa a ravaszt. Ezt a sunyi gazembert azután az elkeseredett vidrák tépik szét, örök időkre félbehagyva a Palestrina-kórust.
– Hát nem tudom. A te bulid.
De a bemutatót követő exkluzív bankettre – hajol közelebb titokzatosan a vadász – összehozhatjuk a csúcstalálkozót is, hogy teljesüljön a leányálmod. És megszervezhetem ezt az egészet, baszd meg, ingyen és bérmentve, és meg is fogom tenni, érted, hát mit meg nem tesz az ember a testvéréért?
– Igen – jövök indulatba én is, magam számára is váratlanul, s már látom is a mindközönségesen kerek asztal körül nagyapám társaságát is, a bajtársak énekelnek, s az öreg puskatussal veri a ritmust.
A harangszó hirtelen szakad meg, fékcsikorgás hallatszik az utcáról, gyereksikoly, az ablaküvegnek nekiütődik egy elszánt darázs, és 1972-ben, az erdei úton suhanva előre, figyelmünket gyönyörű feketés-bíborvöröses pillangók kötik le. Akkor még minden könnyűnek látszik. Felhőtlen az idő. Szemem törlöm a konyhában tizenkét év múlva: a csúcstalálkozó vélt vagy valóságos (eljövendő) képei lassan elúsznak, életem romhalmaza lassan lemarad.
– Mi van, baszd meg? – rázza a vállam a vadász aggódva. – Nyitott szemmel alszol?
– La – jelenik meg az ajtóban lányom. – La, hallod, felébredtek a darvak!
A csendben jól hallatszik a közeli – de az ablakból most éppen nem látható építőtelepről az emelődaru összetéveszthetetlen csörgése, zörgése, szöszmötölése; előre és hátra gurul kerekein, óriási gépzsiráf, és én tudom, a csúcstalálkozó újra elmarad, megint és újult erővel marad el, hiszen hol Róbert repülőjét térítik el palesztin terroristák, hol az ügynök nem tud iderepülni Haitiből, Miklós Svájcból, Casanova Spanyolországból, esetleg a diszkoszvető kési le a mexikói repülőt vagy az öttusázó téved el terepfutás közben egy kerek erdőben, hol Hugót nyűgözi le egy épülő városrész látványa, hol Dani rúg be a Sugásban, s átmenetileg ismeretlen helyre távozik.
– Tudod, mi leszek, ha nagy leszek? – kérdezi Boglár kedvesen a vadásztól.
– Nem, kedves. Csak, ha megmondod.
_ Én leszek a darvak csengettyűje – magyarázza leányom, és máris rohan az ajtóhoz, mert csengetnek.
És ITT fejeződik be – ÁTMENETILEG – ez az egész, itt zárulnak le ezek a lebegő, tanulság nélkül való, jámbor történetek is, hogy később, majd más sorsokba vegyülve, de összetéveszthetetlenül egyéni arcukat és hangvételüket megőrizve, más életrajzokba keveredve tűnjenek fel megint és folytatódjanak, ameddig csak élünk.
– Nem hallod, La! – ráz Boglár. – Csengetnek!
Kimegyek, kinyitom az ajtót, az előszobába benyomul a nagy rendező, kezében egy nylonszatyorban sörösüvegek koccannak egymáshoz.
– A nagy tőke bérence bejöhet?!
– Még szép.
És INNEN MÁS IRÁNYT VESZNEK A DOLGOK!...
 
* Lásd József Attila: Eszmélet
** „Rejtsetek álarc mögé!”
***„Az egész életem egy nagy honvágy.” (német)
****”Hitler: „A célt elértük. Erőnket megfeszítettük.” (Mein Kampf)
***** Sorskérdés (német)
****** Pilinszky János: Halak a hálóban.**
******* Szőcs Géza: Az író és a bíró.
******** A hasonlata. Róla és hasonlatairól még lesz szó!
********* Ilyen az élet, bébi! (spanyol)