MŰTEREM
Vallomás
Válogatva régebbi munkáim reprói között, irigyelni kezdtem akkori magamat, akkori hitemet és hivatástudatomat. Tíz évvel ezelőtt megéreztem és pótolni próbáltam egy szükségletet, felhagyva a térplasztika lehetőségeivel, a fémmel, kővel, terrakottával, s a fához nyúltam. Akkoriban derült ki rólunk, hogy magyarul beszélő románok vagyunk. Kodálytól már tudtam, hogy „magyarságban és művészetben nincs kompromisszum”, és megpróbáltam a kettőt megalkuvás nélkül eggyé tenni.
Mennyivel könnyebb volt akkor művészként helytállni. A nagy nyomás alatt éreztem egy belső közösséget, egy összeszorított összetartást, ami éltetett, és minden tisztán jelentkezett benne. Elég volt egy kis tartás, „kellő időben egy csakazértis vagy csakazértse”, és máris megvolt a hatása: mindenki értette a gesztust, mert odafigyelt, és magáénak is érezte, és ez a művészt és közönségét egyaránt megerősítette.
A fa egykori élete, erezete, az anyagában rejlő kifejezés, saját anyanyelve valamint a véső alatti alázata már indulásból egyezett a kisebbségi helyzetünk törékenységével, gyúlékonyságával, olykor szívósságával, de azzal is, hogy az idő is csak szárítja, hasítja és korhasztja.
A fa megmunkálásának változatossága gazdag hagyományt hordoz magában. A használt díszítő elemeknek tartalmi jelentése nagyon messze visz: időben és térben is egy dicsőbb, emberközpontúbb világot sugall. Elmélyedve ebben a világban benne voltak népmeséink hiedelmei, nyelvrokonaink hite, sőt honfoglaló eleinknek világképe is. Megszédített a benne rejlő egység és a máig érő értékeinek aktualitása. A forma iránti különös érzékenység, a páratlan tömörség. Megtanultam tőle a lebegő egyensúly alkalmazását, a több részes hangulat és jelentés felidézését. A kezdetet és a véget kipontozva a köztesre utalni, az időt bizonytalanságában időtlenül kezelni.
A forma, a tartalom, a módszer is megvolt már, de hiányzott még a személyes élmény, hogy az egész hitelesen összeálljon. Ebbe is sikerült „belelovalnom” magam: egy patakból ittam kifülleszlett lovammal, megtaláltam a csodaszarvas mondáját a csillagos égen, és felszínre került a múlt, amikor egy műgyűjtőnél a kert végéből előkerült honfoglaláskori kengyelbe léphettem. Akkor az egész „bemozdult”, álnok módon kitartott hitekkel kerültem egybe. Az egyik munkám szülte a másikat, a sorozatot az előbbi sorozat, mintha nem is én csináltam volna őket. Számomra érdekesebb eredménynek az tűnt, ahogy ennek a nosztalgikus világnak elemei kezdtek a mához szólni, szerkezetükben megmozdulni, a régiből modernné válni, anélkül, hogy hovatartozásukat, jellegűket veszítették volna.
Az itt szerzett tapasztalataim tanulságait – bármennyit próbáltam – a gyakorlatban nem sikerült egyeztetnem magyarságunkkal. Elszabadult szabadságunkban magyarul beszélünk százféle nyelvet, mondjuk csoportunk érdekének rész-igazát, nincs időnk egymásra is figyelni, és kötjük a kompromisszumokat. Nem érezzük belső egységünket, viták nélkül is azt az igazán közös érdeket, ami benne volt a hét vezér szerződésében, és még három kabar törzs is tudott áldozatot hozni érte. Mit lehet ilyenkor mondani, kinek van szüksége rá, van-e tiszta beszéd egyáltalán? Amikor magunkkal se merünk őszinték lenni, a nagy kapkodásban, a pénz bűvkörében.
Nem tudtam elkerülni sorsomat, nem akartam kiügyeskedni utamat, az idő felgyorsult áramlatában is vállalnom kellett azt, amit elkezdtem. Ami eddig síkban sikerült, és már kevésnek tűnik, azt szeretném a tér többnézetűségének színességében szobrokká alakítani. Csak valami még hiányzik hozzá. Mióta várok rá! Vagy elvesztettem útközben?
De hátha eljön ennek is az ideje, és sikerül a múltból igazán a jövőbe nézni és mutatni. Mert a primitív szimbolika – minél régebbinek és őseredetibbnek látszik – a jövőre nézve annál igazibb. Mert minden, ami a tudatalattinkban régi, az eljövendőt jelenti. Legalábbis C. G. Jung szerint.
MIHOLCSA JÓZSEF