Király Béla
ÚTON, ÚTFÉLEN
Alsó-Sófalva félreesik az A 13-as országúttól, amely – hogy csak a legismertebb közeli helységeket említsük – a díszített agyagedényeiről híres és hírhedt Korondtól a sóbányáiról és sóbálványairól közismert Parajd felé tart. Erre az útra merőleges poros szekérúton, a már említett falut maga mögött hagyva igyekezett kifelé egy rozoga autóbusz, tele műkedvelő színjátszó tanárokkal, tanítókkal, illetve összetákolt díszletekkel a hátsó utastérben. A hasas járgány az aszfaltozott útra érve balra fordult, és tovább kocogott. Mintha minden kilométerkő ezt jelentené számára: „Sohasem késő elkezdeni a fogyókúrát, tarts ki még egy kilométert!”
Ha Kr. u. 1969-ben az Úr letekintett odafentről, láthatta, hogy ezen a kora nyári vasárnap késő délutánon az autóbusz sanda kanyarok közt küszködik tovább. Hazafelé tartott a húszmérföldnyire észak-nyugat felé fekvő Kis-Küküllő menti faluba – Sóváradra. Bent, a kocsiban a sóváradi iskola kopaszodó, de tekintélyes igazgatója, nemrég még Mátyás király, paprikás hangulatban magyarázgatta a feszengő tornatanárnak, az iménti udvari bolondnak, hogy hatásvadászó közbeszólásai miatt rontott Heltai Jenő veretes szövegén.
Aztán az igazgató is hamarost és ugyanvalóst a szőnyegre került. A dérlepte, de még dús hajú, magas termetű történelemtanár, nemrég: Galeotto Marzio hitelrontónak minősítette Mátyás királyunk azon gesztusát, hogy monológ közben, a nyílt színen megállt, és trombitálva fújta ki az orrát vasalt zsebkendőjébe. – János – hangzott a szentencia –, értsük jól meg egymást! Ilyent azért mégsem lehet, bárki bármit mondjon nekem! Reneszánsz király ide, reneszánsz király oda, de még Bonfini, az udvari történetíró sem tudósít ilyesmiről! Jóval későbbi, későbbi találmány a zsebkendő.
– Mit tehettem volna mást, Anti, ha meghűltem és folyik az orrom leve? Ez már gyakorlati kérdés, nemde? – replikázott a diri.
– Sose tudtad megállni, hogy vissza ne dumálj – dohogott tovább Galeotto Marzio. – Mindig a tied kell legyen az utolsó szó? Egy tulajdonságod azért hasonlít megboldogult Mátyásunkra, hogy asszongya – idézem Bonfinit –: „Ha vendégeskedéskor barátait kínos émelygés fogta el, emberségesen segítségükre sietett, s nem törődve királyi méltóságával, fogta a fejüket, mikor hánytak.”
– Ha már itt tartunk – fordult hátra a sofőr, nagyot szippantva cigarettájából –, az igazi hitelrontást máshol kell keresni, tanár úr. Miután legördül afüggöny, a sófalvi tsz-elnök kiállt eléje, és azt mondta, hogy ami volt, az volt, holnap aztán mindenki legyen a mezőn; csak azért mondja, mert szeretné megspórolni a brigádosok holnap reggeli noszogatásait. Magik nem hallhatták, mert már az öltözőben valának akkorra.
Hátrább, a buszban magasra csapott a jókedv ezalatt. A fonott, húszliteres korsó körbe-körbe járt. A kiszabadult dzsinn birizgálta a torkokat, és nevetésre, kacarászásra unszolta. Még a volt udvarhölgyek is meg-megkóstolták a hegy levét. „Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll!” – bődült egy Bartók gyűjtötte népdalra Beppo, a csatlós. Csak a néma levente bámult ki az ablaküvegen, tekintetével végigpásztázva a távoli hegyek felé már lépcsőzetesen emelkedő, itt-ott erdőkkel tarkított dombokat. Kikerültek a hegyek szorításából, de a fiatal földrajztanár még mindig beleélte magát a szerepébe. Nem akart leolvadni róla a színpadi varázs. Nem szegte meg a némasági fogadalmát, pedig hőn szeretett hölgye, a szíve választottja ezúttal mellette ült. Igaz, Zilia Duca civilben a felesége volt.
Csak egy ülésről hiányzott valaki. A negyvennyolcas huszárnak öltöztetett mátyási katonát várta mindhiába gondosan összehajtogatott öltönye és fényesre pucolt félcipője. Még egy kiszálláson sem nehezményezték a nézők, hogy negyvennyolcas katona szerepel a XV. századi cselekményben. Inkább a lovat hiányolták alóla, úgymond így sokkal fennköltebb lenne az egész. Sokak szerint csak az hiányzott volna, hogy valakinek ez a tény szemet szúrjon. „A latin-amerikai íróknak lehet idősíkokat váltogatni, s nekünk székelyeknek nem?” – várta ugrásra készen replikájával Kaktusz doktor, a rendező, a pályatévesztett állatorvos.
Több mint félórát vártak Guszti, a huszár után, de az csak nem jött. A tantestület párttitkárának elfogyott a maradék türelme.
– A hétszentségit a szeszkazánjának – csapta be a kocsiajtót kikelt képpel, és indulást jelzett befejezésül. – Megint jelmezestől iszik valahol! Nahát, jöjjön csak haza az úrfi úgy, ahogy tud!
A kocsi motorja felbőgött, messze űzve a közelben tanyázó libacsordát, és – miután a falu kultúrközpontjának minden porát felkavarta – elindult. Székelyruhás legénykék több száz méteren követték.
*
Másfél óra múlva az asztfaltútra ért a kapatos huszár is. Rá se rittyentett a táj szépségére; nem hallotta, mint fütyörész dixielendet minden kismadár.
– Látszik, hogy nem vagyok tanár – csikorgatta fogát –, mert nekem meg merik vetni a figurát. Bezzeg akkor, hónapokkal ezelőtt tudtak könyörögni, hogy vállaljam el, mert nincsenek elegen. De azt csak én tudom, hogyan lehet próbálni háromváltásos műszak után. Késő estig próbálj a hideg tornateremben, kísérd haza azután Ancsát, beszélj vele az időjárásról, meg – ha kedve kerekedik – keresd ki neki a Nagy Göncölt, a kicsi, ugye, nem is elég már, mert nagyravágyó a lelkem; támaszkodj neki éjféltájt a kapufélfájuknak, mert neki csak a kezét szabad megfogni; a kapufélfának, amit a nagyapja bédegenyezett, hogy jobban állja a fa az esőt, és ő nem is szól, csak kuncog a zsivány; érj haza későn, vidd vissza az órát, ébreszd fel a zsémbes öreganyád, hallj tőle egy ritmust, amiért csupa degeny a trapéznadrágod meg a fehér inged, és csak most veszed észre: ilyen kaland után legyen kedved hajnalban kelni, kerékpárra ülni és felcocókázni Szovátára a gyárba, a farönkök mellé... Jaj, hogy a nyüvek rendeznének pártkongresszust az agyukban!
Amíg idáig baktatott, a por alaposan belepte csizmáját, de vitézkötéses kabátját, csákóját is. Egy kocsit szeretett volna leinteni. Nem kellett sokáig várnia, egy Dácia bukkant fel a kanyarban, de a tágra nyílt szemű sofőr nem mert lassítani. Rálépett a gázra és elhúzott, amilyen gyorsan csak tehette. Guszti dühében az oldalára kötött fakard után nyúlt, aztán csak legyintett, és hoszszan kiköpött.
– A keserves édesanyjukat! – vágta a tercet a mezei tücskök ciripelő kórusához. – Biztosan az a nyúlképű párttitkár lesz az oka, az olyan érzékeny, mint egy kőtörőgép. Hát, kérdem én, ki lehet bírni másképp? Van egy jelenésem az elején, egy a közepén, és kész! Nem élek én sóskapezsgőn, mint ő! És a volt katonakollegám? Vele sem találkozok mindég! Tehetek arról, hogy neki jobban dukált a színdarabnál az, hogy megihat velem négy-öt decit otthon, náluk? Leteszem a nyakam, hogy csak a kocsmában kerestek ezek a zöld küllők!
Újabb kocsi bukkant fel, ezúttal egy Moszkvics, hátsó felén halványuló csillaggal, de lassításra nem méltatta őt. „Vörös vagy, mert erőlködsz!” – kiáltotta Guszti elfehéredve, és nagyot rántott a mundérján. „Ha lovam lenne, utolérném, isten bizony” – morrogta. Hirtelen delejesség lepte meg, mintha idegen emberi lény sorsát teljesítené. Izzadt bőre alatt meredt kígyóként húzódott meg a hátgerince. Aktivitása néhány perc erejéig a befagyott vízcsapéval vetekedett, de egy hirtelen feltoluló emlékhullám újra életet lehelt belé.
– Ancsa is hogy felvág mostanában – villant szemében újfent a harag. – Pipiskedik, fent hordja az orrát volt tanárai között. Te jószagú úristen, hogy mozgatta ma is a farkeresztjét a színpadon; hogy ágált, hogy illegette -billegette magát, mintha okleveles színésznő és nem varrodai alkalmazott lenne! Hiába, taps kell az asszonynépnek! Taps meg duma, aztán megy minden, mint a karikacsapás! A tegnapelőtt is, amikor hazakísértem, egyéb sem volt, mint Gianni Morandi így, meg Gianni Morandi úgy, meg hogy térden állva térek viszsza hozzád... a fene essék az idétlen taljánjába, teljesen elvette a leányzó maradék tyúkeszét! Ma, az előadás előtt meg azt meri nekem mondani: nem áll velem többé soha szóba, ha még egyszer ittasan lát! A kiszuperált háremhölgy mindenit! Hát mi az a pár deci, mit fáj az neki? Meg tudok állni a lábamon, nem?! Na, nem baj, találkozunk mi még, beosztom vele szemben a haragom, mint Mányi néni a sírást... Csőszlegénynek még jó voltam ugye a tavaly őszi bálon?!
A szél frissen kaszált széna illatát sodorta meg-megújuló hullámokban a háta mögül. Levágott rendek száradtak valahol messze. Az út túlsó oldalától egészen a távoli faluig, ahonnan kigyalogolt ide, krumpliföldek zöld sorai zebráztak a lenyugodni készülő nap sugaraiban.
Egy Skoda közeledett, úgy jó hetvenessel. Guszti lépett egyet az út közepe felé, és kivonta fakardját viszketeg hüvelyéből.
– Na, Miklós, most vagy soha! Itt a cseh bajnok! – mormolta.
A kocsi kapitánya hosszan tülkölt, majd az út másik felére húzva eliramodott az elbizonytalanodó legény mellett.
– „Vasvillát, vasvillát, hadd dobjam utána!” – zakatolt agyában a jól bevésett Petőfi idézet. Majd megfordult, lelépett kettőt-hármat, és fáradtan huppant az útmenti sánc szélére. Cigarettára gyújtott két-három sikertelen próbálkozás után. Hallgatta, hogyan nyüszít a szél, mikor testébe szúr a tüskés növény, a hírmondónak maradt néhány kolokány.
Katt-kat-ta-katt. Odavarázsolta képzeletben a hiányzó vasutat, ami Parajdtól Székelyudvarhelyig és onnan tovább Csíkszeredáig tartana, ha pénzesebb őseink és a kormányrúdtartó diplomatabarmok el nem tökélték volna annak idején. Igen, a parasztgazda sem egyezett bele, mert – mit ad Isten? – pont az ő csűrjén haladt volna keresztül az eltervezett sínpár; minek annyit nyitni és csukni a kaput? Nem bakter ő az apjától örökölt portán!
A gőzmozdony közben elrobogott, éjfeketét pipálva a kifeszített szürkéskék égboltra. Az utolsó kocsiból Ancsa integetett csúfondárosan. Aztán a szerelvény-szemelvény eltűnt a sótartó-szótartó dombok között, és ő szivarját taposva felkászálodott. Mintha gyengült volna fejében a szorítás. A meg -meglibbenő szellő, mint valami rozsdás borotva vágta-nyiszálta az alkohol gordiuszi csomóit. A sóvidék démona pipettával csöpögtette lelkébe a jókedvet. Szemlátomást simult ki ábrázata. Várt néhány taktust, aztán dúdolni kezdett egy táncdalt, a kedvencét:
Van nékem egy csodás szép pár csizmám,
Mindig tudják, hova visz az út.
Hogyha bántasz, rossz vagy néha hozzám,
Máris csizmát húzok, jó hosszú szárút.
A refrénre már nem került sor. A nagymosásra váró égbolt-vászon mennyasszonypecsétje, a Nap, éppen lebukkanni készült a kárörvendő láthatár mögé, amikor feltűnt a Trabant.
*
A Trabantban újdonsült házaspár ült. Bár egy-egy válópert a hátuk mögé tudtak, ezt a hátsó-erdélyi túrát nászútjuknak tekintették. A hirtelenszőkére festett nő a szemöldökébe bepimaszkodó hajtincset felfelé fújva, a Panoráma Kiadó Utazások Erdélyben című második, bővített és javított kiadását lapozgatta. Vastagon csücsült a rúzs csücsörített ajkain, amivel otthonossá tette a kocsi belsejét. A rúzs nyomát rajta hagyta minden útjába kerülő tárgyon: cigarettavégen, szalvétán, a férjeura arcán stb. Most éppen egy cuppanóst nyomott a férje füle tövére.
– Ne paráználkodj a Trabantban, mert szétesik! – mórikázott az ürge, és magához húzta a csaj nyakát.
– Még emlékszel a Trabantosok tízparancsolatára? – próbálta ki a naivapózt a festett szőke.
– Naná. Még mondok egyet, mucus, és akkor minden vili: Trabanttal ne előzz szénásszekeret, mert kiröhögnek a lovak!
– Jocókám, ne bolondozz! – kerepelt a szőke. – Inkább azt mondd meg, milyen falun jöttünk át, mert itt nem ír semmit.
– Csak szólj, mucus, ha valahol difi van, mert én úgy ismerem e vidéket, mint a tenyerem. Mondtam már, hogy sóvidéki volt a keresztapám, tudod, az a nagy Fradi-drukker, aki lenn lakik a Lágymányoson. E falu lakóit különben legyeseknek csúfolják a szomszédok.
– Le-gye-sek? Miért legyesek?!
– Azért, mert az őseik szabadulni akarván tőlük, összefogdosták a legyeket, és felvitték az egyik földijük padlására – füstölni. A létrát pedig messze vitték a padlás szájától, hogy ne tudjanak lejönni.
– Jocó, ma klassz formában vagy – mutatta fogsorát szemfogig a szőke, majd felerősítette a kazettofont: – Hallgass egy picit, a kedvenc számom! Marha jó!
Hogyha eljön majd az a lány, á-á-á..
Akit úgy várok igazán, á-á-á...
Akkor én majd így fogok szólni:
Heló bébi, heló bébi...
Tudom én, hogy nem vallomás
Ez a szánalmas dadogás,
Mégis én majd így fogok szólni:
Heló bébi, heló bébi...
Aztán a szótárból bókolok én,
Fent a vén Gellért-hegy tetején,
És ő erre válaszul
Csókra tanít angolul, á-á-á...
Áhítattal egy percnyi csendet szenteltek Payer András és S. Nagy István szerzeményének, valamint Korda György hangjának, aztán kanyar következvén, arra összpontosítottak. Közvetlen utána pillantották meg a huszárt, aki jó száz méterrel odébb integetett buzgón, csálére álló csákóval.
– Mucus, ez nem igaz! Csípjél meg! – kiáltotta a sofőr.
– Ez egy valódi magyar huszár! – kontrázott a halálüléses.
– Bem apó hagyta volna itt magnak a latin földbe? – kajánkodott a kormányos, majd legyintett. – Áh, nem lehet utóvéd! De mégis, mi a túró történik itt?!
– Valamelyik Interpress Magazinban olvastam azokról a japán katonákról, akik a háború befejezése után még évekig tartották magukat az őserdőben. Csak épp senki nem tudott róluk, ők sem arról, hogy a háború már rég befejeződött! Tuti, hogy valami ilyesmi lehet – okoskodott a feleség. – Nézd, milyen egzotikus, akár a filmben!
Odahaza elmondjuk valamelyik pihent agyúnak, hogy írja meg, s a dohányt majd megfelezzük – mondta a férj, majd lassított és megállt.
– Árulja el nekünk, hogy kinek a katonája – kérdezte fesztelenül a sofőr a hálálkodó fiatalembertől, miután elindultak.
– Mátyás királyé – válaszolta Guszti gondolkodás nélkül.
– Nézze – pillantott jelentőségteljesen a tükörbe az előbbi –, sokat hallottam már a székelyek csavaros észjárásáról. Fölösleges nekünk bizonyítania.
– Jaj, elnézést – kapott észbe Guszti –, jelmezben vagyok. Színdarabot adtunk elő a közeli faluban, és amíg poharazgattam valakivel, a türelmetlen kollégák elutaztak az autóbusszal, magukkal vitték a civilruhám.
– Az már más – pottyant le elöl a tantusz. – Így már egészen világos. Ma vasárnap van, és mi nyolc napja úton vagyunk. Nem tudja, mit csinált a Dózsa?
– Melyik, a dálnoki vagy az újpesti? – makacsolta meg magát Guszti, aztán meggondolta: – Az egyik nyugszik békében, a másik döntetlenre mérkőzött idegenben a Tatabányával. Rá szabad gyújtani?
– Kérem – mondta foghegyről a trabantvezér.
Guszti nem tudott eligazodni a válaszon, és veszteg maradt. A szőke törte meg a csendet.
– Nős? – firtatta.
– Nem, dehogy – jött a válasz. – A szüleimnél lakom. Miért tetszik kérdezni?
– Gondolom, otthon már tűkön ülnek, vagy nem?
– Nyugtalankodni nyugtalankodnak, az már egyszer biztos.
– Fogadom, a legjobban mégis a spinéje gerjed be – kapcsolódott be a sofőr is. – Vagy spinéje sincs?
– Hát... izé... olyasmiformám éppenséggel volna – szégyellte el magát Guszti és csodálkozott, hogy a magyarországiak így nevezik meg a férfiszerszámot.
– Mi az, hogy éppenséggel – erősködött tovább a volános. – Ne legyen már olyan szerény, hiszen a vak is látja, hogy kurvajó spinék teremnek errefelé. Sokszor jön, hogy utánuk kiáltsak: „Kisanyám, te ki vagy, mert én ki vagyok egészen?!”
– Tartsd már a szád, Jocó – berzenkedett a szőke, majd a témaváltás kedvéért hátrafordult. – Nem forr a bosszú magában? – Nem hagyom én annyiban – fogadkozott Guszti. – Majd megmutatom, hogy ki vagyok! De most nem mérgelődöm, nem érdemes. Tetszik tudni, hogy van: meghalt Mátyás király és...
– ... és...?
– ... és eltemették – fejezte be Guszti kis szünet után, meggondolva magát. – Hiszen még nem tudja biztosan kik-mik, s lám, hogy érdeklődnek minden apró -cseprő dolog iránt.
– Nagyon oda van azzal a Mátyással – mondta kioktatólag a férj. – Nálunk a történészek sok mindent kiderítettek viselt dolgairól. Azok, amiket róla meséltek, mind legendák voltak. Nem árt, ha tudja.
Gusztit hirtelen öntötte el a düh, de úgy, hogy belefehéredett.
– Álljon meg, azonnal álljon meg, amíg nem teszek kárt magában! – kiáltotta, megkapaszkodva a fékező kocsiban.
– A Pecsovics-istenit a pofájának – ordította kifelé kászálódva. – Hát magyar ember maga, hogy őt is pocskondiázni meri! Inkább gyalog megyek, minthogy ebben a taligában szívjam magukkal a levegőt!
A huszár egy darabon bámulta a sötétben tovatűnő kocsi farlámpáit, majd ő is elindult. Mit nem adott volna azért, hogy nem jelmez, hanem igazi mundér legyen rajta! A fogát csikorgatta dühében, hogy nem százhúsz évvel ezelőtt él, cselekszik.
– Hát ilyen magyarok vannak odaát?! Hogy vennék el a villanyt, amikor operálnak, te jampec! – dohogott bandukolva.
De a kétely lassan beleköltözött, és kezdte összefércelni hiányos történelmi ismereteit. Bizonyságot, valami megdönthetetlen bizonyságot keresett ellenszerül. Megállt. Nézte, hogy bukkan elő a Hold a felhők mögül. Messziről szarvasbőgés hallatszott.
– Heltai mégsem hazudhatott – mormolta maga elé.