Hatházi András
Indulásom
Gyönyörű volt.
Három nap után végre annyian.
És bámészkodók, bambák meg a
feketeruhások.
Majd őszentsége is fújtatva.
Ó, milyen óvatosak voltak,
tapintatosak és suttogók.
Persze könnyezők is.
S bár értelmet most sem láttam,
nem fogom őket elfelejteni soha.
Megint
Kirké, sikerült varázslatod:
megbabonáztál, szende lélek!
Most nehéz szívvel indulok,
de hozzád mindig visszatérek,
hogy őszinte disznó legyek ismét,
amint csámcsogva habzsollak,
mert – bogozzon bár kegyetlen hűség –
a te vályúd old. Holnap
újrabontom ajzott vitorlám.
Menni kell. Nincs kímélet.
Tán győzök e férfi-világ kalandján,
s nem rabolnak el csábhangú szirének.
De ne félj! E delej visszavonzza urad
bűvös boldogságtok szigetére!
És addig is vigasztaljon a tudat,
hogy csak terád gondolok. S Penelopére.
 
Vallomás
ketten
mintha titkos szeretők a gyepen
akár harmattá ha nesz támad
hogy csókjai egy sugárnak
átejtsenek mennyeken
hol hullva
simogató tenyérre nyúlva
őrült ki csalni is rest
ha már egyetlen rím a test
amint ránkzuhan újra
és pörög
vágtat benne a megkötözött
féktelen vágya feszülő hurok
így reszketnek ajzott Catullusok
egyetlen istennő szolgái között
kikkel egymáson
mintha rejtett erdei csapáson
riadt falkaként űzve
egymás vérébe fűzve
szeretjük sokszoros halálom
mely támad
mikor telje a vágynak
és marcangol bódultan az éj
szerelmem ne félj
mert nincs bocsánat