Demény Péter
Orosz rulett
Az új nyaraló tényleg gyönyörű volt. Hatalmas, kétemeletes épülete toronyként magasult a kilencéves Kálmánka fölé. Egy csomó szobából állott (Apuka nyolcat mondott, de nem, ez nem létezik, legalább huszonötnek kell lennie). Az udvar is óriási (legalább hatvan méter hosszú és ötven méter széles Apuka szerint). És ez csak a kaputól a garázsig, azaz a házig, mivel a garázs a ház alatt bújt meg. A villa mögött kert nyújtózkodott, benne mindenféle gyümölcsfa.
Egyszóval, csodálatos. A régi nyaraló is szép volt (négy szoba, kis udvar), meg a házuk is, amiben laktak (koszos utca, hat szoba, dögmeleg), de... ennek a nyomába se léphetett egyik sem. Ahogy a Lada is ócskavassá törpült a Barkas mellett.
Na igen, a Barkas. Apuka és öt barátja (orvos, mérnök, zenész, filmes, szállodatulajdonos) idén töltötték barátságuk tizenötödik évét. Mivel mindegyik megengedhette magának (Apuka építész volt, a város minden fontosabb épületét ő tervezte, dicsekedett többször büszkén Anyuka), vettek egy-egy Barkast. Kék, piros, sárga, zöld, szürke, fekete színben pompáztak az autók a garázs előtt (a legszebb az övék, természetesen, meggypiros és gyors, mint a villám). Ebből az alkalomból vették a nyaralót is, s a vásár megünneplése végett gyűltek itt ma össze.
Kálmánka imádta az autókat. Már kicsi korában piszkálta őket, kérdezgetett róluk. Apuka (ő is szenvedélyes autós volt) megígérte, hogy ha tizennyolc éves lesz, neki is vesz majd egy Barkast. Egyszer irtózatosan kikapott, mikor Apuka nyitva felejtette a Ladát, ő meg beleült, és majdnem elindította. – Agyonverlek! – kiabálta a dühtől remegve Apuka, Anyuka a szája elé kapta a kezét, hogy elő ne törjön belőle a zokogás, a fiúcska pedig összekuporodott, s mint döbbent kisegér, várta a további ütéseket.
A felnőttek a garázsban söröztek, hangosan nevettek, zenét hallgattak. Kálmánka egyedül érezte magát, csak ő volt itt gyerek. Többször elment az asztal mellett, és könyörögve pillantott Apukára. De még mielőtt bármit is szólhatott volna, Apuka azt mondta: – Nem autózunk! Viszlátás!
Kálmánka elkódorgott. A „nagyok” tovább mulattak, énekelni kezdtek, vicceket meséltek; a szörnyű melegben Apuka megizzadt, és levetette a kabátját, egy közeli székre hajította. Most a tetőpontra hágott a hangulat, már táncoltak is, közben énekeltek és disznólkodtak, ha kellett, ha nem, nevettek, néha túlzott jókedvvel is…
Egy autó brummogása bénította meg hirtelen a társaságot. Egy pillanatig dermedten álltak, aztán Apuka fölordított: – Az a büdös kölyök! – és kirohant. Tényleg Kálmánka ült a Barkasban. A kulcsokat Apuka kabátjából vette ki és már be is indította a motort.
– Szállsz ki onnan, te disznó?! – üvöltötte Apuka. A gyerek remegve szállt ki. Apuka mérgesen fogta fülön, de aztán hírtelen vigyorogni kezdett. – Na, gyere ide – mondta kedélyesen. – Hé, srácok! – füttyentett oda barátainak. Azok morogva, egyesek tántorogva sereglettek köré. Apuka a fülükhöz hajolt. Mikor befejezte, mindegyikük arcán torz vigyor ült. – Oké! – nevettek harsányan, majd fölugráltak kocsijaikra Anyuka rosszat sejtve jött ki, de megnyugodott, látva, hogy mit akarnak. Az autók rendre kilőttek, hirtelen fékeztek és bekanyarodtak. Amelyik gyorsabban csinálta, az nyert. Persze, Apuka győzött. Kígyózásba fogtak – most is a sebesség számított, és most is Apuka vezetett legjobban. Kálmánka a mennyekben érezte magát.
A legérdekesebb rész azonban még hátra volt. A kocsik fölálltak egymás után, és köröztek Kálmánka körül. Lassan, tempósan kezdték; lopakodtak, mint az éhes macskák. Aztán gyorsultak az autók, szűkültek a körök – Kálmánka hallatlanul élvezte. Nem telt el sok idő, és többször is a gyerek felé kapták a kormányt, természetesen annak szórakoztatására, bár Kálmánka megriadt egy kicsit, és mikor Apuka kereke majdnem elérte, már nem lehetett tudni, hogy sír-e vagy nevet, már éppen azon a bizonyos kritikus ponton volt, még nem sírt, de már nem is nevetett, de ki törődött most ezzel, csikorogtak a fékek, hadonásztak a férfiak. Anyuka abbahagyta a flekkensütést, és szája elé kapott kézzel figyelte a mókát, amiből már kezdett elege lenni, és a fiúcska is mintha könnyes szemekkel bámult volna rá, és Apuka már másodszor porzott el húsz centire tőle, és most már kiszaladt volna, de nem lehetett, és harmadszor már szinte nekiment a kocsi, és Anyuka felüvöltött: – Elééég!!!
Mindenki döbbenten kapta föl a fejét. Az egyik feleség összetört egy tányért, a többi megrökönyödve bámult. A férfiak megállították az autóikat. Apuka kiugrott a kocsiból, és Anyukával egyszerre ért a kicsi testhez.
A gyermek, mint kisegér, megdermedt a forró aszfalton.
Kutyák
Emlékszem, annak a napnak az éjszakáján, amikor a menyasszonyomat, akit Máriának hívnak, és aki ellentétben sok menyasszonnyal, sőt barátnővel, még mindig ártatlan, szóval Máriát kikísértem az állomásra, mert elutazott két hónapra valahova, hogy hova, már nem tudom; tehát annak a napnak az éjszakáján, talán a döbbenettől, hiszen ennyi ideig sosem voltunk távol egymástól, talán az emiatt fölhajtott ital hatására, de azt is be kell vallanom, hogy nagyon sokat ettem akkor este; mindegy, valamiért iszonyút álmodtam. Valahol a külvárosban bolyongtunk a menyasszonyommal, aki fehér kartonruhát viselt – nyár lehetett; bulizni indultunk, azt hiszem, és már jó órája mentünk a sötétben, de még mindig nem találtuk a házat, ahová mennünk kellett volna; a külvárosban imbolyogtunk tehát, és már minden tömbházablakból sötétség tátogott – bizonyára nagyon későre járt az idő. Egyszerre szörnyű üvöltéssel megvadult kutyafalka vett körül. Mind hatalmas állatok voltak, szemükből valami rettenetes gonoszság sugárzott, úgy néztek ki, mintha elkárhozottak lennének. Vezérük, egy óriási fekete kan belekapaszkodott Mária szoknyácskájába, és rúghattuk, üthettük őket, üvölthettünk bármekkorát, a következő pillanatban mind nekiestek, és kardéles fogaikkal cibálni kezdték a ruháját. Kétségbeesetten fogtam menyasszonyomat, segítségért kiabáltam, de hiábavalónak bizonyult, ott tépték szét a szemem előtt. A fájdalomtól a földre estem és elájultam. Mikor föleszméltem, a falka már befejezte vacsoráját. A fekete kan száját nyalogatva, ádáz gúnnyal a szemében vonult felém. Fölöttem megállt, és a kezembe harapott. Fölordítottam; mintha tőből levágták volna a kezem. Megvető pillantással megfordult, és teljes nyugodtsággal leszart. Példáját követte a falka többi tagja is. Mindannyian elcaplattak kinyúlt testemig, és halálos méltósággal rendre leszartak. Negyvenig számoltam őket, aztán hagytam, hogy beborítson az ürülék, ami egy idő után nem is tűnt büdösnek. Közömbös szaga volt. De mire teljesen beborított volna, és megfulladtam volna,
fölébredtem.
Esernyő
Megkívántam az esernyőt.
Mármint a paraplét, igen.
Az esernyő egyik kolléganőm tulajdona: kék, fehér, piros, sárga keveredik rajta.
És én megkívántam.
Tudom, nem a legmegfelelőbb pillanatban, hisz velem szemben egy nem túl fiatal, de nem is túl öreg, nem túl szép, de nem is túl csúnya tanárnő ül; körülöttem diáklányok, mert csak tíz fiú van az évfolyamon, és negyvenen vagyunk; a barátnőm pedig a kezemet simogatja.
De én akkor is megkívántam az esernyőt.
Tudom, nem kéne olyan hányavetin kezelni a dolgot. Végül is, ha valaki valamilyen úton-módon rájönne eme tilos vonzalomra, óriási katasztrófa lenne a vége. Szüleim a hajukat tépnék, a barátnőm elhagyna, a lányok elkerülnének, barátaim átmennének az utca túlsó oldalára, a rendőrség kijönne, és rövid vizsgálat után letartóztatna, és az orvosok mentenének meg elmeállapotomra való tekintettel. Gumicellában végezném tehát.
Egyedül a pszichológusok sietnének a segítségemre, de én nem hagynám őket segíteni rajtam, azaz diadalmaskodni felettem, nem, a világ minden kincséért sem ismerném be, hogy persze, mert az ernyő a közepéig vastagodik, onnan pedig vékonyodik, és ez, a nő képzete, és egy padon levő lyukban tároltatott, és ez a sexuális aktus előképe stb.... Nem, szó sem lehet róla. Miután ennyire ellenállnék, nyilván a pszichológusok is kiáltoznának, és nem kímélnének többé.
Pedig meg vagyok győződve róla, hogy ezek közül egy sem tudna elfogadható magyarázatot találni arra, hogy miért kívánta meg éppen azt, akivel most együtt él. Fölhördülnének: – Na, de hát egy esernyő!... Na jó, én sem megkívántam, egyszerűen föltettem a kérdést: – Miért éppen vele ne lehetne? De mivel minden megkívánás ezzel kezdődik, vagy ezzel olvad eggyé, hát mégis megkívántam az esernyőt. Igen: MEGKÍVÁNTAM AZ ESERNYŐT!
Nem is: belészerettem az esernyőbe.
A fénykép
A fénykép mindig ott volt a zsebében. Hullámos hajú, őszinte szemű fiatalember nézett rá gúnyos mosollyal. Szerette az arcát, de a legjobban a kép tetszett neki: az őszinte, kék szemek s a gúnyos mosoly.
Mindig magával hordta. Hátul, a farzsebében. Most is vitte, hogy legyen kit nézzen: egyedül kellett átmenjen a nagyerdőn, ráadásul ítéletidőben.
Veszélyes hely volt. Dúvadak és sötétség tanyája. Teli szakadékokkal, gödrökkel. Mégis nekivágott.
Az első viszontagságokat ésszel próbálta legyőzni: tiszta maradhasson ő is a nagy sárban, s a fénykép se gyűrődjék össze. Eleinte sikerült is; de aztán olyan helyek következtek, ahol farkas támadott, ingoványok süppedtek talpa alatt... S akkor már nem lehetett gondolkodni fehér arcon és sima képen: a fő az volt, hogy életben maradjon. Elhajolt, meggörbedt: gerince is kezdte érezni a súlyt, amit magára vett. Nyitott szemmel vetette bele magát a méteres pocsolyába, hogy a fenevadak elvétsék az ugrást.
Csorgott az arcán a verejték, mikor a kivezető ösvényt megtalálta. Akkor jutott eszébe a fénykép. Elővette, hogy eldobja: már nagyon gyűrött!...
A fénykép nem volt gyűrött. A papír sima, mint a tükör. Rajta sáros, verejtékes arc, hunyorgó szemek...
Összetépte. Az avaron a darabkák egymáshoz húzódtak, képpé formálódtak. Beléjük rúgott. Hiába. Mindig egymásra találtak.
Égitestek
Mindig együtt mentek. Jó barátok voltak, szerették egymást.
De egyszer keresztúthoz érkeztek. Frici kérdezte meg:
– Merre megyünk?
Körülnéztek. Aztán Gidó felkiáltott.
– Ott! Látod, az a fényes csillag!
Frici nem látta. Ő a másik irányban fedezte fel a magáét.
– Ni, olyan, mint egy hercegnő!
– Az enyém, mint egy királynő! Mit királynő, istennő! Egy valóságos istennő!
Így versengtek. De nem is versengtek, hiszen egyik sem látta a másik által kiválasztottat. Igyekeztek meggyőzni egymást, de Gidó nem látta a hercegnőt, Frici az istennőt.
Frici megint rákérdezett:
– Merre megyünk? – pedig a válasz felől nem lehettek kételyei.
– Az istennőhöz!
– Az a vaskorong? – fitymálta le.
Megütközve néztek egymásra. Aztán intettek, s ment ki-ki a maga útján.