Farkas Wellmann Éva

A kegyvesztett balladája

Uram, oké, az Édenből kirúgtál,
Kegyeidből az utamat kiadtad,
S üstben habozva fő nekem ki lúg már -
Ám versbe szállok még egyszer miattad.
Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad...
S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám.
Elme s ösztön, mi bármit is vitathat -
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

Tanulságnak hosszú, életnek kevés
Volt. Másfél oktávban, ami még örök,
Nyújtózkodhat is. A létben-nem-levés
Skáláján félhangnyi közökkel dörög;
A feszültség, ím, esőként elzöröghet. S nem nyílhat egyébre, mint e rím, szám,
Míg birtokolnak koncentrikus körök:
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!


Körülbelül félórás volt az út, min
Szántszándékkal léptünk a bűnbe át.
Kíméleted - pár pillanat - de úgy, mint
Egy napnyi bérlet - váratlanul lejárt.
És új szövetség imám; Igéd bevárt
Lesz. S Te sem tudod, hányadik bugyor, lám,
Mi már itt három poklod körébe zárt.
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!


Ajánlás

Herceg, tudod, hogy Saul, bár király volt,
Úr lelke felkent homlokán nem ért rá.
Titkunk legyen, hol szárad még - de hány folt...
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!