KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Barcsay Ábrahám arcképe
Noha arcképe nem maradt ránk; pedig szokása volt a kornak az arcmásosztogatás; és arról is van tudomásunk, hogy Danczkay nevű, szintén erdélyi testőr-barátjával „a legpittoreszkebb formában metszettették ki magokat”.
Néhány verse és levele maradt; azoknál, akik szerették (őt vagy hírét-emlékét): vidéki udvarházaknál, főúri kastélyban, a rendőrség által elkobzott titkos iratanyagban. Bécsben. Van, ami megpörkölődött e század elején a pusztító (bécsi) munkásharagban. Van, amit visszakapott a megvallatott politizáló főúr – ki tudja, hova szórta szét aztán a bűnjellé minősített leveleket; utálta már, idegenné lett minden meghitt soruk.
Van, amit a Hóra lázadás tüntetett el (hol is állomásozott ő akkor? Sopronban? Pozsony mellett? Nagyszombatban?), ott füstölgött az ősi Barcsay-birtok és szétszórt, elárvult ingósága a dragonyos katona hazaküldött leveleivel, könyveivel együtt.
Elpusztultak levelei a Dégi-kastély szabadkőműves dokumentumai között a világháború tüzétől.
Kallódó hiteles szövegeit keressük, és mind kíváncsibbak vagyunk arcvonásaira, hangjára és hallgatására. Eleven valóságára Csapda, persze. Van határa a megismerésnek, az elmúltak túlzott firtatása kiszakítja magát a kérdezőt saját jelenéből.
Ami bizonyos; Barcsay óbester volt és nincs. Alvás közben érte az akkor titokzatosnak vélt halál, vérébe fulladt, ha hinni lehet csórai szolgájának és szállóvendégeinek. Vagyonát a szászvárosi gimnáziumra hagyta, határpöreit „grófnéjára”, Bethlen Zsuzsannára régi egyezség alapján. Végrendelet persze nem volt. Vagyis volt, több is. Korábban, versben.
Először akart: eltávolodni népes és az elaprózódott határrészeken örökösen civódó családjától (még nem volt nagykorú, amikor anyját is elvesztette, és hat nőtestvére között jóformán eloszlott az örökség; neki még a végrendeletileg kapott csikóért is törvényre kellett mennie a telhetetlen rokonság ellenében).
1761: a Magyar Nemesi Testőrségbe Erdélyből több mint kétszáz ifjú jelentkezett; csak Báróczy Sándort és Barcsay Ábrahámot vették fel. Itt kezdődött barátságuk. A Trautson-palota szomszédos szobáit lakták, tudtak egymás könyveiről és kimenőiről.
De Barcsay világot akart látni; ezért fogadta el a meghívást a Lipót-féle Toscana dragonyos ezredbe, a diplomáciai utakat a Balkánra, Belgiumba – hivatalosan – és Dániába főúri barátja, Széchényi Ferenc megbízásából, amúgy halkan.
Aztán az akarások a honvágyban értek véget. 1789-től volt már családi tűzhelye, hazafelé törekedett; házassági engedélyt még kapott katonai fölötteseitől – hazatérésit már nem; különösen, hogy a függetlenedő magyar politizálás egyik befolyásos személyiségévé lett a valamikori engedelmes Hunyad megyei árvagyerek:.. Neve mint királyi biztosé szerepel az erdélyi országgyűlés 1792. évi novemberi törvénycikkei alatt; de tagja volt a nyelvápolásnál többre vállalkozó Diana „vadásztársaságnak” és a magyar katonai nyelvezetet igénylő magyar tisztikarnak is. A siralomházból kiüzenő Hajnóczy József az ő nevét is fölírta búcsú-névjegyzékére; sokat akart a Bécs, Pest és Kolozsvár között ingázó Barcsay ezredes: hazája unióját a lassan öntudatosodó anyaországgal; ebben valóságos ellenfele volt Teleki Sámuelnek, a független Erdély nagyhatalmú nemesurának, majd kormányzójának.
Másodszor: érezni tanult. „Tsak fúdd meg azért hangos sípodat – írja Bessenyei György hadnagynak –, s ébreszd fel zsibbadt érzékenységeinket.” (1773) Először vala az árvaság érzése. Aztán a hiúság kelleme és kínja a Monarchia fővárosában. Később a barátságok bizonyossága: az idős és tekintélyes Orczy Lőrincé, a sóvárgó ifjú paulinus Ányosé, Radvánszky János felvidéki nemesuré, akinek felesége a keresztes lovagok szívét is megnyerte volna. Különben is Évának hívták.
Harmadszor: megtudott valamit. Apróságokat, mindent. A császári udvarról, amely őt távoli garnizonba „mentette” még a felségsértés vádjának megfogalmazása előtt; de amely jó barátait példát statuálva végeztette ki Vérmezőn. Néhány hónapig élt Laibachban (valahogy úgy, mint tisztelője, Batsányi: feleségestől), nem kapott szabadságot, és szökve indult vissza a szülőhely felé. Kolozsváron érte utol a letartóztatási parancs, s ki tudja, akkor valóban beteg volt-e, vagy csak aranybányája jövedelme tette meg a magáét: hazatérhetett birtokaira, magánembernek.
Kazinczy elegáns poétának nevezte, kicsit azért bosszantotta a csak kedvtelésként gyakorolt versszerzés... A Barcsay-versek meglepő helyeken bukkantak fel már a költő halála után; a Neue Leipziger Literatur Zeitung melléklapjában 1809-ben két francia nyelvű költeménye (egyik a nagy Napóleonról – a másik a nagyhatalmak kártyajátékáról Európa térképe fölött); vagy a szerelmes Kazinczynak az erdélyi Gyulay-kastélyból küldött tudósítás mellett, ajándékképpen.
Közvetlen hang és személyes élményvilág; rezignált távolságból szemlélt, gyorsuló és romboló civilizáció; a harmónia, sőt az idill utáni csöndes sóvárgás, ámulat és lelkifurdalás e hanyagul hagyományőrző költői világban. Allegorizálás, de tudatos, önironikus játék: klasszicista és rokokó kellékek egy barbár, valóságos világban.
Barcsay Ábrahám nyomában nem járt egy Rimay János. Önálló kötete sem jelent meg életében (csoportban a Bessenyei György társaságában; bőbeszédűbben egy Orczyval közös kötetben jelentkezett). Versei közül A kávéra írott vált antológiadarabbá. Tárgyal elvesztek, de levelein a piros pecsétviaszban szemlélhető, még tapintható gyűrűje nyoma.
EGYED EMESE